SZÁMÍTÁSOK A HÓDOLTSÁGI TÖRÖK VÁRAK HADEREJÉRŐL
107HEGYI KLÁRA: SZÁMÍTÁSOK A HÓDOLTSÁGI TÖRÖK VÁRAK HADEREJÉRŐL
In: Studia Agriensia 17. Eger, 1997.
Amikor tizenhárom évvel ezelőtt, 1982. október 21-én az első noszvaji várkonferencia végére értünk, a vita egyik tanulságaként azzal a lehangoló, egyben munkára serkentő beismeréssel széledünk el, hogy még megközelítőleg sem tudjuk felbecsülni, mekkora haderővel tartotta megszállva az Oszmán Birodalom a magyarországi hódoltságot. Azóta többen újra elővettük a Velics Antal jó százéves defterkiadása óta keveset forgatott, Bécsben őrzött zsoldlistákat, és újabb anyagokat találtunk az isztambuli levéltárban is. Magam – Ágoston Gábornak éppen Noszvajon előadott eredményit1 tovább építve – a hódoltság regisztrált várkatonaságát számoltam össze.
1 Ágoston Gábor: A magyarországi török végvárak fenntartásának és ellátásának néhány kérdése. In: Petercsák Tivadar – Szabó Jolán szerk.: Végvárak és régiók a XVI–XVII. században. Eger 1993, 311–333.
A „regisztrált várkatonaság” szóösszetétel mindkét tagja hangsúlyos. A hódoltsági haderő számosabb(?) hányadát az összeírt katonaelem tette ki, amely zsoldért vagy szolgálati birtok jövedelme ellenében katonáskodott, azaz az állam alkalmazottja volt. Ennek a pénzügyi elszámolásokban megjelenő katonatömegnek (kérdőjel nélküli) nagyobb részét a várvédők alkották.
A teljes hódoltsági haderő négy nagy csoportra osztható. Az első, valószínűleg legnagyobb számú társaság a várakba telepített katonaság, amely önmagán belül tovább tagolódott. Átütő többségüket – a budai vilájetben a XVI. század folyamán legalább kilenctizedüket – „helyi” (jerli) katonaságként tartották számon. A közepes és kisebb várakban csak ők szolgáltak, és a legnagyobbak őrségeinek túlnyomó részét is ők tették ki. Gyalogos (müsztahfiz, azab) és lovas (fárisz, martalóc) alakulatok, tüzérek (topcsik) és kis számban mesteremberek tartoztak közéjük. A XVI. században csak Buda, a XVII.-ben több nagyobb vár (Buda, Esztergom, Fehérvár, Eger, Kanizsa, Temesvár, Várad, Érsekújvár, Nógrád, Jenő) védelmét a Portáról közvetlenül kirendelt, központi katonák, leggyakrabban és legnagyobb számban portai janicsárok erősítették, ők alkották a regisztrált várkatonaság második, kisebb létszámú csoportját.
Az összeírt haderő másik része a birtokjövedelemmel fizetett szpáhik testülete, amelybe az évi egy-kétezer akcse jövedelemből tengődő katona és az egymillió körüli hivatalos bevétellel rendelkező budai pasa is beletartozott. Ez a csoport azonban nemcsak a birtokosokat foglalta magába, hanem azokat a kisérő katonákat (dzsebelüket) is, akiket a birokosok voltak kötelesek jövedelmük 108nagysága szerinti számban felfegyverezni és a háborúba magukkal vinni.
A hódoltsági török katonaság két további csoportja ritkán jelenik meg az írásos anyagban. Közös jellemzőjük, hogy – nem húzván a kincstártól jövedelmet – nem szerepelnek az állami adminisztráció kimutatásaiban (abban a pillanatban, amikor regisztrált állami alkalmazottá válnak, átlépnek az első két kategória valamelyikébe). Ebbe a két csoportba a tartományi elit – a beglerbégek (pasák), a szandzsákbégek és a magas rangú tisztek – személyes kísérete tartozott, illetőleg azt az állományon kívüli katonatömeget soroljuk ide, amelyik a regisztrált katonaság soraiba törekedett. Megüresedő zsoldos állásra vagy birtokra várt, és hogy igényének nyomatékot adjon, meg hogy megéljen, különböző hadi vállalkozásokon, zsákmánnyal kecsegtető portyákon mutogatta vitézségét.
A hódoltsági török vezető réteg kíséretéről Dávid Géza archontológiai kutatásai hoztak felszínre adatokat. 1574-ben Szokollu Musztafa budai pasa azzal az indoklással ajánlotta jövedelememelésre a szigetvári béget, hogy „hasznavehető embereket és lovakat tart, (s maga is) hasznavehető, tapasztalt veterán”. A történetíró Pecsevi pedig így jellemezte Alit, aki négyszer viselte a gyulai szandzsákbégi tisztet: „Mindenkor hét-nyolcszáz embert tartott magánál, és kapujánál nagyon híres, igyekvő emberei voltak. Olyan vojvodái voltak, akik negyven-ötven, sőt hetven-nyolcvan lovat és embert tápláltak.”2 A Haditanács számára 1577-ben készített jelentés, amely a hódoltság egész török haderejét igyekezett felmérni, a Buda alá tartozó szandzsákokban összesen 1972 emberre tette „a pasa, a bégek és a vajdák házanépét”.3 Ez a kategória, a „bégek kísérete”, bizonyosan több ezer embert számlált. Ahhoz azonban, hogy akár egyetlen időpontban nagyjából a hódoltság egészéről számokban kifejezhető információk kerüljenek elő, elképzelhetetlen szerencse kell.
2 Dávid Géza: Szigetvár XVI. századi bégjei. In: Szita László szerk.: Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és a vár felszabadításának 300. évfordulóján. Pécs 1993, 163, 180:30. jegyzet.
