„Bolond a világ… rosszak az emberek…!”
„Bolond a világ… rosszak az emberek…!”
Bécs város legmagasabb tornya mindazoknak a hegyeknek a tetejéről meglátszik, melyek történetünk színhelyét körülfogják, az osztrák határról idáig csak egy macskaugrás.
Illavay ezen a vidéken minden faluban ismerős volt. Trieszttől Bécsig éjjel-nappal utazott postakocsival; Bécsben csak addig időzött, amíg az útlevelét visszakapta; azalatt sem hagyta el a vendéglőt, őriznie kellett a gyémántokat, amiket nem mert magától egy pillanatra sem elhagyni. Ez elszigeteltség által azt érte el, hogy tökéletesen ismeretlen maradt a politikai nagy általános helyzetre nézve. Ahhoz szokva volt, hogy Bécsben erős rendőri felügyelet szokott lenni, s neki sietős volt az útja, minden feltartóztatástól óvakodnia kellett, azért is nem ment sehova, és nem kérdezősködött. Számításból szállt a „Vörös Ökör”-be, ahol a Magyarországról jövő tót fuvarosok szoktak betérőt tartani. Továbbutazásra egy ilyen gyorsparasztot fogadott meg, jó négylovas ekhós szekérrel. Korán hajnalban elhagyta a császárvárost, anélkül, hogy valósággal benne lett volna.
Amint a magyar határon túljutottak, az első faluban a fuvaros lovakat váltott. A gyorsparaszt vágtatva szokott járni, s minden állomáson új kocsis került a helyébe, pihent fogattal.
De már ez az első fuvaros is felismerte a régi szolgabírót, dacára elváltoztatott arckinyomatának, s amíg lovakat váltottak, Illavay azon vette észre magát, hogy a korcsmában ácsorgó parasztok közül egy, amint mellette elmegy, mintha véletlenül tenné, a könyökével megtaszítja, s aztán a szemöldökével int neki, és kimegy.
Illavay is ráismert a földire. Egyike volt az azoknak a vitézeknek, kik a múlt télen Orol Krivánszky bandáját elverni segítettek. Utánament az udvarra.
Ott aztán a paraszt úgy tett, mintha a lovak felszerszámozásánál segítene oldozni, kötözni, s aközben dörmögve mondogatott ilyeneket Illavaynak:
– Aztán – készen vagyunk ám… Csak egyet kell füttyenteni… Vártuk a pánt régen… Már megint itt járnak… Majd megint befütyülünk nekik… Aztán csak annyit kell mondani, hogy „gyere legény!”…
Illavay rá sem ügyelt. Nem értett a motyogott szavakból semmit. Azt gondolta, a pálinka beszél a legényből.
Mikor készen volt a szekere, továbbhajtatott.
Hanem az a parasztlegény eléje került gyalog. Természetesen, ő a rövidebb ösvényen vágott át a hegyeken keresztül, s nem kellett neki kereket kötni. – A második állomáson már öt-hat parasztot talált a korcsma előtt a megérkező, akik kalapjaik karimáját mélyen a szemükbe húzva el-elsomfordáltak mellette, s odadörmögték a fülébe:
– Itt vagyunk ám!… Mind készen vagyunk… Puska is van… El nem tudta gondolni, hogy mit súgnak-búgnak.
A harmadik állomáson, ahol az országút Gargó felé tér el, s egy mellékút a Kárpátok egy mély völgyébe vezet le Z… felé, már egész csapat földrészt talált az útjában, közöttük többen voltak a járása községeiből olyan elöljáró személyek, akik előtt nem lehetett ismeretlent játszania. Hiszen azok sem siettek mutatni, hogy ráismertek. Mind csak úgy szűr alól dörmögött hozzá…
Egyet odaintett közülök, a legvénebbet; maga le sem szállt a szekérből, az ekhó alól.
– Palkó… Ne sokat beszéljetek arról, hogy engem itt láttatok.
– Dehogy beszélünk, pán; – értjük mink azt.
– Én most olyan dologban járok, amiben nem szabad a jövetelemről előtte értesülni minden embernek.
– Tudjuk azt jól. Mi nem adjuk tovább.
– A dolog igen fontos.
– Tudunk mindent. – Azután mind ott leszünk!
