Jellasich bán
Jellasich bán
Tíz nap múlva változott a helyzet.
A király segélyt kért Magyarországtól a fellázadt olasz tartományok megtartása végett, melyeket már akkor Károly Albert, szárdiniai király is haderővel támogatott.
A Batthyány-minisztérium megígérte a kívánt 40 ezer főnyi haderőt. Ha azt megadja is, még maradt volna 160 ezer embere, amivel a belbékét helyreállíthatja, s minden ellentámadó apró ellenséget leseperhet magáról.
Hanem hát nagy baja a magyar nemzetnek, hogy nagyon bőven termő talaja van az ékesszólásnak, és azt sohasem hagyja ugaron.
Az ellenzék kérdezett keményen; arra Kossuth Lajos felelt lágyan.
Az ellenzék erőltette a kérdést, hogy a kormány akar-e haderőt küldeni az olaszok ellen. Kossuth azt felelte, hogy igen: de ő azt kívánja, hogy az olaszokat ne verjék meg. Ez a magyarázat se az ellenzéknek nem tetszett, se az osztrák kormánynak. Magában a magyar minisztériumban is heves összetűzések támadtak Batthyány és Kossuth között; éppen oly hevesek az ellenzékkel való viták; melynek egy izgalmas percben azt vágta oda Kossuth, hogy: „Némuljon el a törpe minoritás, mely erőszakolni akarja a ház határozatait!”
Még ekkor Kossuth Lajos így szólt:
„Istent hívom bizonyságul, én azoknak sorában állok, kik őfelsége magyar királyi trónusának sértetlenségéért életüket készek feláldozni. – A magyarok Istene hozza körünkbe királyunkat; de ha ez nem történnék, adjon nekünk, Ferenc Józsefben, Budára egy ifjabb királyt.”
Ilyen érzelmek tolmácsolására lett egy országgyűlési küldöttség V. Ferdinánd királyhoz menesztve, ki akkor Innsbruckban székelt; ahová a második bécsi forradalom után elvonult.
A király leiratában azt válaszolta a magyar országgyűlésnek, hogy a szeptemberben bezárandó országgyűlésre személyesen le fog jönni Budára, s addig is Horvátország minden hatóságának megparancsolja, hogy Magyarország határait megtámadni s azokat átlépni ne merészeljék; összes hadseregének pedig megparancsolja, hogy a zendülők legyőzésében tanúsítsák azon buzgalmat és kitartást, amellyel a királyi szék iránti hűségüknek s a világ által is elismert vitézi becsületüknek tartoznak.
Ezzel egyidejűleg azonban visszavonatott István főherceg nádortól az eddig ráruházott királyi teljhatalom, mely őt az országgyűlés által hozott törvények szentesítésére képesíté.
És ugyanekkor el volt rendelve Jellasich betörése Magyarországra.
A Bánságban és Bácskában pedig folytak a harcok a lázadó szerbek és magyar hadcsapatok között.
Ahol a számra kevesebb magyarok a szerbekkel nyílt csatába kerültek, ezeket mindenütt megfutamíták; a verseci, écskai, földvári, futaki csaták, a fehértemplomi utcai ütközet fényes tanúbizonyságot tesznek újonc csapataink vitézségéről; magát a lázadás főfészkét, Szenttamást kétszer, ismételt ostrom után sem sikerült bevenni: a magyar ostromló sereget vezérlő osztrák tábornok szándékosan céltévesztett intézkedései miatt. A második ostromnál a derék Sándor-ezred zászlóaljai már elfoglalták az ostromolt védsáncot: a vezértábornok onnan parancsolta őket vissza. A harmadik ostrom pedig éppen minden kedv nélkül lett kezdve s kudarccal végződött.
Ezalatt Radeczky is megverte az olaszokat, szövetségesükkel, a szárd királlyal együtt. Most már az osztrák kormánynak nem volt szüksége többé a magyar segélyhadra, még inkább ő hozhatott vissza Olaszországból csapatokat a reactio fegyveres hadseregének szaporítására.
Szeptember 4-ikén a király visszavonta a Jellasich ellen kiadott kárhoztató rendeletét, s ellentétben ezzel, felhatalmazást adott neki Magyarországon a rendet helyreállítani.
A magyar minisztérium leköszönt, István főherceg itthagyta az országot s a nádori méltóságot. Széchenyi István lelkére örök sötétség borult. A szellemóriás nem bírta elviselni a rémlátást, amit a jövendő mutatott, s megőrült bele.
Ugyane kínos emlékű napok közé esik az is, mely tűzbetűkkel van feljegyezve hazánk történetében.