3 Merényi Lajos: A török várak őrhada 1577-ben. Hadtörténelmi Közlemények 1894, 259–262.
Az állományon bármilyen okból kívül álló, állásra váró katonaelemnek Fodor Pál eredt a nyomába. Ő önkénteseknek nevezi e reménybeli katonákat. Gondosan számba vette kapcsolataikat az állammal, felmérte, hogy kikből verbuválódtak, pályafutásuk során honnan indultak, hova igyekeztek és mire vihették.4 Számuk, tömegük azonban megfoghatatlan, hiszen ennek a csoportnak is csak az a része jelenik meg az írott forrásokban, amelyik célhoz ért, azaz kikerült a csoportból. Nem kétséges: ebben az esetben is tömegről van szó, de hogy mekkoráról, legfeljebb csak sejteni lehet. A tippelés nehézségét egyetlen példán szeretném bemutatni (többet nem is ismerek).
4 Fodor Pál: Önkéntesek a XVI. századi oszmán hadseregben. (Az 1575. évi erdélyi hadjárat tanulságai.) Kézirat, megjelenésre vár a Hadtörténeti Közleményeknél.
1558. október 13-án Telekessy Imre felsőmagyarországi főkapitány, Bebek György és Székely Antal a Sajó menti Kazánál tönkre vertek egy nagyobb, a füleki bég vezérletével portyázó török csapatot. Ferdinándnak küldött jelentésükben ötezer törökről beszéltek, akik közül négyszáz menekült meg.5 Ebben az időpontban azonban azokban a szandzsákokban és várakban, amelyekből 109a Telekessy jelentés szerint a portyázó csapatot összeállították, 1552 lovas várkatona és kb. 600 szpáhi és kísérőjük (dzsebelüjük) szolgált: ha tehát minden állományban lévő katona elkísérte a füleki béget, 2100–2200 regisztrált katona vonult ki vele. A budai vilájet 1558-as zsoldlistájából pontosan összeszámlálható, hogy a kazai csatában az érintett várak katonái közül legfeljebb 137 lovas halt meg vagy esett fogságba.6 A várháborúk sikert alig, vereséget annál többet hozóévtizedeiben a főkapitány jelentése valószínűleg felnagyította a győzelmet és a számokat. De a regisztrált török katonák biztosra vehető és a jelentés bizonytalan adatai közötti óriási eltérést nem szabad pusztán a győztesek túlzásainak tulajdonítanunk. A portyán az állásra váró, éppen az ilyen rablókalandokból élő katonák is minden bizonnyal jelen voltak; de annak becsléséhez, hogy a háromezer fős eltérésből mekkora rész illeti őket, semmilyen kapaszkodó nem áll rendelkezésünkre.
5 Komáromy András: Telekessy Imre 1497–1560. 4. közlemény. Hadtörténelmi Közlemények 1889, 665–667.
6 Österreichische Nationalbibliothek (a továbbiakban ÖNB), Mxt 614.
Jelenleg tehát – elsősorban Fodor Pálnak köszönhetően – sokat tudunk már az állásra váró katonaelem eredetéről, céljairól és az államhoz fűződő kapcsolatáról, nagyságáról és számáról azonban semmilyen biztos kiindulóponttal nem rendelkezünk.
Ezt a két, a regisztráción kívül álló társaságot talán nem is indokolt szétválasztani. A magas rangúak kíséretének csak egyik, talán kisebb része állt állandó emberekből, akik az állomáshelyüket sűrűn cserélgetni kényszerülő patrónusokat vándorútjukon elkísérték, nagyobbrészt éppen az állásra várókból, akik magas pártfogók szolgálatában igyekeztek üres állást vagy birtokot találni. A két csoport minden jel szerint részben fedte egymást.
Számok után kutatva a regisztrált katonasággal érünk biztosabb, de foltokban elaknásított terepre. Az 1560-as évektől a század végéig a budai vilájet összes szandzsákjából maradt – néhányból több is – olyan lista (tímár-defter), amelyből a területen birtokos szpáhikat tudjuk összeszámlálni; a temesvári vilájetből kevés ilyennel rendelkezünk. Ezek alapján pontosan megállapítható, hogy a defter évében az adott szandzsákban kiosztott szolgálati birtokokról hány szpáhi vonult hadba, az időben közelesők összesítése pedig az egész budai vilájet szpáhi haderejét adja ki. Ezt a kategóriát azonban nemcsak maguk a birtokosok adták, hanem azok a kísérő lovas katonák és (valószínűleg szintén fegyverforgató) szolgagyerekek is beletartoztak, akiket a birtokosok jövedelmük nagyságához igazodó számban voltak kötelesek felfegyverezni és a hadjáratba magukkal vinni. Az aknamező ott kezdődik, ahol ezeket a kísérő katonákat, az ún. dzsebelüket kezdjük keresni. A szultáni törvények ugyan aprólékos gondossággal meghatározták a katonaállítás szabályait, a néhány fennmaradt mustra azonban azt mutatja, hogy a kísérők kiállításának tényleges gyakorlata nem követte szigorúan az elvi szabályozást.
A szabályok és a gyakorlat ellentmondásait is Fodor Pál próbálja kibogozni7. Amíg a sok küszködéssel járó munkájának nem ér a végére, addig azzal 110a szakirodalomban eléggé általános, mechanikus számítással kell beérnünk, amely a tímár-birtokok minden 3000, a ziámet-birtokok minden 4000 és a szolgálati hász-birtokok minden 5000 akcse jövedelmére kalkulál egy kísérőt, dzsebelüt,8 és ezekkel egészíti ki a szpáhik pontosan meghatározható számát. A végeredmény legfeljebb véletlenül lehet azonos a valóságos helyzettel, arra azonban jó, hogy érzékeltesse: a hódoltságban nem állomásozott sok tízezres szpáhi-katonaság. 1570 körül a budai vilájet tizenöt szandzsákjában kereken 1100 szpáhinak volt birtoka, s ők a mechanikus számítás szerint 4000 körüli kísérőt vittek magukkal a háborúba. Ez idő tájt a sokkal rosszabb forrásadottságokkal rendelkező temesvári vilájetben erősen önkényes becsléssel az összlétszámot valamivel 2000 fölé tehetjük, így az egész hódoltságban minimum 7000 főre becsülhetjük a szpáhik és a dzsebelők együttes haderejét.9
7 A szabályozás rendszeréről tartott előadása: Szpáhik és vértesek: az oszmán tímár birtokos hadsereg nagyságáról és összetételéről. Barta Gábor Emlékkonferencia, Pécs 1995. április 25.
