Scilla
Scilla
Lándorynak aztán nem volt maradása többé az ő kedves barátjától: az őt rabszolgájává tette, s vitte magával mindenüvé, mint Faustot Mephistopheles, ahol csak Párizsban élvezet kínálkozik. – Ennek ugyan nem volt ez évben olyan bősége, mint máskor. Tudva van, hogy Cissey tábornok sikertelen kísérlete után a megszálló sereg ércövét széttörni, az ostromolt világvárosból egy egész hölgyármádiát kitoloncoztak. Nagyon is szó szerint találták lefordítani Ovidnak ezt a versét: „Militat omnis amans”. A szerelmeseket besorozták nemzetőröknek; a szeretőiket meg kiküldték a németeknek. Azok megint nem értek rá őket vigasztalni, még tovább küldték. Ilyenformán Párizsban csak azok a hölgyecskék maradhattak meg, akiknek vagy maguknak volt házuk, vagy házmester volt az apjuk. – Az ostromév utáni karnevál nem volt igen zajos.
Alfréd mindent megpróbált Bertalannal: a fényes operabáltól a spelunkák „noce”-jaiig! De az semmiben sem találta élvezetét.
– Barátom, én nem tudom, hová tettétek a szép asszonyaitokat? Az én időmben Párizs hemzsegett azoktól a tündérektől, akiket Cham és Gavarni crayonja ezerszeresített; akkor volt egy kedves, vidám, pajkos osztály: a grizetteké. Most pedig csúnya, kurta nyakú, rövid derekú, nagy szájú, csontos könyökű alakok; mozdulatokkal, mint egy berúgott matrózé, s minő szójárások! Az egykori élces, pikáns causerie helyében a nyers, brusque, salope őszinteségek. – Kacérkodásuk ingere egyértékű a hentesbolt ablakában kitett kopasztott malacéval. Itt könnyű bibliai Józsefnek lenni. „Nesze a húsz frankod: vacsorálj, ahol akarsz, s ne hajporozd be a frakkom gallérját!„
– Úgy látszik, gourmand vagy.
– Hát bizony, minálunk, Budapesten csak azt sajnálja az ember, hogy nincs nyolc szeme, mint a tarantulának; akárhová megy, annyi szépséget lát.
– No, majd látni fogsz itt is. Annál nagyobb lesz a hatás. Biz itt megfogyott a szépség. Ennek is a poroszok az okai. S még nem kerültek vissza. Még nem tértek meg az idegenek: az angol mylordok, az orosz hercegek s az amerikai petróleumkirályok. Amíg nincs hernyó a fákon, addig nincs énekesmadár. Hanem hát majd elviszlek én téged valahová, ahol szemed-szád tátva fog maradni.
Bertalan vette észre, hogy az ő kedves barátja ővele „experimentál”. Tanulmányozza.
A jour fixe-eken pedig eljártak a Lis Blanc-ék termébe, ahol meglehetősen ők maguk voltak a legelőkelőbb celebritások. Akik két év előtt a fényes soirée-knek a lustre-ét megadták: a császárság matadorai, az akkori nagykövetek feleségeikkel, leányaikkal, attaséikkal együtt mind eltűntek a párizsi világ színpadáról. Maga a „vörös herceg” is valahol a Svájcban settenkedik; várva, hogy kitiltsák Franciaországból; de amit nem tesznek meg a kedveért. Az új korszak notabilitásai pedig nem tudják elfelejteni a Lis Blanc-palotának Raoul Ripaille-jét. Hiába, a katakomba-illatot semmi „Ixa” parfüm el nem enyészteti. Ilyenformán De L’Aisne marquis s a renoméval környezett „noble hongrois” könnyen lehetnek lyonjai a surrogat társaságnak.
Médea legszívesebben társalog Bertalannal. Mindig ellenkező véleményen vannak. Talán éppen az a társalgás ingere. Ha Lándory kritizálja Renant, akkor Médea rajong érte. Amelyik regénye Jules Vernének az egyik tetszését megnyerte, abban a másik tömérdek kifogást talál. Flammarionnal az egyik a csillagokba utazik, a másik nevetnivalónak találja. Tűzbe jönnek Wagner és Berlioz elsőbbsége fölött. Mindegyik iparkodik a másikkal éreztetni az eszét!
S ha mindez nem volt elég, akkor Médea az orgonájához ül, s játszik rajta véghetetlen búskomor, klasszikus melódiákat, amik nagyon hasonlítanak a halottas énekekhez.
Egy ilyen gyilkos élvezet után hazatéret azt mondá Alfréd nagy elbúsultan az ő kedves cimborájának:
– Édes barátom! Ti, úgy látom, hogy a válópörön kezditek a szerelmeskedést.
– Hát kezdjük?
– No, megállj. Majd elviszlek én téged holnap valahová, ahol nem fogod unni magadat.
– Jó lesz.
– Otthon légy reggel négy órakor. Nem az asztronómiai reggelt értem; hanem a szalonreggelt.
Még egy negyeddel előbb a kitűzött óránál ott volt a tilbury-jével Alfréd Lándory lakása előtt.
Felkészülve találta a barátját, s műértő szemle alá vette.
