A magyar huszárok
A magyar huszárok
A várak megtartásával együttjáró feladat volt egy magyar nemzeti hadsereg megteremtése.
A magyar nemzetnek 1809 óta nem volt fegyver a kezében: 1848-ig. Ez ideig „nemzet”-nek csak a nemességet tartották. S a nemesség ment volt a katonai szolgálat alól. A sorezredekbe s a huszársághoz csak a parasztlegényeket vitték: azok tanulták meg a puskával bánást, a lovon harcolást: a katonai regulát. Tüzérséghez, technikai csapatokhoz a magyarokat egyáltalában nem alkalmazták.
Az 1848-iki alkotmány kiterjeszté a polgárjogot minden szülöttére e hazának, s behozta a nemzetőrség intézményét; mely közel járt az általános védkötelezettséghez.
És a nemzetőrség be is vált annak, aminek lennie hivatása volt: helytállt a lázadó rácokkali harcokban: meg tudta tartani az őrizetére bízott várakat, segített elfogni a horvát határőrsereget, s egyes osztagai, kiket önkéntes (egyévi szolgálatra vállalkozott) nemzetőröknek neveztek, nyílt ütközetekben is derekasan harcoltak – azonban nagyobb tömegekben hadműveleteket kezdeni velük mindig szerencsétlen kísérlet volt.
Görgey azon kezdte, hogy a schwechati ütközet után hazabocsátotta a nemzetőröket, s elszedett puskáikat az újonc honvédeknek osztá. Azok nagy sereggel gyülekeztek össze az ország minden részéből, s hogy jól tudták használni a fegyvert, azt bebizonyíták a legelső alkalommal. A nagyszombati csatában megtörtént az, hogy újonc honvéd zászlóalj szuronyt szegezve támadott meg egy vértesszakaszt és meg is futamítá. A veres sapkás honvéd zászlóaljak hősi híre már akkor legendaszerű volt. Az ország intelligens fiatalságának színe-java adta meg a hősi szellemet az újon támadt seregnek. Minden iskola kiürült: a diákok honvédekké lettek; még a tanító szerzetek növendékei is katonákká lettek, bencések, ciszterciták, premontreiek, piaristák százával szaporíták a nemzeti hadsereget. S ez intelligens fiatalság tette lehetővé, hogy tüzérséggel tudtuk ellátni magunkat. Pár nap alatt kész pattantyús volt az ágyú mellé állított philosoph és mathematikus.
De ami a nemzeti hadsereg zömét képezte, az mégis a régi, begyakorolt sorezredek és lovasság hadi népe vala.
Ennek a hajdan alkotmányon kívül állott nemzedéknek köszönheti leginkább a magyar nemzet szabadságharcának dicsőségét.
S ez annyival magasabbra számítható fel: mert ezeket az ezredeket nagyobbrészt idegen tisztek vezényelték, befolyásolták. Ezek mind addig az ideig nem hallottak hazáról beszélni, csupán a császárról. Zászlójuk címere, amelyre felesküdtek, volt a kétfejű sas. Mundérjukat a császár adta, s az volt a fehér frakk, különféle színű gallérral. És mégis, ezen ezredek egyszerre megérték nemzetük segélykiáltó szavát: s ráismertek a hazájuk címerére: mégpedig nemcsak azok, akik magyarul beszélnek; hanem tótok, németek, oroszok, bunyevácok és több megyebeli románok.
A legfényesebb adatai közé tartozik az 1848/49-iki szabadságharcnak az, hogy magyar ezred nem harcolt magyar ezred ellen soha; mint ahogy harcolt honfi honfitárs ellen a lengyel bári confoederatio idejében; ahogy harcolt egymás ellen kuruc és labanc a Rákóczy-korszakban.
És ezen rendes ezredek némelyikének úgy kellett magát idegen területről hazája határáig átküzdeni: különösen a huszároknak, akik nagyobbrészt Galícia, Cseh- és Morvaország helyőrségei közé voltak beékelve.