8 A másik számolási mód az első 3, 4 és 5 ezer akcsét mentesnek tekinti a dzsebelü-állítás kötelezettsége alól. (Így számol pl. Dávid Géza: A Simontornyai szandzsák a XVI. században Bp. 1982.) En a jövedelmek első egységeire is számítok egy kísérőt.
9 A tímár-defterek szandzsákonkénti adatai, lelőhelyei, a számítás részletezése Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. Bp. 1995, 98–100.
A magyar tartomány regisztrált török katonaságának túlnyomó többségét a várak legénysége tette ki. A megszálló haderőnek erről az eleméről maradt a legtöbb forrás, száma, megoszlása a várakban, belső mozgása, összetétele és utánpótlása a többi csoporténál pontosabban mérhető fel.
A várkatonaságot különféle forrásokban lelhetjük fel aszerint, hogy honnan kapta fizetését. A többséget kitevő zsoldos állományról többféle kimutatás készült. Ezek legértékesebb fajtája a részletes zsoldlista, amely szandzsákonként, váranként, ezeken belül fegyvernemenként és alakulatonként név szerint feljegyezte az összes katonát, rögzítette napi illetményüket, és feljegyezte az állományban beállt személycseréket. A részletes listák éppen a zsoldfizetés és a változások nyilvántartására készültek: a háromhavi zsoldosztás előtt mustrát tartottak, s a nevek fölé odaírták a jelenlét, a távollét és az engedélyezett szabadság betűjeleit, a név alatt kettős vonallal a zsold kifizetését rögzítették; ritkábban az egyes emberekhez és összesítve a tizedhez a zsold kiszámítását is a listára vezették; a kilépők és az áthelyezettek neve föléírták a kiválás okát, a belépő csereember nevét és belépésének dátumát. Néhány kivételesen értékes lajstromra az új emberek származási helyét, családi körülményeit és párszavas személyleírását is feljegyezték.
A zsoldos várvédők második típusú listája már szűkszavúbb. A legénységet az is szandzsákonként, váranként és fegyvernemenként csoportosítja, ám névsorok nélkül csak a számukat és zsoldjuk összegét adja meg. Ezek a felsorolások, amelyek még így is több oldal hosszúságúak, a zsoldfizetések alapjául készített összesítések, gyakran pénzügyi elszámolások betétei. Végül – az egyre kevesebb információt tartalmazó forrástípusok utolsó tagjaként – a helyi kincstárak pénztári naplói magának a zsoldkiutalásnak a kiadási tételénél feljegyezték, hogy az összegből hány katonát fizettek ki.
A török uralom első évtizedében a várkatonaság készpénzben kapta fizetését. Ahogy azonban nőtt a várak száma és súlyosbodtak a budai kincstár gondjai, a katonák egy részét – az összbirodalmi gyakorlathoz hasonlóan – Magyarországon 111is kollektív szolgálati birtokok jövedelmével kezdték kielégíteni. Az 1550–1560-as években ez az új fizetési forma még csak néhány délen fekvő erődítés egy-két alakulatát érintette. 1570-től a rendszer általánossá vált: a legtöbb olyan várból, amelynek őrsége nem haladta meg az ezer főt, a gyalogosokat és a tüzéreket tímár-birtokokkal látták el. Általában egy-egy tized katonái kaptak közösen akkora birtokegyüttest, amelynek jövedelme megegyezett évi zsoldjukkal. Ezeket a kiutalásokat nem tekinthetjük valóságos tímár-birtokoknak, ezért tőlük megkülönböztetendő zsold-tímároknak nevezzük őket. Haszonélvezőiket, tehát a közepes és kisebb várak gyalogosait és tüzéreit a birtokos szpáhik listáinak, a tímár-deftereknek az utolsó lapjain találjuk meg.
Az eddig felsorolt források a tartományba telepített és a tartományi kincstárból fizetett vagy a várak közelében fekvő falvak jövedelmeiből eltartott, a török adminisztrációáltal „helyinek” nevezett várvédőket örökítették meg. A birodalom nagyobb váraiban azonban a Portáról kiküldött (és valószínűleg onnan fizetett) egységek, elsősorban janicsárok is állomásoztak. A XVI. században csak a Budán szolgáló portai janicsárokat ismerjük számuk és személyük szerint. (1596/97-ben Budára, Győrbe, Egerbe, Temesvárra,10 1619/20-ban Budára, Esztergomba, Fehérvárra, Egerbe, Kanizsára és Temesvárra,11 1669/70-ben Budára, Fehérvárra, Nógrádra, Esztergomba, Kanizsára, Újvárra, Váradra, Jenőbe és Egerbe12 is kerültek kisebb-nagyobb számban.) A tartományi várakba telepített portai janicsárokról külön listákat vezettek, de összesített létszámadataik a pénztári elszámolásokban is felbukkannak.
10 C. Finkel: The Administration of Warfare: the Ottoman Military Campaigns in Hungary, 1593–1606. Bécs 1988, 77.
11 Basbakanlik Osmanli Arsivi, Isztambul ( a továbbiakban BOA), Bab-i defteri, Yeniceri kalemi 33718.
12 Ö. L. Barkan: 1079–1080 (1669–1670) Mali Yilina ait bir Osmanli Bütcesi ve ekleri. Istambul Universitesi Iktisat Fakültesi Mecmuasi 17(1955–1956): 1–4, 263.
A várkatonaságot tehát bőséges és tartalmas források alapján tudjuk számba venni. A számítás két ponton okoz mai tudásunkkal csak részben leküzdhető nehézségeket.