Azzal az egész csoport eloszlott nesztelen, minden irányban. Illavay még most sem értett semmit. Nem sejtette, hogy mit néznek ezek az emberek őbenne?
Késő őszi napjai voltak már ennek az esztendőnek.
Lehullt már minden levél a fákról, csak a „fagyöngy”, a „fakín” maradt rajtuk zölden. A fakín a tölgynek az álma, mely arról regél neki, hogy még nincs itt az évnek a halála, még zöldül valami! Pedig az csak a fakín. (Loranthus. Riemenblume.)
Ezek a jámbor emberek azt hitték, hogy Illavay most jön a külföldről, a népfölkelést rendezni a Felföldön. Beszélhetett nekik akárki, hogy vége van már mindennek, jobban tudták ők azt. Jön az anglus meg a francia, a török már itt is van, megtorolni a muszkát. Most kezdődik el az igazi. Ami eddig volt, az csak tréfa volt.
Azért van a pán szolgabírónak a bajusza levágva. Ez azt jelenti: hogy Anglia biztos!
Mindenütt ezzel az összesküvők rejtélyeskedésével fogadták, amibe nagyon beillett az ő erőszakolt gyors utazása, mellékutakon járása, titkolózása, elváltoztatott arca, még az aranypénz is, amivel fizetett. Az meg francia pénz volt. Frankhon szövetsége biztos!
Ferencnek pedig csak az járt az eszében, hogy hogyan lepje meg a maga emberét gyanítatlanul a fektében; úgy, hogy rókalyukat ne találjon a menekülésre.
Ki hitte volna erről az emberről?
A Z…ára vezető út mindenütt sűrű erdők között visz el, amiben szén- és mészégetők kunyhói vannak itt-ott elszórva. A hegyi patak fölött rongyos fedelű malmok kelepelnek, s egy elhagyott kalló nyilai kótognak egyhangúan. Az ember önkénytelen azt kérdi, mit őröl ez a sok malom? Az egész völgynek olyan kevés a szántóföldje: alig látszik valami nyoma a mezőgazdaságnak. A falu házai hosszan vannak szétszórva az egész völgy teknőjében, külsejök szegényes, ronda. Alig van körülöttük valami kertnek, gyümölcsösnek nyoma. Hanem ha még olyan rongyos is a födele a háznak, azért erős tölgyfa ajtaja van, s az ablakait táblák takarják. Háziállat, baromfi sehol az udvarokon. S ez a falu azért mégsem szegény, a legtöbb adófizetők közé van sorozva. Lakosai kupecek, csiszárok. Többnyire úton vannak. Templom nem látható a faluban sehol. Azt sem tudni, hogy vezet-e valaki a lakosairól matrikulát. Az adót behozza a bíró rendesen még a határidő előtt; panaszos soha sem kerül Z…ából a vármegyeházára, sohasem adnak ezek okot, hogy bírói személy kerüljön a hátukra. Olyan enclavét képeznek ott a maguk hegyszigetében, mint a Pyrenaek közt az andorrai köztársaság: azzal a lényeges különbséggel, hogy amilyen harcias faj az andorrai, oly kevéssé az a z…ai. Soha ebből a faluból egy katona be nem válik. Hogyan tudják az újoncozást kikerülni? Az az ő államtitkuk.
Van a falu közepén egy rozzant vendéglő, aminek az állása alatt nehéz társzekerek nyújtózkodnak; iszonyú sártócsán keresztül lehet az udvarára bejutni. Az érkező vendéget az ablakon kidugott kandi fejek, borzasok, kancsal szeműek jól agyba-főbe nézik, de azért senki sem jő ki eléje, hogy megkérdezze, mire van szüksége. „Ha hoztok, esztek.” Itt nem adnak semmit. Csak pálinkát. Azt most főzik odahátul, érzik a kiöntött moslék bűze. A korcsma elején egy leereszthető, veresre mázolt félajtó jelzi, hogy ott mészárszék is van: a nehéz illat is elárulja a rendeltetését.
Illavay leszállt a szekérből, a ládikót, amiben a visszaszerzett gyémántok voltak, a prémes bekecse alá dugva; a kabát jobb ujjába odacsúsztatva azt a csinos kis eszközt, aminek „életmentő” a neve: amerikai találmány; többet ér minden lőfegyvernél, kettős ólomfejű kis buzogány az, hajlós halcsontból fonva: ledönti az óriást is, s az ütése elháríthatlan.
