Az oszmán hatalmi elit reakciója a vagyonelkobzásokra
Az oszmán hatalmi elit reakciója a vagyonelkobzásokra
Morosini követ úgy érzékelte, hogy a fentiekben idézetteket azért teheti meg az uralkodó, mert „senki sem mer nyíltan szót emelni ellene”.10 Ebben azonban nem volt teljesen igaza. Ha az elitnek meg kellett is hajtania a fejét, többen, különösen a nagyvezíri székbe emelt államférfiak, egy ideig kemény belső propagandát fejtettek ki a müsadere sűrűsödő alkalmazásával szemben. 1589-91 közötti második hivatalviselése idején Szinán nagyvezír valóságos háborút vívott a témában III. Murád szultánnal, és érveit felsorakoztatva nyilvánvalóan nemcsak személyes, hanem társadalmi csoportjának ellenérzéseit is megfogalmazta.11 Némi meglepetést okoz, hogy miközben a főméltóságok elfogadták a szultán korlátlan hatalmát önmaguk felett, szemükben a konfiskáció olykor mégis „bűnnek” (suç) tetszett, de legalábbis olyan dolognak, amelyben részt venni (főleg eleinte) kellemetlen érzést, tapintható bűntudatot okozott.12 Ez abból is látható, hogy egyes esetekben a szultán által utasított államférfiak igyekeztek egymásra hárítani a végrehajtás nyűgét. Szinán pasát egyszer szabályosan megfenyegette az uralkodó, hogy nemcsak a vagyonát, de a gyerekeit is eladja, ha tovább tétlenkedik a főadmirális (kapudan paşa) vagyonának lefoglalásával.13 Az uralkodó rosszallása ellenére többen többször céloztak vagy hivatkoztak arra, hogy az eljárás nem áll összhangban a vallásjogi előírásokkal.14 Ennek részeként visszatérően találkozunk azzal a kifogással, hogy az efféle akciók elsősorban az árván maradt gyerekek megélhetését veszélyeztetik, s az ilyen vagyon szerencsétlenséget hoz annak, akihez kerül.15 Gyakran hívták fel az uralkodó figyelmét arra, hogy a köztiszteletben álló férfiak kifosztása, családjuk veszélybe döntése súlyosan rongálja a hatalom tekintélyét és legitimációját, mert a köznép a nyelvére veszi és átkozza érte az uralkodót.16 Ebben igazuk is lett, mert Lorenzo Bernardo velencei követ 1592-ben arról számolt be, hogy a nép megveti, és zsugori, krajcároskodó alaknak tartja Murádot, aki a konfiskációkkal felkorbácsolja az elégedetlenséget.17
10 I. m., 274.
11 Szinán nagyvezírre ld. Franz Babinger – Géza Dávid, Sinan Pasha, Khodja. In: The Ecyclopaedia of Islam. New ed. IX. Leiden, 1997, 631–632.
12 Revan 1943, 18a–18b.
13 Revan 1943, 18a.
14 Revan 1943, 18b; CengIz Orhonlu, Osmanli tarihine âid belgeler. Telhîsler (1597–1607). Istanbul, 1970, 17–18: 18. sz. Persze mindig akadtak olyanok (pl. a krónikás Ibrahim Pecsevi), akik a szultánok minden cselekedetét törvényesnek tartották; ld. Röhrborn, Konfiskation, 348.
15 Revan 1943, 34a, 63a. A dolog láthatóan a szultánt is idegesítette, mert kijelentette: „ki egyezne bele, hogy az árvák vagyonához nyúljon” (mal-i yetime karib olmagi kim kabul eder); uo., 63a. Vö. Baysun, Müsâdere, 670; Lutfi pasa állambölcseleti munkájának kiegészítője 1606-ban ugyancsak a megtartóztatást ajánlja az árvák vagyonával kapcsolatban: Mübahat S. Kütükoglu, Lütfi paşa Âsafnâmesi (yeni bir metin tesisi denemesi). Istanbul, 1991, 11. Az „árvák jogainak” hangoztatása arra a vallásjogi előírásra támaszkodott, amely szerint (többek közt) a serdületlen gyerekeknek apjuk vagyonából ellátásra (nafaka: ruha, élelem, taníttatás) van joguk; ld. Öztürk, Istanbul tereke defterleri, 230–235.
16 Revan 1943, 15a-b, 18b, 34a, 60b. Szinán nagyvezír ekképpen foglalta össze tömören a veszélyeket: „Vagyont és javakat találhatunk, de jó hírnevet és túlvilági életet nem” (mal ve menal bulunur amma nam ve ahiret bulunmaz); uo., 34a.
