A lőfegyverek aránya és jelentősége a magyar katonaság fegyverzetében a „hosszú háború” idején
A lőfegyverek aránya és jelentősége a magyar katonaság fegyverzetében a „hosszú háború” idején
A hadviselésnek a XVI. század második felétől felgyorsuló átalakulása – melyet a kézi lőfegyverek számának és jelentőségének emelkedése jellemez a legjobban – Magyarországon a 15 éves háború éveiben érte el csúcspontját.
A háború kisebb-nagyobb összecsapásairól szóló jelentésekben, feljegyzésekben ugyanis se szeri, se száma azoknak a részleteknek, melyek bizonyítják, 35hogy a magyar gyalogosok körében rendkívül elterjedt s kedvelt volt a lőfegyver.
1596 februárjában például a hajdúk éjszakai rajtaütéssel megpróbálták elfoglalni a török kézen lévő Vácot. Az éjszakai harcban „ … egy hajót, mellyel sok török a Dunán akart menekülni, részben a túlterhelés részben a hajdúk heves tüzelése elsüllyesztett …”101 1597-ben Doboczky György Pálffy Miklósnak írt jelentésében említette; hogy „ … az Kihai megholt az Sebben meillet az Hajduk leottek volt megh az Zigetben, …”102
101 „…ein Schiff darein viel Türcken die flucht der Thonaw zu genommen und sich damit salvirn wöllen durch schwere der menge auch durch strackes schiessen der Hayducken zu grund gegangen ...” Ortelius: 305. o.
102 Hadtörténelmi Levéltár, Törökkori gyűjtemény, 1597/14. (A továbbiakban: HL Tkgy.)
Ortelius Magyar Krónikájának lapjain számolt be 25 végvári gyalogos érdekes kalandjáról. A vitézek, Szigetvár felé indulva, nagyobb lovas csapatra lettek figyelmesek. Mivel a közeledők a német lovasok szokásos öltözetét viselték, a legények úgy vélték, a kanizsai helyőrség katonáit látják. Csak amikor a két csapat egymás közelébe ért, derült ki, hogy a lovasok álruhás törökök. A helyzetet felismerve a végváriak egy Dráva-parti sűrű erdőbe vették be magukat és „…puskáikkal bátran ellenálltak az ellenségnek…”. A török lovasok látván, hogy a fák sűrűsége miatt nem férhetnek hozzá a makacsul tüzelő ellenfélhez, elküldtek gyalogságért. Ám mire az erősítés megérkezett, a furfangos végváriak néhány kivágott fából tutajt készítettek és a Dráván át elmenekültek. A csetepatéban állítólag 17 török meghalt, 20 súlyosan megsebesült. A lőfegyvereiket ügyesen használó gyalogosaink közül mindössze 4 maradt holtan a csatatéren.103
103 Ortelius: 433. o.
Talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a hajdú katonaság 1599-es tolnai akcióját az egész magyarországi török hadsereg megérezte. A Dunán erős biztosítással Buda felé tartó török hajók gyomrában a nagy mennyiségű élelmiszer, lőszer, hadianyag mellett ott lapult az egész hadsereg zsoldja. A hajdúk lesbe álltak, „…a török … hevesen küzdött; de a hajdúság sűrű golyózáport szórt ellenségére, a partról pedig két nem rég elvett ágyú vesztegette a hajókat…”104 Az összecsapásban az 1258 hajdú közül mindössze hatan estek el és kilencen sebesültek meg súlyosan.105 Ebből a meglepően alacsony veszteségből arra következtethetünk, hogy katonáink a győzelmet feltehetően közelharc nélkül, fegyvereik tűzerejére támaszkodva vívták ki. Valószínűleg ennek köszönhették azt is, hogy sikerrel küzdöttek meg az ellenük küldött büntető expedícióval. „…az hajdúk … egy éjjel valami szoros úton, berkekben erdőben útokat megállván, és nagy hosszan kétfelől puskásokkal az erdőt meg- s beállták. Másnap, mikor a török odaérkezett volna, mindenfelől keményen kezdték az elnyúlt törököt lőni, vágni … 500 töröknél többet öltek meg …”106
104 Istvánffy: 819. o.
105 Marczali Henrik: Regesták külföldi levéltárakból. Budapest, 1882. 85. o.
106 Illésházy István nádor feljegyzései. 1592–1603. Monumenta Hungariae Historica. Scriptores VII. Pest, 1863. (A továbbiakban: Illésházy) 67. o.;
A hajdúk hódoltságbeli katonai szerepéről, tevékenységük értékéről l. Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban, 154–156. o., illetve ugyanő a Bocskai kíséretében a Rákosmezőn című kötet bevezető tanulmányának 16–18. oldalán.