Nem kérdezősködött senkitől: egyenesen keresztülvágott az utcán a cuppogó sárban, a korcsmával átellenes házhoz. Abban a házban volt Pálma gyémántdiadémja elrejtve.
Ki hitte volna ezt annak a gazdájáról? Ez volt Rokomozernek a háza.
Valljuk meg az igazat: Illavay ezúttal a csalódásig hasonlított külső megjelenésében ahhoz a népfajhoz, melynek Rokomozer is szülötte volt. Bajusz nélkül, hosszúra megnőtt szakállal, a fején vidrabőr süveg: termete idegen szabású prémes kaftánfélébe burkolva, lábain nagy sáros csizmák s azoknak a szárából kivirító zöld, csíkos lábszárharisnyák, a nyakán kockás gyapot sál; olvasva is elmehetett volna a prágai Altneu őslakói között. A cammogó járás; a bukdácsoló fejhordozás mind hozzájárult a csalódás öregbítéséhez: elannyira, hogy amint a pitvaron, a konyhán keresztül, kócos hajú némber által a belső szobába vezetve, a gazda előtt megállt, az őt az összetartozók között szokásos zsargonján üdvözölte.
– Schólem! – fogadá a köszöntést Illavay. – Hát ön sem ismer rám, Rokomozer?
Amint Rokomozer ráismert a hangjáról Illavayra, elkezdett a feje meg az álla olyanformán mozogni, mint azoké a furcsa gipszfiguráké, amik egy megtaszításra gyermekmulattató bókolást folytatnak. Meg volt némulva.
Illavay végigvárta, míg a gipszpagódlinak a feje megállapodik a válla között.
– De megtalált ön ijedni a szavamra, polgártárs.
Már ekkorra rendbe szedte magát a gazda. Talált ki valami furfangot.
– Hogyne ijednék meg, tekintetes uram, mikor meglátom a két szememmel? De bizony nagyon megijedek. Nem magamért, hanem a tekintetes úrért ijedek meg.
– Énértem ijed meg, polgártárs? Hát mi félelmes van rajtam?
– A tekintetes úr odakinn járt a külföldön. Minden ember azt beszéli.
– Az úgy van.
– Aztán úgy várja minden ember, mint a zsidók a Messiást, hogy mikor jön már Angliából azzal az izenettel, hogy újra kell kezdődni a ribilliónak? – Hát hogyne ijednék meg, mikor itt látom, zsidónak öltözve: bajusza sincs.
– Hát abban minden ember csalatkozik, ön pedig legjobban, polgártárs; mert én nem jártam politikai szövetségeket keresni, hanem egy rablóbandának a szökevényeit nyomozni, akik a gargói várkastélyból mindenféle gyémánt ékszereket elloptak.
– No, az bizony nehéz munka volt. Az olyan gyémánt nagyon drága lehet: ostoba kincs, kicsiny helyre el lehet dugni.
– Bizony messze jártam miattuk, egész Amerikáig.
– Amerikáig? Hisz az talán már a másik világban van.
– Nem ismert ön valami Baranecz nevű embert?
A gazda felnézett a gerendák közé, véreres szemeit lefelé is, felfelé is meresztgette, s szétterpesztett tenyereit alá is, fel is forgatta a levegőben.
– Hogy híják. Beranek?
– Nem. Baranecz.
– Úgy? Maravecz?
– Nem úgy. Ba-ra-necz.
– No, mert a Beranket meg a Maraveczet inkább ismerem, de azokat is csak név szerint; de a Baraneczet sohasem hallottam.
– Arra volt bízva a rablott gyémántoknak az elárusítása.
– Raffinírozott gazember lehetett!
– Annyira raffinírozott azonban mégsem volt, hogy én el ne csíptem volna.
– No, már ahhoz gratulálok. Felakasztották?
– Nem tették azt vele. Hogy magát megmentse, beállt vádló tanúnak, s mindent kivallott.
– No, hála Istennek!
– A gyémánt ékszerek mind megkerültek, egynek a kivételével: egy diadém hiányzik.
– Diadém? Mi az a diadém?
– A többi itt van már nálam.
Illavay elkezdte felnyitni az asztalra letett útitáskáját.