– Ej, ej, hogy van felkötve a nyakkendőd? Hadd igazítom meg a csokrát. Hát ez a vadgalambszín kesztyű? Feketét hord most az egész világ; azt is a kezében összehajtva tartja. Jáspis az inggomb az idén. Fekete-piros rózsa a gomblyukba. „Le deuil de l’Alsace.” – Így már most mehetünk.
– Hová?
– Majd megtudod. A legszebb hölgyhöz a planétán.
A tilbury vágtatott a zajos boulevard-okon végig.
Igazán „tête carrée”-nek kellett volna lenni Bertalannak, ha rá nem ismert volna a Rue Lepelletier-re; bárha nem is a Passage de l’Opera felől hajtottak be a kocsival. A bíbor és fehér medvebundás kapus meghúzta a csengettyűt háromszor, mikor a tilbury a kapubejárat alatt megállt.
– Tudod-e, hová jöttünk? – kérdezé kötekedve Alfréd Bertalantól, amint a fűtött lépcsőkön felfelé haladtak.
– Tudom, mademoiselle Scillához. – Hát már ezt hogy találtad ki?
– Erről a héliotrope-illatról.
– Csakugyan ördöngös ember vagy!
(Azt bizony más kombinációk útján is ki lehetett találni.)
– Megálljunk! Ő nem tudja, hogy téged hozlak magammal. Úgy foglak neki bemutatni, mint Shamyl cserkesz fejedelem fiát.
– Ha téged ez mulattat.
A lépcsőháznál elkezdve az elfogadó teremig, mindenütt a legpazarabb pompa volt halmozva. Mintha visszatértek volna a régi jó idők, amikor Arnould Sophie-nak, az opera első balerinájának egy olasz fejedelem s egy spanyol admirál (s még ki tudja, kik?) évenkint kétmillió frankot adtak, s azonkívül ötszázezer frank adósságot kifizettek érte.
Mármost lehetett érteni szegény Alfrédnak a keserűségét, aki erről a palotáról, tulajdonosnéjával együtt, hajlandó volt lemondani, Médea kegyetlen szép szemeiért.
Egy előreszaladó kis szerecsen purdé sietett az úrnőt értesíteni az uraságok inváziójáról; a tündérnő feleútban fogta el őket, eléjük sietve, úgyhogy nem ronthattak be a budoárjába, az írószobájában találkoztak vele.
Hosszú uszályos, fehér ruha volt rajta, széles fehér hímzéssel, öv nélkül testhez simuló; karjai egész válláig szabadon a leomló csipkeleffentyűk között. Nyakán semmi más, mint egy fekete bársonyszalag. S azt a fehér uszályt végtől végig takarta a szabadon aláeresztett aranyveres ragyogású haj. Egész megjelenése csupa észrontó bűbáj; az arc rubensi koloritja, a tengerzöld szemek mély ragyogása, a finom csókra mosolyított ajkak igézete mind összhangzott egymással; minden mozdulata a megtestesült elektricitás, mely önmagát izgatja.
– Monsieur le prince de Shamyl – mondá Alfréd, komolyan mutatva be magával hozott barátját.
Scilla ránézett a bemutatottra, azzal elnevette magát, a két kezét összecsapta, s aztán a térdei közé szorítá (mint egy pajkos gyermek), s azzal egyenesen nyakába ugrott Bertalannak, s magyarul kiáltá:
– Hisz ez az én kedves Lándory bácsim!
Lándory szintén a meglepetés nevető hangján viszonzá az üdvözlést.
– Hisz ez a mi „kis Katicánk!”
S aztán a két kezével átfogva a karcsú derekát, eltartá őt magától: hogy jobban megnézhesse, „hogy megszépült!”
– Ugye, milyen csúnya kislány voltam, mikor először látott? Alfréd egészen buta lett a nagy bámulattól.
– Ahha! Hát önök ismerik egymást?
– Hogyne! – szólt Scilla. – Hisz ő egyike az én apáimnak.
– Diantre! Hát annyi apja volt önnek?
– Őt! Cinque! Fünfe! (Még az öt ujjával is mutatta.)
– Ezt nem értem.
Lándory magyarázta meg.
– Hát ez úgy volt, hogy ezelőtt valami tíz esztendővel…
– Igen! Igen! Éppen tízzel! – erősíté Scilla kisasszony.
– Odajön hozzám Dalai úr.
– Az atyám – kommentálá Scilla.
– A papa numero primo? – tevé hozzá Alfréd.
– A pesti nemzeti színház becsületes színfalfestője; s hoz magával egy kis nyúlánk bakfist! Tizennégy éves lehetett.
– Az én voltam.
– S azon kezdi, hogy ennek a lánynak véghetetlen nagy tehetsége volna a baletthez, szeretné kitaníttatni; hanem ahhoz költség kell; havonkint száz forint, mégpedig három esztendeig. „Barátom, mondám, énnekem nincs kisleányok talentumába beruházandó havonkinti száz forintom; aztán meg én fiatalember vagyok: mit mondana a világ rossz nyelve, ha én egy balerinát neveltetnék? Hanem majd szerzek magam mellé még három más, tisztességes, minden gyanúsításon felül álló, érett korú gentlemant, s aztán négyen együtt kitaníttatjuk a kis Katicát. Akkor még Katicának hívták, ugye?
– Jaj, de féltem én akkor öntől! Olyan mogorván tudott rám nézni! Hanem aztán az első próbánál mindjárt megszerettem.
– A próbánál? – kíváncsiaskodék Alfréd.
