A kézi lőfegyverek a magyarországi harcokban 1593–1605
A kézi lőfegyverek a magyarországi harcokban 1593–1605
Mint arról az előző oldalakon megbizonyosodhattunk, a 15 éves háború időszakában a keresztény seregeknek nemcsak a külföldiekből, hanem a hazaiakból álló része is már nagyobb részt lőfegyverekkel harcolt. A tűzfegyverek magas aránya azonban csak olyan alapfeltétel, amely lehetőséget teremtett ugyan egy új, a tűzerőre építő harcászat kialakulásához, de nem bizonyítja feltétlenül annak meglétét. Azt, hogy a század végére a lőfegyverek a magyarországi hadszíntéren is alapvetően átalakították a taktikát, az alábbiakban egy, a 15 éves háború harcairól készült reprezentatív minta segítségével szeretnénk bizonyítani.
E fegyvereknek a korszakban játszott szerepére világít rá az is, hogy a katonák értékét ekkor már gyakran az határozta meg, hogy mekkora jártassággal rendelkeztek a lőfegyverekkel folytatott harcban. Legalábbis erre utal a török szolgálatban, vagy fogságban levő „Gergel Deak” Huszár Péterhez írott leve. A török sereg főerejéről, a janicsárokról így írt: „…tyz ezer Janchar wagion azt az tyz Ezer Janchart Papay Wezpremy es Palotay gyalogh megh Wery … amaz tyzed gyarmekeketh, kinek soha nem Volt Puska kezeben Chak most …”128 Egy Nógrád katonái helyzetéről szóló, szakértőre valló kémjelentés a váron kívül tartott őrséget így jellemzi: „…most mintegj negjven iancharnak mongiak de semyt nem tudnak az puskahoz …”.129
128 HL. Tkgy. 1593/6.
129 Uo. 1594/20.
A hadhoz értő hivatásos katona, az éles szemű Prépostváry Bálint egri főkaptiány a hadjáratok közötti, téli időben is igen fontos szerepet szánt a puskásoknak. „Immar azt eszwnkbe voettuk, ezak ket avagi haro(m) puskást erezzenek 40egi faluban, ra ne(m) migien, annak felette az mint el ozol az Tatar, hol tiz, hol huz, azoknak könien elenekalhatna(n)ak…”.130
130 Uo. 1594/57.
A háború alatt hol itt, hol ott felbukkanó portyázó török és tatár csapatok állandó rettegésben tartották mind a határközeli, mind pedig a beljebb fekvő települések lakóit. A végvárak katonasága nem tudott ugyanis mindenkor időben segítséget vinni a megtámadottaknak. A falvak, városok és mezővárosok népe tehát önmagát, javait és szeretteit védelmezve, fegyverfogásra kényszerült. 1599 októberében, mint azt Rappach Kristófnak, Végles zálogbirtokosának beszámolójából megtudjuk, a tatárok, átkelve a Garamon „…Bucsnak fordultak s azt fosztogatni s lángba borítani akarták. A szegény derék emberek azonban templomukba … vették magukat s lövésekkel vitézül védekezve, a tatárokat elűzték … Azután Zólyom városára fordultak … de innen is elkergették őket tüzeléssel… miután Szényéről puskatűzzel elkergették őket, Badinnak estek…”. Itt-ott azonban, mint például Nagyszalatnán, sikerrel jártak és foglyokat ejtettek. Ám ekkor, mint azt Rappach meséli, a nagyszalatnai jobbágyok „…felküldték a plébános urat hozzám s arra kértek, hogy küldjek nekik segítségül néhány puskást, mert ők hajnalban meg akarják támadni a tatárokat. Küldtem nekik tehát 18 lövészt, ők azonban nem várták be ezeket s közülök vagy 40 puskás s mások az erdőbe rohantak, a tatárokat megtámadták …” s a meglepett portyázók kezéből a foglyokat kiszabadították.131