Egy ilyen hazajövetel leírását jegyezte fel igen érdekesen egy altisztje a Koburg-huszároknak.
Olyan titokban összebeszélve, hogy szándékukat senki ne sejtse, sötét éjjel hagyták el a kaszárnyájukat egyetlen tiszt vezetése alatt. S akkor keresztülúsztattak a folyón, mely útjukat állta.
Szökésüket rögtön észrevette a helyőrség, s egy ezred nehézlovas az üldözésükre indult. De ezek nem tették meg, hogy átúsztassák a folyamot: el kellett kerülniük a hídra, s ezáltal félnapi előnyt engedtek a huszároknak.
A vezénylő tiszt, térkép után ismerve a tájat, arra számított, hogy egy völgyet elérve, ott fog találni egy szabályozott hegyi patakot, melynek vize részben halastónak van elfogva: másrészben egy nagy patakmalmot hajt. Ha e malmon átmehettek, akkor a tó zsilipjét felnyitva, az egész völgyet víz alá helyezhetik, s ezáltal az üldöző lovasságot visszatarthatják.
Azonban e számításában csalódott. A huszárcsapat megszökését észrevéve, a körülfekvő hegyormokon meggyújtották a vésztüzeket, s e jelre még a malomhoz érkeztük előtt az uradalmi erdészek nyitották fel a zsilipet. A keskeny gáton átvezető hidat, pedig felszedték előttük. – A vezénylő tisztet ez sem hozta zavarba. Hirtelen hidat rögtönöztetett a malom kapuiból. Hanem arra meg nem akartak rámenni a lovak, mert fehér volt. Akkor kátrányt öntetett a hídra. Azon megint azért nem akartak átmenni a lovak, mert csúszott a deget a patkóik alatt. Úgy kellett aztán kötőféken átvezetni minden egyes paripát a huszároknak, nagy kínnal és szitkozódással. Mire készen lettek vele: már utolérték őket az üldözőik. Akkor aztán felgyújtották a hátuk mögött rögtönzött hidat, s otthagyták átkozódó ellenfeleiket.
Azonban az egész vidék fel volt már zendítve a menekülők útjában: egy folyam hídjánál kaszás felkelő nép állta el az útjukat. Könnyen nyithattak volna utat maguknak fegyverrel; de a vezénylő tiszt kerülte a harcot a föld népével s inkább nagy kerülővel kelt át a folyam sekélyén. A falvak népe megtagadta tőlük a kenyeret is. Egyetlen útféli csárdában találtak egy kenyeret és egy átalag pálinkát. Azt a tiszt kiosztá a legénység között, mintha csak úrvacsoráját osztana. Ez volt két nap óta az első lakomájuk.
Azután egy malomhoz értek, mely éppen haricskát őrölt. Ez már csupa boldogság volt. Ebből lehet puliszkát csinálni. De még hozzá sem ülhettek a lakomához, amit leterített huszárköpönyegekre tálaltak fel, midőn az előőrsök jelkiáltása hangzik: „Itt vannak a vértesek!” Azzal étlenül lóra kaptak, s keresztül a szántott földeken, vágtattak üldözőik elől; majd bele egy süppedékes lapályba; amin keresztülvergődve, ismét maguk előtt találtak egy megáradt folyamot: abba belerohantak, s azt is keresztülúsztatták. Itt aztán a vértes ezred kénytelen volt visszafordulni: ezt a vitéz csínyt nem csinálhatta utánuk.
Ámde a megmenekülés által a huszárok még nagyobb kelepcébe jutottak. Estére kerülve (novemberi idő volt) egy nagy mezővárost találtak maguk előtt, mely kőfallal volt körülkerítve. Trombita és dob takarodó tudatta velük, hogy ott helyőrség van: lovas és gyalog.