Egy egész kötetet is összeállíthatnánk az ilyen és ehhez hasonló epizódokból. Elgondolkodtató azonban, hogy a forrásanyagban többnyire csak olyan leírásokat találunk, melyek a magyar, illetve magyarországi gyalogságot egyértelműen 36lőfegyverrel harcolónak mondják. Elképzelhető lenne netán, hogy erre az időszakra a magyarországi gyalogság már teljes egészében átállt a lőfegyverek alkalmazására?
Szepsi Laczkó Máténak a hatvan-turai csatáról szóló leírásából megtudhatjuk, hogy „A török taraczkinak kilövése alatt az egész magyar gyalogság mind a földre leborult és semmi kár nem lött az taraczkok mián bennök; azután mind talpra állván úgy kezdöttenek harczolni és lőni…”.107 E szokatlan hadmozdulat közvetve a magyarok lőfegyverrel való felszereltségét bizonyítja. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a harcrendben álló lándzsások hasra vessék magukat. Ezt csak a lőfegyver tette lehetővé.
107 Mikó Imre: Erdélyi történelmi adatok. III. Kolozsvár, 1855. 26. o.
Thurzó György írja Esztergom alól, hogy „A török gyakorta üt ki az sánczra, az német uraim, még oda sem érkeztek török uraim mingyárást elfutnak; hanem immár magyar gyalogot kellett vinni az sánczban…”108 Márpedig ostromárokba az adott időszakban kizárólag csak puskás gyalogost állítottak.
108 Gróf Thurzó György levelei nejéhez I–II. Budapest, 1876. I/77. o.
Pecsevi a mezőkeresztesi csatára felsorakozó keresztény sereg harcrendjének leírásakor a hajdú és a puskás kifejezéseket szinonim fogalmakként használta. Így ír: „Néhány magyar puskás csapat, vagyis hajdú is volt.”109
109 Karácson Imre: Török történetírók. 1566–1659. In: Török-magyarkori történelmi emlékek V. Budapest, 1916. (A továbbiakban: Karácson) 136. o.
Közvetve szintén a magyarok lövész voltát bizonyítja egy másik rendkívül érdekes jelenség is. Johann Friedrich von Mörspurg 1598. április 13-án megbízást kapott egy 4000 főből álló német gyalogezred felállítására. Mint a szövegből kiderül, „Az ezrednek tíz, egyenként 3 vagy 400 embert számláló zászlóaljból kell állnia … (a margón betoldás) akik között azonban magyaroknak nem szabad lenniük …”110 Egy másik német gyalogezred Bestallungjában pedig ezt olvashatjuk: „Zászlóaljainkba pedig a magyar nemzetből nem akarunk katonákat se toborozni, se felvenni, sem szolgálatban tartani.. .”111 Mindez teljesen összhangban áll az 1598. évi 18. törvénycikk 1. paragrafusával, mely kimondta, hagy „Őfelsége a német kapitány uraknak most azonnal szigorúan meghagyja, hogy magyarokat zsoldba ne fogadjanak és német katonai sorukba be ne vegyenek, a fölfogadottakat és bevetteket legott elbocsássák.”112 Nos, ha már törvényi szabályozásra volt szükség, valóban jelentős számban lehettek magyarországiak a külföldi ezredekben. Itt azonban feltehetően csak lövészként szolgálhattak, hiszen a pikás felszerelés meglehetősen drága volt, s egyébként is, ez a harcmodor teljesen idegen volt a magyarországi katonak lelkületétől.
110 „Das Regiment solle in Zehen gleiche Fandl und Jedes auf 400 od 300 Man (a margón javítás: darund aber kheinen d ungarisch nation sein soll) ...” Bst. 1598/574.
111 „Und unseren fandl wölln wir kheine khnecht so ungarischer nation sein wed werbn aufhaltn nach undhaltten ...” Bst. 1598/575.
112 Magyar Törvénytár 1526–1608. (Szerk.: Márkus Dezső) Budapest, 1899. (A továbbiakban: Törvénytár 1525–1608) 841. o.
A fentiek mellett mindenképpen meg kell említenünk azon közvetlen bizonyítékok sorát is, melyek alig hagynák kétséget afelől, hogy ebben az időszakban a hivatásszerűen katonáskodó magyar gyalogosok tömegeinek fő harceszköze már a lőfegyver volt.