131 Matunák: Véghles, 136–138. o.
A parasztság mellett a veszélyeztetett városok lakói is gyakorlottak lehettek a lőfegyverek forgatásában – vagy ha nem, hát legalább igyekeztek megtanulni, s begyakorolni az azokkal való bánást. A lőcseiek például 1599-ben alakították meg városi lövészegyletüket. (Schützenbrüderschaft)132
132 Hain: 335. o.
Azt, hogy az ország nem nemesi lakosságának fegyverviselése köztudott, sőt bevett dolog volt, bizonyítja az 1596. évi országgyűlés 50. cikkelyének 3. paragrafusa is. Ez kimondta, hogy a salétromot mindenki „…fizetés mellett belföldieknek és ne az ellenségnek adja el, vagy a maga számára megtartsa, hogy kiváltképen a mostani időben, úgy az urak, mint a nemesek, továbbá a szabad városok, mezővárosok, várak és kastélyok és ezeknek katonái és jobbágyai a lövőeszközök számára, lőporhoz jussanak.”133
133 Törvénytár 1526–1608: 803. o.
Bármilyen elterjedtek voltak is a kézi lőfegyverek a polgári lakosság körében, igazi működési területük mégis csak a csatamezők, ostromárkok világa volt. Térjünk hát vissza oda ahol ezrével, tízezrével dörögtek a fegyverek, s lássuk mire voltak képesek!
A korabeli kézi lőfegyvereket eddig általában ormótlan, jobbára csak defenzív harcra alkalmas fegyvernek tartották, noha – mint azt a 15 éves háború időszakából származó jó néhány forrás igazolhatja – megfelelő harcrendi formációk alkalmazásával támadásra is tökéletesen alkalmasak voltak. A folyamatosan tüzelő s közben előre mozgó lövészek támadó erejét a szerencsétlen kimenetelű mezőkeresztesi csata eseményei is igazolhatják. Mint Kjatib Cselebi írja, „Az átkozottak észrevették, hogy katonaságunknál ágyú és puska nincs, azért, két-háromezer lovasuk a gázlón átjött, a gyalogságuk pedig puskával 41lövöldözve jött előre.”134 Istvánffy szerint is a „…lövész gyalogság elfoglalván a tért, a mocsáron átkelt, s az ellenséget … futásra kényszeríti…”135 Pecsevi is kiemelte, hogy „A hitetlenek … puskáikkal lövöldözve, trombitákat fújva, dobot verve … a táborunk felé jöttek.”136 Jóllehet a többnapos küzdelem a keresztény erők vereségével végződött, a császári-királyi hadsereg, tűzerejére támaszkodva mindvégig, egészen a török táborba való behatolásig uralta a csatateret. S bár ez az ütközet elveszett, a lőfegyverek tüze számos más esetben kivívta a győzelmet. Sziszeknél Auersperg lovas puskásainak állandóan megújuló sortüzei törték meg a török harcrendet.137 1595-ben az Esztergom felmentésére érkező török csapatokat a német lovas lövészek tüze és a vallon kürasszírok rohama futamítottta meg.138 A Petrinja segítségére siető keresztény csapatok összecsaptak a törökkel, de „…a harcz nem soká tartott, mert a puskásoktól meglövöldözött török csakhamar hátat fordított…”.139 De így esett ez 1603-ban a Sárvíz mellett is, ahol „…a puskások tüze az ellenséget megtöré s az hátat fordít …”.140
134 Karácson: 259. o.; Az újabb értékelések közül, melyek kiemelik a keresztény sereg harcászati fölényét, a legjobb Tóth Sándor László: A mezőkeresztesi csata története (1596. október 26.) című szintézise.
