2. Ali pasa és a Buda környéki sportjátékok
2. Ali pasa és a Buda környéki sportjátékok:
Kalajlikoz Ali pasa budai működéséről Takáts Sándor (többek közt az Icont is hasznosító) tanulmánya kimerítő tájékoztatást nyújt, ezért életének csupán néhány, Takáts által még nem ismert vagy nem kellően hangsúlyozott mozzanatára térünk ki.48 Wolf Andreas Steinach, az Isztambulba tartó Paul Eitzing császári követ apródja 1583-ban Budán azt az értesülést jegyezte fel útinaplójába, hogy a „termetes és tekintélyes Ali basa” horvát származású volt.49 Velence isztambuli követe, Gianfrancesco Morosini két évvel később összeállított zárójelentésében azt írta Aliról, hogy „szláv” eredetű, ami legalábbis nem mond ellent Steinach tudósításának. Morosininek egyébként nemcsak ezt a híradást köszönhetjük, hanem Ali pasa rövid, de mégis kerek pálya- és jellemrajzát is, amely jól megvilágítja történetünk néhány homályos pontját és összefüggését.
48 Takáts Sándor, Vezír Kalajkiloz (sic!) Ali basa. In: A török hódoltság korából. h. é. n. 153-179.
49 Tardy Lajos, Régi hírünk a világban. Budapest, 1979, 125.
Elsőnként idézzük fel belőle azt a részt, amelyik Ali pályájának kezdetét állítja új fénybe: „A hetedik (vezír) Ali basa, körülbelül 40 éves, szláv nemzetiségű, erőteljes alkatú férfiú. (Szokollu) Mehmed basa nagyvezír rabszolgája volt, aki meglátva azt a jó megjelenésű fiatalembert, a Nagyúrnak (ti. a szultánnak) ajándékozta, aki néhány évig a szerájban tartotta őt, amíg a szakálla ki nem serkent. Akkor ugyanez a basa (ti. Szokollu) gondoskodott arról, hogy étekfogó (cesimir, azaz csasnigir) rangban jöjjön ki onnan. Ez a rang azonban nem volt olyan előkelő, amellyel a porta (leendő) vezírei szokták elhagyni a szeráj(iskolát)... Jelleme szöges ellentéte (a hatodik vezír) Dzsáfer basáénak; szokásait tekintve felkapaszkodott parasztnak tűnik, igen rátarti, mindenki bolondnak tartja. ... Nem tartják őt értékes embernek, habár a bravúroskodásokban kiváló. Mindent összevéve, sok éven át volt Buda kormányzója Magyarország határvidékein, anélkül, hogy szégyent hozott volna e méltóságra.”50 Ha ehhez hozzátesszük azt az adatot, miszerint 1580. évi beglerbégi kinevezése előtt a mir-i álem (zászlótartó) posztját töltötte be a szultáni udvarban,51 akkor nagy vonalakban előttünk áll Ali korántsem egyedi sorsa. Az 1540-es évek közepén született valahol Horvátországban, gyermek- vagy kamaszkorában rabolták el, és Szokollu Mehmed tulajdonába került. Ha hihetünk Takáts Sándornak, aki szerint az 1580-as évek váci főharmincadosa, Oszmán, Ali testvére volt, akkor a két fivér vélhetőleg együtt esett rabságba.52 337Biztos, hogy Ali külseje sokat ígért, mert az oszmán nagyurak legszemrevalóbb rabjaikkal szokták megajándékozni uralkodójukat. Amikor leteltek a szerájiskolai évek, a korábbi gazda ismét közbelépett, és kliense a szeráj étekfogói között kezdhette meg államférfiúi karrierjét (ez egyáltalán nem számított rossz indulásnak, még ha Morosini lekicsinylően szólt is róla). Hogy innen egészen a bizalmi állásnak tekintett mir-i álem beosztásig emelkedett, az arra utal, hogy Szokollu ezután is szilárdan állt mögötte, s ennek köszönhetően Ali az 1570-es évek végére elismert tagja lett a birodalmat ténylegesen irányító szűk körű „klubnak”, az „igazi oszmánok” körének. Feltételezhetően Szokollu kiterjedt klientúrája (esetleg az özvegye) segítségével szerezte meg magának a budai kormányzóságot, hiszen normális esetben a zászlótartók először szandzsákbégséget szoktak kapni, ha elhagyták az udvart. Ali budai hivatalviselésének időpontjait újabban Dávid Géza határozta meg pontosan. Első kinevezését 1580. június 3-án kapta, s 1583. szeptember 29-ig maradt a posztján, amikor Juszuf vagy másik nevén Szinán pasa foglalta el a helyét. Másodszor 1586. április 17-én adományozták neki Budát, s itt halt meg 1587. február 22-én.53
50 Eugenio Albèri, Le relazioni degli ambasciatori veneti al senato durante il secolo decimosesto. Serie III. Volume III. Firenze, 1855, 291-292.
