A lőfegyverek szerepe a magyar katonaság fegyverzetében 1528–1593 között
A lőfegyverek szerepe a magyar katonaság fegyverzetében 1528–1593 között
A külföldi gyalogság esetében – mint láttuk – a hadvezetésnek sikerült megvalósítania az „egy szálfegyverre két lőfegyver” koncepciót. A hadsereg egészének fegyverzetében azonban a tűzfegyverek nem kétszeresen, hanem legalább három-négyszeresen múlták felül a hidegfegyvereket. Lőfegyverek ugyanis nem csak a külföldi egységek, hanem a keresztény sereg nem kis hányadát kitevő magyar katonaság soraiban is igen-igen nagy számmal voltak. Váraink felszerelése és a külföldi bajtársak fegyverzete valószínűvé teszi, hogy a magyar katonáknak bőségesen volt alkalmuk és lehetőségük a lőfegyverekkel való megismerkedésre, megbarátkozásra. A kutatás azonban mindezideig nem tisztázta kellő alapossággal, kihasználták, kihasználhatták-e ezt a lehetőséget a végváriak. Sikerült-e a magyar katonáknak a lőfegyverek tömeges alkalmazásával és az ehhez kapcsolódó sajátos taktika átvételével az európai hadügyi fejlődés fő irányához felzárkózniuk? S ha igen, hogyan, milyen és mekkora hatást gyakoroltak a lőfegyverek a magyar, pontosabban magyarországi végvári katonaság harcmódjára, harcmodorára. Mi e bonyolult, a XVI. századi magyar hadművészet számos fontos problémáját magába foglaló kérdéskörnek csupán egyetlen részterületét vizsgáltuk. Nevezetesen azt, hogy a 30magyar, illetve magyarországi katonaság körében valóban széles körben elterjedtek voltak-e a lőfegyverek?
A múlt század végi, e század eleji, illetve a két világháború közötti történet- és hadtörténetírás eredményeire támaszkodó történeti és talán történészi (köz-) tudatunkban a XVI. század magyar végvári katonái mindmáig olyan lovagias jellemként tűnnek fel, akik „ … harc és viadal idején lövő fegyvereket nem igen használtak. Az igazi végbeli vitéz a maga erejében és ügyességében bízott s nem tartó magához méltónak, hogy ellenfelére puskát emeljen. Még ha nagyobb csaták (csapatok) indultak is ki a végekből, puskát legfeljebb a német katonák vittek magukkal.”63
63 Takáts Sándor: Magyar tüzes és lövőszerszámok. Századok, 1908. 51. o.;
A végváriak hagyományos harcmodorának egyik legjobb, újabb levéltári kutatásokra épülő bemutatását l. Varga J. János: Szervitorok katonai szolgálata a XVI–XVII. századi dunántúli nagybirtokon című munkájának 89–106. oldalain.
Mily plasztikus képe ez az emelkedett szellemű magyar lovagi virtusnak! A magyar katona szinte ragyog a puskát szorongató, biztos távolból hadakozó huncut német mellett! De vajon csakugyan „méla undorral” fordultak el a magyar vitézek a lőfegyverektől? Aligha hihető, hiszen hosszan sorolhatnánk azokat az adatokat, melyek tanúsága szerint a lőfegyverek már a XVI. század második harmadától fontos, nemegyszer döntő szerepet kaptak a magyarországi fegyveres küzdelmekben.
Már a Mohács utáni pártharcokban jelentős számban találkozunk puskás gyalogosokkal. 1528-ban Patak mellett a Ferdinánd-párti csapatok, amelyek „…500 városi puskás gyalogosból és 1500 huszárból…” állottak, súlyos vereséget szenvedtek Szapolyai túlerőben levő katonáitól.64 Úgy tűnik, hogy a pénzben nem dúskáló ellenfelek az összecsapásokban előszeretettel alkalmazták az olcsóbbnak számító lövészeket. Hain Gáspár lőcsi krónikájából tudjuk, hogy 1537-ben Ferdinánd Felső-Magyarországon működő serege „…2000 német puskásból és 100 vasas lovasból, valamint 500 cseh és morva gyalogosból állott …”.65 De lövészekből a magyarországi zsoldospiac kínálata is kielégítő lehetett, hiszen 1532-ben csak Brassó városában 300 puskás darabontot tudtak felfogadni.66
64 Hain Gáspár Lőcsei Krónikája. Lőcse, 1910–13. 38. o.
65 Demkó Károly: Magyarország hadiereje a 16. században. HK 1916. 313. o.
66 Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Budapest, 1808. (A továbbiakban: Takáts, 1908) 18. o.