Forrásaink bármilyen gazdagok is, csak elvétve fordul elő az, hogy a vizsgált vár zsoldos lovasairól és zsold-tímáros gyalogosairól azonos évből maradt fenn zsoldlista és tímár-defter. Ebben a helyzetben állandó mérlegelés tárgyává válik az, hogy a néhány éves, rosszabb esetben évtizedes eltéréssel készült listák létszámadatait minden további nélkül összeadhatjuk-e. A tapasztalat azt mutatja, hogy nagyobb létszámnövelések és csökkentések, az őrségek átszervezése, egész alakulatok kivonása és áthelyezése egy másik várba a várháborúk évtizedeiben volt mindennapi gyakorlat, abban az időben, amikor még csak elvétve és csak a török terület déli váraiban osztottak zsold-tímárokat. Emiatt a néhány érintett várban az 1550–1560-as évtizedekben valóban félrevezethet, ha többéves eltéréssel házasítjuk össze a kétféle módon fizetett várkatonákat. A drinápolyi békekötés (1568) után és különösen 1570-től, amikor a zsold-tímárok rendszere hódoltság-szerte elterjedt, a várőrségek – túlesvén a nagy átszervezéseken – megállapodtak; csendesedett a katonák szökése, elvándorlása is. Olyan őrségek, amelyeknek sok évből ismerjük teljes állományát vagy legalább a lovasok összes alakulatát, minimális létszámingadozást 112mutatnak. Ezt néhány Buda előterében álló vár példáján szeretném bemutatni. Zsámbékot 1573/74-ben 157, 1579-ben 162, 1588/89-ben 171, 1591-ben 166 katona őrizte.13 A Pilis-hegységben felépített Kizilhiszár (Vörösvár) védelmét 1579-ben 97, 1588-ban 86, 1591-ben 85 katona látta el.14 Az Ipoly-menti Damásddal azonosítható Derbend őrsége 1591-ben 122, 1594-ben 129 katonából állt.15 Vác védőseregét utoljára 1569-ben ismerjük teljes létszámban, ekkor 126 katona alkotta; az 1570 utáni zsoldlistákban csak a lovas alakulatok szerepelnek: 1573/74-ben 98, 1579-ben 97, 1588/89-ben 86, 1591-ben 85 fő.16 A budai szandzsák 1580-as tímár-deftere 32 váci gyalogost jegyzett fel zsold-tímárosként,17 ők és az 1579-ben regisztrált 97 lovas katona 129 fős őrséget tesz ki: 1569-hez képest egy évtized változása mindössze néhány (három?) ember!
13 ÖNB, Mxt 626, 75–81; BOA Maliyeden Müdevver (továbbiakban MM) 498; ÖNB Mxt 615, 67–72; BOA MM 3762, 6.
14 BOA MM 498; ÖNB Mxt 615, 63–66; BOA MM 37662, 5.
15 BOA MM 3762, 7; BOA MM 3370.
16 ÖNB Mxt 617, 3; Mxt 626, 71–74; BOA MM 498; ÖNB Mxt 615, 53–62; BOA MM 3762, 5.
17 BOA Tapu 590.
1570-től a századvégig, amikor a zsold-tímáros katonákkal nagyobb tömegben számolnunk kell, a várak legénysége nagyon csekély létszámingadozást mutat. Ez megengedi, hogy ezekben az évtizedekben az időben nem túl távoleső, néhány éves eltéréssel készült zsoldlistákból és tímár-defterekből összesítsük a várkatonaság kétféle módon fizetett alakulatait. A fenti példából az persze nem következik, hogy Vác védőserege 1580-ban biztosan és pontosan 129 katonából állt, hiszen egy év alatt a lovasok száma egy-két fővel változhatott, de az nyugodt lelkiismerettel állítható, hogy a várban 1580 táján 130 körül járt a katonák száma.
További, már súlyosabb gondot okoz az, hogy adataink nem minden várban simulnak össze olyan szépen, ahogy Vácott teszik. Sok helyütt alig maradt tudósítás a zsold-tímáros gyalogosokról, más, biztosan létező várak évtizedeken át hiányoznak a zsoldlistákból. Ebből az következik, hogy sokszor nincsenek összesíthető adataink: a számolgatás módszerei közül sajnos a körültekintő becslés sem mellőzhető. A budai vilájet óriásváraiban – Budán-Pesten, Fehérvárott és Esztergom-Dzsigerdelenben (Párkányban) – az őrség összes katonája zsoldos maradt, ezekben soha nem osztottak zsold-tímárokat. A jó lelkiismerettel vállalható becsléshez összegyűjtöttem a többi vár fellelhető adatait. Vannak köztük olyan helyek, amelyek a legnagyobbakhoz hasonlóan végig kimaradtak a zsold-tímárok rendszeréből (mint a fentebb emlegetett Zsámbék, Vörösvár és Derbend), és olyanok is, amelyekben a birtokjövedelemmel fizetett katonák jutottak túlsúlyra (mint Ozora és Siklós). Ezek a szélsőségek a kisebbséget képviselik; a várak nagyobb részében a védők egyharmada-fele vált zsold-tímárossá. Mindent összevetve és megfontolva úgy becsülöm, hogy az ezer fősnél kisebb őrségekben a katonák mintegy 60%-a kapta készpénzben, 40%-a tímár-birtokok jövedelmében a zsoldját.18
18 A becslés részetesebb indoklása Hegyi i. m. 86–96.
Nem kevesebb fejtörést okoz az az ellentmondás, amely a pénzügyi elszámolások és a részletes zsoldlisták létszámadatai között mindegyre tetten érhető. Azokban az években, amelyekből a budai vilájet várkatonaságáról többféle 113típusú forrás maradt fenn, a budai kincstár mindig kevesebb katona zsoldját fizette ki, mint ahányat a részletes vagy az összesített zsoldlisták regisztráltak. A jelenség időnként biztonsággal magyarázható, máskor rejtélyes marad.