51 M. Tayyib Gökbilgin, Kara Üveys Paşa’nin Budin beylerbeylig˘i: Tarih Dergisi 2:3-4 (1950-51[1952]) 31.
52 Taláts S., i. m., 169.
53 Dávid Géza, Török közigazgatás Magyarországon. Doktori disszertáció. Budapest, 1995, 213-215. Evlija Cselebi szerint a külváros egyik dombján álló sírja búcsújáró hely lett: Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660-1664. Fordította Karácson Imre. Budapest, 1985,2 288.
Lehet, hogy Morosini nem egészen alaptalanul nyilatkozott kedvezőtlenül képességeiről és viselkedéséről, noha oszmán felső körökben nem számított ritkaságnak a faragatlan stílus (főleg persze a keresztény követekkel szemben). Furcsa szokásaira látszik utalni Kalajlikoz megkülönböztető neve is, ami Gévay Antal szerint „piperés”-t (nyilván piperkőcöt) jelent.54 A krónikás Pecsevi rövid életrajza azt sejteti, hogy a névnek valóban rosszízű kicsengése lehetett: „Ali pasa vezir: A Kalajlikoz melléknevet nyerte. Ennek ellenére ügyesen bánt a fegyverrel, megjelenése és lovaglása pedig elegáns és méltóságteljes volt”.55 Érdekes, hogy énekszerzőnk viszont „igen jámbor” embernek ismerte meg, aki „szép temérdek veres szakálla”-t hordott (7. vsz.). Ehhez persze figyelembe kell venni, hogy 1587-ben már nem éltek nagyhatalmú támogatói, ami alaposan megcsappanthatta korábban túltengő önbizalmát.
54 Gévay A., i. m., 12. A számunkra egyelőre talányos összetett szót (kalajli plusz koz) a Pecsevi krónikájának magyar fordításához készült jegyzet – első szótári értelmének megfelelően – „Ónozott dió”-nak fordítja. Török történetírók. III. kötet. 1566-1659. Fordította és jegyzetekkel kísérte Karácson Imre. Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Szekfű Gyula. Budapest, 1916, 87: 1. jegyzet.
55 Tarih-i Peçevi. II. Istanbul, 1283/1866, 28.
Szerájbeli neveltetésénél fogva Ali pasa annak a sajátos kultúrának a hordozója lett, amely a birodalmi irányító apparátust gyökeresen elválasztotta 338a társadalom lejjebb álló tömegeitől. Nem született, hanem „hivatásos török” volt, ahogy egyes éles szemű nyugatiak az efféle embereket nevezték. Rangbéli társaival azonos műveltség, azonos világnézet és azonos szokások kötötték össze. E felső kaszt tagjai nemcsak ugyanazokat a költőket olvasták, ugyanazt a zenét hallgatták, és ugyanazokat a misztikus irányzatokat kedvelték, hanem ugyanolyan módon szórakoztak és ünnepeltek, bármelyik szögletébe vetette is őket a birodalomnak a szultáni kegy vagy önkény.