Aligha tévedhetünk nagyot, ha úgy véljük, hogy az ország három részre szakadása után, a nagy török hadjáratok véres, elkeseredett várharcai bizonyították be kétséget kizáróan, hogy a kézi lőfegyverek a várvédelem nélkülözhetetlen fontosságú eszközeivé váltak.
Mint az alábbiakból kitűnhet, a kortársak is így vélekedtek, hiszen 1542-ben Szeged, 1552-ben pedig Lippa védelmére kértek puskás gyalogokat.67 Losonci István Temesvár végóráiban követelt elkeseredetten 1000 magyar pixidariust Castaldótól.68 Bakabánya városa 1564 tavaszán 30 jó puskást kért a selmeciektől, hogy a város alatt portyázó törököt elriaszthassák.69 Szigetvár 1566-os ostroma előtt Zrínyi Miklós az alábbi kéréssel fordult Kanizsai Orsolyához: hogy „… e hely és egyéb tartományok az elkövetkező veszedelmet elkerülhessék, … saját tetszése szerinti számú gyalogpuskást … ide hozzánk 31Szigetre mielőbb útnak indítani…” szíveskedjék.70 Thúry György, a palotai kapitány is lövészeket kért vára védelmére.71 A kanizsai várat 1574-ben és 1577-ben is 100–100 német lövésszel erősítették meg.72
67 Uo. 15–16. o.
68 Barabás Samu: Regesták Erdély történetéhez 1551–53. Történelmi Tár, 1892. 270. o.
69 Matunák Mihály: Drégely és Palánk katonai szerepe a török alatt, 1552–1593. Korpona, 1901. 23. o.
70 Régi magyar levelestár XVI–XVII. század. (Szerk.: Hargittay Emil) Budapest, 1981. 147. o. Zrínyi Miklós Nádasdy Tamásné, Kanizsai Orsolyának. 1566. április 19., Csáktornya.
71 Istvánffy Miklós: Magyarország története 1490–1606. (Fordította: Vidovich György) Debrecen, 1867. (A továbbiakban: Istvánffy) 522. o.
72 Takács Sándor: Thengöldi Bornemissza János. HK 1914. 239. o. és 532. o.
Aligha hihetjük, hogy a lovagias magyar katona csak vezetői, parancsnokai akaratának engedelmeskedve hagyta magára tukmálni a lőfegyvereket. Ellene szól ennek, hogy spanyol, olasz, német bajtársai harcát látva minden magyar vitéz a maga szemével győződhetett meg a tűzfegyverek eredményességéről.
1543-ban Esztergom ostrománál a török csapatok ismételt rohamai során „… a spanyolok és bajtársaik ügyesen kezelt lőfegyvereikkel sokakat leterítettek, a roham mintegy nyolcz óra hosszat tartott…”.73 Szatmár 1562-es ostromakor a törökök váratlanul megrohamoztak egy bástyát, de „ … Forgács egy csapat német gyalogot állomásáról ide rendelt, e csapat gyakorlott lövészekből állván, a mieinknek nagy segítségére volt: az ellenség a golyóktól nagy számmal elhullván … visszafutni kényszeríttetett.”74
73 Istvánffy: 303. o.
74 Uo. 468. o.
A lőfegyverek a nálunk hagyományosnak számító lovas küzdelmek eldöntésébe is egyre inkább beleszóltak. 1557-ben a Zágráb és Ivanovo között lezajlott összecsapásban „…miután a lándzsatörés után a dolog kardra került, a lovas vadászok pedig … lőfegyvereikkel oldalba fogták … , a török hátat fordított …”.75 Az előbbi eset csaknem pontosan megismétlődött az 1582-ben Nádudvar mellett lefolyt kisebb ütközetben. A magyar csapatok egy része megfutamodott, ám az egrieket vezető Rácz István és Borbély András „ … Raibitz Alberttel, a sléziai vértesek parancsnokával helytálltak, s alig 800 emberrel, a túlnyomó, mintegy 2000-nyi ellenséggel sokáig küzdöttek… miután lándzsát törének, s a dolog kardra került, a török a vértesek karabin tüzét ki nem tarthatta, s rendetlen futásnak eredt.76
75 Uo. 432. o.
76 Uo. 619. o.
Végbeli vitézeink, bár okos ember módjára főleg a más kárán tanultak, jónéhány golyózáport megélve saját bőrükön is megtapasztalták, milyen veszélyesek a lőfegyverék.