17 Eugenio Albèri (ed.), Le relazioni degli ambasciatori veneti al Senato. Serie III, volume II. Firenze, 1844, 373.
A győzködés azonban nem használt, s tíz év múltán az akkori nagyvezír már nemcsak a fenti érveket ismételte el, amikor egy konfiskálás ellen foglalt állást, hanem azt is világosan kimondta, hogy az oszmán kormányzó réteg megroggyant az anyagi terhek súlya alatt: „Boldogságos padisahom, ez a holmi legfeljebb 5000 arany értékű lehet; felséged részéről ilyen csekélységbe beavatkozni a vallási és a szultáni törvény értelmében (şeran ve kanunen) nem lehetséges. Mi szüksége van a fényes birodalomnak bárki ilyesféle holmijára és vagyonára, különösen, hogy Ön Mekka és Medina uralkodója, a próféták urának, Mohamed őszentségének utóda (halife)? Ezért boldogságos padisahomhoz az illő, hogy Istennek tetsző módon nem engedélyezi a vallási törvény megsértését, és igazságossággal és méltányossággal bevételt könyvel el a sors könyvében. Bárcsak az Ön legkisebb szolgája is olyan gazdag lenne, mint Krőzus, mert akkor Ön büszke és hírneves lehetne az uralkodók között. Mivel felséged kormányzóinak kezében nincs erő, hatalom, vagyon és gazdagság, senki sem képes annyi rátermett és alkalmas embert alkalmazni, mint ennek előtte, legyen szó akár vezírről, akár beglerbégről vagy (szandzsák)bégről. Ezért kerekedett felül az ellenség. Ha felséged valamilyen szolgálatot rendel el eme szolgájának, mindnyájan szegénységről panaszkodnak, és lóteherszám kérnek [kölcsön] pénzt boldogságos padisahomtól. Ha az Ön efféle szolgáinak lenne vagyona és anyagi ereje, az nem haszontalanul kidobott pénz lenne, hanem előnyei a vallásra és az államra háramlanának vissza. Ebben az esetben, boldogságos padisahom, az ilyen vagyonok valóban a padisahi birodalom javát fogják szolgálni. Szolgája, Hizir pasa adós maradt az egyiptomi kincstárral, amely 600 000 aranyat tesz ki. Ez a vallásjog és a szultáni törvények szerint követelhető. Ám ha [ráadásul] még ezeket a semmiségeket is elveszik tőle, azt a nép nyilvánvalóan önkénynek fogja tekinteni. Isten ments, hogy ebbe Ön beleegyezzék...”18
18 Orhonlu, Telhîsler, 17–18: 18. sz.; vö. Kunt, The Sultan’s Servants, 84, 115.
Azt az itt kifejezett meggyőződést, hogy az előkelők jóléte automatikusan magával hozza a birodalom virágzását, a szultánok láthatólag nem egészen osztották. Ők éppen ellenkezőleg, úgy gondolták, hogy előbbre való az uralkodói magánvagyon (a belső kincstár) gyarapodása és az államkincstár egyensúlya, s hogy ennek legfőbb akadálya a kormányzó körök vagyonszerzése és gátlástalan harácsolása. III. Murád egy ízben indulatosan jelentette ki: „tán nem a ‘muszlim közvagyonból’ származnak-e azok a falvak és puszták, melyeket mindnyájan szereztetek? Így vagy úgy eléritek, hogy nektek ajándékozzák, aztán birtokotokban tartjátok azokat, s nemcsak te [mint nagyvezír], hanem valamennyien ekkora [bevételi] hiánnyal küszködtök.”19 Ebben természetesen maguk a szultánok is ludasak voltak, hiszen a kincstár feltöltésére éppen ők vezették be az állásvásárlás, illetve az állásbiztosító ajándékozások intézményét, amely a konfiskáció mellett a másik nagy csapást mérte az előkelőkre (az inflációról és a szolgálati idő rövidüléséről most nem is szólva). E nehézségek miatt az utóbbiak az 1580-as évektől valóban hihetetlen elszántsággal és kíméletlenséggel próbálták vagyonukat megtartani, menteni, alkalomadtán pedig növelni. Mivel ennek a témának a tárgyalására másutt kerítek sort, s később amúgy is látunk majd példákat a korabeli „magánvagyonokra”, csupán felsorolásszerűen jelzem a nagyok körében legnépszerűbb stratégiákat: a gyengébb pozícióban lévő, közép- és alsó szintű állami alkalmazottak, katonák jövedelmeinek egy részét a legfelső réteg számára csoportosítják át; a nagyúri kíséretek eltartását az államra hárítják; pénzügyi feladatokat vállalva adóbérlők, az adóbérletek és az adóbehajtás ellenőrei lesznek; a tehetősebbek bekapcsolódnak a kereskedelembe és a szállításba, sőt a csempészetbe; nagystílű pénzügyletekbe fognak (mindenki tartozik mindenkinek); a hagyományos javadalom (dirlik)-rendszerből valamiképpen kimaradt vagy kihasítható falvak, puszták, timárok, ziámetek sorát és fürdők, boltok, tímárműhelyek, kocsmák tulajdonjogát szerzik meg; kisebb-nagyobb majorságokat, tanyákat (çiftlik, menzil) alakítanak ki maguknak; pénzük egy részét és ingatlanaik többségét vallási alapítványokba fektetik, és „elajándékozzák” (hibe) kiterjedt rokonságuknak és kíséretüknek; készpénzük javát pedig – s társadalmi szempontból hosszú távon ez lesz az egyik legnagyobb baj – tezaurálják, értéktárgyakba, drágakövekbe, luxuscikkekbe fektetik, vagy, mint látni fogjuk, egyszerűen elrejtik, elássák.20