Komárom vára, a legfontosabb fegyverhely a magyar kormány kezében volt, s abban magyar nemzetőrezredek képezték a helyőrséget. A bécsi kormány egy osztrák sorezredet akart titokban becsempészni a várba: ez azonban a nemzetőrség éberségén meghiúsult. Ekkor bosszúból három helyen felgyújtották a várost: s a szép virágzó királyi város háromnegyed része, város- és megyeház, valamennyi templom, egynek kivételével, mind hamuvá lett. Hanem azért ez a katasztrófa a lakosság erejét meg nem törte; a vár magyar kézen maradt, s nagy szerepet játszott a magyar forradalom történetében.
Jellasich bán szept. 11-ikén átlépte a magyar határt, egyszerre három hadtesttel, melynek zömét a horvát határőrezredek képezték. Az osztrák rendes hadseregből vasas és svalizsér lovasok voltak vele: azonkívül nyolc üteg ágyú, két röppentyűtelep. A háta mögött tizenötezernyi horvát felkelő nép, akinek zsold nem adatott, hanem szabad rablás. És a bán teste körül a hírhedett vörös köpönyeges szerezsánok. Pusztítva, rabolva jöttek akadálytalanul előre. A velük szemközt álló magyar hadsereg megmérkőzés nélkül hátrált egész Fehérvárig.
E válságos napok alatt Kossuth körutat tett a Pest és Csongrád megyei nagy népes magyar városokban, s ott lelkesítő szónoklatai által tízezreit a fegyverfogható férfiaknak indítá meg a főváros felé. Batthyány Lajos pedig a hadsereget szervezte és szaporítá, s a Jellasichcsal szemben álló seregnek új hadvezért adott, Moga tábornok személyében: az eddigi csatakerülő gróf Teleki Ádámot elmozdítva helyéről.
Ebben a válságban, amikor minden a kard élére volt állítva, még egy kísérletet tett a bécsi udvar. Leküldte Lamberg Ferenc grófot, mint teljhatalmú katonai biztost Budapestre, azzal az utasítással, hogy a két egymással szemben álló hadsereg, a magyar és horvát fölött átvegye a főparancsnokságot, s így az összeütközést megakadályozza.
Batthyány Lajos – az egyetlen meghagyott miniszter – azt akarta, hogy a királynak ezt a rendeletét el kell fogadni, s evégett maga lement a táborba s Jellasichnak megüzente a király rendelkezését.
Kossuth azonban már ekkor visszatért Budapestre, s az országgyűlést ő vezette.
Minden magyar politikus azon a nézeten volt, hogy a magyar hadseregnek Lamberg alá rendelése egyértelmű az alkotmány kiszolgáltatásával a katonai uralom kezébe, s ez értelemben bocsátott ki egy éjféli órákban tartott képviselőházi ülés manifestumot.
Ez a hír fellázítá Budapest lakosságát; mindenki fegyverre kapott, s bőszült néptömegek rohantak át Budára, ahová Lamberg megérkezett. A tábornokot szemben találták a hajóhídon, amint Pestre átjövőben volt, ott fölismerték és felkoncolták. Ez történt szeptember 28-ikán.
Ezzel a kibékítés utolsó esélye is elveszett.
Azonban ha e sajnálatos vértett meg nem történik is, az összeütközés el nem marad, mert Jellasich azt üzente vissza Batthyánynak, hogy ő a király rendeletére nem ad semmit s Lambergnek magát alá nem rendeli. Azt mondá: „Mit nekem a császár! Én fogok lenni császár!” Aminthogy másnap, szeptember 29-ikén meg is támadta a magyar hadsereget Sukoró alatt.
A horvát bán el volt bízva abban, hogy számra kétszerte nagyobb hadsereg állt rendelkezésére, mint a magyar hadvezérnek: azután pedig arra is számított, hogy a magyar hadseregnél levő rendes katonaság, gyalogok, huszárok, kiket a régi osztrák zászló alá esküdött tisztek vezényelnek, mikor kenyértörésre kerül a dolog, át fognak pártolni ahhoz a táborhoz, amelyben a fekete-sárga zászlót látják lobogni. – Aminthogy tíz nappal előbb egy vértes és egy könnyű lovasezred a magyar seregből Marcalinál át is szökött hozzá.
A támadás Jellasich részéről hajnalban kezdődött.
A horvátok a pákozdi hegyekről jöttek alá, a magyarok a Velencei-tó mellett fekvő Sukoró környékén voltak felállítva. Több órai előőrsi csatározás után Jellasich teljes erővel támadá meg seregünket arcvonalban; míg egy hadosztálya Lovasberény felől hátba venni törekedett azt.
S a nagy kérdés kockája eldűlt: vajon fognak-e az osztrák–magyar ágyúk az osztrák–horvát ágyúkkal feleselni? Azt tették. Ugyanazon tüzérezrednek egyik ütege a magyaroknál, a másika a horvátoknál működött. A többi ágyúkat hirtelen toborzott, mérnökökből alakított fiatal tüzérek kezelték.