1543-ban a janicsárok puskatüze szorította le a védőket Székesfehérvár és Esztergom falairól.77 1549-ben a királyi hadak Balassa Menyhárt várát, Lévát vették ostrom alá. „A spanyolok mit sem mulasztanának el, hogy … lőfegyverökkel az őrséget a faloni megjelenésben gátolják, úgy hogy azok ott magokat mutatni nem merészelték.78 Ugyancsak gyilkos gyalogsági tűz szorongatta 1556-ban Szigetvár védőit. Így számol be erről ez év július 10-én kelt levelében Bodor Kristóf, a vár tüzére: „… immár mind a bástyák és falak, mind a lövő helyek lerontattak, úgyhogy immár … a vártán meg nem maradhatunk a lövések miatt …”.79 De nem volt ez másként a vár 1566-os ostroma alatt sem. Mint az Csányi Ákos Nádasdinéhoz írott leveléből kiderül, a védők szorult helyzetben voltak, mert úgy „… lünek reájuk s hogy onnaj belül nappal nem lühetnek, 32éjjel a mit lühetnek, inert nappal sok számtalan lövés esik, ahonnéjt onnéjt belül csak egyet lünek.”80
77 Uo. 301. o. és 306. o.
78 Uo. 326. o.
79 Szigetvári levelek a török hódoltság korából. Szigetvár, 1982.
80 Németh Béla. Szigetvár története. Pécs, 1903. 241. o.
Olyan helyzetben, amikor a végeknek állandóan jelentős túlerővel kellett szembenézniük, a védelemben és támadásban egyaránt komoly előnyöket biztosító lőfegyverek elvetése nem a magyar katona lovagiasságát, hanem ostobaságát bizonyította volna. Ám forrásainkat alaposan szemügyre véve kiderül, hogy épp a végvári harcok sajátos jellege volt az, ami a külföldi katonaság példája mellett valósággal kényszerítette a magyar gyalogságot a lőfegyverek alkalmazására. Így azután nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyar gyalogosok már a század közepétől kezdve nagy hozzáértéssel forgatták tűzfegyvereiket.
Talán nincs is olyan magyar ember, aki ne tudna valamit nemzeti múltunk egyik legfényesebb haditettéről, az egri vár hősies védelméről. Ám az már csak néhány szakértő előtt ismeretes, hogy e nagyszerű fegyvertény jórészt a magyar puskások érdemeit öregbíti. Szántó Imre szerint ugyanis a vár őrségének 65%-át az 1366 főnyi puskás gyalogos tette ki.81 Emellett a vár raktáraiban levő 345 szakállas és 287 puska, meg a segélycsapatok által hozott ismeretlen számú lőfegyver lehetővé tette, hogy az egri védők mindegyike tűzfegyverrel állhasson őrhelyére.82 Talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy gondoljuk, hogy katonai szempontból a lőfegyverek tömeges bevetése volt a védelem sikerének egyik legfontosabb tényezője. Eleddig úgy véltük, hogy a várfalak ellen induló egységekre a védők leadtak egy-két sortüzet majd kezdetét vette a gyilkos közelharc. Ehelyett azt kell látnunk, hogy a rohamok előtt, alatt és feltehetően az egyes támadások kőzött is heves tűzharc folyt. Forgách Ferenc így írta le Históriájában az egri ostrom egyik epizódját: „Miután a mieink lövedékeikkel sok ellenséget megöltek és megsebesítettek, és több órán át folyt mindkét oldalról a küzdelem, majd végül ádáz közelharcra került sor …”.83 De Istvánffy is hosszas tűzharcra utal az egri Ókapu ellen október 12-én intézett roham leírásakor. „… midőn a janicsárok és egyéb gyalogok lőfegyver- és nyilakkal a mieinket visszaűzni igyekeztek, Mecskei a felhágni akaróknak erélyesen ellenállott … végre … a fáradtak helyébe újakat vezetett, kik kézigránát, s ügyesen kezelt lőfegyvereikkel az ellenséget nagy veszteséggel visszaűzték…”84