19 Revan 1943, 18a. Természetesen a közjövedelmekben jelentkező hiányra céloz.
20 Ezek a módszerek két vezír-pasa vagyoni politikájára vonatkozó adatgyűjtésem során rajzolódtak ki; mindehhez ld. még: Barkan, Edirne, passim; HalIl Inalcik, Capital Formation in the Ottoman Empire. The Journal of Economic History 19 (1969) 97–140; Suraiya Faroqhi, Towns and Townsmen of Ottoman Anatolia. Trade, Crafts and Food Production in an Urban Setting, 1520–1650. Cambridge, 1984; Klaus Röhrborn, Untersuchungen zur osmanischen Verwaltungsgeschichte. Berlin, New York, 1973, 96 skk, 143; Kunt, The Sultan’s Servants, 85 skk; Andreas Tietze, MuŇÔafa ‘Ali’s Counsel for Sultans of 1581. Edition, translation, notes. I. Wien, 1979, 84-86/186-188; Hasan Yüksel, Vakif–müsadere ilişkisi (Şam valisi Vezir Süleyman paşa olayi). Osmanli Araştirmalari 12 (1992) 399–424; Uő., Osmanli sosyal ve ekonomik hayatinda vakiflarin rolü (1585–1683). Sivas, 1998, főleg 177–178; Murat ÇIzakça, A Comparative Evolution of Business Partnerships. The Islamic World and Europe, with Specific Reference to the Ottoman Archives. Leiden, New York, Köln, 1996; Linda T. Darling, Revenue-Raising and Legitimacy. Tax Collection and Finance Administration in the Ottoman Empire 1560-1660. Leiden, New York, Köln, 1996; Revan 1943, 18a; Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi [a továbbiakban: BOA], Kepeci 253, 53.
Ezek a törekvések igencsak ellentmondásos következményekkel jártak. A leghatalmasabb, vékony réteg kezén pályája fénykorában szinte felfoghatatlan gazdagság halmozódott fel. Különösen két csoport válik ki e tekintetben: egyfelől a vezírek, másfelől azok a szerencsések, akik fel tudták küzdeni magukat a leggazdagabb (Aleppó, Damaszkusz, Rumélia, Egyiptom, a szíriai Tripolisz stb.) és némely határ menti (Bagdad, Dijárbekir, Erzurum stb.) tartomány beglerbégi vagy defterdári állásaiba és a központi főhivatalok élére. Ugyanakkor az előkelők „rendje” egészében véve láthatóan szegényedett; tagjai óriási adósságokkal küszködtek, sokan mentek csődbe, s előfordult, hogy a hadba vonulás költségeinek fedezésére a kincstártól kellett kölcsönt felvenniük.21
21 Istanbul, BOA Mühimme defterleri [a továbbiakban: MD] 67, 393/150 (1591. augusztus. 3.): a tirhalai bég egy éve nem fizeti meg a kincstártól kölcsönvett 130 000 akcsét; Tarih-i Selânikî, II. 703; vö. Barkan, Edirne, 72–73; HalIl Inalcik, Adâletnâmeler. Belgeler 2:3–4 (1965) 49–145; ld. még a fentebb, Orhonlutól idézett telhisz-részletet a 18. j.ben.
A változások nem hagyták érintetlenül a politikai struktúrát sem. A vagyonért folyó harc felbomlasztotta a csúcselit hagyományos összetartását, és olyan rendszert alakított ki, amelyben csak azok tudták hathatósabban képviselni érdekeiket (főleg a zsírosabb állások megszerzését, netán a konfiskáció elkerülését), akik mögött nagyra duzzadt, az állam legkülönbözőbb szféráiba beszivárgott udvartartások (kapu), valamint az utóbbiakból és a hárem befolyásos köreiből létrejött szélesebb koalíciók álltak. A frakciók hatalmi játszmái azonban végeredményben alig, legfeljebb átmenetileg tudták elvenni az uralkodók konfiskációs étvágyát. A legtöbbször ugyanis a riválisok lelkesen elégítették ki a szultán kíváncsiságát, ha az többet kívánt tudni valakinek a vagyoni helyzetéről, sőt gyakran maguk sürgették az elkobzást, nem gondolva azzal, hogy a következő fordulóban majd ők kerülnek sorra. Bizarr látni, hogy az a Szinán nagyvezír, aki annyira ágált a müsadere ellen, mennyi energiát fektetett a szultán meggyőzésébe, hogy fossza meg vagyonától és életétől legnagyobb ellenségét, Ferhád pasát (néhány év alatt sikerült is neki). Az előkelők belterjes életének az az ellentmondása, hogy társadalmi bázis hiányában csak attól remélhettek védelmet, akivel szemben védelmet kerestek, az időnkénti zúgolódások ellenére teljes mértékben kiszolgáltatta őket a dinasztia mohóságának. A szultánok valóban azt vettek el, amit akartak.
