A lovagvártól a bástyás rendszerekig
A lovagvártól a bástyás rendszerekig
A XIV. század második felében a várak még a lovagkori harcászatnak megfelelő, magas falakkal és karcsú tornyokkal erődített építmények, tetejükön gyilokjárókkal4, 49belül a rendszerint a vár magját képező erős, zömök, hihetetlenül vastag falu öregtoronnyal. Ez a kiépítettség nagyon jól megfelelt a hajítógéppel, faltörő kossal és ostromtornyokkal támadó ellenfelek leküzdésére, ám egy emberi mércével hosszú, de történelmileg aránylag rövid időszak alatt teljesen elavulttá vált a tüzérségnek a várvívásba való bekapcsolódásával. Mindjárt hozzá kell azonban tennünk, hogy ezek a korai lövegek félelmetes hírükkel ellentétben kezdetben rendkívül csekély hatásfokkal dolgoztak, morális hatásuk a tényleges eredményt messze felülmúlta. A várak átépítése ezért kezdetben nem volt olyan sürgető, de az idő a tüzérségnek kedvezett, s az egyre jobb minőségű és nagyobb erejű ágyúk hatására a lovagvárak, ha lassan is, a XVI–XVII. század folyamán átalakulnak bástyás erődökké, és némi késéssel a védelem is alkalmazni kezdi a tüzérséget.5
4 A szakszavak részletes jelentését l. a Glosszáriumban.
5 A korai várakra nézve l. A v. Zastrow: Geschichte der beständigen Befestigung oder Handbuch der vorzüglichsten Systeme und Manieren der Befestigungskunst. Leipzig, 1839. (A továbbiakban – Zastrow 1839.) 16–18. o.; Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. Nach den Feld-Acten und anderen authentischen Quellen herausgegeben von der Abtheilung für Kriegsgeschichte des k.k. Kriegs-Archives. I. Serie. I. Band. Wien, 1876. (a továbbiakban – Feldzüge d. Prinzen Eugen 1876) 605–606. o.; Hermann Müller: Geschichte des Festungskrieges seit allgemeiner Einführung der Feuerwaffen bis zum Jahre 1892. Berlin, 1892. (a továbbiakban – Müller 1892) 3–4. o.; Gerő László: Magyarországi várépítészet. Vázlat a magyar várépítés fejezeteiről. Budapest, 1955. (a továbbiakban – Gerő 1955) 40–61. o.
A tűzfegyverek megjelenésével az addigi vertikális, a várfal tövéig előrenyomult ellenfél elleni harcot felváltotta a horizontális irányú, tűzfegyverekkel, messziről támadó ostromlók elleni küzdelem, s a korábbi tiszta közelvédelem mellett mind fontosabbá vált a távolharc feltételeinek megteremtése6 (1/a ábra).7
6 Gerő 1955. 69. o. hivatkozik Maggiorotti olasz történész ilyen értelmű megállapítására.
7 Az 1. ábra rajzainak forrása: a – Gerő 1955. 63. o.; b, c – Gerő László: Magyar várak. Budapest, 1968. 25. o.; e – Gerő 1955. 72. o.; i – Gerő 1968. 20. o.; A d, f, g, h, j, k, l, m, n rajzok saját készítésűek. A logikailag összetartozó ábrákat vékonyabb vonalak választják el egymástól.
Az ágyúk elleni védekezés a következő föltételek teljesítését követelte meg a várépítészettől:
1. a várfalakat az erősebb tűzhatás elviselésére kellett méretezni,
2. az új típusú erődben biztosítani kellett a tüzérség védett elhelyezését,
3. meg kellett valósítani a vár előterének tűzzel való holttérmentes lefogását.8
8 Müller 1892. 14. o.; Gerő 1955. 63. o.
Az első két követelmény teljesítése egyszerűbbnek bizonyult, mivel elsősorban mennyiségi változást igényelt, míg a harmadik végrehajtása már inkább minőségi tényezőktől függött, hisz a megfelelő új rendszer csaknem két évszázados kísérletezés után valósult meg.