Az eltérés 1569/70-ben a legmagasabb. Ekkor a kétféle elszámolás két egymást követő évből származik. A korábbi a hidzsra 976. éve redzseb havának kezdetétől a következő év dzsemáziüláhir havának végéig (= 1568. december 20-ától 1569. december 9-éig) a budai vilájet összes várában 12.428 katonát lajstromozott; ez a lista nem részletes (nem tartalmazza a katonák névsorát), de a tizedekig bontja a várak legénységét, megadja a létszámokat és a zsoldösszegeket: nyilvánvalóan a tényleges kifizetés alapjául készült.)19 Másik létszámadatunk a következő év (= 1569. december 10 – 1570. november 28.) pénztári naplójában maradt meg. Eszerint a budai kincstárból 9671 „helyi” katonának fizettek zsoldot.20 Ezt a nagyon magas, 1757 fős eltérést egészen biztosan az okozta, hogy éppen 1570-ben kerültek tömegesen gyalogos alakulatok zsold-tímárra szerte a hódoltságban.
19 ÖNB Mxt 617.
20 Ágoston i. m. 315 és 327:16. jegyzet. A 9671 „helyi” katona egyszerű kivonás eredménye: a 10.616 zsoldosból kivontam a 945 portai janicsárt.
Azoknak az éveknek az ellentmondásos adataira, amelyekben a hódoltsági várak katonasága nem élt át semmilyen komoly létszámbeli vagy pénzügyi átszervezést, már nehezebb magyarázatot találni. A megoldást egyelőre a zsoldosztások előtti szemlék eredményeiben keresem. Nincs okunk kételkedni abban, hogy amikor az alaplistát a vár írnoka összeállította, a feljegyzett katonák az őrség állományába tartoztak – egy részük azonban a mustráig megvált tőle. Nem elég tehát az adott időpontban megszámolni a budai vilájet jó tízezernyi várkatonáját, mindegyiküknél ellenőriznünk kell, hogy a zsoldosztáskor jelen volt-e. Ez a második, bágyasztó munkafázis sem tünteti el azonban a teljes különbséget. A maradék eltérést pl. az okozhatja, hogy a mustra mondjuk az első évnegyed zsoldosztása előtt készül, a tényleges kifizetés pedig a negyedik évnegyed adatait őrizte meg. Itt már nincs korrigálási lehetőség, minthogy mindkét listára csak az elkészítés évét írták rá.
A hidzsra 965. évében, azaz az 1557. október 24-e és 1558. október 13-a közötti időre a kincstárból a budai vilájet 10.328 várkatonájának fizettek zsoldot.21 Az ugyanerre az évre keltezett részletes zsoldlista22 a vilájet 44 várában összesen 11.184 katonát lajstromozott: a két szám közötti eltérés 856 fő. A mustrajeleket végigböngészve arra az eredményre jutunk, hogy az alaplista 11.184 katonája közül 174 nem jelentkezett a szemlén, helyük üresen állt. A zsoldban részesülők számát még 8 magasabb rangú tiszt is csökkentette, akiket bejegyeztek ugyan a névsorba, de illetményüket saját jogú tímár-birtok jövedelméből húzták. A két forrás között fennálló 856 fős eltérés így 182-vel végül 674-re csökken. Erre a még mindig számottevő, az alaplista 6%-át jelentő különbségre egyelőre nem találok magyarázatot. (A következő években a budai vilájet összes zsoldlistáját fel szeretném dolgozni, remélem, ez közelebb 114visz a megoldáshoz.) Annyit már ma is látok, hogy az idő előrehaladtával az eltérés csökken.
21 Fekete Lajos–Káldy-Nagy Gyula: Budai török számadáskönyvek. Bp. 1962, 441.
22 ÖN13 Mxt 614.
Amíg a pénztári naplók és a részletes zsoldlisták számadatainak ellentmondásait nem sikerül feloldani (de valószínűleg azután is, hogy elfogadható magyarázat adódik), a hódoltsági várkatonaság egészének számolásakor célszerűbb a pénztári elszámolások létszámadataiból kiindulnunk, hiszen ezek azt tüntetik fel, hogy az adott évben hány katonának fizetett zsoldot a kincstár. Kisebb-nagyobb hézagokkal 1556-tól 1591-ig összesen tizennégy évből állnak ilyen elszámolások a rendelkezésünkre (a sorban két nagyobb, egyenként tízéves hézag tátong 1559–1569 ill. 1581–1591 között).23 Létszámadataik meggyőzően következetesek: a XVI. század második felében a kincstár tíz-tizenegyezer várkatonának fizetett zsoldot a budai vilájetben, akiknek közel egytizedét Budán szolgáló portai janicsárok tették ki.
23 A számsor 1578-ig megtalálható Ágoston i.m. 327–328; a teljes sor Hegyi i. m. 86.
A helyi zsoldos várvédők átlagosan és kerekítve tízezres haderejének éppen a fele szolgált azokban a legnagyobb várakban, amelyeknek katonái mindig zsoldban kapták fizetésüket.24 A másik ötezer alkotja a közepes és kis várak legénységének zsoldos 60%-át, míg a zsold-tímáros 40%-ot 3300 főre becsülhetjük. Mindent: a portai janicsárokat, a helyi zsoldosokat és a helyi zsoldtímárosokat összesítve az 1570/80-as években a budai vilájetben álló várak haderejét 14.000 katonára tehetjük. A temesvári vilájet várvédő hadinépét hasonló logikával, de sokkal rosszabb forrásadottságokkal minimum 4000 főre becsülhetjük.25 Eszerint 1570 és 1590 között és körül a délen a Drávával és a Dunával határolt hódoltságot legkevesebb 18.000 regisztrált várkatona tartotta megszállva.
24 Hegyi i. m. a 91 oldal táblázata.
25 A becslésre i. m. 95.
A török várak teljes haderejének vizsgálatakor tehát a pénztári elszámolások adják az alapot; a részletes zsoldlisták és a tímár-defterek ennél a vizsgálatnál a kétféle módon, készpénzzel vagy birtokjövedelemmel fizetett katonák számának, arányának a meghatározásához nélkülözhetetlenek.
