Az új haza
Az új haza
Amióta Magyarország földjén ember lakik, vitatott birtokáért a vér nem szűnt meg rajta folyni soha.
Még nedves lehetett a föld a medrét elhagyott tenger vizeitől, a folyamok, mik most partjaik közt folynak alá, szétterülve mérföldnyi széles területben szivárogtak erre-arra, el-eltévedezve az irtatlan rengeteg között, mely hegyet és rónát benőtt, az örökös egészségtelen köd az év három szakában nem engedé a napsugárt a földre jutni, széles erdőkkel benőtt mocsarak terültek el mindenfelé, és a térnek még nem volt neve, nem volt ura.
A római birodalom hatalmának tetőpontján állt, ahol határai végződtek, a költők azt mondták: hogy ott a világ vége. Augustus Octavianus volt a legelső, ki észrevette a névtelen országot, mely provinciáival volt határos, s nemsokára római cohorsok jelentek meg a Murus és Arabo (Maros és Rába) vidékein.*
Julius Caesar ugyan már ekkor két erősített helyet telepített meg a Duna partján, az egyik volt Juliobona, a másik Colonia Julia.
A föld akkori lakói, a fenevadak, s a mindeneknél vadabb lakó, a félmeztelen ember, ijedten hagyták el barlangjaikat a fényes hódítók fegyverzöreje elől, s a meghódított földet rövid idő alatt sáncok és csatornák szeldelték keresztül, az irtott erdők helyén kerített városok támadtak, a roppant Istert nagyszerű állóhíd vette járom alá, és az őslakók megtaníttattak római törvényeket tisztelni.
Az izmos, durva bennszülött nép gyakran belefullasztá a fényes hódítók légióit a mocsarakba, miknek csatornáit ásni rabmunkául volt reá kiszabva, de a hadtudomány győzött a fellázadt jogon, s a leküzdött lázadók vérét nemegyszer itta védelmezett föld, míg fiaikat messze idegen hazákban rabszolgákul adta el a bosszúálló erőszak, vagy besorozta légióiba, s vitte más barbárok ellen.
A meghódított tartományok nevei lettek Pannonia és Dacia, s mintha sejtő előérzet figyelmeztette volna a győzhetetlen hódítókat amaz ismeretlen világra, mely még akkor a földképeken mint határokra nem osztott, erdőkkel benőtt kietlen jelent meg, lakhelye meg nem számlált tömegű népeknek: a folyamok mentében mindenütt védvárak épültek, egymással hadtani láncolatban állók: Győr, Ó-Szőny, Buda, Zágráb, Eszék mellett most is találni még omladékmaradványokat népes városokból, miknek csak neveik maradtak fenn. A földműves ekéje gyakran vet föl tört urnadarabokat s régi penészes pénzeket a propraetorok palotáinak helyén. Az újabb időkben Óbuda határán egy egész régi római várost (Aquincumot) hoztak napfényre tudós régészeink, egy egész amphiteatrummal és meleg fürdőkkel.
A civilizált Róma zsarnoka volt a népnek, de jótevője a földnek, melyet elfoglalt; a kiirtott erdők, a kiszárasztott mocsarak helyén szőlőhegyek, kalásztermő földek foglaltak helyet, a tájak képe átmelegült, szelídebb képet öltött, s az erdőlakó vadnépek: a dákok, marahánok, quádok nyomonként szorultak feljebb-feljebb messze kéklő hegyeik közé, honnét mikor alkalom akadt, pusztítva törtek alá a szent berkeik helyét elfoglalt falvakra, kiirtva a megtelepült idegen fajt s idegen növényzetet.
Míg a római légiók a bennszülöttek dacával küzdöttek, jött a világváltoztató hullámcsapás az ismeretlen földrészekből, nem vízözön többé, hanem vérözön alakban – népvándorlás.
Egyik nép nyomta a másikat előre.
A számlálhatatlan Sienpi nép kiszorította Ázsiából a vele nem rokon scytha-fajt; ezek két részre oszoltak, egyik tömeg letelepült a Kaspi-tenger mellett, ezeket nevezték „fehér hunoknak”, fővárosuk Gorgó, később Karism sokáig egyike volt kelet legfényesebb uralkodó helyeinek.*
Jellemző azon szokásuk a fehér hunoknak, mit Gibbon mond róluk Procopius után: hogy jó barátok és harctársak kötelezték magukat azzal ki előbb meghal, elevenen egy sírba temetkezni.
A másik tömeg volt a „fekete hunoké”, kik felnyomultak Balambér alatt északnyugat hideg tartományaiba, a Volga környékébe, melyet még a tizenharmadik században is Hungaria magna-nak neveztek*, s maradványaik csak a későbbi századokban tértek vissza Chinával szomszédos eredeti hazájukba.
Egyike az akkori utazóknak, Rubruquis szerzetes azt állítja: hogy a közös eredetű nép ott mind általánosan magyarul beszélt. L. Gibbon R. B. T. és Histoire de Voyage Tom. VII. p. 269.
Ez új hazában is találtak ellenségre. Ezek voltak az alánok, hatalmas, vitéz, hozzájuk méltó ellenség.
Évekig el volt a két külön faj a Tanais két partján egymás mellett, anélkül, hogy egymásról tudtak volna, midőn egyszer szittya vadászok a mocsaras őserdőkben egy bölényt hajtottak meg; a kergetett vadállat a Tanaisba ugrott, üldözőik utána, s szilaj bátorsággal úsztak keresztül paripáikkal a széles folyamon, s midőn a túlparton a bölényt elejték, „hajrá!” kiáltozásaikra egy idegen csapat jött elő az erdőkből, a magas, szőke, kék szemű alánok. A két idegen faj megdöbbenve bámult egymásra, s ahonnan jött, oda ismét visszavonult. Másnap azonban a vadászok helyett hadseregek jelentek meg a partokon, s a csataordítás pokoli harmóniájával összecsapott a két egymásra méltó ellenség, a véres ütközetben az alánok legyőzettek, királyuk elesett, s a győzelmes hunok rokonaikká fogadták a vitéz ellenséget. Tán a kék szem s a szőke haj a magyar faj szülöttei közt máig is e testvérül fogadott nép emléke. E győzelem által még egy karral szaporodva, ráütöttek a hunok a keleti góthokra, azokat elhatározó ütközetben megverték; a legyőzött nép elhagyta római provinciákkal határos hazáját, s a Duna partjáig nyomulva, előbb könyörgéssel, később fegyverrel nyitott magának utat a római birodalom határaiba; s míg maga a hunok fegyvere elől futott, a keleti római birodalom hadseregét egyetlen csatában Adrinápolynál semmivé tette. Maga Valens császár is ott veszett, egy rágyújtott kunyhóban megégve.
A kiűzött nyugati góthok után elfoglalták a győzelmes hunok az új hazát; de a sors végzete nem az volt felőlük, hogy ennek maradjanak lakói; el kellett foglalniuk a világot: hogy azután elveszítsék ezt a kis hazát is.
