A SZOMBATHELYI VÁR FEGYVEREI A XVI–XVII. SZÁZADBAN
888DOMOKOS GYÖRGY: A SZOMBATHELYI VÁR FEGYVEREI A XVI–XVII. SZÁZADBAN
In: Életünk, 32. (1994/10-11.)
Ha a magyar hadtörténetben kicsit is járatos olvasónak a törökkort említik, bizonyára rögtön eszébe jutnak a nagy török hódító hadjáratok, a Habsburg-ellenes küzdelmek, a végvárak, a várostromok, a portyák, a lesvetések, a huszárok, a hajdúk, a szpáhik és a janicsárok. S ezeken túlmenően sok egyéb is. De vajon mit tud azokról a fegyverekről, amelyekkel e háborúkat, ostromokat végigküzdötték? Miből állt például egy vár hadfelszerelése? Ágyúkból? Puskákból? Lőporból? Igen. De ez önmagában még semmit sem mond. Vegyük szemügyre e kérdést kicsit közelebbről.
Szombathely középkorból származó, meglehetősen kicsiny vára a városfal sarkán állt, s két részre, egy külső és egy kerek belső várra tagolódott. S mint utóbb, a negyvenes évekbeli ásatások során megállapították, védművei, falai bizony gyengécskék voltak. Enyhén szólva nem feleltek meg a tüzérséggel vívott várharc követelményeinek. Nyilvánvalóan kis méreteivel is összefüggött viszonylag csekély katonai jelentősége. S bár a vár és város Bécs előterében, a hadászatilag oly fontos Rába-vonal mögött feküdt, a legfontosabb hadiutak mégis elkerülték. Az adatok is arra utalnak, hogy a település kereskedelmi szerepe nagyobb volt a katonai jelentőségénél. Ennek ellenére Szombathely mégiscsak jó példa vizsgálódásomhoz, mivel a magyar végvárrendszer túlnyomórészt efféle apróbb erősségekből állt.
A kisméretű vár felszerelése sem mondható túl gazdagnak. Ám szorgalmas és pontos eleink még ezt a keveset is gondosan leltárba vették. Erre rendszerint a vár életében történt fontos változások, mint például tulajdonosváltás, adtak alkalmat. A sors kegye folytán néhány ilyen dokumentum fennmaradt, főként a XVI. század második feléből és a XVII. század elejéről. Első látásra csupán száraz felsorolások: ezen és ezen épületben ennyi meg ennyi bor, sör, gabona, puskapor, lőfegyver, továbbá asztal, szék, edény stb. Közelebbről megvizsgálva azonban a számok, tárgyak mögött életre kel a kor hús-vér embere is.
Ezeket a leltárakat az akkori írnokok latin nyelven vették fel. Már önmagában a latin nyelv használata is sok érdekességet tartogat az olvasó számára. A máskor oly precíz latin épp a fegyverek, főként a lőfegyverek leírásánál bonyolult körülírásokat, vagy összefoglaló neveket használ, olykor megmosolyogtatva, olykor fejtörésre kényszerítve. Gyakran előfordult, hogy maga az írnok is zavarba jött, vajon pontosan értik-e majd körmönfont, vagy túl általános latin kifejezéseit. Ezért a latin szavak után odaírta: „vulgo”, azaz „közönségesen”, majd magyarul vagy németül is megadta a felsorolt tárgy nevét.
Szombathely „lövegparkja” tehát hűen tükrözte a vár állapotát: mindössze néhány 889kiskaliberű ágyúból és kézi lőfegyverből állt. Az ágyúk száma az 1565-től 1623-ig terjedő időszakban készült nyolc leltár szerint 2 és 9 között, az úgynevezett szakállas puskáké 6 és 34 között változott. Ezeknek általában fele-harmada, 1577-ben azonban több mint 90%-a törött, használhatatlan. Mindehhez némi lőpor és pár száz golyó járult. Nyilvánvaló persze, hogy a hadvezetés, illetve a tulajdonos egy ilyen apró, stratégiailag kevésbé fontos várban nem tartott nagyobb mennyiségű, értékes fegyverzetet. Egyrészt arra máshol is szükség volt, másrészt egy gyönge vár könnyen elvész, s vele a drága hadianyag is. Persze az ilyen aprócska váraknak nem is azt szabták feladatul, hogy nagy ostromló seregeket verjenek vissza. Ezeknek a környékbeli lakosságot, s azok ingóságait kellett a portyázó törököktől, magyar hajdúktól, vagy a fosztogató idegen zsoldosoktól megvédeni. Végül pedig, a „hitvány” és düledező falak el sem bírták volna egy nagyobb méretű ágyú tonnákban mérhető súlyát, továbbá az azok elsütésekor keletkező visszarúgó erő és a hanghatás megrongálhatta volna a védműveket.