– No igen – mondá Bertalan –, hát mikor a konzorcium megalakult: a balettmester négyünk előtt produkciót tartott a növendékével, hogyan tud lábujjhegyen járni, piruetteket csinálni, s a többi. Mindez teljes megelégedésünkre ütött ki, s arra megkötöttük a szerződést, minélfogva mind a négyen köteleztük magunkat havonként huszonöt forintot contribuálni a kis Katica kiképeztetésére.
– Tudja ön, hogy miért szerettem önt meg olyan egyszerre? vette ki szájából a szót Scilla. – Hát egyike az öreg uraknak azt mondta a hajamra, hogy vajon nem hamis-e az? Erre én hirtelen leeresztettem a hajamat a fésűről, hogy a térdemig omlott. Akkor a kíváncsi papák legöregebbike odajött, és meg akarta tapintani a hajamat. Ön pedig megfogta a kezét: „Kacsi! Hands off. Nem szabad még csak a haja szálához is hozzányúlni egyikünknek sem!” – S ez még a szerződésembe is bele lett téve. „Még a haja szálát sem szabad érinteni a nevelőapáknak.” Aztán meg, hogy „viselje magát a leányka erényesen”. Úgy őrzöm azt a szerződést, mint a frigyládát.
Scillának egészen nedvesek lettek a szemei ennél a visszaemlékezésnél.
– S „ön is” megtartotta a szerződést? – kérdé malíciózusan Alfréd.
– Uram! – kiálta lábával toppanva Scilla. – Holnap küldöm önhöz szekundánsaimat.
Maga is nevetett azon.
– Így lett énbelőlem egy ötödrész apa – végezé be Lándory. Erre aztán Scilla maga mellé vonta Bertalant egy causeuse-re, s elkezdett hozzá százféle kérdést tenni; az otthon levőkről, a másik három apáról, a pesti nemzeti színházról, az ismerős művészekről és művésznőkről; mindezt magvarul; amíg utoljára megsokallta a dolgot Alfréd, aki mindebből semmit sem értett.
– Hagyjatok fel ezzel a holdbeli nyelvvel. Beszéljetek európai idiómán.
– Nohát revenons à nos moutons! – csevegett Scilla. – Tiens! Vous n’avez pas encore vu mes entrechats? C’est pour battre le chat!
– Irgalom, kegyelem! Scilla! Csak verseket ne mondjon ön! szabadkozék Alfréd.
– Olyankor azt hiszem, hogy Sappho vagyok – mondá Scilla tetszelgőleg.
– Hisz Sappho nem verselt rímekben; az egy saját versnemet talált fel: a sapphicusokat.
– Hogyan hangzik az? Mondjon egyet.
– Én bizony elfelejtettem; régen volt, amikor Horace-ot tanultam.
– Ön sem tud? – szólt Scilla Lándoryhoz fordulva.
– De én szolgálhatok. Például ez: „Dulce loquentem Lalagen amabo, Dulce ridentem”.
– Hogy hangzik az magyarul?
– Édesen, csevegőn, kacagón imádom szép Lalagémet.
– Hát ön csakugyan nem látott engemet még a színpadon, amióta a világot a lábujjhegyemen hordom?
– Ön nem jött mihozzánk.
– Ez szemrehányásként hangzik. Oda félek menni. Mert ha egyszer odamegyek, akkor aztán ott maradok. De hát ön nem járt külföldön, ahol én járok?
– Évekig nagyon el voltam foglalva odahaza.
– Mind tudom. Óh, én minden hírre rátaláltam, ami önről szól a hírlapokban. Hiszen most sem volna ön itten Párizsban, ha egy pár szem itten nem tartaná.
– Szép szem? – mondá Bertalan; s szemrehányólag tekinte Alfrédre.
– Óh, nem De L’Aisne úrtól tudom. Egész Párizs beszéli, hogy ön a csodaszép Médea grófnővel el van jegyezve. Óh, be isteni szépség! Ugyebár, De L’Aisne úr?
(– Drága szépség! – mormogott Alfréd.)
– Erről csak mi ketten nem tudunk semmit. Mezőhegyessy grófnő meg én – szólt Bertalan.
– Hát hiszen úgy illik. Egész a kihirdetésig tagadni szokás. Azt is tudom, hogy ön még gyászol, s a gyászév leteltéig nem fog házasodni.
– De nekem eszemben sincs ez. Nekem Médea grófnőre gondolni valóságos nagyzási hóbort volna.
– Nem tartja ön magát eléggé nagy embernek.
– Embernek tartom magam elég nagynak; de elefántnak nem.
Az „elefánt” szóra meghökkent Scilla kisasszony.
– Ah, ça! Önről azt mondják, hogy gondolatolvasó, clairvoyant. Hogy keresztül lát…
– A ruhán – veté közbe Alfréd.
– Bah! Licorne! – pattant fel Scilla feddő hangon.
– Azért nem szükség az embert egyszarvúnak szidni – szólt Alfréd. – Ez nem élc. Tény, hogy a spiritiszták minden ruhán keresztüllátnak. Rájuk nézve semmi takaró nem létezik; kivéve a veres színt. Azért a spiritiszta hölgyek az összejöveteleiknél mind vörös garibaldit és vörös cotillont hordanak; különben ügy járnának-kelnének a spiritiszta férfiak előtt, mint Éva anyánk – mikor még az almafa virágzott. Vigyázzon magára Lándoryval!