Nem véletlen hát, ha az Icon által említett vagy hozzájuk hasonló sportjátékok rendre feltűnnek azokban a leírásokban, amelyek az isztambuli ünnepi látványosságokról tudósítanak. Az oszmán fővárosban (és néhány más nagyvárosban) leginkább a következő alkalmakkal rendeztek nagy, nyilvános szórakoztató ünnepségeket (felvonulásokat, cirkuszi és sportmutatványokat, hadijátékokat stb.): hercegek körülmetélése, hercegnők eljegyzése és esküvője, szultáni fiúgyermekek születése, katonai győzelem, a hercegek tanulmányainak megkezdése, idegen országok követeinek fogadása, vallási ünnepek, pénteki istentiszteletre vonulás stb.56 Valamennyi közül a hercegek circumcisióját kísérő ünnepek voltak a legpompázatosabbak. Ezek közül is kiemelkedtek a Murád szultán fia, Mehmed tiszteletére 1582-ben rendezett látványosságok, amelyek több mint 50 napig tartottak, s amelyekre a fontosabb európai udvarokba is meghívókat küldtek.57 Az eseményekről nemcsak írásos beszámolók, hanem egy-két miniatúrás könyv is készült, s ezek segítségével kísérletet tehetünk az Iconban felsorolt játékok azonosítására.
56 Metin And, Osmanli şenliklerinde Türk sanatlari. Ankara, 1982, 12. skk.
57 Részletes leírásuk: Joseph von Hammer, Geschichte des Osmanischen Reiches... IV. 1574-1623. Pest, 1829, 118-134.
Legnehezebb dolgunk az elsővel van, amelyikről az Icon szűkszavúan a következőt írja: „Egy cziemat építtetett játékban”. Szerencsénkre a latin széljegyzet az itt szereplő török szót helyesbítve kissé bővebb magyarázattal is szolgál: „Cziemal idolum seu Gigas Turci[c]us armatus pro pedibus vivit hominibus utitur”.58 Sok töprengés után arra jutottunk, hogy ebben a mondatban a vivit valószínűleg nyomtatási hiba vivis helyett, s a szöveg kb. így fordítandó: „Cziemal: felfegyverzett török képmás vagy óriás(bábu); lábak gyanánt élő embereket használ (értsd: emberek hordozzák)”. A cziemalban kétségkívül az arab eredetű török dzsamál vagy dzsemál szót ismerhetjük fel, amelyről a Meninski-féle szótár a következő felvilágosítást adja: „giamál ojuny (mai átírással: camal oyuni, vagyis dzsamál-játék): Persona, aut figura aliqua ficta ad similitudinem hominis, qua ludunt in bacchanaliis”.59 Szerzőnk nyilván ehhez hasonló, embert 339formázó alakot szemlélhetett meg, de hogy pontosan milyet, azt nehéz megmondani. Az isztambuli parádékon és játékokon sokfajta bábut vagy makettet vonultattak fel. A kézművesek 1720. évi processzusát ábrázoló miniatúrákon olyan figurák láthatók, amelyek két- vagy háromszor nagyobbak egy átlagos embernél, s némelyiknek kettős arca van. Vagy belébújt emberekkel, vagy bonyolult kötélszerkezetekkel mozgatták őket, de fegyver nem látszik rajtuk.60 Mármost igaz, hogy – amennyiben fenti értelmezésünk helyes – Ali pasa „gigászát” is emberek hordozták, de ha fel volt fegyverezve, akkor inkább talán azokban a bábukban kell keresnünk a rokonát, amelyek a hadijátékokon kaptak szerepet. 1582-ben egy alkalommal kétszáz lovas szpáhi mutatott be ügyességi gyakorlatokat. Ennek során egy kereszténynek öltöztetett, magyaros süveget viselő figurát hoztak be, és egy földhányásra állították; a szpáhik feladata az volt, hogy nyilaikkal vágtában eltalálják, majd karddal lecsapják fejéről a süveget.61 A másik szóba jöhető tárgyról képpel és szöveges tájékoztatással egyaránt rendelkezünk. A szakállas, keresztény férfit formázó, embernél nagyobb képmás kinyújtott bal kezén egy kerek, pajzsra emlékeztető tárgyat tartott, jobb kezére pedig egy zsinóron függő, kövekkel megrakott zacskót erősítettek. Az alak a tengelye körül forgott. A lovas támadó dolga az volt, hogy lándzsájával a lehető legnagyobb erővel megszúrja a pajzs közepén kiképzett mélyedést, és ezzel minél többször megforgassa a bábut. De nagyon kellett vigyáznia, mert miközben elhaladt mellette, a lengő zacskó rettentően nyakon vághatta.62