Így hát maradtak a kisebb lövegfajták. Szombathely várában főként a „falkonétának” nevezett típus. Neve a latin „falco” (= sólyom) szóból származik, tehát „sólymocskát” jelent. Abban az időben is léteztek divatok, s az egyik ilyen divat nyomán a XIV. század óta az ágyúknak külön személynevet is adtak, többnyire madarak és hüllők, valamint mesebeli állatok (sárkány, griff, egyszarvú) neveit. Ezek némelyike azután mind a latin, mind a germán nyelvterületen a XV. század folyamán egy-egy többé-kevésbé meghatározott lövegtípus elnevezésévé vált, mint például az előbb említett „sólyom”, de ide sorolható a „kígyó” és a „fülemüle” is. Ezeket az elnevezéseket, elsősorban német hatásra, a magyar tüzérségi szakterminológia is átvette. Használták a német nevek magyarosított változatát, de le is fordították ezeket. Így például a német Falkaun típust magyarul falkonynak is, sólyomnak is mondták.
Az ágyúk mellett szinte minden várban, így Szombathelyen is megtalálhatók a mozsarak. A szépen körülírt latin kifejezés (dobálós vas bombarda) után az 1571-es leltárban ott olvasható a löveg korabeli magyar neve is: Mosar Patantyw. Ezek a masszív talpazatú, rövid csövű, tömzsi lövegek leginkább egy békésen üldögélő békára hasonlítottak. Ám belőlük békésnek egyáltalán nem mondható golyókat, bombákat lőttek ki. Mégpedig magas ívben, hogy az ellenség fedezékek mögé rejtett, a lapos szögben lövő ágyúk számára elérhetetlen célpontjait tudják támadni. Már ha eltalálták azokat. Abban a korban ugyanis még nem ismerték a lövedékek ballisztikus röppályáját, nem sokat tudtak a légellenállásról stb. Úgy gondolták, s ezt számos korabeli tüzérségi szakmunka képei bizonyítják, a lövedék egy szabályos félkörívű pályán haladva jut célba. Ezzel viszont a dolog sehogy sem működött, ezért azután a tüzérek tapasztalatból céloztak. A lőtávolságot a cső dőlésszögének és a lőpor mennyiségének változtatásával állították be. (Megjegyzem, az ágyúk esetében is hasonló problémák adódtak.)
Egyébként valószínű, hogy a szombathelyi vár egy-két mozsara elsődlegesen nem harci célokat szolgált. Ebben az időszakban már gyakorta használták e lövegeket hírlövésre, amelynek a XVI. század második felében már egy szabályos rendszere is kialakult. Ennek segítségével viszonylag gyorsan tudták továbbítani, mondjuk, a török portyázók közeledtének hírét a hadvezetésnek, amelynek így maradt ideje csapatokat összevonni, lest vetni a támadóknak. Emellett ünnepekkor díszlövésre, éjszakai megfigyelésnél pedig világító golyók fellövésére is sor került.
A falkonéta és a mozsár mellett felbukkannak olyan elnevezések is, amelyeknél csak sejteni lehet, mekkora fegyverről van szó. 1578-ban egy „siskának mondott vas szerkezetet” említenek. Ez egy egészen apró ágyúcska, amely gyakran szerepelt a dunai flotta naszádjainak fegyvereként is. 1577-ben és 1578-ban több „tormentum”-mal találkozunk, 1565-ben pedig egy „ércből készült bombardát” említenek, „amely nagy kőgolyókat vet, és közönségesen taracknak nevezik”. Nos, a „tormentum”és a „bombarda” a legáltalánosabb 890latin nyelvű elnevezés az ágyúkra. Az a tény viszont, hogy ez utóbbi kőgolyót vet, már sokkal érdekesebb. A kőből készült lövedék ugyanis épp ez idő tájt kezd kikopni a használatból, s a későbbi leltárakban már egyre ritkábban fordul elő. Csupán néhány speciális lövegtípus működött továbbra is kőgolyóval. Helyette előbb a kovácsolt, majd az öntöttvas golyó terjedt el. A váltás magyarázata egyszerű. Azt mindenki el tudja képzelni, mennyivel könnyebb és olcsóbb a vasgolyó öntése sorozatban, mint a kőgolyó kifaragása egyenként, kézi munkával. A vasgolyó továbbá jóval kisebb méretű az azonos tömegű kőgolyónál, tehát a „hozzá való” löveg is kisebb lehetett. Eleink ily módon takarékoskodtak az ágyúcső drága nyersanyagával, a rézzel és az ónnal (azaz a bronzzal), továbbá az öntéssel járó nem kevés munkával. Végül egy praktikus ok: a várostromok során a várfalra kilőtt kőgolyó a célba csapódáskor gyakran darabokra tört, anélkül, hogy a legcsekélyebb kárt okozta volna, ami a vasgolyóval azért nemigen fordult elő.