– Ön bolondos! – mondá Scilla duzzogón; hanem azért mégis szétnézett, s megtalálva a causeuse karjára vetett veres perzsa longshawlt, azt félig maga elé rántotta.
– De hát komolyan! – folytatá Lándoryhoz fordulva (a másik kacagott). – Ön még sohasem látott engem – játszani? Jöjjön el holnap az operába (ha nincs máshova elígérkezve) , egy kedves kis opera-balettet adunk: a „Brahma és bajadért”.
– Ismerem: nagyon szép.
– Kitől látta ön a címszerepet?
– Grahn Lucile-től.
– No, majd éntőlem nézze meg!
S ezt olyan öntudatos büszkeséggel mondá, aminővel Minerva hívta versenyre Arachnét.
– Ott fogok lenni.
– A színpadon egy pillanatra látogasson meg. Aztán előadás után szívesen látom önöket egy „petit souper”-ra. Csak igen rövidre; mert mikor játszom, korán le kell feküdnöm, s éjszakára vizes pokrócba, lepedőbe csavargatnak: múmia vagyok.
Scilla erősen megszorítá a kezét Lándorynak a búcsúzáskor.
– Nagyon köszönöm, hogy fölkeresett.
– No! És nekem semmit? – mondá Alfréd, látva, hogy Scilla visszavonulni készül.
– Mit? Miért? – kérdezé Scilla bámulatra villanó szemekkel.
– Hát legalább a szenzál-díjat, amiért önnek egy ötödrész papát idehoztam.
– Ön legfeljebb egy fricskát érdemelne tőlem! Lássa ön, addig a három évig, amíg Lándory úrral találkoztam, soha egy szót nem mondott nekem, amiért a szememet le kellett volna sütnöm.
– No, hát kérem azt a megszolgált fricskát.
– Azt majd adassa ön meg magának Rigolboche kisasszonnyal.
Azzal elsuhant a budoárja iszpahani ajtófüggönyei mögé.
– Valóságos „sorcière”! – monda Alfréd a barátjának. – Angyalbőrbe kötött diablesse. – No, hát nem megyünk a Pradóba: Rigolboche-t élvezni?
Ez a hirdetett hölgy volt a párizsi celebritások között a legmagasabb kankántáncosnő: a Prado „sztár”-ja. Pesten is produkálta a virtusait.
– De már abból elég volt.
A „Brahma és bajadér” csakugyan kedves kis operabalett. A tárgya az ismert klasszikus balladából van kölcsönözve, amelyben Brahma égi malasztja megdicsőíti a „bűnös” szerelmet. Az indus főisten emberalakot öltve a földre száll, s útjában szállást nyer egy bajadérnél, aki belészeret. Azonban egy másik hajadon is belészeret, s akkor aztán ezek ketten versenyeznek a szép jövevény ifjú viszontszerelmeért. – Ritkán kerül színpadra a mind költői, mind zenei szépségekben gazdag darab, mert koreográfiai tekintetben is úgy van megalkotva, hogy ahhoz „két”, egymással virtuozitásban versenyezni képes balerina assoluta szükséges; aki táncban, játékban, pantomimikában egymást felülmúlni törekszik. Azé marad a győzelem pálmája, amelyik több érzéssel, esztétikai ízléssel, költői felfogással és plasztikai formatökéllyel tudja a szerepét keresztülvinni. A puszta testi ügyesség, a sztereotip betanult grácia ebben megbukik. Drámai művészet kell hozzá.
Maga a jelmez is valami eszményi szép. A hímzett kebeltartó, s azon alól a test szabadon, fedetlen egész a csípőig; semmi vállfűző, maga az istenalkotta női báj, s aztán az arany csillagokkal átszőtt habkönnyű ruha, mely minden mozdulatnál az idomhoz simul, mintha hullám közül merülne fel az; a bokáig mezítelen lábak, ujjaikon drágaköves gyűrűkkel, karcsú bokáik arany kösöntyűvel átszorítva. Aztán a hosszan leeresztett haj, virágos folyondárral összetartva.
Mintha csak Scilla számára lett volna megálmodva ez a szerep. Olyan elragadó volt benne, hogy még a nőknek is tetszett. Nemcsak táncolni tudott, hanem játszani is. Tudta érezni azt a szóval kifejezhetetlent: „egy istenbe lenni szerelmesnek!”
Viharrá nőtt a taps az operaházban, s felhőszakadás volt virágból, koszorúból, mikor elvégezte: typhonja keletkezett az enthuziazmusnak!
Előadás után felment Lándory a színpadra, De L’Aisne Alfréd kalauzolása mellett. A foyer-ajtón olvasható volt az utasítás: „Az urak tartoznak a színpadon és a foyer-ben kalapjaikat kezükben tartani!” (Tehát se feltenni, se letenni nem szabad.) Különben a tánc-foyer meg is érdemli a megtisztelést; a hajdani Hôtel Choiseulnek a pompájával feldíszíte, tükrei, faragványai, pilasterei, mind históriai műkincsek; a középfülkében a hírhedett Guimard kisasszony márvány mellszobra.