135 Istvánffy: 774. o.
136 Karácson: 136. o.
137 Ortelius: 198. o.
138 Uo. 272. o.
139 Istvánffy: 764 o.
140 Uo. 882. o.
A lőfegyverek nem csak az előnyomulásban, hanem a harc befejező szakaszában, az üldözésben is fontos szerepet kaptak. 1596 szeptemberében Petrinja alatt a Herberstein és Lenkovitz vezette had vereséget mért a török csapatokra. A Kulpán át visszavonuló ellenséges katonák közül sokan vízbe fúltak, sokakat pedig a muskétások lőttek agyon menekülés közben.141
141 Ortelius: 327. o.
A kellő szakértelemmel irányított csapatok tüze a visszavonulás fedezésére is tökéletesen alkalmas volt, amint azt a Pecsevi tollából származó, a vác-verőcei csatáról szóló forrásrészlet is igazolhatja. A harc során „Három-négy magyar csapat kijött s egy darabig verekedtünk egymással, azután előttünk szaladva, az iszlám sereget … a bástyák puskásai elé vonták.”142 1602-ben pedig a Pest alatti összecsapásból visszavonuló keresztény csapatok hátrálását fedezte 200 puskás folytonos tüzelése.143 A lőfegyverek terv- és szakszerű felhasználása nem csak egyes alakulatok, hanem, ha kellett egy egész hadsereg nagyobb veszteségek nélküli visszavonulását is lehetővé tette. 1601-ben a Székesfehérvár melletti harcokban a keresztény sereg többször volt kénytelen feladni állásait. Az új pozíciók elfoglalásakor „Csak lassan haladtak s egy-egy kődobásnyi helyen megállottak s köröskörül … lövöldöztek.”144
142 Karácson: 141 o.
143 Veress Endre: Buda és Pest 1602–1603-iki ostroma. HK 1910. (A továbbiakban: Veress, HK 1910.) 63–64. o.
144 Karácson: 160. o.
A lőfegyverek azonban nem csak az ütközetekben, hanem mindenféle más fegyveres akcióban is egyre fontosabb szerepet kaptak. Mihály vajda megöletésekor „Basta úr … ennek végrehajtására 200 német és 200 vallon puskást küldött … hogy sátorát vegyék körül és váratlanul rohanják meg…”145 De a lövészek kivették részüket a portyákból, rajtaütésekből is. Vegyük például a pesti helyőrséghez tartozó 60 muskétás akcióját. 1603 februárjában a Lehner 42kapitány vezette német katonák, a Dunán átkelve, rajtaütöttek az egyik budai török fürdőn, nem kis riadalmat keltve a lakosság körében.146
145 Kárffy Ödön: Adalék az 1601-iki hadieseményekhez. HK 1616. 231. o.
146 Ortelius, Hieronymus: Continuatio Des Hungerischen und Siebenburgischen Kriegseweesen. Nürnberg, 1604. 3. o.
A lőfegyverekkel felszerelt egységek képezték a penge élét a 15 éves háború egyik leggondosabban előkészített és professzionista módon végrehajtott rajtaütése – a győri vár visszafoglalása – során is. Az alaposan megtervezett akcióban minden egységnek megvolt a helye. A gyalogosok mellett „…lovas puskást is bocsáttak volt az utczákra, az ki öldözze, lövöldözze és csoportban ne hagyja az törököt gyűlni.”147 Az oroszlánként küzdő győri pasával is két lövés végzett.148
147 Illésházy: 54. o.
148 Schels, Johan Baptist: Die Eroberung von Raab. Osterreichische Militärische Zeitschrift, 1929. Band 4., 182. o.
A muskétásokat és lövészeket fegyverzetük deszantfeladatok végrehajtására is alkalmassá tette, ahogyan azt Buda és Pest 1602-es ostroma során többször is bizonyítatták. Október harmadikán, a szárazföldi támadással egyidőben, 300 vallon muskétás – a küzdelmet imígyen eldöntve – partra szállt a Vízivárost védő török őrség hátában.149 Három nappal később ugyanezzel a módszerrel vették be Pest városát. A víz felől támadó muskétások és hajdúk magukra vonták az őrség figyelmét, így a szárazföld felől indított roham sikerrel járt.150