Térjünk vissza a bombardához, amit tehát jelen esetben közönségesen (vulgo!) taracknak neveztek. A XVI–XVII. században taracknak mondott ágyúnak semmi köze a manapság e néven futó lövegfajtához. Valószínűleg egy, a falkonétához hasonló kisméretű, vasgolyót lövő löveget neveztek így. Ugyanakkor létezett egy másik, németül Haubitznak mondott, magyarra szintén taracknak fordított várágyúfajta is, amely viszont kizárólag kőgolyót lőtt. A lövedék alapján itt valószínűleg ez utóbbiról van szó.
Mindez sejtetni engedi, hogy az ágyútípusok elnevezése terén meglehetős zűrzavar uralkodott. Ugyanannak a lövegfajtának a különböző nyelveken más-más neveket adtak. Ez még nem lenne baj, ha ezt következetesen tették volna. De épp a következetesség nem jellemző vonása az ágyúk típusmeghatározásának, még egy adott országon belül, ugyanazon nyelv esetében sem. Hiszem például az 1565-ben és 1571-ben falkonétának mondott ágyúk 1577-ben és 1578-ban már „tormentum”-ként szerepelnek. Az egyezést az azonos darabszámok valószínűsítik. Ezért tehát nehéz meghatározni, valójában milyen ágyútípussal állunk szemben. Itt persze figyelembe kell venni azt is, hogy szakember-e a leltár készítője, avagy nem. Az utóbbi esetben ugyanis meglehetősen nagy a tévedés lehetősége, nemcsak a típuselnevezést, hanem a technikai adatokat illetően is. Jellemző példa, hogy 1592-ben egy „törött bombarda avagy puska” nevű fegyvert vettek leltárba.
Sajnos, a leltárak az ágyúk darabszámán túlmenően egyéb technikai jellemzőikről nem sokat árulnak el. Nem tudni miért, a latin összeírások a fegyverzetek technikai mutatóit tekintve meglehetősen elnagyoltak, szemben a német nyelvűek pontosságával, adatgazdagságával. Az összeírók megelégedtek egy-egy semmitmondó jelzővel, mint például rossz, törött, hitvány stb. (Bizonyára nem gondoltak az utókor kutatóinak igényeire.) Tették ezt abban az időben, amikor a tűzfegyvereket leggyakrabban a belőlük kilőtt golyó fontban (1 font ~ 0,5 kg) megadott súlyával jellemezték, és sokszor megadták a cső hosszát és súlyát is. Ismerünk olyan magyarországi leltárakat is, amelybe gondos kezek a csőfurat és a golyó átmérőjét is berajzolták. Mindezek hiányában csak a korabeli párhuzamok alapján határozhatjuk meg a lövegek adatait. A falkonéta például általában 0,25–1,5 kg súlyú golyót lőtt ki. A leltárak szerint vasgolyót, mivel a felsorolásokban azt olvashatjuk, hogy „falkonétához való vasgolyó ennyi”. A vékony ágyúcső hossza 2,5–3,5 m-t tett ki, a szája felé keskenyedett. Többnyire kerekes ágyútalpon nyugodott, de találkozunk forgóállványzattal is. A mozsarak űrmérete pedig elképesztően tág határok között mozgott. A belőlük vetett kőgolyók, bombák súlya ugyan többnyire fél kg-tól néhányszor tíz kg-ig terjedt, de léteztek 250 kg-os lövedékek is. Egy ilyen mozsármonstrum csőfurata jócskán meghaladta a fél métert.
Ugyancsak 1565-ben vettek leltárba egy „vető szerkezetet, mely tüzet hajít”. Minden bizonnyal a korábbi évszázadok valamelyikéből visszamaradt hadiszerszámról, vetőgépről van szó, hiszen még Mátyás király idejében is előszeretettel alkalmazták ezeket a már akkor is elavult fegyvereket.