Hamar rájöttek az építészek, hogy az egyszerű kőfal, bármilyen vastag is, nem sokáig állhat ellen az ágyúgolyóknak. Ezért belülről földtöltéssel támasztották meg, amely kellő rugalmasságot kölcsönzött neki, s egyben annak széles tetején már ki lehetett alakítani az ágyúpadokat is (1/b ábra). A magassági fölényre való törekvés a védők részéről még sokáig megmaradt, így azonban a védelem gyenge pontjai kiismerhetőkké váltak, másrészt a nagy elevációval kilőtt lövedékek a legmagasabb falon is átrepültek, tehát az védelmi feladatokra is alkalmatlanná vált. Ezért ezután csökkentették a falak magasságát, s ezzel a célfelület is kisebb lett.
A korábban sűrűn sorakozó, kiemelkedő tornyok is eltűntek, helyüket átadták a védőfallal azonos magasságú, nagy alapterületű rondelláknak (1/c ábra), amelyeknek földdel feltöltött, kikövezett felületén kényelmes elhelyezést nyert a növekvő számú löveg. A rondelláról azonban, kerek voltánál fogva, nem lehetett minden irányban megfelelően tüzelni (1/d ábra), főképp pedig a kurtina (kötőgát) lövegei elől jelentős területeket eltakart (1/e ábra), végül tehetetlenül állt a várfal tövéig előretört ellenséggel szemben, mivel magasan elhelyezett ágyúit nem lehetett lefelé irányozni (1/f ábra). E holtterek nagyon veszélyesek voltak a védőkre nézve, mert itt a támadók zavartalanul felállíthatták ütegeiket. Kiküszöbölésükre eleinte többszintes, kazamatás (1/g ábra) és sokszögű rondellákkal (1/h ábra), majd ágyútornyokkal kísérleteztek 50(1/i ábra), a megoldást azonban az Itáliában a XV. században kifejlődött, és onnan elterjedt bástyás rendszer jelentette.9
9 Gerő 1955. 62–65. o.
501/a ábra
501/b ábra
511/c ábra
511/d ábra
511/e ábra
511/f ábra
501/g ábra
501/h ábra
501/i ábra
501/j ábra
501/k ábra
501/l ábra
511/m ábra
511/n ábra
Magyarországon igen sok vár maradt meg ezen a bástyás rendszert megelőző színvonalon, mivel 1526 után különböző okok miatt sem idő, sem elegendő anyagi eszköz nem állt rendelkezésre az ország belsejében levő erősségek nagyobb arányú korszerűsítésére. Ez a helyzet azután bő teret engedett a szükségmegoldásoknak, mint pl. a már említett palánképítkezések, vagy a kolostorok erőddé alakítása. Számunkra mindezek ismerete azért is fontos, mert a budai vár is a most leírt színvonalon állt 1686-ban.
Természetesen a tervezők e korai erődök esetében más módon is igyekeztek az 51ellenséget távol tartani a falaktól. Először is rendkívül megnőtt a vár körül húzódó árkok mérete, s a belőle kitermelt föld biztosította a falak mögötti földhányásokhoz az anyagot. Az ily módon megerősödött falakra cavaliereket (magas lőállás) helyeztek, amelyekről jobban be lehetett látni és tűz alatt lehetett tartani a vár előterét. Emellett a várárok belső oldalán levő korábbi fapalánkot kőfallá alakították, felmagasították, s így a két fal közti, kiszélesített területen létrejött a zwinger (falköz 52–1/j ábra), amely egyfelől lehetővé tette a többszintes védelmet, másfelől megakadályozta, hogy a leomló várfal anyaga az árkot betöltse. Súlyos hátrányt jelentett azonban, ha az ellenség be tudott törni a zwingerbe, mert ekkor kitűnő támaszpontot nyert a további rohamokhoz. Ennek kiküszöbölésére a későbbiekben a zwingert feltöltötték, a külső fal helyére magas, erős földsánc került, tetején lőállásokkal, amely a többszintes védelmet továbbra is biztosította, de ugyanakkor a fal lábát is fedezte a töretés ellen. Ezt a védművet nevezték fausse braie-nak (niedrige, oder untere Wall – 1/k ábra). Ebből fejlődött ki később az „echte” braie, amelynél a sánc és a várfal közé is árkot vágtak (1/l ábra)10
10 Károlyi 1936. 178–181. o.; Gerő 1955. 62–65. o.
Az itt ismertetett védművek közül a zwingerrel és a cavalierrel Budán is találkozunk.