149 Ortelius: 562, o.
150 Uo. 562–63. o.
A török elleni harcokban hagyományosnak számító lesvetésekben is ott voltak a lőfegyverek. 1596-ban 70 komáromi hajdú Zsámbok közelében rajtaütött Medin tatai bég csapatán. A béget, lovával együtt, 3 golyó is eltalálta.151 1600 áprilisában a szigeti pasa megtámadta és szétszórta Zrínyi 150 portyára küldött legényét. Ám szerencsétlenségére a nagy lövöldözést és kiáltozást meghallva a helyszínen termett egy kanizsai, babocsai és más végbeliekből álló magyar csapat. A lóról szállt, fejeket szedő törököket a beérkezők sortüzei megfutamították, „…a heves tüzelés sokakat, köztük a basát is elejtett és megölt.”152
151 Uo. 309. o.
152 Uo. 466–67. o.
1596-ban a vend végeken is lovas puskások portyáztak. Sigmund Herberstein 1200 lovas lövészével 3 falut feldúlva és felégetve ütött be a töröknek hódolt területekre.153
153 Uo. 304. o.
Az ütközetek és a kisebb nagyobb csatározások mellett a háború legvéresebb, legkimerítőbb, legköltségesebb és legkeményebb összecsapásai a várak falai alatt zajlottak.
A várharcokban mind a támadás, mind a védelem legfontosabb és leghasználhatóbb eszközeinek a lőfegyverek bizonyultak. Az ostromlók sáncárokba állított lövészei állandóan tűz alatt tartották a lőréseket, mellvédeket, fedezve és biztosítva a lövegállásokon, vagy más ostromműveken dolgozó bajtársaikat.
A tűz alatt tartott falszakaszokon még a mellvéd fölötti kikémlelés is életveszélyes volt.154 A lőfegyverrel felszerelt őrségek feladata volt a védők esetleges kitöréseinek megakadályozása, visszaverése is, ahogyan ez számtalan esetben 43megtörtént Esztergom, Győr, vagy Buda ostrománál.155 De a rohamoszlopok soraiban is ott voltak a muskétások és lövészek, akik társaik tűzfedezete mellett maguk is tüzelve igyekeztek az ostromlott vár falaira feljutni.156 Kudarc esetén pedig a visszavonulást, a sebesültek kimentését biztosíthatta a tüzelés.
154 L. pl. Ortelius: 380–81. o. vagy uő.: 404. o.
155 L. pl. Ortelius: 223., 371., 422. o.; Schels, Johan Baptis: Die Verteidigung von Großwardein. Österreichische Militärische Zeitschrift, 1929. Band 4. 244. o.
156 Istvánffy: 864–685. o.; Ortelius: 422. o.
Amint már utaltunk rá, a XVI. század közepére már a puskások számítottak a várvédelem egyik legfontosabb tényezőjének.157 A 15 éves háború éveiben pedig a védelem csaknem teljes súlya a kézi lőfegyverekre nehezedett. Segítségükkel – ahogyan a győriek tették 1594-ben – késleltetni lehetett a fő védművek ostromát.158 A falak előtti alkalmi sáncokból a lövészek ugyanis jó ideig képesek voltak megakadályozni a tényleges ostrom megkezdését. De kitöréseik során is igen nagy hasznát vették lőfegyvereiknek a győriek.159 Csakúgy mint a pesti őrség katonái, akik 1602. október 18-ának éjjelén „…nagy puskaropogással meglepték a sánczaikban heverő törököket…”.160 Ha a kitörés nem segített, vagy nem volt végrehajtható, nem maradt más, mint a falak fedezékéből leadott lövésekkel gátolni az ellenséges árok-, sánc-, vagy aknaásást. Nagyvárad 1598-as ostromakor a török aknát kezdett ásni a Földbástyánál, s jóllehet a védők puska- és ágyútüze számos törököt leterített, az elesettek helyébe mindig újak jöttek, s hamarosan mélyen beásták magukat a védmű falába.161