– Jaj, tekintetes úr, ki ne rakja a gyémántokat ide az én asztalomra. El talál egy gurulni, beleesik az egérlyukba, örök időkre holt ember lesz belőlem.
– Nem is a gyémántokat akarom én megmutatni, hanem ezt a furcsa kis eszközt, ni.
– Mi az? Egy pisztoly?
– Pisztoly, amivel hatszor egymás után lehet lőni. Amerikai találmány.
– Jaj, ha el talál sülni.
– Nem kell félni, nem bánt az senkit magától.
– De hát minek az embernek ilyen veszedelmes portékát magával hordani.
– Majd mindjárt megmondom. Az a hiányzó gyémántékszer itt van önnél elrejtve.
Most már el kezdett kacagni Rokomozer. A mellét verte, s a fejét rázta fel s alá, hanem a nagy kacagás közben a nehéz veríték csurgott alá kétfelől a halántékain.
– Isten a világon! Gyémánt ékszer? Énnálam? Aki csak rongyokban dolgozom. Amit a szemétről szednek föl. Soha nem láttam más gyémántot, mint amivel az üveges zsidó bemetszette a táblát az ablakomba.
– Azt is megmondom, hogy hol van – folytatá csendesen Illavay. – A sütőkemencének a fenekén.
A kacagó arc olyan fakó lett, mint a cserzett bőr: a zavart szemek veszedelmes villogással néztek a kelletlen vendégre.
– Csak az agyagtapaszt kell feltörni, azalatt van egy négyszögletű kő; ez takarja a rejtett ékszert, amit apróra darabolva kellene elárusítani, mihelyt kedvező idők jönnének rá.
A gazda nagyot fohászkodott, s összetette a kezeit. Most már szomorú arcot igyekezett csinálni.
– S a tekintetes úr elhiszi ezt énrólam? Hát ilyen ember a Rokomozer? Hát nem küldött a tekintetes úr éntőlem akárhányszor pénzt a városba, nyugtát se kért róla, azt mondta a Rokomozerre az életemet is rá merném bízni. Hát valóságnak hiheti azt, amit az a gazember ellenem kigondolt? Ismerem már jól. Csaló volt, tolvaj volt: nem akartam vele társaságba lépni, most ezért akar engem belekeverni a csávába. Az én kemencém fenekén gyémántbánya.
– Hát hiszen arról mindjárt meggyőződhetünk, menjünk, törjük fel a jelzett helyet, s ha nincs ott semmi, akkor én vagyok lúddá téve. No, menjünk oda, nyissuk fel a kemence padkáját.
– Az most lehetetlen, tekintetes úr; tele van a kemence schlachmónesszel, ami az ünnepre kell; azt most nem lehet kibontani.
– Ezzel nem messze megyünk. Schlachmóneszt nem sütnek ebben az évszakban, nincs is semmiféle ünnep a Marchezván hónap utolsó hetében, s a sabbath még négy nap mához. Nyissa ön fel a kemencét.
– Hogyan mondja, kérem – hogy nyissam fel.
– Én parancsolom.
Rokomozer arca most furcsa vicsorgásra torzult.
– Parancsolja a tekintetes úr? De hát a tekintetes úr még azt sem tudja, hogy itt nem parancsol többet. Hiszen nem szolgabíró már itt a tekintetes úr. Látszik, hogy most jön Amerikából: nem tud semmit. Hiszen vége van már a régi világnak. Nincs már se főispán, se szolgabíró, se pandúr. A főispán helyett van most „Districtscommissär”, az az excellenciás gróf Temetvényi; a szolgabíró helyett van a „Bezirkscommissär”; az valami cseh uraság: azelőtt vadász volt. A pandúr helyett meg itt vannak a „zsandárok”. Nem a tekintetes úr parancsol már itt ezen a földön.