892Az 1598. évi leltárban fordul elő először a korszak egyébként igen elterjedt „golyószórója”, a seregbontó. Természetesen most sem ezen a néven, hanem komótosan körülírva: „harci eszközök, mindegyikük két keréken, három szakállassal, 2 db”. 1607-ben viszont másik, német nyelvből átvett nevükön, „orgona”-ként szerepelnek. A seregbontó könnyű, kerekes állványzaton, sokszor tíznél is több, szorosan egymás mellé és fölé helyezett puska-, vagy szakállascsőből állt. Elsütésük egyszerre, vagy gyors egymásutánban történt, ami a várfalakat tömött csapatokban rohamozó ellenséggel szemben nagyon hatásosnak bizonyult. Újratöltésük persze meglehetősen hosszadalmas művelet lehetett, figyelembe véve az egy cső töltéséhez szükséges 1,5–2 percet.
Az 1565-ös leltár szövegéből egy igen érdekes ágyúfajta, egy hátultöltő falkonéta létére következtethetünk. Mégpedig a „falkonétához való kis vas mozsár, avagy porzsák” és a „vas falkonéta … hozzákapcsolt porzsákkal” említéséből. Nagy dolog, mondhatnánk, manapság minden ágyú ilyen rendszerű. Abban az időben azonban, bár a kísérletek már mintegy évszázada folytak, mégis kuriózumnak számítottak az efféle lövegek. A porzsákok alul zárt, vastag falú vascsövek voltak, amelyekbe előre bekészítették a lőport, a fojtást, a golyót. Ezeket cserélgetve a tűzgyorsaságot akarták megnövelni. Csakhogy az ágyúcsövek az ebből adódó nagyobb terhelést nem bírták, túlmelegedtek, esetleg szét is robbantak. A korabeli technikai feltételek mellett nem tudták megoldani a porzsák és a cső csatlakozásának tökéletes tömítését sem, nem beszélve a porzsák rögzítésének problematikájáról.
A várak védelmében az ágyúk mellett már a XV. század óta egyre növekvő szerepet játszottak a kézi lőfegyverek. A XVI. századtól pedig tömeges elterjedésük és használatuk révén már döntő jelentőséget kaptak a várharcokban. Szombathelyen azonban kizárólag a szakállas puskának nevezett, a puska és az ágyú közötti átmenetet képező, nagyméretű, 20–25 dkg súlyú golyót lövő fajtát említik. Egy részükről megjegyzik, hogy törött, másoknak hiányzik az ágyazata, vagy „reparálásra” és tisztításra várnak. Gondolom, Gárdonyi Géza kitűnő regénye, az „Egri csillagok” nyomán sokan tudják, hogy is néz ki e fegyver: nehéz, hosszú csövű, fa- vagy vasmarkolatos várpuska, amelynél a cső elejére alul egy vas nyúlványt hegesztettek. Ezt nevezték szakállnak, s ennél fogva akasztották a mellvédbe, hogy az a fegyver elsütésekor keletkező hatalmas visszarúgó erőt felfogja. Sajnos, így is sokak vállát szétzúzta a hátralökődő fegyver. Más kézi lőfegyverek, muskéta, pisztoly említésének hiánya azzal magyarázható, hogy ezek nem a vár, hanem a katonák egyéni felszereléséhez tartoztak.
Már említettem, hogy a fegyverek nagy százaléka használhatatlanná vált. Ez két alapvető okra vezethető vissza. A tűzfegyvereknél ebben a korban elég gyakori a cső meghibásodása. A korabeli öntéstechnológia miatt buborékok, hajszálrepedések keletkeztek a csövek anyagában. A tüzeléskor a csőben létrejövő gáznyomás, vagy a nagy hő miatt a cső ezeken a helyeken kihasadt, rosszabb esetben szétrobbant. Ezért öntötték a csövek falát oly vastagra, bár ez sem mindig segített. A túlmelegedés ellen ecetes vízbe áztatott bőröket terítettek a csövekre. A másik ok a fa alkatrészek, lövegtalpak, puskatusok gyors „amortizálódása”, kopása, törése. Ezt csak megfelelő minőségű alapanyagból, szakemberrel lehetett kijavíttatni.
A lőfegyverek felsorolása után lássuk, milyen hadifelszerelést találunk még Szombathely várában. Mindenekelőtt lőport és golyót, de mindkettőből meglehetősen keveset. A lőport hordókban tárolták, ahogy akkor mondták, „tonnákban, tonnácskákban”. A mennyiség mellé mindig gondosan feljegyezték, milyen lőporfajtát írtak össze. A különböző tűzfegyverekhez, ágyúkhoz, puskákhoz, tüzes szerszámokhoz, illetve a gyúlyuk felporzáshoz eltérő minőségű lőporokat alkalmaztak. Nem akarom az olvasót kémiai és gyártástechnológiai részletekkel untatni. A fő különbség a három összetevő (kén, salétrom, faszén) keverési arányában, illetve a por finomságában mutatkozott. Szombathelyen, 893különböző időpontokban, valamennyi fajtát megtaláljuk, sőt, 1607-ben még a finomságot is feltüntették, mondván: „durvább gyújtópor 1 hordónyi”.