157 Fronsperger, Leonhardt: Von Kaiserlichem Kriegßrechten ... Franckfurt am Mayn, 1565.: CLXXIV. o.
158 Istvánffy: 710. o.
159 Ortelius: 232. o.
160 Veress: HK 1910. 66. o.
161 Ortelius: 414. o.
A lőfegyverek legfontosabb feladata azonban a roham visszaverése volt, hiszen az ostromlóknak ekkor nyílt igazán lehetősége számbeli fölényének kamatoztatására. A sokszoros túlerővel vívott kézitusában ugyanis a védők, bár jobb pozícióból, falak, sáncok védelme mögül folytatták a harcot, gyorsan kimerültek és alulmaradtak. Ezt csak akkor kerülhették el, ha lőfegyvereik tüzével még a rések elérése, a tényleges közelharc megkezdése előtt megállították a rohamoszlopokat.162 Másként elképzelhetetlen lenne, hogyan volt képes Tata 250–300 főnyi, kicsiny őrsége egyetlen napon 22(!) török roham visszaverésére.163
162 Uo. 554. o.; Die Feldzüge von 1601 und 1602 Österreichische Militärische Zeitschrift, 1820. Band 2. 177–178. o.
163 Ortelius: 374. o.
Olyan török forrás, amelyből megtudhatnánk, milyen elhárító tűzzel kellett a rohamra induló katonáknak szembenézniük, pillanatnyilag, sajnos nem áll rendelkezésünkre. Fennmaradt viszont jónéhány olyan, keresztény szerző tollából származó levél, leírás, amely egy-egy török kézen levő erősség ostromát beszéli el. Istvánffy szerint Kanizsa alatt 1601-ben „…hadaink nagy lelkesedéssel három oldalról rohamra nyomultak, hol a mocsárok híd vagy utakkal voltak járhatóvá téve; de az ellenség oly hevesen tüzelt, hogy mielőtt a rohamoszlopok a sánczot elérték, már nagy részt le voltak terítve.”164 Ha számos más forrás nem festene hasonló képet, talán úgy vélhetnénk, hogy Istvánffy, a veszélyeket felnagyítva, eltúlozva igyekezett a keresztény erők hősiességét kiemelni. Nem így van, mert még a jól előkészített rohamok is igen-igen súlyos véráldozatokkal jártak. Ortelius szerint 1594. május 12-én az esztergomi Víziváros elleni rohamnál több mint 1000 katonát öltek, illetve sebesítették meg 44a lőfegyverek és a tüzes szerszámok.165 1595-ben, szintén Esztergom alatt, a július 8-i rohamban csak a halottak száma 250 főre rúgott,166 a sebesülteké nyilván ennek többszöröse lehetett. A Hatvan falai ellen intézett első gyalogsági támadás során (1596) a császári-királyi hadsereg 305 halottat és 702 sebesültet veszített.167 1599 májusában Adolf Schwarzenberg megkísérelte elfoglalni Székesfehérvárt. A belülről eltorlaszolt városkapu ellen azonban hatástalan maradt a petárda. A török őrség hevesen tüzelt, a veszteség 10 halott, 150 sebesült.168 Buda alatt az 1602. október 22-i rohamban, ami pedig még a réseket sem érte el, 1500 volt a halottak és sebesültek száma.169 Mint Ortelius állítja, Tilly kb. 3000 főnyi ezredéből „…nincs már 400-nál több olyan katona, aki nem sebesült meg …”.170