– No, hát az sem nekem a nagyobb baj, Rokomozer, hanem önnek. Hallgasson csak ide. Az amerikai hatóság nem érte be azzal, hogy a felfedezett tolvaj „nekem” bevallott mindent, hanem ezt a vallomást egyúttal megküldte a bécsi kormánynak is, egész hivatalos alakban. A mi közös jó ismerősünk, Baranecz, ugyanis nemcsak az általam keresett gyémántoknak a hollétét fedezte fel, hanem még többet is elmondott, amiért az osztrák rendőrség vagy még ma éjjel, vagy legfeljebb holnap egész fegyveres asszisztenciával itt fog teremni Z…án. Minden háznál lesz valami keresnivalója. És a rongyok között is, amik már harazsákokba vannak tömve. Fel van adva az egész bandátok, mely az egész világra szétágazik. – Hogy miért nem vártam be én is a bécsi rendőrség expedícióját? Hogy miért siettem azt megelőzni? Annak is megmondom az okát. – Mikor ezek az osztrák zsandárok megindulnak Z…a felé, a ti kémeitek már egy órával elébb hírt adnak nektek a közeledtükről, s akkor egyszerre mindent el fogtok takarítani az útból: semmi nyomot nem találnak. Hát ezt akartam megakadályozni. – Én már most itt ülök és nem mozdulok innen, amíg a csendőrök lovainak a dobaját nem hallom. Ön pedig szintén ott fog ülni az asztal túlsó végén, velem szemközt. Ha fel próbál kelni a helyéről: vagy csak egy kiáltással is jelt talál adni, hát akkor ez a pisztoly elsül, s az egy embernek elég. Tehát várjuk be szép nyugodtan, amíg a csendőrök megérkeznek.
E szóknál széttépte a kaftánját a mellén a gazda, s elkezdett keservesen jajgatni.
– Nem bánom hát, lőjjön ide az úr! Úgyis holt ember vagyok már.
– Ne ordíts! Idecsődíted a szomszédokat; én megölöm mind, aki bejön.
– Senki sem jön ide! Nincs szomszéd! Egy férfi sincs a faluban, csak a nyomorékok. Mind kinn vannak a „fogáson”. Nem bánom, lőjjenek agyon. Inkább ma, mint holnap. Megvallok mindent. Előadom a diadémot! Itt van, nálam van. De nem csak azt adom ki. Kiadom az egész bandát. Cudarok, gazemberek. Ha ők elárultak engem, én meg elárulom valamennyit. Akkor én gráciát kapok. Akasszák fel valamennyit, csak engemet ne bántsanak. – Tekintetes úr, kegyelmes úr, úgy éljek, úgy maradjon meg a lelkem a másvilágon, amint igazat mondok. Egy iszonyú nagy complott van készülőben: éppen holnap éjszakára, a gargói kastély ellen. Benne van a complottban a monsieur Cousin is. Az a főgonosztevő. Nem is Cousin annak a neve, hanem Ribeaud; szökött gályarab. Húsz esztendőre volt elítélve rablásért Toulonban. A Zsiborák az ő régi cinkostársa. A gyémántrablást együtt főzték ki. A kastélyban még sokkal több kincs van: arany, ezüst, azt is mind kitakarították volna, ha akkor a tekintetes úr meg a parasztok közbe nem vágnak. Most újra hozzá akarnak látni. Negyven vakmerő fickó szállingózott össze innen-onnan, ki Lengyelországból, ki Németországból, mind jó cimborák, a gargói kastélyt holnap éjjel megrohanni. Olyan negyven fickó, aki éjszaka az ördögtől sem fél. Éjjel az erdőkből, ahol most már el vannak rejtőzve, árkokban, mészégető kemencékben, faodúkban, barlangokban, mind egyszerre összejönnek a kútnál. Innen visz fel a vízvezeték a várba, egy alacsony folyosó. Ezen keresztül a vár pincéjébe lehet eljutni. A várban van most tizenkét zsandár, aki a Districtscommissär úrnak az őrizete. Azoknak estére a vacsorához olyan bort adat Cousin úr, amitől úgy fognak aludni, mint a juhászbunda. És akkor ő maga fel fogja nyitni a pinceajtót, azután a borospincébe vezető ajtót, ott pedig már együtt lesz az egész banda, s akkor megrohanják az egész famíliát, meg a cselédséget, zsandárságot, s minden embert megölnek, csak a drága grófkisasszonynak kegyelmeznek meg, akibe a Cousin úr szerelmes: azt el akarja magával vinni a fekete erdőbe, s ott elvenni, ahogy a zsiványok szoktak házasodni.
– Hallja ön, Rokomozer, ez egy olyan szép mese, hogy sokat érne egy novellaírónak.
– Mese? A tekintetes úr azt hiszi, hogy ez mese?