81 Szántó Imre: Küzdelem a török terjeszkedés ellen Magyarországon. Az 1551–52. évi várháborúk. Budapest, 1985. 191 o.
82 L. a IV. táblázatot. (24–25–26. o.)
83 Forgách Ferenc: Magyar Históriája 1540–1572. Monumenta Hungariae Historica, 1866. 71. o.
84 Istvánffy: 391–92. o.
A fizetési listák tanúsága szerint a várőrségek állandó gyalogosai is puskások voltak. Az 1553 szeptembere és 1555 szeptembere közötti két év során mindvégig 250 puskás képezte a gyulai őrség gyalogságát.85
85 Veress Endre: Gyula város oklevéltára. 1313–1800. Budapest, 1938. 231., 252–53. o.
Igen érdekes adatokat találhatunk a magyar gyalogosok fegyverzetéről Báthory István lengyel király udvari számadáskönyveiben is.
1570-ben a király számára több mint ezer, pontosan 1008 darab kézi lőfegyvert vásároltak. Ebből 2404-et a magyar gyalogosok kőzätt ingyen osztottak ki.86 1580. május 18-án Lippay Ferenc újabb 210 puskát vett át a magyar csapatok 33számára.87 1580 nyarán a magyar gyalogság összlétszáma 3139 főt tett ki.88 Mivel csak júniusban újabb 1392 puskát osztottak ki a magyaroknak, talán joggal feltételezhetjük, hogy Báthory magyar gyalogsága teljes egészében puskásokból állt.89
86 Veress Endre: Báthory István lengyel király udvari számadáskönyveinek magyar- és erdélyországi adalékai 1576–1586. Budapest, 1918. (A továbbiakban: Veress, 1918.) 79. o.
87 Veress, 1918: 125. o.
88 Uo.
89 Uo. 122. o.
De ott forgolódnak a magyar puskások 1588-ban a Szikszót dúló, több ezernyi török haddal folytatott harcban is.
„Az némötök igön embörködének,
Törökökben sokat lüvöldözének;
Törökökben sokat lüvöldözének;
Magyar hajdúk egyet kettőt ugranak,
Hozzá! hozzá erősen kiáltanak,
Hozzá! hozzá erősen kiáltanak,
Az puskákkal törököket hullatják,”90
90 Thaly Kálmán: Ismeretlen históriás énekek. Rákóczi Zsigmond győzedelme Szikszónál. Századok, 1871., 116. o.
1588-ban kedvezett a szerencse, nem így az 1592-es, szintén Szikszó mellett lezajlott összecsapásban. A lovasság által magára hagyott magyar gyalogság heroikus küzdelmét Prépostváry Bálint egri főkapitány levele alapján idézzük fel. „A gyalogok szegények mind oda vesztenek! Egy halomra állottanak volt, arról sokáig vívtak. Azt megvették tőlük. Még más halomra mentek s azt halálig meg nem adták. Igen sok törököt lőttek el, míg porukban, golyobicsukban tartott. Végre szablyára költek. Kérték őket a törökök, hogy megadják magokat; de nem adták meg magokat. Erre seregbontókat, tarackokat vittek reájok. Az egész török had, mind lovas mind gyalog nagy ostrommal vette meg tőlük az halmot. Így vágták le szegényeket.”91
91 Csorba Csaba: Várak a Hegyalján. Budapest, 1980. (A továbbiakban: Csorba) 93. o.
A nagyobb összecsapások mellett a portyák, lesvetések sem eshettek meg immár lövöldözés nélkül. Már 1549-ben így panaszkodott a pécsi Dervis bég: „… az Zygethyek lesben wolthak wala, … mynden nepek pwsskasok…”92 Trombitás Balázs fonyódi kapitány leveléből pedig kitűnt, hogy a vitézi élet romantikáját kevésbé átérző végbeliek bizony nem restelltek messziről, lesből tüzet nyitni. Mint megtudjuk „ … ket helen lessek volth, azt mondgyak a zegeny nep hogy löwes myath thyzonhet torok sebessedeth meg, meghys haltak benek, s thyz loo sebesedette megh …”93
92 Szalay Ágoston: Négyszáz magyar levél a XVI. századból. 1504–1560. Pest, 1861. (A továbbiakban: Szalay) 11. o.
93 Szalay: 169. o.
A lőfegyverek széles körű magyarországi elterjedtségének a csaták, ostromok, rajtaütések leírásain kívül más bizonyítékait is megemlíthetjük.