164 Istvánffy: 856 o.
165 Ortelius: Continuatio 22. o.
166 Bilder aus den Türkenkriegen. Österreichische Militärische Zeitschrift, 1802. Band 4. 223. o.
167 Gömöry Gusztáv: Hatvan ostroma és bevétele. 1596. HK 1894. 248–249. o.
168 Ortelius: 436–437. o.
169 Die Feldzüge von 1601 und 1602. Österreichische Militärische Zeitschrift, 1820. Band 2. 193. o.
170 Ortelius: 567. o.
A kor szokásai szerint katonáik élén haladó tisztek között is arattak a lövészek. 1595. július 8., Esztergom: „…Rudolph von Greiss a sisakján keresztül a fejébe, Letzki úr, miként Riedesel úr az egyik karjába kapott lövést…”.171 Pápa 1597. évi ostroma során, az augusztus 17-i rohamban mindkét ott levő ezredes – Russworm és Mörspurg – is lőtt sebet kapott.172 Úgy tűnik, Mörspurg ezredes mindig a harcok sűrűjében forgolódhatott, hiszen 1598-ban Buda, 1599-ben pedig Kaposújvár alatt lőtték meg.173 Adolf Schwarzenberg az 1599-es pesti rajtaütés során a bal lábikrájába kapott golyót.174 (Mint tudjuk, ő a lázadó pápai vallonok elleni harcban esett el, fejlövés végzett vele.)175
171 Uo. 268. o.
172 Uo. 364. o.
173 Uo. 424. o. és 458. o.
174 Uo. 444. o.
175 Uo. 474. o.
A tisztikar meglehetősen súlyos veszteségeit még tovább súlyosbította az is, hogy díszesebb fegyverzetük és ruházatuk megkönnyítette a rájuk vadászó török lövészek dolgát. Merthogy speciális feladatokra kijelölt mesterlövészek már ekkor is voltak, az szinte bizonyosnak látszik, 1594-ben Esztergom ostromakor „…a Budáról érkezett Oszmán nevű vitéz…” a rohamozó csapatok parancsnokát célba vette, „…s mellébe egy golyót lőtt, a mi által lováról őt leejtette s az utána jövő katonaság visszafordult …”.176
176 Karácson: 218. o.
Az 1596-os hatvani ostrom során a földmunkáknál „…baj történt, mert a futóárkokkal mielőtt jobbra-balra megcsinálták volna a paralellákat, kilyukadtak a várároknál és szemben a fal tövében megfészkelte magát egy jól lövő török és szedegeti le az árokban mutatkozó katonákat.”177 Talán az ő lelkén szárad a Johann Baptista von Schlotta nevű külföldi tiszt lelövése is.178 Hogy a tiszteknek látszó, jobb ruhájú nemesek a török lövészek kedvenc célpontjai voltak, bizonyítja Ortelius Kanizsa ostromáról (1601) szóló beszámolója is. Mint elmondja, a törökök a táborban „…két, a firenzei regimenthez tartozó előkelő lovagot lőttek agyon, mit részükről nagy rivalgás követett …”.179 De muskétagolyó 45terítette le itt „Hern Orpheus Gallion”-t, az olasz katonaság fő hadszertárnokát és puskalövés végzett Eggenberg ezredessel is.180
177 Kárpáthy-Kravjánszky Mór: Vác és Hatvan a Hosszú török háború idejében. Különnyomat a Jászóvári Premontrei Kanonokrend gödöllői Gimnáziumának 1935–36. évi értesítőjéből. Budapest, 1936. 10. o.
178 Ortelius: 323. o.
179 Uo. 520. o.
180 Uo. 518. o.
A legnagyobb veszteségeket tehát a lőfegyverektől kellett elszenvedniük az ostromlóknak. Pedig a török őrségek elhárító tüze a császári-királyi katonaság tűzerejéhez képest jóval gyengébb lehetett. A török hadvezetés megkísérelte ugyan a helyőrségeket elegendő lövésszel ellátni, de ezek mind létszámukat, mind valószínű képzettségüket tekintve elmaradhattak a keresztény csapatoktól.
1596-ban Hatvanban, a kb. 60 janicsár és 200 lövész tűzerejét megerősítendő, a lovasokat is beleértve, mindenkinek, aki a lőfegyverhez valamit is értett, puskákat osztottak ki.181 Ezek és az ezekhez hasonló alkalmi lövészek azonban nyilván nem jelentettek akkora veszélyt az ellenfélre, mint például az az 500 német puskás „…kik minden ezredből válogattattak …”, hogy Eger várának védelmét erősítsék.182