Az országgyűlési végzések alapján a megyék által kiállított gyalogosok – mint az Majtényi László és Pogrányi Benedek jelentéséből kiderül – általában valóban puskások voltak. Mint írják, „…Elerkestek az Warmegyekys, Reway wram 37Thwroth warmegyewel egen Jo mogyawal es Jo Zerrel, minden portatul egj egy puskassal…”.113
113 HL Tkgy. 1594/25.
Bars 1602. évi statutuma szerint a porták után kiállított gyalogosok fegyverzetének kardból, puskából, az ehhez szükséges 50 golyóbisból és fél libra lőporból kellett állnia.114
114 Borosy András: A telekkatonaság és a parasztság szerepe a feudális magyar hadszervezetben. Budapest, 1971. 95. o.
Wilhelm Dillich Magyar Krónikája szerint „A hajdúk … rövid, egy karabélynál nem sokkal hosszabb puskát használnak, bal oldalukon szablyát, jobb oldalukon, az övükre erősített gyűrűbeli, pedig egy baltát vagy csákányt hordanak … Ha valaki közölök nem elég tehetős, mindaddig lándzsát használ, míg nem tud puskát venni.”115
115 Dillich, Withelm: Ungarische Chronica. Cassel, 1600 (A továbbiakban: Dillich) 28. o.
Az ostromlott Kanizsa megsegítésére induló keresztény sereget ábrázoló hiteles rajzok szerint a szlavóniai, horvát és magyar gyalogosok mindegyike puskás volt.116
116 Ivanics Mária kedves kollégám bécsi levéltári kutatásai alatt bukkant rá az „Ordnung zu der Batala oder General Schlacht Ordnung den 5. Oetobris Anno 1600…” címet viselő iratra, melynek egy másolatát rendelkezésemre bocsátotta. Szívességét ez úton is köszönöm. Az irat jelzete, AFA 1600/13/3.
Adolf Althan ezredest 1604. július 14-én 6000 magyar hajdú toborzásával bízták meg. Az előírás szerint a felfogadottak mindegyike „… miként az a magyar nemzetnél szokásos és használatos … jó vágó fegyverrel és puskával legyen ellátva és felszerelve…”117
117 „…mit guetten streik überwehrn und röhren, wie es bey den hungarisch nation gebrauchig und herkhumen ...” Bst. 1604/778.
A lőfegyverek a magyar hadszervezetben olyan elemi erejű változásokat indítottak el, amelyek a legkonvencionálisabb fegyverzetű és harcmodorú magyar csapatnemet, a huszárságot is kikezdték.
1594. február 19-i dátummal maradt fenn az az irat amely Seyfried von Kollonitsch számára megbízást adott 3000 magyar gyalogos, 500 kozák és 1000 magyar lovas toborzására.118 Az iratnak azon része, amely a magyar lovasokra vonatkozik, egy eredetileg német lovasok számára készült Bestallung, amelyet beírásokkal, áthúzásokkal, kihagyásokkal alakítottak át. De míg a zsoldra, szervezetre stb. vonatkozó előírásokat gondosan átjavították, a fegyverzeti előírásokon mit sem változtattak. Elképzelhető talán, hogy a magyar lovasság egyes alakulatai már a háború kezdeti szakaszában német mintára, lőfegyverrel lettek volna felfegyverezve?
118 Bst. 1594/470.
Nagyon is könnyen! A hadvezetés ugyanis már 1577-től tudatosan törekedett a lovas puskások számának növelésére. Emellett, ha egy huszár kopja helyett puskát és pisztolyt szerzett, felszerelése – elméletileg – kielégítette a német lovasság fegyverzeti előírásait is. A huszár tradicionális fegyverzete ugyanis éppúgy tartalmazta a sisakot, könnyű hát- és mellvértet, mint a német lovas lövészeké. Legfeljebb az egyes darabok stílusa, készítési módja különbözött, ám ezt az előírások nem tilalmazták.
A hagyományosan kopjával harcoló magyar lovasság fegyverzeti egységének megbomlását jelzi az 1596. évi 22. törvénycikk 1. paragrafusa is. Eszerint „…ebben az évben a magyarok, horvátok és szlavónok közül senki az idegen 38urak és tartományok zsoldjába és szolgálatába ne álljon… és a vasasok, (lovas lövészek) és kozákok közé magát ne írassa.”119 A horvát származású, a magyarokat kedvelő Seyfried Kollonitsch 1596 decemberében egy 700 főből álló német lövészegység felállítására kapott megbízást. Az irat hangsúlyozta, hogy ezen létszámnak a német és nem más nemzetek fiaiból kell kitelnie.120 Úgy látszik azonban, Kollonitsch fittyet hányt az efféle tiltásoknak. Legalábbis erre következtethetünk a 700 lovas lövészre 1597 decemberében újólag kiadott megbízás kísérő irataiból. A Haditanácsnak feltehetőleg tudomására jutott, hogy Kollonitsch – az előírások ellenére – a német lovasok közé magyarokat is felfogadott. Azonnal magyarázatot követeltek a hadfogadást felügyelő magyarországi mustramestertől. Ime a jelentés:
119 Törvénytár 1526–1602.: 789. o.
120 „… under welcher anzall nur der Teütschen und sonsten kheiner anderen nation es sey ...” Bst. 1596/516.