Scilla kisasszony természetesen körül volt repkedve a pillangók mindenféle fajától: voltak ott pézsma szfinxek, halálfej-pillangók, aranyos papiliók, pávaszemek és „vacsoravesztő pillék”, akik mind siettek a szárnyaikat elégetni a fényes és veszedelmes lobogványnál. Hanem azért valamennyi színházi mecénás és páholy-lyon között is meglátta Scilla Lándoryt, s mosolygó tekintettel nyújtva eléje a kezét, közös anyanyelvükön szólt hozzá:
– No, hát hogy volt ön megelégedve a kisleányával?
– Büszke voltam önre. (Lándory franciául adta a választ.)
– Voltam olyan, mint Grahn Lucile?
– Jobb volt.
Megrázta hevesen a válaszért a kezét Scilla.
A habituék siettek a magasztalást fokozni; egymás sarkára tapostak a glyceriádjaikkal.
– Ah! Túlszárnyalta Cerritot!
– Isteni volt! Leverte Taglionit!
– Úgy táncolt, mint hajdan Elsler Fanny! – koronázá be egy öreg börze-király, a legpompásabb orchideacsokrot nyújtva át a művésznőnek, aminőnek a virágait csak fejedelmi üvegházak produkálják, s a csokor gyémántos karpereccel volt összeszorítva.
Scilla finom, decens bájjal tudott minden bókot, üdvözlést viszonozni, hanem amikor a fényes körön keresztülfurakodott egy kis, félszeg vállú, ócska kabátos emberke, tubákos orral, zölddé fakult parókával a fején, kezében a „rendező”-könyvvel, s azt mondá a művésznőnek: „Ön jól játszott; meg voltam a játékával elégedve”, hát annak a nyakába borult Scilla kisasszony, s megcsókolta a borostás arcát.
– Bolondos leány; hogy összemázolta a pofámat a kárminnal! dörmögé a vén rendező, a tarka gyapotzsebkendőjével szorgosan letörülgetve a csók nyomát; nehogy a felesége számon kérje otthon.
– Aztán ott legyen egy óra múlva – súgá Scilla Lándory fülébe. – Csak mi hárman leszünk.
Azzal elmenekült az öltözőjébe.
– No, ugye, hogy még a Brahmát is lecsalogatja a hetedik égből? – mondá Alfréd Bertalannak, mikor együtt elhagyták az operaházat. – Most gyerünk elébb Tortonihoz, fogyasszunk el egy tucat osztrigát meg egy bifszteket.
– Hiszen őhozzá vagyunk híva vacsorára.
– Éppen azért! Ismerem már én az ő petit souper-it, amiket ilyen nagy előadás után szokott adni. Az étel mind az inasnak a fejéhez repül. Semmi sem jó neki. Persze nagyon fel van izgatva. Ilyenkor kiállhatatlan, s haragszik érte, ha a meghívott vendége jó étvággyal eszik abból, amit ő ehetetlennek talált. Én mindig jól szoktam elébb lakni, mikor játék után „kis vacsorára” meginvitál.
Mikor egy óra múlva megérkeztek Scilla hotelébe, már folyt a patália. A kis szerecsen bömbölve jött ki a belső szobából, az egyik kezét a pofáján, a másikat a médaillonja revers oldalán tartva; annak a bizonyságául, hogy kézzel-lábbal kapott utasítást. Belülről pedig hangzott az összetört porcelán csörömpölése, s folyt az ékesszólás, amiben több volt a „fripon”, „canaille”, „animal”, mint a verbum regens. Az aj tón benyitó előtt éppen nem színpadra való jelenet; egy szép megaera, aki toporzékol, s egy inas, aki az üres tálcával a két kezében ijedten áll, reszkető térdekkel.
Amint aztán Scilla meglátta Bertalant (Alfréd őtet tolta előre), egyszerre elnevette magát.
– No, ez szép volt!
– Most jönne ide Brahma!
– Hát csak jöjjön – mondá Scilla, s azzal letérdelt a földre a csészéket felszedni, s azokat felrakta az inas kezében levő tálcára, nyájasan beszélgetve hozzá: – Nem tesz semmit, jó Jean! Úgyis más szervizt akartam venni. Holnap Sèvres-be megyünk. Én vagyok a hibás. A szegény kis móromat is küldje be, hadd engeszteljem ki. Nem akartam, hogy sírjon. Ilyenkor a fejemben van a vér.
Azután felállt a puha szőnyegről, s amíg nevetéstől vonaglottak a vállai, így szólt Lándoryhoz.
– No hát, haragszik rám Brahma?
Bertalan hátrafordult Alfrédhoz.
– Hallod? Hozzád szólnak.
Erre eldobta Lándorynak a kezét a kezéből Scilla, s duzmadtan mondá:
– Ühm! Ezt már csak nem a gondolatolvasás súgta önnek.
– Hát lehet énnekem most az ön gondolatját elolvasnom, mikor tetőtől talpig veres kantus fedi?
Scillán az este kínai selyem-japonika volt; lángszínű piros, melybe nagy sárkányok voltak szőve aranyból. Vajon szándékosan vette ezt fel? Elhitte tán a spiritiszták rossz szeméről hallott regét. – Akkor ez becsületére válik.
– Van ez alatt más is – mondá, szétnyitva a kantus elejét, s láttatni engedve a pompás valenciennes csipke corsage-t alatta. – No, hát üljünk asztalhoz.
S azzal átvezette az étkezőbe a vendégeit, ahol hármukra már meg volt terítve az asztal. Maga a pamlagon foglalt helyet, a két úr két karosszékben.