53Mint említettem, a bástyás rendszer megjelenése a harcászat jelentős módosulásával járt együtt. Ennek lényege abban állt, hogy a védelem súlypontja a kurtináról a bástyára helyeződött át, mert azáltal, hogy a bástyák felépítésükkel megoldották a rondella okozta problémákat, a védelem kulcsszerepe nekik jutott. A bástyák tehát biztosították a tüzérség védett és kényelmes elhelyezését, célszerűbb formájuk pedig lehetővé tette, hogy a körülöttük, a kurtinán, ill. a rajtuk elhelyezett ágyúk a vár egész előterét akadálytalanul végigpásztázhassák, de legfőképpen a szárnyak oldalazó tüze most már a kurtinát is eredményesen tudta fedezni. A bástyáknak a rondellákkal szembeni megnövekedett tűzereje és flankírozó (oldalazó-fedező) képessége arra kényszerítette az ellenséget, hogy mindenekelőtt ezeket semlegesítse, mert csak ez után fordulhatott a kurtina ellen, hisz enélkül rohamozó gyalogsága a bástyák kereszttüzében könnyen megsemmisülhetett.11
11 Müller 1892. 18. o.
54A bástyák, az elmondottaknak megfelelően, hosszú homlokvonallal rendelkeztek, amely középen tompaszögben megtört, oldalai pedig, a szárnyak, a kurtinára merőlegesen álltak. Itt a szárnyakon helyezkedett el a kurtinát fedező oldalazó tüzérség, többnyire kazamatákban, de nyitott tüzelőállásban is, olykor 2–3 szinten egymás fölött. Minthogy azonban az ostromlók a fedezetlen lövegeket könnyen kilőhették, egy rövid, átmeneti időszak után a szárny egy kisebb, a kurtinához közelebb eső szakaszát hátravonták, s így a helyén maradt falszakasz kiszögellése, az orillon (bástyafül) már lehetetlenné tette az egyenes irányú belövéseket (1/m ábra).12
12 Az itt elmondottak csak a korai bástyás rendszerekre vonatkoznak, mert ahogy a későbbiekben látni fogjuk, a mondott állapotban jelentős változások történtek. Szükségesnek véltem azonban némi előljáró magyarázatot fűzni e kérdésekhez.
Az 1/m ábra jól szemlélteti a hátravont szárny kialakulásának lényegét: a szárnylövegek védelmét az egyenes irányú belövésektől (a folyamatos vonal a hátravont szárnyat szükségessé tevő belövések, a szaggatott vonal a hátravont szárnyra már hatástalan lövések, a pont-vonal az utóbbi esetében is eredményes lövések irányát mutatja). Ennél jóval fontosabb az 1/n ábrán vázolt fejlődés, amikor a kurtina helyett a védvonalra merőlegesen építik a szárnyakat. Ennek gyakorló jelentősége az, hogy míg az előbbi esetben a bástyafül akadályozza a várárok és a szomszéd bástya homlokvonalának megfelelő flankírozását, vagyis a vízszintes lőtartomány szélessége csekély (alfa szög), addig a másik esetben a merőleges szárny a maximális oldalszöget biztosítja (béta szög), vagyis flankírozó feladatát kitűnően el tudja látni. Nagyobb mérete folytán nagyobb a tűzereje is, bár fedezetét most már az elővédművek biztosítják. Ezt a megoldást találjuk meg Specklénél, Pagannál és Coehornnál.
