A romhányi ütközet
A romhányi ütközet
A szabadságharc ügye feltarthatatlanul hanyatlott mind alább. Egyik vereség a másikat érte, s minden vereségnek egy hűség felmondása lett kísérője.
Elveszett a dunántúli rész; vak Bottyán hasztalan kísérté meg azt visszafoglalni. Öreg volt már. A sors azt az irgalmat tette vele, hogy nem engedte neki megérni nemzete bukását. Egy diadalmas ütközet után, melyben a rácokat megverte, hirtelen megütötte a szél. A százkarú óriásnak legerősebb karja szakadt le benne.
S a többi karjai is egyre fogytak. Andrássy István tábornok (a győrvári diadal hőse) feladta Lőcsét a császáriaknak; azt a hatalmas várost, melynek lakossága leghívebb népe volt a szabadságharcnak, ahol Rákóczynak ágyúöntödéje, fegyverraktára volt. Feladta azt, egy kis asszonyi cselszövénnyel behálózni hagyta magát.
A többi szepesi városok aztán mind utánaestek.
Még egy szövetségese is ellene fordult Rákóczynak, a tizenhárom szepesi város grófja, Lobumirszky, ez is az osztrákok mellé adta a lengyel ezredeit. Ezzel Felső-Magyarorság is el lett vesztve.
Most végtére egy harmadik harcoló fél jelent meg a küzdők között, a legfélelmesebb ellenség, vagy kibékítő, ahogy inkább szeretjük nevezni. Ez a hadviselő hatalom – a keleti pestis.
Hejh, mikor ez a hatalmas úr odadobbant közéjük, hogy futottak előle magyarok, németek, ki keletnek, ki nyugatnak! Bercsényi rémületében a tábort is elhagyta. Az a heves fejű ember, aki a fél világ haragjától sem félt, ettől a láthatatlan ellenféltől úgy meg volt rettenve, hogy egyik pusztáról a másikra bujdokolt előle.
Csak Rákóczyt nem rémíté meg még ez a vész sem.
Most az országos rémület közepette akarta megmutatni, hogy nem fél a balsorsnak semmi öldöklő angyalától.
Hirtelen összegyűjté azokat a hadait, amiket még a dögmirigy réme haza nem kergetett, zsoldjába fogadta a svéd királynak e pultavai ütközetből a magyar határig menekült kétezernyi dandárját, s azokkal és Károlyi Sándor kuruc lovasságával bátran rajtahajtott Sickingen tábornokra, ki a császári derékhadat vezette. Ez előre értesült jöttéről, s szemközt jött reája. Romhánynál találkozott a két sereg, egy mocsáros patak előtt. Rákóczy seregei mindenütt diadalmasan ütköztek meg a császáriakkal, a svédek és lengyelek beszorították Sickingent a nádas mocsárba, s már a hintaját is elvették, társzekereivel együtt, Károlyi Sándor pedig a rácokat aprította össze, a vezérüket is elfogta. Ekkor a már megnyert csata közepette nagy trombita- és dobszó támad a magyar sereg háta mögött Vadkert felől. A kurucok meglepetve húzódnak a patak partjára vissza, hadirendben várva a támadást.
Ezalatt Sickingen a vert hadaival háborítatlanul húzódik el a csatatérről, senki sem üldözi. – Mikor aztán a nyárfaerdőből előjön a nagy riadallal közelítő ellenség, akkor látják, hogy az csak egy század részeg dragonyos, legrészegebb a kapitányuk maga, egy Migli nevű olasz, akik a szomszéd Vadkertben tivornyázva, amint az ágyúzást meghallák, kótyagos fővel nekirohantak, fújták a trombitát, ütötték a dobot, mintha egész hadsereggel jönnének Rákóczynak a hátába. Ezek állították meg az egész ütközetet.
Nevetni lehetett azon!
Hanem ezzel a nevetéssel be is volt rekesztve az egész hadjárat komolysága.
Több igazi csatát nem vívott Rákóczy a magyar földön. Egyik rossz hír a másik sarkára hágott. Az alvezérek feladták az erős Érsekújvárt; a dicsteljes Egervárát; a megvíhatatlan Murányt. Csak Munkács maradt még: ugyanaz az utolsó erősség, amit a dicső Zrínyi Ilona, a Tököli-hadjárat végpontjaként, oly hősi lélekkel védelmezett. Hadvezéreinek seregeit mindenütt szétverték, azoknak a romjaiból még csak Károlyi Sándor tudott a Tisza mögött egy tizenkétezernyi haderőt összegyűjteni. Ez volt a szabadságharc utolsó tábora.