Iszonyú szeretetreméltó volt! Maga rakta az ételt a két úrnak a tányérjára, s mindent fölségesnek talált.
– Nem lehet ráismerni – dörmögé Alfréd Bertalanhoz. – A te párducszelídítő szemeid egészen kiforgatták a szokott valójából. Máskor nem nyelhetett itt le senki egy piskótát sem ennél az asztalnál kiátkoztatás nélkül.
Azután meg nagyon elkomolyodott Scilla. Szemei a távolba látszottak bámulni. Arca megnyúlt, átszellemült.
– Miért ez a songeuse arc? – szólt hozzá Bertalan.
Scilla a szemébe nézett merőn, két karját a feje mögé emelve, amitől a veres selyem kantusa elől kétfelé nyílt.
– Ha ön gondolatolvasó, hát találja ön ki, hogy miről gondolkozom én most?
– Ki is találom.
Erre Scilla megelevenült, s a szétnyílt kantust hirtelen összecsukva a keblén, kihívó daccal mondá:
– No, hát találja ki.
Lándorynak tetszett egy kis hókuszpókuszt csinálni.
– Hiába rejtegeti ön magát a veres selyem mögé. A gondolat nem a szívben lakik, hanem a féjben.
Erre Scilla a haját lehúzta a homlokára. – Már elolvastam – mondá Bertalan.
– No, hát mi az?
– Nem mondhatom el Alfréd előtt; őt nyugtalanítaná.
– Hát mondja el magyarul.
– Ha Alfréd beleegyezik.
– Ráállok. Hanem aztán most én leszek a gondolatolvasó mondá Alfréd.
– Hát elmondom – kezdé magyar nyelven Bertalan. – Ön most azon ábrándozik, hogy milyen jó volna a régi szerelmesétől megválni, aki önt fénnyel, pompával környezi, de akit ön nem szeret, s azt fölcserélni egy másikkal, aki kevesebbet tud adni, de akiért ön rajong.
No, ez bizony ugyan huszáros bevágás volt!
„Régi kedves, akit nem szeret; egy másik, akiért rajong.” Lehet, hogy talál! De mégis így kirukkolni vele! Nem valami gyöngéd tapintat. Scilla arcáról bizony könnyű volt leolvasni az erre támadt gondolatot – még Alfrédnak is. A száját elpittyeszté, fanyalogva a vállát felvonta, s aztán csendesen ingatta a fejét; mintha mondaná, hogy ez nincs eltalálva.
Lándory pedig megengedte magának azt az élvezetet, hogy elébb gyönyörködjék a hipnotizáltja tévedésében, mielőtt felébresztené.
– De ha megmondom önnek a régi szeretőjének és az újnak a neveit, akkor nem fog ön így ajkat pittyeszteni felém.
– Tőlem megnevezheti őket. Halljam.
– Hát a régi szerető neve „Terpsychoré”, az újé pedig „Melpomené”.
E két szóra, mint akit az álomkórból ébreszt fel a mester, ugrott fel a helyéből Scilla, s megkapta Bertalan kezét, kerekre felnyílt szemekkel tekintve reá.
– Hát ön csakugyan bűvész? Hogy meglátja a szívem fenekén, amit gondolok, érezek, álmodom? Hogy én utálom a balettet, s szeretnék drámai színésznő lenni?
S mintha kapitulálna a hódító előtt, félresimítá egészen a szép homlokáról a hajtincseket, s a válláról le hagyta csúszni a lángvörös köntöst egész a kebléig. „Ez” ellen nem védnek meg az amulettek.
– Nos? Nos? Hát kitalálta? – zaklatódék Alfréd.
– Csendesen – csitítá Scilla. – Még beszédünk van egymással (s újra magyarul szólt). – Hát hogy találta ön ezt ki?
– Nincs benne semmi bűvészet. Ont ma látni kellett, mikor azoknak a hódolatát fogadta, akik önt az első világhírű balerinák fölé emelték, s aztán, mikor az a kis kopott emberke azt mondá önnek, hogy „jól játszott”.
– Lássa ön, ez igaz. Én holdkórosa vagyok annak az ábrándnak, hogy valaha drámai színésznő lehetnék. – Titokban Phaedrát tanulom. – Akarja ön meghallani, hogyan szavalom Phaedrát? Hogyan játszom el? Igen? Akkor jöjjön el holnap este hozzám. Csak ketten leszünk. S akkor aztán jósolja meg, hogy leszek-e valaha az új kedvesemé, akiért rajongok?
– Eljövök.
– De már elég legyen a chaldaeai diskurzusból – förmedt fel Alfréd, akinek sehogy sem tetszett mindaz, amit Scilla arcából leolvasott. – Mi az ördögről tudnak önök olyan nagy animóval értekezni?
Scilla kisasszony macskai hunyorgással fordult feléje, s kész volt a válaszával.
– Monsieur Lándory könnyen kitalálta, hogy amire most gondolék, ami úgy elszomorított, az, hogy szegény apám és anyám nem lehet most itt velem, hogy sikereimnek örülhetnének.
– Ühm! – dörmögé Alfréd. – Sohasem tudtam, hogy önnek az apját Terpsychorénak, s az anyját Melpomenénak hívják.