Ha viszont adott várak őrségei után kutatunk, használhatatlanná válnak a pénztári naplók összesített adatai, hiába megbízhatóbbak a többi listánál. Elsőrendű, értékes forrásokká válnak viszont a részletes zsoldlajstromok és a tímárdefterek. Egy adott vár esetében a katonákról készített alaplista is egy valamikori valóságos helyzetet rögzített; ha a névsorban szereplő várvédők az aktuális mustra idején nem voltak is valamennyien jelen, a mustra előtt, talán az előző pénztári év végén belőlük állt a vár őrsége. A nevek fölé írt, különféle utólagos bejegyzések pedig ragyogó lehetőséget adnak arra, hogy a legénység sorsát évtizedeken át figyelemmel kísérjük.
Példaként vegyük Esztergomot! A vár, amelyet Szulejmán szultán 1543. augusztus 10-én vett be, a Buda körül kiépített védőgyűrű legfontosabb pontja lett, hiszen a hódoltság fővárosának előterében a Bécsbe tartó szárazföldi és vízi hadiút fölött őrködött. A török hadvezetés különös gonddal erősítette a 115várat: 1549-re a Duna túlpartján, a mai Párkány helyén felépített dzsigerdeleni palánkvárral kettős, a tizenöt éves háború idején a Szent Tamás-hegyen emelt Tepedelennel hármas várrá bővítette. Katonasága ugyan 1543 és 1613 között az egyharmadára olvad, az erődegyüttes a hódoltság egyik legnagyobb helyőrsége maradt.
1543-ban a hadvezetés gonddal összeállított, 3237 fős óriásőrséget rendelt a várba, amelyet mintaszerűen feltöltöttek.26 A legénységet 67 tiszt parancsnokolta, 316 altiszt alá osztva sorakoztak a tizedek, amelyek valóban tíz emberből álltak. A nagy létszámú gyalogos, tüzér és lovas alakulatok mellett iparosokról, vértkészítőkről, ácsokról, kovácsokról is gondoskodtak, lent a kikötőben a hajóépítők 41 fős alakulata dolgozott. Az Esztergomba rendelt mintaőrség egyetlen, nem lényegtelen ponton árulkodik sietségről. A hirtelen támadt nagy szükségben ott verbuváltak katonákat, ahol bőséges kínálat mutatkozott: a Magyarországon megszerzett első várak népes őrségeit jórészt balkániakból állították ki. Ez Esztergomon különösen érződik. A 3237 katona pontosan háromnegyed részét két gyengébb, kevésre becsült alakulat tette ki: a gyalogos azaboké, akik a várvédelem mellett a dunai hajóhadban is szolgáltak, és neveik tanúsága szerint 40%-ukban a Balkántól származó renegátot tisztelhetünk, és a lovas martalócoké, akik csaknem kizárólag keresztény rácokból álltak.
26 ÖNB Mxt 566. 83–142.
Az indulás nehézségei, az ismeretlen terep és a balkániak magas aránya már az indulás évében szétzilálta Esztergom csodaőrségét. Az 1543. szeptember 30-ától december 27-éig tartó évnegyed zsoldfizetését megelőző szemle a legénységnek csak 60%-át találta a várban, és ez a hivatalosan szabadságon lévő katonákkal együtt is csak 62%-ot tett ki. Az erős dezertálás nem egyformán tizedelte meg a különböző alakulatokat. Míg a várőrségek oszlopai, az elit gyalogos müsztahfizok 90, a szintén megbecsült lovas fáriszok 83%-a marad meg a helyén, addig a jórészt balkániakból építkező alakulatok, köztük az iparosoké is, gyászos képet mutattak. A hajóépítő testületbe 28 keresztény rácot és 4 renegátot osztottak be: a szemle idején 19 rác és 2 renegát már mesze járt a vártól, a műhely 41 fős állományából csak tizenöten jelentkeztek a mustrán. (Érdekes apróság, hogy megszökött a vár két magyar kovácsa is; ők talán nem jó szántukból álltak a budai kincstár zsoldosai közé – a tényleges katonák között nem voltak magyarok –, és az első adandó alkalommal odébbálltak; talán a rácok tömeges szökése mögött is a kényszerítés munkált.) Az azaboknak alig több mint a fele (52%-a) tartott ki, a martalócok 58%-a maradt a helyén.
Már a 38%-nyi betöltetlen álláshely is Esztergom induló őrségének villámgyors szétesését mutatja. Ha összeszámoljuk, hogy a betöltött helyek közül hányon ült már csereember, még rosszabb képet kapunk. A 62%-os jelenlét csak annak volt köszönhető, hogy 111 kilépett katona helyére a szemléig új 116ember került, a „jelen van” betűjelét már az ő nevük fölé jegyezték. Végül is három hónap alatt 1350 katona, az eredeti védősereg 42%-a hagyta ott a várat. (Egy részük talán meg sem érkezett?)
A következő pénzügyi évben Esztergom védői szokás szerint négyszer kaptak zsoldot. Az első évnegyedből egy mustrajelekkel ellátott névsor,27 a további háromból a zsoldelszámolások28 maradtak fenn. A listák figyelemre méltó – és a fontos várakban általános – változások kezdetét mutatják az őrség szerkezetében és belső mozgásaiban. Az első negyedévi mustrajeleket a katonák olyan alapnévsorára vezették rá, amely az összlétszámot tekintve alig különbözik az előző évitől: összesen 3167 katona nevét tartalmazza. Már az alapnévsoron látszik azonban a hadvezetésnek az a törekvése, amely majd a század végére alaposan átalakítja az őrség szerkezetét, nevezetesen az, hogy erősítse az értékesebb alakulatokat és leépítse a gyengébbeket. A fáriszok száma az előző évhez képest a két és félszeresére emelkedett, míg a martalócok közül 300 katonát kivontak a várból. Esztergom mint flottabázis fontosságát mutatja, hogy a hajókon is szolgáló azabok létszámát tartani igyekeztek, és az előző évben szinte kiürült hajóépítő műhelyt újra feltöltötték.