A leltárak arra utalnak, hogy a várban is készítettek lőport, mivel az alkotóelemek közül a két nehezebben elérhetőből, a kénből és a salétromból külön is tároltak. Ezeket, főként a salétromot, messziről kellett ideszállítani, míg a faszenet helyben is elő tudták állítani.
Hordókban tárolták a kisebb méretű, főként a kézi lőfegyverekhez való golyókat. A nagyobbakat nagy faládákba gyűjtötték, vagy egyszerűen halomba rakták.
A kézi lőfegyverekhez való golyókat ólomból készítették, ezeket is helyben. Erre utalnak a vár készleteihez tartozó ólomlemezek, és a különböző méretű golyóöntő formák. Bár nincs rá konkrét utalás, mégis feltehető, hogy az ágyúkhoz is tudtak vasgolyókat gyártani.
A golyók között is akadt néhány érdekes fajta. Először is az ólommal körülöntött kőgolyó. 1565-ben és 1571-ben szakállasokhoz, 1607-ben falkonétákhoz valókat említenek. Lehet, hogy e különös megoldás révén a drága ólommal akartak takarékoskodni, illetve ezen keresztül a szintén nem olcsó lőporral is, mivel könnyebb lövedék kilövéséhez kevesebb is elég volt. Emellett 1607-ben kartácsot is összeírtak. Ez abban az időben két féldarabból összeállított fa-, vagy bádogszelencéből állott, amit az ellenség „legnagyobb örömére” vas, kő és üvegtörmelékkel töltöttek meg. Kilövés után a szelence szétesett, és tartalma széles sávban szétszóródva sok támadót tudott harcképtelenné tenni.
A lőfegyverek számos további elengedhetetlen tartozéka is megtalálható a leltárakban. Ilyen a kanóc, amit az akkori kézi lőfegyverek általánosan elterjedt kanócos elsütő szerkezetében használtak, illetve a tüzérek gyújtópálcájára tekerve az ágyú elsütésére szolgált. A puskapalackban a lövészek a puskaport, a tüzérek a gyúlyuk felporzására használt finom gyújtóport tárolták. Ezeket rendkívül díszes kivitelben, csontfaragással, nemes borítással, vésettekkel is készítették, nyilván a gazdagok számára. A puskavesszővel a lőport, a fojtást és a golyót nyomták bele a csőbe, ami nem kevés erőfeszítést igényelt a lövésztől. Ilyen „döröklő”, valamint tisztítópamacs, vagyis „pemete”, és töltőkanál tartozott az ágyúk felszereléséhez. Már ha egyáltalán megvoltak.
A korszak jellegzetes harci eszközei az ún. tüzes szerszámok. Rendkívül változatos formákban készítették ezeket, a helyi igényeknek és lehetőségeknek megfelelően. Sokuknak csak a neve maradt fenn, és fogalmunk sincs, valójában hogy néztek ki, miből készültek. Szombathely várában a tüzes koszorút említik 1607-ben. Ez egy szurokkal, olajjal átitatott, lőporral, kénnel töltött szalmakoszorú volt, amelyet meggyújtva, kézzel vagy a kopja hegyével hajítottak az ellenség közé.
Az elmondottakon túlmenően számos egyéb, talán nem is kevésbé fontos fegyverzet, használati tárgy és eszköz szerepel a leltárakban, nem beszélve a termények összeírásairól. Egy helyütt még a győri püspök szombathelyi könyvtárának listáját is megtalálhatjuk. Hogy mégis a fegyverek bemutatása mellett döntöttem, annak az a magyarázata, hogy a leltárak felvétele Magyarország egyik legsúlyosabb korszakára, a másfél századon át a török ellen vívott harcok idejére esik.
Szombathely vára mára elenyészett, áldozatul esett Szily János püspök XVIII. század végi építkezéseinek. Ágyúit minden bizonnyal beolvasztották, a törött puskacsövek talán valahol a föld mélyén rozsdásodnak, a berendezési és felszerelési tárgyakat széthordták. Csak az oly könnyen égő-pusztuló, elsárgult papírlapok élték túl – eddig – a múló századokat, s adnak hírt egy hajdanvolt vár arculatáról.