Lándory másnap addig kutatott a Passage de l’Opéra és a Palais Royal könyvárus boltjaiban, míg rátalált arra a ritka műre, melyben Párizs minden nevezetes házának, palotájának történetét összegyűjtve találni. Itt ráakadt annak a palotának a történetére is, amelyben most Scilla kisasszony lakik. Valamikor Soubise herceg építteté azt Guimard kisasszony számára, aki lábai hegyével az operát hírhedetté, a herceget pedig tönkretette; a dicsőséges Phryne halála után a palotát kisorsolták; s azután folyvást egyik kézről a másikra került, hírhedett bankárok, hercegek, tábornagyok laktak benne a kedveseikkel; akiket mind ugyanaz a végzet ért utol, ami első megalkotóját. De L’Aisne Alfréd örökség útján jutott hozzá. Örökölte a palotának a hivatását is. Megajándékozta vele Scilla kisasszonyt. (Valamikor Perrigeaux bankár félmillió frankért vette azt át a lutrin nyertes Dulan grófnétól.)
Lándory, mikor azt olvasta, visszagondolt arra az időre, amikor ő ennek a félistennőnek negyedmagával száz forintot adott össze havonkint.
De hát van-e a szívben is „Tabula Cebetis?”
Hét órakor ott volt a palotában. Az előszobában az inas azzal a szomorú hírrel fogadta, hogy a kisasszony irtóztató migrénben szenved; senkit sem fogad ma. Átadta neki hát a látogatójegyét. – Amint aztán az inas a nevét meglátta, egyszerre gömbölyűre kerekedett az arca.
– Ah! A monsieur számára nincs migrénje a kisasszonynak. Tessék besétálni.
Lándory gondolta magában: „Ha én ilyen gyorsan tudnék migrént gyógyítani, gazdagabb lennék, mint Pereire”.
Tudta már a járást, nem várt a kis szerecsenre, odatalál az írószobába. Ott várt rá Scilla.
A legszigorúbb toalettje volt: állig érő kasmírruha; a haja egyszerűen felkontyozva, minden fejdísz nélkül; egészen úrihölgynek nézett ki.
Kezét nyújtá az érkezőnek.
– Ön pontosan megérkezett!
– Ebédelt ön már? – kérdezé Lándory.
– Igen. Az olympi ebédet.
– Milyen az?
– Négy lat félig nyers hús és egy darab pirított kenyérhéj.
– Ah! Így élnek az istenasszonyok?
– Igen. Mikor nagy szerepük van.
– Tehát ön egészen komolyan vette a mai próbatétet?
– Nézze ön – szólt Scilla, az íróasztalához vezetve Lándoryt. Egész napomat tanulmányokkal töltöttem.
Az asztala tele volt bírálatokkal, essay-kkel, arcképekkel és kosztümrajzokkal; három tanagra figura is oda volt állítva, különböző görög ruhákban.
– Melyiket tartja ön ezek közül Phaedra szerepéhez a legalkalmasabbnak?
Lándory egy zuzmózöld peplumba burkolt alakra mutatott:
– Ez a legjobb.
Scillának nagyot villant a szeme.
– No lám! – Azzal felemelte a szobrocskát. Alul a talapzatára ez a névvolt vésve: „Phaedra”. – Nekem is ez tetszik legjobban. Tehát ezt válasszuk. Öt perc múlva készen leszek.
– Jelmezben akarja ön a próbát tenni?
– Hát hiszen ebben a feszes ruhában csak nem tehetem, amiben a karomat nem bírom a vállamig emelni, s a térdeim össze vannak kötve. Amíg átöltözöm, addig lépjen ön be kis színházamba, érdemes lesz benne körülnézni.
Azzal átvezette Bertalant abba a gyönyörű szép terembe, melyet Soubise herceg barokk stílben színházul építtetett, ahol hírhedett művészek és művésznők énekeltek, táncoltak, zenéltek, egyedül az ő és Guimard kisasszony- mulattatására. Szobrász, festész, építész, vésnök, aranyozó, zománcozó, kárpitos és mozaikrakó versenyzett egymással a teremnek műpompával túldíszítésében.
Csak egy háromágú kandeláber terjesztett világosságot a múzsák templomában.
– Majd mindjárt lesz itt nagyobb világosság – mondá Scilla, s egy látszólag antik óra mutatóját előretolva, egyszerre kigyulladt tizenkét villanylámpa a proszcéniumon: akkor még Párizsban is újdonság.
Ekkor aztán teljesen lehetett élvezni a remek dekoratív művészet összhatását.
Valóban nem telt bele több öt percnél, hogy Scilla visszajött az öltözőből. A görög jelmezhez nem volt szüksége öltöztetőnőre. Tökéletesen olyan volt az alakja, mint ott azon a tanagra szobrocskán. Bertalan nem titkolhatta el meglepetését.
– Meg van ön elégedve a jelmezzel? – kérdé Scilla, körülfordulva előtte, hogy minden oldalról szeme alá vehesse.
– Nagyon jól van. Csak egy kissé a bal karja feszesen van a palástba burkolva.
– Azért teszem, hogy így is hajlandó vagyok sokat hadonászni a két karommal. Jobb, ha az egyik némileg akadályozva van.
A vékony öltöny festői ráncaival takarta és elárulta a test szépségeit.
– Mit kíván ön, hogy elszavaljak?