És az osztrák szolgálatban állott magyar sorezredek, a Wasa- és Erneszt-katonák és a Miklós-huszárok vitézül megállták a helyüket, s visszaverték a jobbszárnyon az ellenség tömeges támadását. Mellettük harcoltak a tolnai nemzetőrök és Ivánka Imre őrnagy önkéntesei.
De akiket leginkább megillet az elismerés, azok a fiatal magyar tüzérek voltak, akik három ütegükkel oly hatalmasan dolgozának, hogy az ellenség hadderekának csaknem minden ágyúját leszerelték.
Ekkor Jellasich összes lovas haderejét egyesíté: a Jellasich-huszárokat, az átpártolt vasas és könnyűlovas-ezredeket, s azokkal intézett eldöntő rohamot a magyar hadderék ellen. Itt az első honvédzászlóaljat s a borsodi önkéntes nemzetőröket találta magával szemben: akiknek vitéz ellenállását hatalmasan mozdítá elő a Kohlmann vezérkari főnök parancsnoksága alatt álló ágyúüteg; melyet egy dombtetőre vontattak fel, ahonnan ifjú tüzéreink pusztító tüzet intéztek a lovasdandár sorai közé. Ötször lett a lovassági roham megújítva, mindannyiszor visszaverve: esti öt órára, teljes tizenkét órai harc után Jellasich vissza volt verve.
A magyar rendes katonák, tüzérek tehát verekedtek az osztrák rendes katonák ellen. Ez volt az, amiben a kamarilla kétségeskedett: most aztán bizonyos lett felőle.
Moga tábornok nem használhatta fel a győzelmét, mert a magyar hadsereg most is felényi volt, mint a horvát. Azonban a bán is jónak tartá háromnapi fegyverszünetet kérni.
Ahol csak rendes hadviselés van, mindenütt elfogadott szabály, hogy a harcoló táboroknak a fegyverszünet alatt abban a helyben kell megmaradni, amelyet a szerződés kötésekor elfoglaltak. A lovagias bán nem érzé magát a szerződések által kötelezve. A háromnapi szünetet arra használta fel, hogy pákozdi állásából gyors futamodással az osztrák határszélre meneküljön. Ezt nevezte ő „Flankenbewegung”-nak. Megszökésének álcázása végett 1500 horvát határőrt hagyott hátra Székesfehérváron; akik ott széltében raboltak, garázdálkodtak; míg végre a polgárok, elkeseredésükben kaszára, vasvillára kapva, megrohanták a fegyveres hadat, azt mindenestül elfogták, s azoknak a fegyvereit elszedve, hatalmas védőrséget alakítottak ki városukban.
A székesfehérváriak veszedelmének azonban még ezzel nem volt vége. Jellasich bán seregének utóhada is volt. Kilencezer főnyi horvát határőr közeledett tizenkét ágyúval, Roth és Fillipovics tábornokok alatt, kegyetlen nép, melynek zsold helyett hadizsákmány lett ígérve. Egyik tisztjük elfogott levelében azt írja: „Szégyenlem ittlétemet: azt hiszem, hogy magam is haramiavezér vagyok. Mindennap ezer botot osztatok ki közöttük; de nem használ semmit.”
A fehérvári polgárok, egy szakasz Würtemberg-huszárral s a falvak népével egyesülten, bátran kiálltak a túlnyomó számú ellenséggel szemben. S ez a nagy sereg egy ideig farkasszemet nézett az elszánt kis sereggel, s aztán visszavonult. Már akkor Roth tábornok észrevette, hogy nem jó úton jár. Ez nem vezet Budapestre. – Kereste az utat visszafelé Zágrábnak.
Azonban már ekkor a magyar felkelő nép, az újon kinevezett dandárparancsnok, Perczel Mór, s az ezredessé előléptetett Görgey Arthur vezetése alatt mindenfelől elállta az útját. A most alakult újonc zászlóaljak, a Zrínyi-, Hunyadi-huszárok, a kecskeméti és kunsági nemzetőrök egyik nap itt, másik nap amott verték meg Roth hadait, negyednapra pedig az egész hadtest, 9000 határőr 90 tiszttel, lerakta a fegyvert a magyar népsereg előtt.
E fényes fegyverténnyel egyszerre meg lett alapítva a két históriai nagy alaknak hírneve: Perczel Mórnak és Görgey Arthurnak.
Így szerezte a fegyvert a magyar nemzet az önvédelmi harchoz. Előbb az ellenségtől kellett azt neki elvennie.
Ezalatt Moga serege is felszaporodott oly tekintélyes számra, hogy Jellasichot üldözőbe veheté. – De már akkor az oly nagy egérutat vett, hogy utol nem lehetett érni. S az osztrák határon meg kellett állni a magyar hadseregnek.