58 A Szilády-féle közlésben a latin szöveg hiányos, ezért az e helyütt épebb OSzK-példányról idéztük (I. 1618/i).
59 Francisci a Mesgnien Meninski Lexici arabico-persico-turcici. Secundis curis recogniti et aucti. Tomus secundus. [Bécs, 1780], 388 (a szótár első, 1680. évi kiadásában nem található meg a szó). Vö. Jules Théodore Zenker, Dictionnaire turc-arabe-persane. I. Leipzig, 1866, 365 (Bianchi, vagyis végső soron Meninski alapján): „espèce de jeu, de déguisement ou d’imitation de figures humaines”.
60 M. And., i. m., 95. és a 46, 130, 138. és 140. sz. képek. Vö. Esin Atil, Levni ve Surname. Bir Osmanli şenlig˘inin öyküsü. Istanbul, 1999, 51, 180.
61 Lubenau leírása alapján: M. And, i. m., 129.
62 M. And, i. m., 96-97. és 45. sz. színes kép. Ez a játék nyugaton is széltében ismert volt, csak természetesen ott a Quintainnek nevezett bábut töröknek vagy muszlimnak öltöztették. Az utóbbi években reneszánszukat élő „középkori” hadijátékokon ismét láthatók ezek a kellékek (így pl. a sümegi várban is).
Az idézett párhuzamok közül egyik sem felel meg pontosan a szerzőnk által leírt képmásnak. Valószínűleg olyan „hibrid” volt, amelyik egyesítette magában a processzusok óriásfiguráinak és a kereszténynek öltöztetett hadibábuk tulajdonságait. Azt azonban bizonyosra vehetjük, hogy hadijátékokhoz használták fel a budai törökök. Az Icon segítségével megállapítható tehát, hogy az effajta segédeszközöket a korabeli törökök dzsemálnak hívták. Mivel török forrásban egyelőre nem találtuk nyomát a szó ilyetén használatának, az Icon itt alapvető forráshellyé lép elő.
A második játékról ezt olvassuk a históriás énekben: „... Ó-Buda felől / Egy magas fát ásatott fel az mezőn / Egy gombot csináltatott az tetején / Ló foltában (futtában) meglövi azt a mezőn” (8. vsz.). A városba vezető 340többi út mentén, Budaörs és Budakeszi felől hasonló célpontokat állítatott fel, az egyiken még a követség érkezésekor is látható volt az átlőtt nyíl (9. vsz.).63 A vágtában lődöző lovas íjászok az oszmán ünnepségek leggyakoribb szereplői közé tartoztak, 1582-ben például szinte minden nap tartottak valamilyen bemutatót. Hol deszkalapokra, hol emberalakokra, hol előttük futtatott gyűrűkre vagy karikákra, hol lovuk patkójára lődöztek, de leggyakrabban magas pózna tetejére tűzött aranygömbre. Egy szemtanú 1582. június 11-én ezt írta a naplójába: „Dél felé mintegy száz, tollas öltözetű lovas a Hippodrom közepén felállított, igen hosszú pózna csúcsára helyezett aranygömbre tartott lövészbemutatót”.64 Ilyen attrakció közben ábrázolja egy korabeli miniatúra II. Murád szultánt (1421-1451) is, ami arra enged következtetni, hogy a 16. századi oszmánok ősrégi hagyományt követtek, amikor szórakozásul gömbre nyilaztak.65 Mindezek alapján semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy Ali pasa és lovagjai Buda környékén éppen ebben a játékban gyakorolták magukat fölöttébb szorgalmasan.