– Azt biz én. Arra való mese, hogy én most egyszerre ugorjam fel innen, s amint a magam kereste ékszert megkaptam öntől, a többivel ne törődjem, hanem szaladjak egyenesen Gargóvárra, megmenteni a grófékat, kendtek meg azalatt szépen mindent eltakarítsanak az útból, mire a csendőrök megjönnek.
Rokomozer a szívére tette a kezét, s egész érzékenységgel mondá:
– Hát ilyen hazugnak hisz engemet a tekintetes úr? Ez nekem fáj. Jól van. Nem beszélek többet. Hanem hát adjon engedelmet arra, hogy felkeljek a helyemről, aztán előkereshessem azt a minek is hívják csak? – sohasem tanulom meg a nevét – diadémot.
– Jó. Menjünk oda.
– De, kérem, ne mutogassa a pisztolyt odakinn a fehérnép előtt, mert elsikoltja magát mind. Egy szót se szólok hozzájok másképpen, mint németül, még csak a szememmel sem intek nekik.
Ferenc zsebébe dugta a revolvert, karjára akasztá a táskát, s maga előtt ereszté a gazdát.
A konyhában borzas leányhad sürgött-forgott a tűzhely körül, melyen lobogott a megrakott tűz.
– Hát ti ökröt akartok sütni, vagy mi? Hogy ilyen nagy bolond tüzet raktatok! Még kicsap a kürtőn a lángja. Takarodtok be a hátulsó szobába valamennyien!
Mikor egyedül maradtak a konyhában, Rokomozer bereteszelt minden ajtót: nagy óvatosan levette a kemence szájáról az agyagtévőt, s nekiállt a baltával felfeszíteni az égett agyagot a kemence fenekén.
Különféle keletű levelek voltak, mind ugyanazon kézírással. Illavaynak nagy tapasztalata volt az írások felismerésében. Meg tudta mondani, hogy francia írta-e, vagy angol, vagy olasz, de még azt is, hogy kálvinista írta-e, vagy pápista a levelet. Ezekben Cousin úr írására ismert.
Azok mind Rokomozernek szóltak.
Használva volt bennük a tolvajnyelv, a maga mákvirágos kifejezéseivel, csakhogy azokat a terminusokat mind nagyon jól értette Illavay.
Az első levelek a nagy üzletről szóltak, amihez társak kerestetnek. „Belzázár” (ez a gróf), az Augusztus főpublikánusává lett. Tizenkét cherubim (csendőr) van a Semiramis kertjében (a várban.) Éjjel-nappal strázsálnak az előszobájában. Legalább kétszer annyinak kell lenni az „elihud”-oknak (martalócok). A sas szedje össze a vércséket mindenünnen. (A sas volt a Zsiborák tolvaj neve.) Készen legyen minden a lakodalomra, mikor a mammut megérkezik. (Mammut annyit jelent, hogy „egy millió”.)
A következő levélben aztán már az alkudozások kezdődnek a zsákmány felosztása fölött. A mammut a napokban megérkezik. Hanem ez egy légió „gadarénus”-ból áll (ezeres bankjegyek). Azoknak a szagát megérzik. Mihelyt a lakodalom meglesz. Eliézernek (ez volt Rokomozer) el kell menni Ninivébe, s a gadarénusokat átváltani kakasokra és unicornisokra (louis d’or-ok és guinée-k) tíz százalék az ő osztaléka, húsz az Orolé, húsz az „enyim” és a Szulamith egészen. „Azon nem osztozunk az Orollal.”
Illavaynak kezdett a fejébe menni a vér. Kitalálta, hogy az a Szulamith: Pálma.
A következő levél egészen ez utóbbi tárggyal foglalkozott. Úgy látszott, hogy az Orol is magának követelte ezt a ráadást. A levélíró azt az ajánlatot tette, hogy a dolgok végén válasszon a Szulamith maga kettőjük közül, hogy melyiké akar lenni.
Ott volt a négyszögű kő, s alóla előkerült a horpadt rézfazék, amibe a diadém volt eldugva.
– Ez-e az? – szólt, odanyújtva Illavaynak. – Azt se tudom, minek hívják? Hát ez mind gyémánt? Én azt gondoltam, üveggyöngy, olyan, mint az én csilláromon lóg.