– Azt a jelenetet, amidőn dajkájának bevallja titkolt szenvedélyét.
Scilla fölment a kis színpadra, melynek tündéri díszletei közé tökéletesen odaillett a megjelenése.
Elkezdett szavalni.
Szép, csengő hangja volt. Nem oly mély ugyan, aminőt e szerep világhírű személyesítőinél megszoktunk: Rachelnél, Ristorinál, de volt benne valami varázs, midőn e fiatal, üde hang anyai érzelmeket, bűnös szenvedélyeket fejez ki.
Bertalan önkéntelenül tapsra gerjedt.
– Nagyon szépen szavalt ön; csak a hangját ossza be nagyobb mérséklettel. Azt szeretem, hogy nem utánozza dicső mintaképeit, hanem eredeti akar lenni. Előttem a megbotlott eredetiség többet ér, mint a más nyomain győztes utánzat.
– Nem rítt ki belőlem a balett-táncosnő?
– Sőt inkább nagyon is mérsékelte ön a mozdulatait.
– Hát számíthatok a másik szeretőmnél viszontszerelemre?
– Én azt hiszem, hogy igen. Ámbár felbiztatni nem akarnám. Melpomené konyhája szegény.
– Azt gondolja ön, hogy mikor balettet táncolok, szabad még annyit is ebédelnem? Akkor még kenyérhéjat sem kapok. Hát tesz-e az különbséget, hogy porcelánt vágok-e az inasomnak a fejéhez vagy cseréptányért?
– Hát halljuk most a második felvonást. Phaedrának a jelenetét Hyppolittal.
– Igen. De az nehezen megy Hyppolit nélkül. – Hát majd én olvasom a Hyppolit szerepét.
– Ah! Ön megtenné azt? Nem mertem rá kérni.
– Hát ha lehettem önnek egyszer egy negyedrész apja, most mért ne lehetnék egy fél fia? Hanem én nem tudok szavalni.
– Csak olvassa a verset, és markírozzon.
Bertalan fölment Scillához a színpadra, s megkezdődött a jelenet.
Igen szépen összement az egész.
Most már Scillán volt a sor, hogy Bertalant megdicsérje.
– Hisz ön kitűnően adja Hyppolitot.
– Hát amilyen fajankó ez a Hyppolit, olyan fajankó én is tudok lenni. Hanem mármost lássuk ennek a felvonásnak a végjelenetét. – Phaedra kétségbeesik afölött, hogy Hyppolit nem viszonozta a szerelmét, odarohan hozzá, kirántja a fiának a kardját, először meg akarja vele ölni magát, azután, hogy a merényletében a dajkája által megakadályoztatik, elviszi magával a martalékul ejtett kardot. Hyppolit, a sárkányölő vitéz pedig csak nézi, hogy a legszükségesebb eszközét, a kardját ugyan viszi ám magával a mama. – De hát ha én vagyok Hyppolit, az énvelem nem fog menni; mert én nem hagyom a mamának, hogy elvegye a kardomat; hanem megfogom a két kezét, s azt mondom neki, hogy „Hohó, édes! Az én kardom nem laskavágó kés, annak hagyj békét; ha én kard nélkül maradok, a kapitányom a dunkliba csukat.” Egyszóval szeretném én látni, hogy veszi el a kardot akár Rachel, akár Ristori, ha én vagyok Hyppolit? S hogy csinál aztán három felvonást a jó Racine a darabhoz?
Scilla nevetésre fakadt.
– Az igaz, hogy az mindig nagy kérdés marad. Hanem hát én találtam ki valami lehetőséget, ami elhihetővé teszi ezt a jelenést.
– Kíváncsi vagyok rá.
– Hát én így terveztem azt ki. Phaedra szerelmi dühében odarohan Hyppolithoz. Úgy tesz, mintha át akarná ölelni, meg akarná csókolni. Hyppolit szűzies iszonyattal fordítja félre a fejét, s két ellenző kezével visszatiltólag takarja el az arcát. Ekkor rántja ki orozva a kardját hüvelyéből Phaedra; akit aztán magával hurcol a dajka. Hyppolit folyvást elfordulva marad, iszonyattól, utálattól eltelve, s csak akkor veszi észre, hogy nincsen kardja, mikor már Phaedra elment.
– No, ez megkísérelhető.
– Próbáljuk meg. Ez a hajamból kihúzott aranynyíl legyen a kard, ezt ide dugjuk az ön habit-jának* a gomblyukába. Ezt kell nekem elrabolnom. – Leteheti a könyvét, nincs Hyppolitnak semmi közbeszólása.
* A francia nem mond „frakk”-ot soha.
S aztán elpróbálta a maga kigondolta jelenetet. Phaedra erőszakkal át akarja karolni, megcsókolni Hyppolitot. Az pedig irtózva védi magát az ölelés ellen, miközben Phaedra elragadja a kardját.
Nagyon jól sikerült. Bertalan szentül meg tudta védelmezni Hyppolitnak az erényét. Scilla el tudta ragadni a hajnyilat a gomblyukából. – Akkor aztán féktelen nevetésben tört ki, s elkezdett tapsolni – ő tapsolt Lándorynak:
– Hahaha! Brávó! Brávó! Ön remekül adta Hyppolitot. Igaz, hogy ön az életben is valódi képmása Hyppolitnak?
S ránézett azzal a szenteket elcsábító tündérmosolyával.
