A trónkövetelő
A trónkövetelő
Sokan, kikre nézve a királyné szavaiban halálítélet volt kimondva, a verekedés zavarában lóra kapva, megmenekültek a véres országgyűlésből, s futottak Lengyelország felé.
Ott élt azon időben Borics; a szerencsétlen fejedelem, kit anyjának könnyelmű szerelmi bűne nevétől és koronájától foszta meg.
Az a nép, melynek őt mint királyát kellett volna üdvözölni, most fattyúnak csúfolá, mivel anyja vétkezett.
Mint el kellett ennek vadulnia, kit anyja megátkozott, apja eltaszított, nemzete kigúnyolt és sorsa üldözött.
Hogy apja, anyja és nemzete gyűlölé, az nem csoda, de még a sors is, mintha az is osztaná az emberi előítéleteket.
Először szepesi gróffá tette apjának fia, István, kit testvérének nem volt szabad neveznie; ezt elveszítve, halicsi fejedelemmé lőn, rövid idő múlva onnan is elűzetett. Mint menekvő tengődött azután ipa, a lengyel király udvarában.
Most az Aradról elfutott főurak őt keresték fel elhagyottságában.
Ezek a kiskirályok, kik otthon zsarnokai voltak jobbágyaiknak, kik a rabszolgákat adták, vették mint vásári tárgyat, kik előtt nem volt bizton a nők becsülete, a szüzek ártatlansága: szerették a szabadelvűt játszani királyukkal szemben, s büszkén emelték fel fejüket, érezve: hogy a törvények feje vak.
De férfilélek élt a királynéban, s mielőtt az oligarcha pártnak ideje lett volna a lázadást előidézni, a királyné megelőzte őket, ő maga idézte elő azt, s a nép, melyre hivatkozott, felkoncolta a trón ellenségeit.
De a mesés sárkány mindegyik levágott fejéből tíz új támadott. Mindazok, kiknek okuk volt nem szeretni ez erős asszonyt a gyönge király trónján, Borics körül sereglettek, s az általuk előhívatva rideg rejtekéből, megjelent a Sajó partján magyar és lengyel seregével.
A túlparton táborozott a király. Hadereje több volt Boricsénál; csak egy eset tehette kétségessé győzelmét, az árulás. A királyné gyakran találkozott a főurak közt hízelgő arcokkal, s hol a hízelgés jelen van, ott az árulás sincs messze.
Ilona egy napon meg akarva tisztítani hívei seregét az árulóktól, magához hívatta őket s azt kérdé tőlük, hogy igaza volt-e Kálmán királynak, midőn nejét elűzé magától? – Hívei őszintén feleltek a kérdésre, s azt állíták, hogy igaza volt. Az árulók azonban óvatosak akarván lenni, azt felelék, hogy Kálmán ebben is bűnös volt, tudva: hogy Ilona gyűlölettel emlékezik férje megvakíttatójára. De éppen e fölösleges óvatosság árulta el őket. Tehát ők Boricsot Kálmán törvényes gyermekének tarták.
A király hívei ez áruló jelre fölugráltak helyeikről, s miután mindnyájan fegyvertelenek voltak, székekkel és ököllel rohantak az elárult árulókra.
Lampertet saját testvére egy székkel csapta agyon; fiát, Miklóst s Moynolth grófot lekéselték. A többiek, kik nem voltak jelen, de egyetértettek a pártosokkal, átszöktek rögtön Boricshoz, köztük a lázadók feje, Tiodor gróf, Folkus, Titus, Endre, Vitályos, s a mindnyájuk közt legmerészebb Sámson.
Egy délben a király éppen sátorában ülve ebéd mellett, hirtelen egy betoppanó lovag által ijesztetik fel, ki az ellen táborából a Sajón átúsztatva, hallatlan merészséggel tört odáig, s a vak királyt hívei közepette nyomorult ebnek szidalmazva, felszólítá, hogy adja át országát Boricsnak, s maga pusztuljon innen és menjen kolostorba.
E merész lovag volt Sámson gróf.
A jelen volt zászlósok és udvarnokok a bámulattól megdermedve néztek a dühöngő emberre, ki egymaga mindnyájukat királyostól szemtől szembe meg merte gyalázni; de a következő pillanatban mindnyájan talpra ugrálva, meg akarták őt ragadni, gróf Both utána ugrott a vakmerőnek, ki hirtelen lovára ugorva, szitkozódva fordult vissza a meggyalázottakhoz s bántatlanul tovanyargalt.
Míg a főurak lovászaik után kiáltoztak paripáikért, a szitkozódót űzendők, Both apródja egy ott álló ménre nyereg nélkül, amint kapta, felugrott, s utánaeredve a grófnak, azt a Sajó partján beérte.
Sámson beugratott a vízbe. A túlsó partról Tiodor és társai csónakon siettek segélyére. De a bátor apród utánaúsztatott, s a víz közepén utolérve, egy kelevézzel társai szeme láttára keresztülszúrta a grófot, s azzal ismét visszaúszott.
A lengyelek ez eset után ütközet nélkül visszatértek, de a következő évben maga a lengyel király Boleslaw hozta vissza Boricsot, őt a magyar trónba ültetendő. A király seregei által azonban Mária Magdolna napján úgy összetöretett, hogy maga is alig szabadulhatott meg a csatából. A magyar pártosok elestek, vagy elfogattak.
Egyet főnökeik közül Bátor Opos unokája tett fogollyá.
A szerelemgyermek, elvesztett csatája után, halicsi trónját ment visszafoglalni. A sors ott is mostohája volt, ütközet közepén tulajdon serege egymás ellen lázadt, s otthagyva az orosz ellenséget, a szövetséges lengyel, magyar és halicsi egymást fogyasztá el; a lengyel király bánatában meghalt, s Predzlawa fia földönfutóvá lett örökre.
Majd a bajor, majd a francia udvaroknál lappangott azután, míg egyszer az osztrák herceget rábírhatá, hogy érte Magyarországra betörjön.
Már ekkor Géza ült a trónon, Béla megszűnt vak lenni: meghalt; az ifjú király nevelője, az ország nagyura, Bélus herceg a Lajtáig elébe menve Henrik hercegnek, azt a csatában megveré. Hétezer bajor és osztrák esett el azon csatában, s a két alvezér, Rátbód és Ottó foglyul esett Bélus kezeibe.
Itt is elűzetve a koronától, de nem űzetve el annak csalképétől, a görög császárhoz, Mánuelhez futott a szerencsétlen fejedelem: háromfelől megkísérté már az országot, melyhez jogot érze, elfoglalhatni, most a negyedik felől próbálta meg. Elöl harcolt Mánuel seregeiben, midőn az a magyarok ellen csatázott; mindig ő mert legmélyebben betörni csapataival azon földre, melyet oly örömest nevezett volna honának; de a cselszövő görög csak eszközül használta őt; az ő vére folyt győzelemért, de az ő érdekei nem nyertek általa soha.
Egy csatában, melyre a besenyők ellen volt kiküldve, bevégezte megátkozott életét, az utolsó emberig küzdve tartotta a csatatért. Az utolsó ember ő volt. Senki sem szerette életében, senki sem siratta meg holta után. Pedig mind a kettőt megérdemelte volna – ha anyja nem vétkezik. Mert vitéz volt, s ki tudja, nem lett volna-e ünnepelt hőse e hazának, ha ez fiává tudta volna őt fogadni? (Borics herceg történetét dolgozta fel Szigligeti „Trónkereső” című drámájában.)