181 HL Tkgy. 1596/10.
182 Istvánffy: 769. o.
Elképzelni is nehéz, milyen borzalmas veszteségeket szenvedhettek a török csapatok egy-egy ostrom során. Nem csak a sáncok, falak fedezékében meghúzódó gyakorlott lövészek golyózápora fogadta őket, hanem szembe kellett nézniük Európa számtalan háború tapasztalatait összegző tüzérségi és pirotechnikai szaktudásával is. A XVI. század második felének és végének tüzérségi szakmunkái a kartácstöltetek pusztítóbbnál pusztítóbb fajtáit sorolják fel.183 A támadók sorai között nem csak az alkalmilag betöltött vas- és kőtörmelék, régi láncszemek, szögek, nagyobb kavicsok vágtak véres rendet. Az ágyúk mellett ott találjuk már a 300 lépésre is elhordó, papírba, vászonba csomagolt, 30–40 puska-, vagy muskétagolyót magukba foglaló tölteteket is.184 Kisebb távolságra viszont az akár lapátszám betölthető sörét volt a legfélelmetesebb. A különféle robbanó gránátok mellett ismerték már a srapnell ősét is.185 Egy üreges, vasból készült ágyúgolyót részint kisebb puskagolyókkal, részint puskaporral töltöttek meg. A kilövés után a lövedék a levegőben felrobbant és a golyók így felülről hullottak a védtelen katonákra.186
183 Vogel: Summarische und grundtliche Beschreibunge ... In: Jähns, 1890: II/630. o.; Brechtels: Büchsenmesterei... In: Jähns, 1890: II/651. o.; Senfftenberg: Von allerlei Kriegswehr... In: Jähns, 1890: II/635. o.; Fronsperger, 1555: XVI. o.
184 Jähns, 1890: II/647. o.
185 Thierbach, Moritz: Die Geschichtliche Entwicklung der Handfeuerwaffen, bearbeitet nach den in den deutschen Sammlungen noch vorhandenen Origanalen. Dresden, 1886. 28–29. o.; Fronsperger, 1555: LXXXVIII. o.
186 Zümmerman: Dialogus. In: Jähns, 1890: II/641. o.
A 15 éves háború rohamainak képe óhatatlanul az első világháború tömegrohamainak véres infernóját idézi: még el sem ült a tüzérségi előkészítés utolsó lövéseinek dörgése, amikor a sáncokban megbújó rohamoszlopok katonái, árkaikból, fedezékeikből kiugrálva, a rések felé indulnak. Az első néhány lépés után megdördülnek a várbeli könnyű lövegek. A golyók belemarnak az előre igyekvők tömegébe, ám a lendület még töretlen. Ekkor bomlanak ki a szakállas puskák tucatjainak füstpamacsai. A modern elefántölő puskák torkolati energiájával kilőtt vas- és ólomgolyók mindegyike – pajzsot, páncélt, csontot szétzúzva – 2–3 embert is leterít egyszerre. A haldoklók és sebesültek kiáltásait azonban hamarosan elnyomja a hol szaggatottan, hol ropogva, hol pedig folyamatos dörgéssel megszólaló puskák és muskéták hangja. A jégesőként záporozó 46golyók tucatjával szedik áldozataikat. Az oszlopok megtorpannak, fordulnának, de a már elindított második hullám tovább tolja az elöl állókat. A rés már-már reményteli közelségben, amikor elbődülnek a kartácsra töltött nehéz lövegek. Száz meg száz puskagolyóból, vasdarabból, üvegcserépből álló felhő vágódik a katonák közé. Egész sorok dőlnek egymásra. A megmaradottak a sűrű füstben, halottak közt botladoznak tovább. Ritkás csoportjaikat a seregbontókból és a nagyöblű ún. Sturmhakenekből záporozó golyók és sörét tömege borítja el. S ha netán maradtak még élők a fal közelében, azokra hullani kezdenek a kövek, égő gerendák, kézigránátok, a tüzes koszorúk, kalácsok, furkók, és ki tudja még miféle nevű égő, perzselő, alattomban robbanó ördögi találmányok. Az ilyen