Egy sem hiányzott belőle.
Az egyik tolvaj tehát igazat mondott, különös volna, ha a másik szava is megállna.
Rokomozert visszakísérte a szobába Illavay.
– No hát, tekintetes úr – mondja csak, ugye, hogy jó ember a Rokomozer?
– Különös kívánság!
– De csak meg van már most velem elégedve?
Felelet helyett Illavay megint leült a szalmaszékre az asztal mellé. Úgy látszott, hogy a fenyegetését be akarja váltani, hogy megvárja, míg az osztrák csendőrök megérkeznek.
Rokomozernek pedig nagy szüksége lehetett azt az időt a maga számára megnyerni. Sok más elintéznivaló volt még Z…án.
– Hát azzal sincs megelégedve a tekintetes úr, amit elmondtam a zsiványokról, hogy a jövő éjjel belopóznak a gargói várba, megölnek mindenkit, csak a grófkisasszonyt viszik el élve magukkal.
– Az hóbortos mese. Nem hiszem – szólt Illavay, s az asztalra könyökölt.
– Nem hiszi el? No, hát majd mindjárt elhiszi.
Erre Rokomozer elővett egy nagy, borjúbőrbe kötött kapcsos könyvet, s azt felnyitotta. A jobbról balra olvasandó keleti betűs sorok alkalmasint valami vallásos tanokat hirdettek; hanem azonkívül még más haszna is volt e könyvnek. Néhol két lap szélein egymáshoz volt ragasztva, s amint Rokomozer éles késsel szétválasztá a lapokat, a kettő közé dugott iratok jöttek elő azok közül, amiket Rokomozer egyenkint Illavay elé rakott.
Illavaynak a szemei vérben forogtak. Még egy levél volt hátra. Abban már az egész megrohanási terv részletezve volt.
A mammut már megérkezett. Nem kell késedelmezni, mert másnap már itt lesznek a filiszteusok (a hitelezők), s megmellesztik erősen. Az elihudok rejtőzzenek el nappal a közel erdőkben. A várheggyel átelleni hegyoldalban van egy kis kőépület, a teteje is kő: az ajtaja vas, kettős keresztrúddal elzárva. Ez a forrás ciszternája, ahonnan egy alacsony boltozatú alagút vezet fel a várba: ezen megy fel a vízvezetéki cső, mely a vár alatti tágas sziklapincébe torkollik. Magasabbra nem megy fel önnyomása által a víz, innen lóhajtotta gép emeli tovább a vízművek medencéjéig. A cimborák ez éjjel a ciszterna ajtaját nyitva fogják találni. Azon keresztül az alagúton át felhatolhatnak a várpincéig. A jó barátnál vannak a pincék kulcsai. Este a jó barát, mikor kiadja a cherubimok számára való bort, egy kis holdvilágot (mákony) fog beleönteni. Az alvókból aztán könnyű lesz angyalokat csinálni. A Malchusok (inasok) be lesznek zárva a szobáikba. A Belzázár parittyái nem dobják el a követ. A Szulamith hálószobája a park fölötti lakosztályban van, távol a cselédségtől; ő nem fog semmi neszt észrevenni. A szobához való álkulcsok már készen vannak…”
Tovább nem bírta Illavay olvasni. Őrületes dühében felugrott a helyéből, torkon ragadta Rokomozert, s nem törődve vele, hogyha behemóti ordításával fellármázza is az egész falut, rárivallt haragja emberevő kedvében:
– Hát te, irtóztató gazember! Te ezt mind tudtad, és engedted volna megtörténni, ha én véletlenül meg nem érkezem?
S minden szónál úgy megrázta, hogy annak keze, Iába, feje, ahány, annyifelé kalimpált.
– Engedted volna, te istentagadó, azt, akiről tudtad, hogy több nekem, mint ez az egész világ, ilyen irtóztató sorsra jutni?
S azzal odadobta őt a karszékbe vissza, hogy szék és ember nagyot nyekkent.
Hanem az ember azért nagyra volt a diadalával; mintha ő rázta volna ki amabból a lelket, mosolyogva döcögé:
– Nohát, ugye, igazságom van?
– Veszekedj meg az igazságoddal együtt, akasztófáravaló!
– Ugye, hogy jó lesz, ha siet a tekintetes úr megakadályozni ezt az irtóztató dolgot?
