„Megadjuk”
„Megadjuk”
Az ellenforradalom lángjai már magasra csapkodtak.
A szerb lázadók Temesben, Torontálban és a Bácskában megkezdték az irtóharcot a védtelen magyar lakosság ellen. Kegyetlenkedéseik, amiket a hatalmukba került városokban elkövettek, a történelem legsötétebb foltjait képezik. Jellasich, a horvát bán nyílt összeköttetést tartott fenn a lázadókkal: s az osztrák tábornokok, kiknek a magyar király parancsolatjára, a magyar kormány rendelkezésére álló rendes csapatokkal s a megyékből küldött nemzetőrséggel e lázadást már kezdetében el kellett volna fojtani, oly lassan vitték a dolgukat, hogy méltán lehetett őket vádolni a lázadókkal összejátszással.
Végre Jellasich bán nyíltan lépett fel mint ellenség. Azt a követelést intézte a magyar kormányhoz, hogy a hadügyet és pénzügyet adja át a bécsi minisztériumnak, s a szerbek számára egy külön szerb vajdaságot szakítson ki Magyarország testéből, ami állt volna Temes, Arad, Torontál, Krassó, Bács és Baranya megyékből; megtagadás esetén hadsereggel fogja megrohanni Magyarországot.
E nemzetgúnyoló szorongattatásban a magyar kormánynak, ha azt nem akarta, hogy a magyar nemzet a leggyalázatosabb bukással végezze el ezredéves életét, az önvédelem eszközeiről kellett gondoskodnia.
Július 11-én a magyar pénzügyminiszter, Kossuth, betegen viteté fel magát a képviselőházba, mely a redoute átalakított tanácstermében ülésezett, s ott tartá – azon betegen – leghatalmasabb szónoklatát, melyben leírta a hazát fenyegető veszélyeket, s hivatkozott a nemzet életerejére. Kétszázezer honvédet kért az országtól s az annak felszereléséhez és mozgósításához szükséges pénzerőt.
Beszédét nem tudta befejezni; testi ereje kifogyott: kénytelen volt megpihenni.
S a néma csendben támadt szünet alatt az ellenzék vezérszónoka, Nyáry Pál (a pesti forradalom erélyes vezetője) felállt, s esküre emelve jobbját, e végzetszerű szót hangoztatá el:
„Megadjuk!”
Csak egy szó volt az. De az az egy szó volt a feltámadás ébresztője a magyar nemzetre nézve.
Maga a képviselőház mint egy ember állt fel egyszerre e szó után, s megannyi kéz mind esküre emelkedett: „megadjuk”. Ennél a kérdésnél megszűnt minden ellenzék.
Egyike volt ez azoknak a ritka nagy pillanatoknak, amidőn a magyar nemzet önmagával kibékült és eggyé tudott lenni.
A kormány vezérszónoka könnyben úszó szemekkel, mellén összetéve kezeit, mondá e szavakat:
„Önök felálltak mint egyetlen férfiú – és én leborulok a nemzet nagysága előtt.”
A pénz és haderő tehát meg lett ajánlva a magyar kormánynak: a honvédség toborzása megindult: a magyar ifjak lelkesülten tódultak a zászlók alá. Kaptak jó fegyvert, amit a belga gyárak szolgáltattak: a régibb gyutacsos puskákat a nemzetőrök között osztották szét. Ruházatról is lett gondoskodva. A bécsi kamarilla egész hajóteherrel szállította Jellasich határőrezredei számára a Dunán a posztót. A szállítmány el lett árulva, s azt a magyar kormány lefoglalta a honvédek számára; így támadt az emlékezetessé vált kávébarna egyenruha, piros zsinórzattal. Két zászlóalj, a 3-ik és 9-ik vörös sipkát kapott: később hírneves zászlóaljak lettek.
Lett magyar pénz is. Egy- és kétforintos bankjegyek. Ezek ércalapra lettek kibocsátva. A magyar bányák termelte aranyon és ezüstön kívül a nemzet gazdaga és szegénye összehordta a haza oltárára adományait, s ékszerekből, kanalakból lett kiverve az a kétmillió forint, ami a magyar bankjegyek érclapját képezte. A 48-iki szűzmáriás aranyakat ma is viselik még – ismét ékszerekül: karpereceknek és fülönfüggőknek a múlt nagy idők emléke gyanánt.