hiábavaló, de szörnyű veszteségekkel járó rohamok azonban, mint azt a Székesfehérvár 1602-es védelmében részt vett egyik olasz tiszt naplója bizonyítja, bizony gyakran ismétlődtek. Naplóírónk az 1602. augusztus 26–27-i dátumhoz többek közt ezt jegyezte be: „…az ellenség már elég földet dobált az árkokba a bástyával szemben … és annyira jutott, hogy előnyomult már az árkok feléig, de az ágyúlövések és a puskatűz olyan erősen akadályozták, hogy visszahúzódott, és bármily elszántan indult is neki, nem tudott átkelni; sokan vesztették ott életüket.” Augusztus 28-án a török csapatok általános támadásba kezdtek. De „Először nagy veszteségeik voltak, erre elhatározta, hogy teljes erejével indul rohamra; ezt a mieink másodszor is bátran visszavertek … azután megrohamozták azt a rést, amelyet Herberstein kapitány állása mellett ütöttek … Háromszor keltek át az árkon, de mindig visszakergették őket Herberstein és Heissenstein kapitány katonái, úgyhogy zászlóikat az árokban hagyták. Később visszaszerezték, sok veszteség árán. Tschernembl kapitány úr puskásai, a palotai kapu rondellája mellett, elég nagy kárt tettek bennük, így ezek itt tovább nem kísérleteztek.”187 S ezen egyáltalán nem csodálkozhatunk, hiszen a katonákat nem csak a robbanások, az elsüvítő golyók hangja, a látást nehezítő sűrű füst, hanem a sortüzek által lekaszált, iszonyúan megcsonkított bajtársaik látványa is félelemmel töltötte el. A 16–18–20 mm űrméretű fegyverekből kilőtt lágy ólomgolyók 50–100 méteren belül hihetetlenül súlyos sérüléseket okoztak.188 „Siralmas volt a tüzérség, a muskéták és puskák tüze által megcsonkított emberek látványa. Egyeseknek a lába, másoknak a karja hiányzott. Emitt egy katonának kifolytak a belei, amott egy másiknak hiányzott a fél arca.”,189 – így festett a hertogenboschi erőd előtere 1579-ben a spanyol csapatok sikertelen rohama után. Igaz, itt a katonák tüzérségi előkészítés nélkül, szinte menetből támadtak. De nem volt ez másképp a „szabályos” ostromok idején sem. 1602. január hetedikétől nyolcadikára virradó éjjel a spanyol csapatok rohamot intéztek Ostende egyik legrégebben ágyúzott, alaposan megrongált bástyája ellen. Az eredmény: 2000 halott. A falak előtt, „…egész hullahegyek, 40–50 ember egy-egy halomban, jónövésű fiatal férfiak… Amott a homokon néhány döglött ló fekszik, hátukon kézigránátokkal megrakott kosarak; mögöttük ostromlétrák, kardok, fejszék és bárdok, lapátok, alabárdok és más felszerelések egész tárháza.”190
187 Benda Kálmán–Nehring, Karl: Székesfehérvár 1692-es török ostromának naplója. Fejér megyei Történeti Évkönyv, Székesfehérvár, 1978. 276–277. o.
188 Von alten Handfeuerwaffen. Entwicklung, Technik, Leistung. Graz, 1989. 79. o.
189 Duffy: 74. o.
190 Uo. 86. o.
47Reméljük, hogy a felsorakoztatott adatok kellő meggyőző erővel tudták bizonyítani, hogy az egész 15 éves háborúra rányomták bélyegüket azok a rendkívüli hevességű tűzharcok, amelyeket a kortárs, az Esztergom ostrománál harcoló Thurzó György így írt le: „Tegnap ismég az másadik várasnak, holott az víz vár vagyon, mentünk vala ustromnak … Bizony soha életemben én is nagyobb szerencsén nem voltam, mert ezer puskánál, szakalosnál és taraszknál többet lőttek hozzám…. mind bal kéz felől, s mind jobb kéz felől sok ember hullott el mellettem…”.191
191 Thurzó: I/79. o.
