A szép Laila balladája
A szép Laila balladája
Ama harci jelenet napja után beletelt két hét, hogy Illavay nem látogatta meg Gargóvárát.
Lehettek sürgős feladatai, mik elébbvalók a szívügyeknél: valószínű, hogy sok járás-kelése volt amiatt, ami az ő rendelkezései folytán történt. A császári hadparancsnoknak számot kellett róla adni, hogy egy csoport fegyveres embert, aki az ő zászlóit bitorolta, miért kergetett valaki a világba; az ilyen vitézkedésért az embert könnyen haditörvényszék elé is állíthatták. Írt is Ferenc ezalatt nem egy levelet – a grófnak, tudatva vele, hogy most itt jár, meg ott jár; de Pálma mind jobb szerette volna azt, ha ő maga jött volna már egyszer. Végre annak az ideje is elérkezett; egy szép reggelen egy lovag vágtatott be a gargóvári dobogó hídon, akiben az erkélyablakon kihajló vártündér alig ismer, de mégis csak ráismer a várt lovagjára.
Az idő a szigorú téli napok után egyszerre úgy átcsapott a tavaszi melegbe, hogy a rohamos hóolvadás miatt se szánon, se kocsin nem lehetett utazni: akinek sürgetős útja volt, lóhátról intézte el.
Ferencnek arra volt jó ez a két hét, hogy azalatt szakállt eresztett. Annak az arcot körülfogó koszorúnak az a jótékony hatása van, hogy a vonások összhangtalanságát kiegyenlíti: a nem szép arcnak általános kifejezést ád, a fejnek megadja a hiányzó reliefet.
De nem ez volt az, amiért Pálma oly kedvesen volt meglepve Illavaynak előnyösen átváltozott arcától. Szép volt az neki már mindenképpen. Hanem ez az újon növelt szakáll azt mondta meg neki, hogy Ferenc az ő utolsó szavát elhitte: azóta nem áll össze vitatkozni azzal a boszorkányos tükörrel, mely mindig azt mondja neki: „Te rút vagy, ostoba vagy, senki sem szeret”, nem kereste a kétségeit; e bűvszó által megszabadult ettől a bolondság démonától: ő hisz, ő bízik: a hölgyben és saját magában. Hisz úgy, ahogy még sohasem hitt senkinek. Ez teljes diadal volt.
Pálma ragyogó arccal sietett az érkező elé. Tudott ez az arc ragyogni is, s akkor mennyi jóság sugárzott le róla. Ezt nem tanították neki: ez belülről jött.
De hát még Ferenc hogy volt meglepetve, mikor őt meglátta, abban a gyöngeviolaszínű ruhában, azzal a két fülön aluleresztett s hátul feltűzött hajfonattal, mintha csak ábrándjainak tündére járt volna előtte, s az öltöztette volna fel. Úgy reszketett örömében, mint egy gyermek, aki csak bámul és nem meri elhinni, hogy mindez az övé!
Ilyenkor a gyermekkel elébb tréfálni szoktak: elébb megfaggatják, megbúsítják, hogy az a szép vásárfia, az a karácsonyajándék nem neki van szánva, hanem a szomszéd fiának.
Pálma megállt előtte komolyan, s magának tartá mind a két kezét.
– Panaszom van a szolgabíró úrra.
Ferenc a szemébe nézett; komolyan beszélnek így?
– Igen, nagy panaszom van. A patak kiáradt, elhordta a hidakat mind: a szolgabíró úr nem csináltatta azokat meg, s most az én jegyesem nem tud hozzám eljönni.
Ferenc mosolyogva simítá meg új szakállát.
– Ha van neki szíve, át tudja az úsztatni lóháton is a vízárt.
Akkor aztán az övé lett mind a két kéz és a piros ajkak kacagása.
Bizony az övé volt itt már minden, nem is csináltak titkot belőle. Észrevehette minden szóból, minden tekintetből, amivel a háznál fogadták; az ételekből, amikkel megvendégelték; a cselédek, a gazdatisztek, maga a háznagy nyájas kedvkereséséből, hogy itthon van ő már. A megváltozott egyszerű életmód: maguk a szerény bútorok, miket ki tudja, mely vadászlakból kerestek elő, mind arról beszéltek, hogy az ő kedvtelése itt mindenkinek a gondja.
Magának a grófnak is számtalan alkalma volt Ferenccel csalhatatlan tanújelek által éreztetni, hogy családja leendő tagjának tekinti. Az igaz, hogy sajátszerű módja a bizalomnyilvánításnak, de a legkétségtelenebb. A gróf bevezette Illavayt keble legféltettebb titkainak szentélyébe. Minden látogatása alkalmával volt egy bizalmas közlenivalója. Most itt járt le egy váltó, most meg amott. Mindenféle váltó. Mert a váltók természethistóriája gazdag. Vannak cavalierváltók, vannak üzletváltók, vannak, amiket szárazváltóknak neveznek, vannak ellenben, melyek pinceváltóknak hívatnak, vannak prolongálható váltók, vannak bankváltók, vannak uzsorásváltók, vannak szívességi-váltók, vannak csereváltók, vannak borítékba lepecsételt váltók, vannak piacon kódorgó váltók. S ezekből mind volt a grófnak egész kollekciója. S kívánhat-e már egy kandidátus fiamuram kedélyesebb bizalomnyilvánítást a praesumptiv ipamuramtól, mint hogy ha azt az egész váltó-boszorkánytáncot a nyakába dobja, hogy exorcizálja, ahogy tudja.
