A kamarilla
A kamarilla
Milyen szép csengésű név! Mintha csak egy pásztoridill naiv hősnője volna.
Ez a szép hangzású név volt Magyarországnak és Ausztriának átoknemtője: aki fürdött vérnek tengerében, megemésztett milliárdokat, melegedett égő városoknál, vigadott milliók jajkiáltásánál, s széttépett erős láncokat, miket Istenkéz alkotott – a testvért testvérhez, az apát fiúhoz, a nemzetet királyához kötő szeretet láncait.
Alkották a kamarillát mindazok a bukott nagyságok, kiknek kezéből a hatalom kiesett a márciusi forradalom következtében, s akik nem akartak abban megnyugodni, hogy a hajdani önkény uralmát ezentúl a népjog kormányzata váltsa fel.
Semmi eszköztől sem riadtak vissza.
A király őszintén, királyhoz illő becsületességgel adta meg népének az alkotmányos kormányzatot, s elhatározásaiban nagy része volt a magas lelkű királynénak.
De már az aláírás pillanatában ki volt koholva a kamarillának a terve, minden királyi elhatározást meghiúsítani a gyakorlatban.
Magyarországnak már volt hadügyminisztere, de nem volt hadserege; volt pénzügyminisztere, de nem volt pénze.
A magyar huszár- és gyalogezredek külföldön voltak elhelyezve: benn az országban alig több tizenötezer katonánál; azok is idegen (nyelvekre és szívre egyaránt idegen) tisztek vezetése alatt. Az ország kincstárával pedig olyan jól gazdálkodott az elmúlt kormány, hogy a felelős pénzügyminiszter nem talált abban többet 400 ezer forintnál.
Tehát tizenötezernyi katona és 400 ezer forintnyi pénztár átadása mellett azt kívánta a bécsi kormány Magyarországtól, hogy küldjön negyvenezer főnyi hadsereget a lombard–velencei tartományok megvédelmezésére, s fizessen tízmillió forintot évenként az osztrák államadósságok kamataihoz.
Abban az időben ez a matematikai lehetetlenség volt. Azonfelül közjogi lehetetlenség is volt, mert az új országgyűlés, mely egyedül volt hivatva pénz- és véradót megszavazni, nem lett összehíva hat héten belül, a felelős minisztérium kineveztetése után.
Ez a hat hét éppen elég volt a kamarillának Horvátországban Jellasich bán vezetése alatt előkészíteni az ellenforradalmat, s azzal egyidejűleg a Bánságban és Bácskában lakó szerbeket is nyílt lázadásra buzdítani.
Midőn május közepén, egy kétségtelenül cseh befolyás által szított anarchista forradalom tört ki Bécsben, mely az uralkodót fővárosának elhagyására s Innsbruckba költözésére kényszeríté, már akkor a kamarilla tűzaknái mindenütt le voltak rakva Magyarországon. Zágrábban nyílt piacon megégették a magyar miniszterek arcképeit, s a lázadó szerbek a szomszéd Szerbiából tízezrével áttört szerviánus rokonaikkal együtt széltére pusztították a Bánságban levő magyar, német és oláh lakosságú helységeket, a temesvári osztrák főhadparancsnokság kegyes elnézésével.
Ekkor végre István nádor mint teljhatalmú királyi helytartó hívta össze jún. 2-ikára a magyar országgyűlést; míg a minisztérium tagjai, Batthyány, Széchenyi, Eötvös Innsbruckba küldettek, rábírni a királyt, hogy egész udvarával együtt költözzék Budára, leghívebb magyar nemzetének oltalma alá.
Ha e fáradozásuknak kívánt sikere lett volna, ezt az esztendőt az áldás évei közé sorozták lészen krónikáink.
A király és a királyné készek voltak Budára költözni; de a kamarilla meg tudta hiúsítani szándékainkat. Előbb szavazza meg az országgyűlés a 40 ezer főnyi segélysereget az olaszországi hadjárat számára.
Még ez nem lett volna olyan elviselhetetlen áldozat, mely meg ne érte volna az árt, amelyért hozatott lészen; de már a kamarillának ez nem volt elég. Mint a horvát bán, Jellasich nyíltan proklamálta, ő a mostani magyar minisztériumot nem tartja törvényesnek, s követeli a hadügynek és pénzügynek Bécsben összpontosítását.
S ezt követelte az osztrák minisztérium is.
A király kiadta a magyar miniszterelnöknek a lázadó horvát bán elleni rendeletét, melyben őt a hivatalából elmozdítja. István helytartó megnyitó beszédében kemény szavakkal sújtja azok vakmerőségét, kik a törvényes hatalom iránti engedetlenséget őfelsége legmagasabb akaratával megférhetőnek vagy éppen királyi háza érdekében történhetőnek merik állítani.
De hát „azok a vakmerők” nevettek már mindazon, amit a király aláírt, mindazon, amit a helytartója mondott; ők folytatták a fegyveres lázadás előkészülését.
A király lázadónak nyilvánítá Jellasichot: letette hivatalából, a kamarilla pedig azt mondá neki, hogy „kedves bán” – s megbiztatta: „te csak maradj!” És aztán küldött neki pénzt és fegyvert és utasításokat.
És ez nem is volt titok a közönség előtt. Az elfogott leveleket, e kettős játék bizonyítványait minden hírlap közzétette.