Ekkor segítségükre jött az őszi köd. Olyan sűrű köd szállt alá a tájra, hogy a csapat elejét nem lehetett látni a közepéről. Ekkor a huszárok azt a fortélyt használták, hogy a lovaik lábaira bocskort kötöztek nyeregpokrócaikból, s a köd oltalma alatt nesztelenül haladtak el a város kapui előtt.
Kerülniük kellett a harcot, mert ló és lovas el volt csigázva: két nap, két éjjel senki nem evett és nem aludt: ruháik összeázva, tagjaikat megdermeszté a ködös nyirok. Így szépen áthaladtak az országutat elzáró sorompón is: a katonai őrszem a saját lovasságuknak nézte őket.
Mikor aztán kijutottak a nyílt országútra, akkor leszedték a lovaik lábáról a bocskort: s elkezdtek danolni.
Reggelre a Kárpátokat látták maguk előtt feltűnni. Azokon túl már Magyarország! Itt a hegy lábában egy barátságos érzelmű lengyel nép lakta falura akadtak; mely lovaiknak szénát, maguknak kenyeret adott: sütni-főzni is kezdtek; kecskehúst kásával. De mire a lakoma elkészült, akkorra már a hátuk mögött hagyott városból itt termett a katonaság: dzsidás lovasok és szekerekre rakott vadászok elállták előttük a menekülésre szolgáló utat és erdőt.
Csak egy útjuk volt még: fel a hófedte hegységnek: melynek ismeretlen ösvényén soha lovas katona még nem járt.
Az üldöző katonaság körülfogta a falut, várva a huszárok kitörését: egyszer aztán bámulva látta a menekülőket a szédületes sziklafal keskeny ösvényén hosszú sorban végighaladni. A fehér sziklafal pattogott a huszárok körül az utánuk küldözött golyóktól: de oda már üldözésükre nem vállalkozott senki. S e nyaktörő lovaglás alatt, a golyók fütyülése mellett a huszárok szerteszunyókáltak a nyeregben.
A fenyvesben aztán nem üldözte őket senki; de nem is fogadta senki. Egy verem répa meg egy szapu savanyú juhtej volt a lakomájuk, amit egy pásztorkunyhóban leltek. A juhok maguk messze lenn a völgyben legeltek.
A fenyves után következett a gyalogfenyő országa. Itt végre kipihenték magukat, lenyergelték a lovakat, s legelni ereszték, maguk a huszárok tüzeket raktak a borókából, s azok mellé körültelepedtek. Egy sem maradt ébren.
Egyszer aztán a lovaik rémült nyerítése ébreszté fel őket. A pokol volt körülöttük! Az őrtüzektől meggyulladt az egész ciher, s végigterjedezett a láng a borókával fedett hegyoldalon.
Most aztán riadva kellett lovaikkal együtt menekülni fel a hegymagasnak: keresztültörtetve a lángba borult bozóton.
Ezalatt megszökött tőlük a vezetőjük, s ők reggelre ott találták magukat a hóval, jéggel fedett sziklasivatagban, tájékozás nélkül: a völgyeket betakarta a mély köd.
Nem ült már senki a lován: kantárszáron vezette azt maga után, a terhelő nem tartá már a nyerget: a lónak nem volt hasa. Már két nap óta nem ettek semmit: szomjukat hógolyócskákkal enyhíték.
S hogy tökéletes legyen a nyomorúságuk, ott lepte őket a havas zivatar. – És mégis előre kellett haladni, út nélkül, tájékozódás nélkül: mert aki hátramarad, az megfagy.
Vakon találtak utat. A hegyoldal lefelé hajlott már; a köd felszállt felhőnek: erdőt láttak maguk előtt.
S midőn e fenyvest elérték, fejszecsapásokat hallottak. Munkások vágtak fát az erdőn. Egyike azoknak e magyar szóval fogadta őket:
„Dicsértessék a Jézus Krisztus!”
Itthon voltak a hazában.
És így jöttek haza valamennyien a magyar huszárok hazájuknak segélykiáltására!
A szabadságharcnak ezek voltak a leglélekemelőbb jelenetei!
