Apró fejedelmek
Apró fejedelmek
Minő magasztos hivatása volt a kis Erdélynek: ellenőre, mentsvára lenni a szabadságnak, az alkotmányos jogok terén éppen úgy, mint a hit és lelki meggyőződés világában. A maga kétmilliónyi népével, amiből csak fele volt magyar, oltalmat képezni az egész magyar birodalom felett: védelmére készen állni idegenek, zsarnokok és fanatikus hitterjesztők erőszaka ellen.
Teljesítette is ezt a feladatát Erdély híven, kitartóan, azok alatt a nagyszellemű fejedelmei alatt, akik a vitézséget a bölcsességgel, a szabadságszeretetet az okos türelmességgel, a saját nemzetük bálványozását a más nemzetbeliek szövetséges barátságával tudták egyesíteni.
Bocskay István, Bethlen Gábor fényes neve mellé még odaírható I. Rákóczy György, aki elődei feladatát folytatva, még egyszer végighordozá Magyarországon a szabadság zászlóit, s a linzi békekötéssel újból kierőszakolta, hogy a protestánsoknak 90 templomot, mit tőlük elvettek, visszaadjanak.
Utána azonban következik öt erdélyi fejedelem: II. Rákóczy György, Rhédey Ferencz, Barcsay Ákos, Kemény, János, Apaffy Mihály, akiknek nem szentelhet a história külön fejezetet, annyira egymás hegyin-hátán, néha hármasával is egymás nyakában ülve, uralkodtak: ha ugyan uralkodásnak nevezhetni az ő szorongattatásokban kifogyhatatlan állapotjukat.
II. Rákóczy György, aki az apja után kapta örökségül az erdélyi fejedelemséget, bárcsak annak a szellemét is örökölte volna, de őbenne egy rossz szellem lakott, mely ha fejedelmi főket száll meg, pusztítóbb a döghalálnál: a nagyravágyás démona.
Nemhogy örült volna annak, hogy ifjú létére ilyen magas polcon ülhet, ahonnan őt egész Európa meglátja s barátságát mindenki óhajtja: ő elindult magának ellenséget keresni.
És kereste azt a legkárhozatosabb okból: hódításvágyból, és kereste ott, ahol a magyarnak csak jó barátot, csak szövetségest kellett látni, a lengyel nemzetben.
Fejébe vette a nyavalyás, hogy ő elfoglalja, onnan Erdélyből, a lengyel királyságot s lesz Lengyelország királya, ahogy Báthory István volt.
Csakhogy Báthory Istvánt hívták a lengyelek, ő pedig csak képzelte, hogy hívják.
Két magas pártfogója volt: a német császár meg a török császár.
Amott is: Ausztriában és Magyarországon, miután három egymás után következő Ferdinánd adta át egymásnak örökségül a 30 esztendős háborút, ennek az utólja Lipót kezébe került; emitt meg egy szultánt letettek, a másodikat megfojtották, a harmadikat a bolondokházából hozták elő, oda megint visszadugták; a negyedikben aztán megnyugodtak: ez még csak 12 esztendős volt. Itt nagyvezérek és szultán-anyák uralkodtak, amott meg jezsuiták és aulicusok.
Hanem azért ezeknek mind több eszük volt és több jó akaratuk Erdély iránt, mint magának Erdély választott fejedelmének, mert megmondták neki előre a németek is, a törökök is, hogy ne menjen Lengyelországra; fenyegették, letiltották: nem hallgatott rájuk.
Hát hogy nem hallgatott se németre, se törökre, az szép volt tőle, de elég hiba volt, hogy a saját nemzetére sem hallgatott. Itthon sem kellett a lengyelországi hódító hadjárat senkinek. De hisz ő a saját országos rendjeit nem is kérdezte ez iránt, hanem összegyűjte egy nagy hadsereget, s bement vele Lengyelországba. Mikor aztán egész Krakkóig eljutott, azt el is foglalta, akkor vette észre, hogy őtet a lengyelek nem kínálják semmiféle koronával, hanem igen kardéllel és kopjaheggyel. Azok nem örülnek az ő idejövetelének, hanem haragusznak érte. Aztán se a svédek, se a muszkák nem jönnek a segítségére, ahogy ő hitte: ellenben a két szövetségese, a kozák meg az oláh, amint telerabolta magát, otthagyja és siet haza.