„Kegyelmes Uram. Ime a Kollonitsch ezredes úr alatt már korábban is szolgált 16, jól felszerelt magyar lovas, akik, az ezredes úr szavai szerint, az előhadban igen szükségesek. A 600 lovas lövész mustráján megjelentek és megmustráltattak:
Ribanitsch Janusch
|
4 lóval
|
Comera Janusch
|
3 lóval
|
Satory Mihal
|
2 lóval
|
Ibrahni Mathe
|
2 lóval
|
Schomogy Michlosch
|
3 lóval
|
Spahy Janusch
|
2 lóval
|
Ö Kegyelmessége (leg)alázatosabb (szolgája) M(atthias) Boranitsch”121
121 Bst. 1597/557.
Úgy látszik, még annak is fennállt a „veszélye”, hogy a magyarok a hagyományosan német csapatnemnek számító fekete lovasok közé is „befurakodnak”. Carl Ludwig Tettauer megbízása 1000 lovasra szólt, akiknek „… kivétel nélkül a német és nem más, kiváltképp nem a magyar nemzetből származóknak kell lenniük.”122
122 „... 1000 Reutter welche alle (javítás a margón: Teutscher und keinen anderen insonderhait darunden kheinen dá ungarisch nation ...” Bst. 1598/599.
A magyar lovasok azonban nem csak a német, vagy más külföldi egységek kötelékében ismerkedhettek meg a lőfegyverekkel. Wilhelm Dillich már idézett művében a huszárok fegyverzetének jellemző darabjaként említi a pisztolyt. „A huszárok nyitott sisakot, a lábukig érő páncélt viselnek. A bal oldalukon szablyát, a jobb combjuk alatt egy tőrt hordanak. Kezükben kopja … hátul, a nyereg mögött, egy tokban pisztolyt is viselnek.”123
123 Dillich: 26. o.
A háború folyamán többször találkoztunk olyan magyar lovas csapatokkal is amelyeknek fő fegyvere már nem a kopja, hanem a lőfegyver volt.
1594-ben a Győr alatti harcokban a tatárok egyik átkelési kísérletét „…Pálffy úr lovas puskás zászlóalja, és a német lovasok… közösen verték vissza.124 Thurzó György Buda alóli egyik levelében pedig így számol be nejének a harcokról: „…az alsó táborban megint volt két száz puskás lovasom gróf Sultczal, az budai lovas és janicsár kitöröttenek volt reájok az Dunárul, melyekre reájuk 39menvén az vármegyékből kiszedett puskás lovasim, úgymint két százan, meg futamitották az törököt … Az török volt eggyel-mással 400.”125
124 Ortelius: 230. o.
125 Kubinyi: Századok, 1871. 693. o.
Hogy a magyar lovasság kopjás harcmodora a 15 éves háború idején válságba került, jelzi az 1596. évi 20. törvénycikk is, mely a törvény szigorával igyekezett megtartani a katonák kezében hagyományos fegyvereiket. Kimondja: „Tartozzék minden lovas, ki négy vagy kevesebb ló után vett zsoldot, lándsát is magával hordani és egyszersmind a szolgái is. Ha vonakodnék, a főkapitány veréssel, vagy más alkalmas eszközzel kényszerítse reá őt. ”126 Érdekes módon ellentmond ennek, hogy 1603-ban Kollonitschnak 1000 olyan „huszárt” kellett kiállítania, „…akik két hosszú arquebussel, nem pedig kopjával legyenek ellátva és felszerelve …”127
126 Törvénytár 1526–1608: 789. o.
127 „...1000 husarn so mit zween langen Archibusier Rhörn und nicht mit Copien gestaffiert und versehen sein sollen...” Bst. 1603/744.
Az eddig felsorolt adalékok talán kellőképpen valószínűsíthették, hogy a 15 éves háború éveiben a lőfegyverek – a kedvező harci tapasztalatok, az egyéni érdekeltség és a hadvezetés határozott koncepciójának együttes hatására – megkezdték a magyar hadszervezet és harcmodor átalakítását, felzárkóztatását az „európai” hadművészet színvonalához.