63 Ezeket a verseket idézi Takáts S. is (i. m., 156).
64 Tülay Reyhanli, Ingiliz gezginlerine göre XVI. yüzyilda Istanbul’da hayat (1582-1599). Ankara, 1983, 55. Vö. M. And, i. m., 53. és Nurhan Atasoy, 1582 Surname-i hümayun. Düg˘ün kitabi. Istanbul, 1997, főleg 42-43.
65 Hegyi Klára–Zimányi Vera, Az oszmán birodalom Európában. Budapest, 1986, 39. színes kép.
Utoljára az Icon a következő sportot említi: Ali pasa egy fenyőrúd tetejére ezüstkupát tétetett, s aki fel tudott mászni érte, hazavihette (10. vsz.).66 A rúdmászás ugyancsak állandó és igen sűrűn ismétlődő programpontja volt az oszmán ünnepségeknek. Nagyon kedvelték a kupáért való versengést, de a mászásnak még számos más formája dívott. 1530-ban és 1582-ben például a vállalkozó kedvűek sima és olajjal bekent rúdra egyaránt felkapaszkodhattak. Gyakran próbálkoztak a Hippodromban álló egyiptomi gránitoszlop, a Dikili tas megmászásával is. Olykor segédeszközöket: szíjakat vagy köteleket is igénybe vettek. Ezeknél a mutatványoknál gyakran történt baleset.67 Itt említjük meg, hogy az Icon természetesen nem adja kimerítő leltárát mindannak, amivel Ali pasa magát, a híveit és a vendégeit szórakoztatta. Nyilvánvalóan rendezett gyorsasági lovasversenyeket, amire egy fél mondattal az Icon is utal („jó pályafuttató vala”, 7. vsz.).68 Az 1583. évben átutazó Habsburg-követséget pedig azzal örvendeztette meg, hogy „két török a kifeszített köteleken elképesztő egyensúlymutatványokat végzett”.69 Szakasztott úgy, mintha valamelyik isztambuli ünnepen mutatták volna be tudásukat.
66 Vö. Takáts S., i. m., 156.
67 M. And, i. m., 46, 140; vö. a 65. sz. színes képpel és E. Atil, Levni ve Surname (60. j.), 174.
68 Isztambuli lovasversenyek miniatúrákon: M. And, i. m., 18-19. sz. kép.
69 Tardy L., i. m., 125.
341Kulturális-szellemi teljesítménye alapján a magyarországi török hódoltságot általában a birodalom perifériájának, „provinciális” tartományának szoktuk minősíteni. Ez sok tekintetben jogos, de az Icon imént elemzett adatai arra figyelmeztetnek, hogy a központban nevelkedett és az onnan ideérkező magas rangú katonák és bürokraták magukkal hozták Magyarországra a fővárosban megszerzett műveltségüket vagy annak bizonyos elemeit, és itteni működésük idején igyekeztek annak normái szerint élni. Ezzel, ha nem is a tömegekig lehatolóan, mégiscsak bekapcsolták Budát, Temesvárt és még néhány más települést abba a kulturális körbe, amelynek középpontjában Isztambul állt. A főváros a kirajzó méltóságok révén a birodalom legtávolabbi csücskébe is képes volt kisugározni azokat a kulturális mintákat, amelyek egyik legfontosabb összetevőjét alkották a dinasztia és rab eredetű kreatúrái önazonosságának. Éppen ezért bármennyire vékonyak voltak is az Isztambult és az egyes helyi központokat összekötő szálak (példának okáért a sportjátékok azonossága), mégiscsak elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy az apparátus felső szintjén viszonylag egységes arculatot adjanak az oszmánok birodalmának. Ebben az értelemben Buda éppúgy az oszmán világ szerves részét alkotta, mint Bagdad vagy Kairó.