– Kedvem volna előbb a fejedet szétzúzni ezzel az ólombunkóval.
– No, az szép volna! Hát miért?
Ferencnek most még egyszer kedve támadt torkon ragadni a házigazdát, s a képébe ordítani:
– Hát nem tudtad, te gazember, hogy az a nő az én jegyesem? – Nem tudtad, hogy ő az enyém? – Nem tudtad ezt följelenteni?
És annyira megszorongatta neki a nyakát, hogy már annak a szemei kezdtek kidüledezni; míg végre eszébe jutott, hogy ha az ember valamire feleletet akar kapni, annak a legmúlhatlanabb föltétele, hogy a kikérdezettnek a torkát eressze szabadon.
Rokomozer pedig ezzel a második dührohammal még jobban meg volt elégedve.
– Isten a világ fölött! Milyen hűséges ember a tekintetes úr.
– Nem arról van szó, hogy én milyen ember vagyok! Hanem, hogy miért nem jelentetted fel ezt magad?
– Tekintetes úr, mondok valamit. Olyan igazán éljek. Én nagyon szeretem a tekintetes urat.
– Szeresd az ördögöket!
– No. Én csak nagyon szeretem a tekintetes urat. Ha egy oroszlán akarná megenni a tekintetes urat, odaállnék elejbe, azt mondanám, egyél meg előbb engem. Micsoda úr! Csak egy ilyen igaz ember volt a világon, több nem volt! Micsoda vitézség volt, mikor a lövöldözés közepébe berohant azért a gézengúz Opatovszky ségetzért, hogy megszabadítsa; no, énnekem semmi panaszom ellene: nekem megfizetett az úrfi mindent, még a kamatokat is; a tekintetes úrtól pedig nem kaptam még eddig egyebet, mint az öt ujjának a kék helyeit a torkomon, hanem azért mégis azt mondom, hogy a tekintetes úr egy hatalmas derék ember, ellenben az Opatovszky úrfi, annak ismertem az apát; derék, becsületes ember volt, hanem ő még nagyobb huncfut, gazember, mint az apja.
– Hallgass! Szószatyor! Mi közöd hozzá?
– Hiszen hallgatok. Hanem csak azt mondom, hogy én Isten a világ fölött – annyi ideig éljek, ameddig igazat mondok, hogy nem vétettem a tekintetes úr ellen. Majd megérti ezt a tekintetes úr, csak most siessen Gargóvárra. Mert hát bolond a világ: rosszak az emberek. Nem mondhatok többet. S ha aztán visszajön ide a tekintetes úr, s akkor is azt fogja még mondani, hogy „Rokomozer, én terád haragszom!”, hát leveszem a sipkámat a fejemről, s azt mondom, hogy ide üssön a tekintetes úr azzal az ólombunkóval.
Illavay már nem tudott a dühtől mit mondani, csak az öklével ütögetett a kezében tartogatott levelekre. Azok nagyon is élő bizonyságok voltak.
Aztán összeszedte nyugalmát, eltette a leveleket a zsebébe, az ékszereket berakta a táskájába, s több szót nem váltott az orgazdával. Sietett ki a házból.
Rokomozer kikísérte, s még a pitvarajtóban is odadörmögte a fülébe:
– Csak azt mondom, tekintetes úr, hogy „Bolond a világ, rosszak az emberek!” Majd megérti ezt a tekintetes úr!
Illavay nem ügyelt a fecsegésre, hanem sietett a szekeréhez vissza; befogatott újra, s visszatért azon az úton, amin jött.
Az elhagyott faluban pedig egyszerre nagy füttyöngetés támadt, minden háznál nagy lótás-futás volt: vermekbe, kutakba másztak le kötélen, lábtókon, a felmálházott szekerekről leszedték a rongytelt zsákokat, s cepelték a házakba; készültek a bécsi csendőrök látogatására.
Rokomozer, úgy látszik, hogy a rabló cimborákat jól belemártotta a vízbe, azért, hogy az orgazda-pajtásokat kihúzza a szárazra. Inkább azoknak a torkát szorongassa Illavay, mint az övékét.
Hja, biz ez így van. – Rosszak az emberek. – Még a rossz emberek is rosszak. – Azok között sincs hűség. – Mert hát ilyen a világ! – Bolond világ.