Most aztán már szívesen ment volna haza ő is – ha lehetett volna. De egyfelől elállták az útját Lipót császár seregei meg a 13 szepesi város lengyel grófja, akik a lengyelek segítségére jöttek az ő oldalába; másfelől meg a török szultán küldé a hátába a krímiai tatár kánt kétszázezer tatárral, hogy őt engedetlenségéért megfenyítsék. György fejedelem négy tűz közé lett szorítva.
Amint ezt megorrontá, ő maga nagy okosan a serege egy részével kiugrott a Kárpátokon keresztül Magyarországra: a hadai zömét otthagyva Kemény János vezérlete alatt a maguk sorsára. Azokat mindenestől elfogta a tatár kán, s gyalog hajtá el valamennyit Krímiába, s ott használta őket a legaljasabb rabszolgamunkára, etetve moslékkal s traktálva korbáccsal, s iszonyú váltságdíjat követelve értük. A tatárok csak váltságdíjat, de a török nagyvezér még azt is követelte, hogy az erdélyiek az engedetlen fejedelmet azonnal tegyék le, s válasszanak helyébe más „emberséges embert” maguk közül.
A szamosújvári diaetán erről volt a szó. Felgyülekeztek erre még az asszonyok is, egész sereggel, akiknek az uraik tatár rabszolgaságban sínylődtek, s követelték ostromolva, hogy a fejedelem váltsa ki a saját pénzén férjeiket, akiket rabságra adott. Ezt II. György nem tette, sőt még a Bethlen Gábor hagyományát is, amit rendkívüli esetekre tett le Fogarasban a nemzet számára, 80 ezer aranyat, az anyjával elvitette Patakra. Ekkor aztán a rendek letették a fejedelemségből, s megválasztották helyébe a jó Rhédey Ferencet.
Rhédey Ferencnek minden íze becsületes ember volt; de olyan íze egy sem volt, amely fejedelemmé lenni vágyott volna.
Amint egyet roppant alatta a fejedelmi szék, azt mondta, hogy leszáll róla, ültessenek rá mást.
Egyebet nem tett.
A rendek aztán választottak egy harmadik fejedelmet, Barcsay Ákost.
Barcsay Ákos nagyon szerette volna magának a fejedelemséget, amíg baj nem lett belőle; mikor baj lett, akkor elment tőle a kedve. Valami ötször lemondott a trónról, s ugyanannyiszor megint felmászott rá.
II. Rákóczy György nem akarta engedni a maga trónját, visszahelyezte magát erőhatalommal a fejedelemségbe; egy pásztor kikergette Erdélyből az ellenfejedelmet, Barcsay Ákost: az megint visszajött s őtet kergette ki; utolja felé hőstetteket művelt a csatában II. György; egyszer a szultán seregeit a budai basa alatt Nagyszőlősnél úgy megverte, hogy annak fele serege ottveszett. Végül aztán Nagyvárad közelében a túlnyomó török tábor ellen vitézül harcolva elesik. Egymaga tizenhét törököt levágott, s csak azután, hogy a sisakját elveszté a fejéről, kapott halálos sebet, még akkor is keresztülvágta magát az ellenségen, hogy övéihez mehessen meghalni.
Milyen derék ezredeskapitány vált volna belőle, ha a balvégzet a fejedelemsüveget nem vágta volna a fejéhez.
Most azután a szultán, hogy Barcsay Ákos uralkodását jól megerősítse Erdélyben, ráereszté az országra az egész tatár sereget. Ezek a kutyafejűek végigpusztították egész Erdélyt, bevették Gyulafehérvárt: el is rombolták. Bethlen Gábor gyönyörű könyvtárát a piac közepén máglyában égették, kilencvenötezer embert, mint a barmot, rabságra elhajtottak; innen betörtek Magyarországra, azt végtől végig dúlták, égették, még a morva határon is átcsaptak. Ez volt a török padisah atyai fenyítése szófogadatlan gyermekei iránt.
Ekkor aztán az erdélyi rendek letették Barcsayt s a krími rabságból magát roppant sarcon kiváltott Kemény Jánost választották meg fejedelemnek. Az pedig derék hadvezér volt, s haddal jött Barcsayra.