27 ÖNB Mxt 568, 1–60.
28 ÖNB Mxt 590, 13–15.
A legénység előző évi 62%-os jelenléte után ez a szemle már a katonák 70%-át találta a helyén. Az őrség kezdett összerázódni és megállapodni. Ez mindenek előtt a lovas alakulatokra áll: a fáriszok 89, a martalócok 86%-a volt jelen a szemle idején. Legtöbben az azabok közül hiányoztak, kerekítve 1300-as állományuknak csak a fele tartott ki a szolgálatban. A mustrát követő évnegyed (1544. június 22 – szeptember 17.) adatai azt mutatják, hogy az átrendeződés nem állt le. Ekkor az értékesebb alakulatok részesedése a kezdeti egynegyedről 43%-ra emelkedett.
Esztergom őrségéről ezt követően csak 1557/58-ban alkothatunk pontos képet egy mustralajstrom29 segítségével. A Dzsigerdelennel ekkor már kettős várrá nőtt erődrendszerben 1499 katonát vettek nyilvántartásba, akik közül a szemle csak 11 embert nem talált a helyén. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a kettős várban minden mozgás: háborús veszteség, kilépés, áthelyezés elült volna. Az 1499 név fölé az írnok 176 cserét jegyzett fel, ami az éppen üresen álló helyekkel együtt a legénység 12%-át teszi ki. Ezt a háborús időben (a fentebb emlegetet kazai csata évében járunk) természetes, egytized körüli fogyást könnyedén pótolni lehetett. A zsoldlista megállapodottságról tanúskodik. A hadvezetés feladta a sokezres mintaőrség ábrándját, az összlétszámot kevesebb mint felére csökkentette, ezt az állományt viszont rendben tartotta. A katonák megállapodtak szolgálati helyükön, tömeges elvándorlásuk a belső mozgásnak arra a szintjére mérséklődött, amely háborús körülmények között normálisnak mondható.
29 ÖNB Mxt 614, 64–93.
A következő, 1558/59-ben megejtett mustra30 további javulást mutat. Ekkor Esztergom és Dzsigerdelen 1503 védője közül mindössze hat lovas hiányzott. 117Ezt a gyakorlatilag teljes feltöltöttséget 148 csereember beállításával sikerült biztosítani. 1558-ban a legénység 44, 1559-ben 45%-a képviselte az értékesebb alakulatokat. Amíg a folyamatot a következő évtizedekben két mustra alapján követni tudjuk, kisebb ingadozásokkal ezt a helyzetet látjuk viszont. 1569/70-ben az üres helyek száma kissé emelkedni látszik.31 A név szerint felsorolt 1606 katona kb. 3%-a hiányzott a szemle idején, a jelenlévők között 152-en csereemberek voltak. Az értékesebb alakulatok részesedése az összlétszámból ekkor is 44%-os; ez 703 katonát jelent, akik közül mindössze nyolcan hiányoztak. A gyengébbek, az azabok és a martalócok állományából, 903 emberből viszont 45-en hiányoztak, és a cserék kétharmadára is ebben a két alakulatban volt szükség.
30 ÖNB Mxt 633, 86–121.
31 ÖNB Mxt 642, 83–114. A zsoldlistáról mikrofilm, ill. egy arról készített pozitív másolat áll rendelkezésre; a mustrajelek mindkettőn nagyon halványak, ezért nem kizárt, hogy az üres helyek összeszámlálásában többször tévedtem.
A kettős erőd belső viszonyait 1573/74-ben ismerjük a legbiztosabban, mert ekkor az írnok nemcsak a mustrajeleket vezette rá a névsorra, hanem tizedenként a létszámot és a zsoldokat is összesítette32 (a kevés, így készült lista megmenti a felhasználót annak eldöntéséről, hogy a homályos mikrofilmen mustrajelet vagy piszkot lát, s hogy a bejegyzett cserék a szemle előtt vagy után estek-e meg). Nos, Esztergom és Dzsigerdelen kettős erősségének 1599 védője közül ebben az évben 32-en hiányoztak, a legénységnek tehát 98%-át találta helyén a mustra. A 32 üres hely közül a szemlét követő hónapokban 24-et betöltöttek, az év második felében így már csak nyolc katona hiányzott a várból. A mustra előtt 110 csereember állt szolgálatba, többségük most is az azabok és a martalócok közé, akiknek részesedése az egész állományból teljesen megegyezett az előző éviekkel.
32 ÖNB Mxt 626, 105–138.
Ez a sok, nehezen követhető és emészthető szám és százalék egyértelmű, világos változásokat mutat. Budától, Pesttől és néhány korai Duna-menti helyőrségtől eltekintve a hódoltságban 1543-ban beszélhetünk először egybefüggő török végvári láncolatról, az első zsoldlisták is ebből az évből maradtak fenn. Ezek arról beszélnek, hogy a hadvezetés nagy lélekszámú, gondosan megtervezett és feltöltött őrségeket ültetett új váraiba. Az indulás szervezési nehézségei és hibái, az ismeretlen, távoli határvidékre küldött katonák tömeges szökése és a várkatonaságnak az újabb hódításokat követő át- meg átcsoportosítása zűrzavart okozott a várakban: az indulásra szánt mintaőrségeket néhány hónap alatt rendetlenné zilálta, létszámukban pedig erősen leapasztotta. Az első években – többek között – Vác és Visegrád őrségei is az Esztergoméhoz hasonló képet mutatnak. Vác 1543-as elfoglalásakor 408 védőt rendeltek a várba,33 akiknek az első zsoldfizetéskor tartott mustra csak 79%-át találta a helyén. Rövid magyar birtoklás után a várat 1544-ben szállták meg véglegesen a törökök. Ekkor 390 katona került ide, az első szemle idején 84%-uk volt jelen.34 Visegrádot 1544. május l-én elvben 477, a valóságban 412 védő (az oda rendeltek 86%-a) őrizte.35 A katonák menekülése ennél is erősebb volt, hiszen ezt a foghíjas legénységet is csak folyamatos feltöltéssel sikerült fenntartani. Vác 408 álláshelye közül három hónap alatt 44 cserélt 118gazdát. A két őrség apadása azonban a katonák szökésének mértékét is messze túllépte. 1544 végére Vác védőserege 321, Visegrádé 342 katonára csökkent.36 1546-ban Vácról részben, Visegrádból teljes számban kivonták és Szandavárra helyezték a martalócokat,37 így 1549-re az előbbi várban 266, az utóbbiban 236 katona maradt.38 Az áthelyezések azután is folytatódtak, hogy leállt a védők szökése. 1557/58-ban Vác 156 katonája közül mindössze egy azab, Visegrád 128 fős védőseregéből csak két müsztahfiz hiányzott. Legénységük ennek ellenére gyors ütemben tovább csökkent. 1559 Vác 20 fáriszát és 29 aszabját már Nógrádon találta,39 ez az újabb átszervezés csak 107 katonát hagyott a várban.