1579. április 6-i levelében „…Beszterczebánya városa gyanúsítja az ocsovai és szalatnai parasztokat, hogy titokban meghódoltak a törököknek, mivel azelőtt folyton szökdöstek hazulról, most meg elég nyugodtan otthon vannak. S akik azelőtt kardot vagy puskát hordtak, ma csupán botot hordanak.”94 Ezek szerint tehát – legalábbis a határvidékeken – nem volt szokatlan dolog, hogy a föld népe lőfegyvert viselt. A városokban és mezővárosokban pedig egészen közönséges volt a puska. Szikszó mezőváros fiatalsága 1588-ban még a török portyázókkal is felvette a harcot, a „…fallal ellátott templomba 34zárkózott, s megrakván azt falipuskákkal, férfiasan védé.”95 A török beütésektől szintén fenyegetett Forró elöljárósága pedig fegyvert nem, csak puskaport és ólmot kért Kassa városától.96
94 Matunák Mihály: Véghles vára. Lenyomat a „Garamvidéke”-ből. Breznóbánya, 1904. 67. o.
95 Istvánffy: 649. o.
96 Csorba: 90. o.
Mint az talán már az eddig felsoroltak alapján is világossá válhatott, a magyar történelem egyik legromantikusabbnak tartott korszakát már nem A koppányi aga testamentumából ismert, kedélyes és lovagias bajvívások jellemezték. A szemben álló felek minden eszközet, a lőfegyvereket is felhasználtak az ellenség pusztítására.
Kőszeg 1532-es ostromakor, „… a rohanókat ágyúk s puskalövésekkel fogadták, s bennök nagy kárt tettek; úgy hogy a sáncz halottakkal telt meg.”97 Pangratz Swankler, Kőszeg város jegyzője az ostromról készített leírásban név szerint felsorolta azt a 24 városi tisztségviselőt, akik a vár védelmét irányították. Közülük nyolcat lőttek agyon, nyolcan megsebesültek, de ezek közül csak kettőről tudjuk biztosan, hogy lőtt sebe volt. Összegezve, a tisztikar vesztesége halottakban és sebesültekben 66,6% volt, ebből a lőfegyverek rovására írható 62,5%. (A várost védő polgárok közül 400-at lőttek agyon.)98
97 Istvánffy: 21. o.
98 Kőszeg várának emlékezete. (Szerk.: Barinka István) Budapest, 1982. 43–44. o.
Hasonlóan magas arányszámokat kapunk, ha Tinódinak a Szitnya, Léva, Csábrág és Murán váraknak megvevése című munkájából a Lévát védő magyar főemberek vesztességeit elemezzük. A felsorolt 31 tiszt közül 19 elesett és 17-et lőfegyver terített le. Egyet levágtak, egyről nem tudni, mi módon vesztette életét. A tiszti állomány teljes vesztesége tehát 61,3%, ennek 89,5%-át a kézi lőfegyverek okozták.99
99 Tinódi Sebestyén: Krónika. Budapest, 1984. (A továbbiakban: Tinódi, Krónika) Szitnya, Léva, Csábrág... 359–360. o.
Hogy a hadakozásban valami véglegesen megváltozott, hogy a testi erő, az ügyesség, már nem olyan fontos, hogy a lovagi szellem maradványai eltűnőben vannak, azt a kortársak is megérezték, s megértették. Ennek bizonyságául hadd álljanak itt a költő és katona Tinódi Sebestyén lévai ostromot idéző sorai:
„Nám az tisztön vitézők hullanak vala
Szablyájokkal semmit sem ártanak vala,
Mert mind fekete merő fegyverös vala,
Puskájok kettő is, az mia vesznek vala.”100
Szablyájokkal semmit sem ártanak vala,
Mert mind fekete merő fegyverös vala,
Puskájok kettő is, az mia vesznek vala.”100
100 Tinódi: Krónika. Szitnya, Léva, Csábrág ... 360. o. A vár elleni végső rohamban részt vettek a fekete lovasok is. Rájuk utal a költemény „fekete merő fegyverös” kifejezése.