Barcsay e szorongattatásában elszedette az uraktól az ezüst marháikat s pénzt veretett belőlük, e fölirattal: „Könyörülj rajtunk, óh, uram, mert elveszünk!”
Kívánsága meghallgattatott, mert Kemény János az ütközetben őt testvérével együtt levágta.
De mármost ez meg a töröknek nem tetszett. Kemény János a német császárhoz húzott, azt hívta segítségre. Az küldött is neki segélyt, de nem jött.
A török pedig fogott magának Ebesfalván egy jámbor nemesembert, kinek soha esze ágában sem volt fejedelemmé lenni: azt kényszeríté a fejedelemséget elfogadni: Kemény Jánost pedig a csatában megölte. – És így maradt utoljára az erdélyi fejedelmi süveg, melyet egykor annyi fény, annyi babérkoszorú körített, melyet Bocskay és Bethlen sem Szent István, sem Dukász Mihály koronájáért el nem akart cserélni: most néhány év múlva annyi kapkodó kéz által egymás fejéről lerángatva, földre dobva, meggázolva, bogláraitól megfosztva, hírétől megvedelve; s ami legrosszabb, idegen potentátok előtt annyiszor megemelgetve, a most már egészen hozzáillő jámbor Apaffy Mihályra, aki aztán a fejével egészen elveszett ebben a süvegben.
I. Apaffy Mihály szintén az apró fejedelmek sorába tartozik; de az igazságos szemlélőnek el kell róla ismerni, hogy semmi rosszat nem tett, amíg fejedelemsége tartott.
Mikor Köprili Ahmed, a mindenható nagyvezér, rengeteg hadával Magyarországra betört s a császári sereget Párkánynál megverte, Érsekújvárt nagy gyorsan ostrommal megvette: ebben a hadjáratban Apaffy Mihály is részt vett mint fejedelem, – harmincadmagával. Többen nem vállalkoztak az expeditióra. Ő felhívta a nemes urakat, hogy jöjjenek; de ha nem jöttek, nem tehet róla.
A török táborból bocsátott is ki egy felhívást a magyar nemzethez (alkalmasint Köprili diktálta) , melyben felhívja, hogy fogjon a szavára fegyvert, itt a jó alkalom, visszavívni ősi szabadságát, megtorolni sűrű sérelmeit! – Hajh, Bocskay, Bethlen idejében egy ilyen felhívás milyen zendülő visszhangot keltett hegyen és rónán! Hogy támadtak minden szavától fegyveres dandárok elő a földből, hogy repültek a zászlók a diadalra! Pedig sérelem most is volt elég; mert hisz a németnek meg a jezsuitának volt rá gondja, hogy a panasz mindig toronymagasra nőjön fel Magyarországon. Hanem biz a magyar ezúttal fidibuszt csavart az erdélyi fejedelem proclamatiójából, s pipára gyújtott vele. Wesselényi nádor gúnyosan felelt rá: „Isten a bizonyságunk, szánakozással olvastuk Apaffy Mihály úr levelét, ki maga meztelen lévén, másnak kincseket ígér. Vajon mi szabadsága van magának is Erdélyben, hol egy pár jó karmazsincsizma elviseléséig hét fejedelem váltá fel egymást. Vagy a török ígéreteiben bízzunk-e, ki barmok gyanánt az emberekből is tizedet szed? Kedves nemzetem! Tudod, mi vár rád a török uralma alatt? Előbb kiszívnák zsírodat, aztán azokat, kiket most »méltóságos, nagyságos, főtisztelendő, nemes, nemzetes, okos« címekkel hívogatnak, a hódolat után majd így szólongatnak: Te N. N. disznólélek, beste lélek karafia, hódolt jobbágy, meghagyjuk, parancsoljuk neked, hogy ezen úri címeres levelünket látván, hozd azt, meg amazt, ha napjára itt nem lészen, még az édesanyád szopta teje is keserűvé válik a szádban!”
Apaffyt haza is küldé aztán a török, hogy ápolja otthon a testét, amiben ő nem is mulaszta semmit: három vödör bornak meg tudván felelni egy ülő helyében.