33 ÖNB Mxt 566, 143–151.
34 ÖNB Mxt 568, 61–69.
35 Ua, 70–98.
36 ÖNB Mxt 590, 16–17.
37 ÖNB Mxt 583, 193–196.
38 ÖNB Mxt 562, 54–57, 76–81.
39 ÖNB Mxt 633, 75–85, 127–129.
A katonák összerázódása és megnyugvása a később telepített várakban is időt igényelt. A drinápolyi béke évében 1568-ban a törökök Jászberény mellett felépítették Dzsánfedá erősségét, hogy a határvonalukon Hatvan és Szolnok között tátongó hiányt kitöltsék. A palánkvár őrségét legkorábban 1569/70-ből ismerjük: előbb a zsoldfizetés összesített listájából,40 majd a katonák kevéssel későbbi névsorából.41 A korábbi forrás az őrség felállításának utolsó szakaszában készült. Ekkor 392 katonának fizetett zsoldot a budai kincstár, s bár ez a létszám már akkor a kiemelten fontos Babócsa és Berzence állományához állt közel, a vár feltöltöttsége még alig haladta meg a 80%-ot. Néhány hónap múlva – az időeltérés nem pontosítható – a mustrán már 446 katonát ellenőriztek. Az eltelt idő alatt a feltöltetlen tizedek nagyobbrészt kikerekedtek, csak a martalócokra nem fordítottak gondot. A szemle alig talált üres álláshelyet, a 446 katonából mindössze három hiányzott. Dzsánfedá őrsége éppen negyedszázaddal később állt fel a legkorábbiaknál, és a puszta számokat nézve azt a benyomást kelti, mintha megúszta volna az első évek szokásos ziláltságát. A zsoldlistába jegyzett cserék azonban nyilvánvalóvá teszik, hogy negyedszázad múltán csak a katonai igazgatás látta el nagyobb, immár biztos rutinnal a dolgát, s nem az új őrségek rázódtak össze gyorsabban. A mustra előtt Dzsánfedá katonáinak egyötöde hagyta el a várat, s a szemle fényes eredménye csak annak volt köszönhető, hogy a kilépők helyére új emberek kerültek. A katonák elvándorlása néhány évig itt is erős maradt. Az 1573-ban felfektetett névsorban42 csak a lovasok, a fáriszok szerepelnek (a gyalogosokat már zsold-tímárokkal fizették); ekkor 224-en voltak, számuk tehát nem csökkent. Névsoruk azonban csak halványan emlékeztet 1570-es társaik listájára: az akkori 223 fáriszból három évvel később már csak 94-en szolgáltak a várban.
40 ÖNB Mxt 617, 4.
41 ÖNB Mxt 642, 122–131.
42 ÖNB Mxt 626, 97–104.
Esztergom példája azt mutatta, hogy védőserege erősen leapadt, s ennek egy része annak tudható be, hogy a hadvezetés tudatosan csökkentette a gyengébb harcértékű alakulatok állományát. Ez különösen a martalócokra áll. Ők az esztergomi-dzsigerdeleni erődegyüttes XVI. század végi és XVII. század eleji katonaságában egyre kisebb hányadot képviseltek, 1613/14-ben csak gyenge 8%-ot.43 Visegrádról már az 1540-es években eltűntek, számuk Vácott is erősen megcsappant. Példáinknál maradva Dzsánfedában is a martalócok 119tizedei épültek a legrendetlenebbül, hogy 1570 után teljesen eltűnjenek. Leépítésük egyben azt is jelentette, hogy ezekből a várőrségekből a keresztény rácok is kikoptak. Ez a következtetés csak azzal a megszorítással áll, hogy a századforduló körüli évekre-évtizedekre a rác katonaság elsősorban a határvidék elsőrendűen fontos váraiból tűnt el. A hódoltság belsejének kisebb, kevéssé fontos garnizonjaiban megmaradtak, bár jelenlétük az egyes őrségekben – minden logikus indokot nélkülözve – hol túlnyomó, hol meg elenyésző. Egyedül a folyó menti helyőrségeknél felételezhetjük, hogy rác katonaságuk a flottaszolgálatnak köszönheti fennmaradását (már ahol fennmaradt).
43 BOA MM 4000, 144–207.
A fenti példákkal azt igyekeztem érzékeltetni, hogy a részletes zsoldlisták – különösen azok, amelyekre a mustrák eredményét és a cseréket is rávezették – számtalan értékes információt nyújtanak az őrségek számában és felépítésében beállt változásokról. Az egyes várak történetét csak ezek alapján tudjuk feltárni, összességükből pedig a teljes török várrendszer struktúrája, katonaságának összetétele, mozgása, meg amiről itt nem esett szó: etnikai és vallási tagolódása, utánpótlása és fizetése mérhető fel. Csak a pénztári elszámolások és a zsoldlisták eltérő létszámadataira kell magyarázatot találnunk ahhoz, hogy a következő évek munkája során a hódoltság török várkatonaságáról fennmaradt és feldolgozandó adatok értelmes egésszéálljanak össze.