Pálma grófnő, valahányszor Illavay jött, tudta már, hogy annak, az üdvözlő kézszorítás után, első dolga az atyjához sietni, mert az már várja valami meggyónni való bűnével, amitől nem absolválhatja a plébános.
Hejh, milyen hideg orral jönne ki más épouseur a leendő ipamuram szobájából az ilyen bizalmas közlemények után! Ennek pedig még derültebb a tekintete ilyenkor. Pálma e vidám tekintetből egy gondolatot olvasott le: „A távolság egyre fogy közöttünk: te szegényülsz, jobban közelítesz hozzám.”
Az idő egyszerre kitavaszodott. Amint elfutott a hegyekről a hó, zöldülni kezdett minden; szép derült napok jártak. Legjobban örül ennek a gazdaember, hogy nem kell drága eleséggel tartani a beszorult állatokat, s hozzá lehet fogni a tavaszi munkához. Ilyenkor van ideje nagy uradalmaknál az új költségvetésnek: tiszttartókat, számtartókat most számadoltatják, mennyivel húzták ki a telet? miből tudtak a télen pénzt facsarni? mennyi maradt meg az igás marhából a tavaszi szántáshoz? hogy áll a birkabőr dolga a padláson? bérlők, molnárok, bálisok új szerződéskötése következik, most teszi le a nagy birtok ura a rigorózumot; aszerint vagy eminenciát, vagy szekundát kap.
– No, jaj most a mi szegény fejünknek – mondá úgy József nap után mr. Cousin a felgyülekezett gazdatisztekhez –, ha a gróf helyett ez a parvenü veszi a kezébe a számadásokat!
Azt tapasztalhatták eddigelé is, hogy amióta a gróf itt telel a birtokán, s a szolgabíróval értekezik a vagyoni állapotjáról, sokkal jobban rendet tud tartani a tisztei és bérlői között, mint Bécsből tudott. „Occasio facit furem.” (Alkalom csinálja a tolvajt.) Tíz lopási esetben az a hibás, aki meg hagyta magát lopni. S igen jó törvény az a Yucatan-szigeten, hogy ha kisül egy tolvajsági eset, azt büntetik meg, akit megloptak.
Tehát volt nagy remegés a gargói várban, mikor Illavay kocsija a négyes fogattal berobogott az udvarra. Hasztalan imádkoztak érte, hogy törjön ki a nyaka a szolgabírónak valahol az úton.
Csakhogy ezúttal nem is a szolgabíró érkezett meg, hanem a szerelmes. Miatta csinálhatták az összeadást és kivonást a kancelláriában a maguk extra algebrája szerint; ő Pálmához sietett.
Gyönyörű tavaszelői nap volt, minden ablakot ki lehetett nyitni. A levegő ittas volt a fakadó nyírfarügyek balzsamillatától. Odalenn az udvaron három fölnyergelt paripa állt; az egyik hölgynyereggel.
Pálma várta már Ferencet. Fekete lovagköntös simult karcsú tündértermetére, derekán kék szalagövvel átszorítva, fején kék rókaprém süveg volt, feketegém tollbokrétával. Csak a bal kezére volt felhúzva a szarvasbőr kesztyű, hogy a jobbot azon életmelegen nyújthassa a várva vártnak.
– Ön percre érkezett meg. Lássa, milyen szép időnk van.
– Kissé korán is lesz. A fű még harmatos.
– Csizmáim vannak.
S megmutatta, hogy mi van a lábán.
– Úgy örültem már ennek a napnak, mint egy gyermek! – mondá Pálma. – Féltem, hogy rossz időnk lesz. Az éjjel tízszer is fölkeltem kinézni az ablakon: tiszta-e az ég? Tudja ön, hogy én még sohasem voltam a mi ősvárunk romjai közt? Aztán ki tudja, fogom-e azt még valaha meglátogathatni.
Az utóbbi szavaknál egy kis futó ború árnyéka lebbent végig a szép arcon.
Aztán, mintha el akarná verni azt a borút a lelkéről, egyet suhintott lovagvesszejével.
– Castor! Pollux!
Két szép fiatal agár ugrott fel a szőnyegről e szókra. Ferenc ajándéka volt a két szép állat; fehér mind a kettő: Pálma kedvencei.
A leány a másik kesztyűjét is felhúzta.
Mr. Cousin állta útjokat az ajtóban. Nagyon nyájasan mosolygott.
– Őexcellenciája izeni a tekintetes úrnak, hogy éppen most fog hozzá az uradalom költségvetéséhez, a szerződések, számadások áttekintéséhez.
Pálma bosszúsan csettentett ajkaival.
– Lám, erről elfeledkeztünk! Hogy ez éppen erre a napra esik. Vissza! Castor, vissza! Pollux!
Hanem a két kutyának az ösztöne erős volt. Látták azok a volt gazdájuk szeméből, hogy az mit akar tenni, ráugráltak s hagyták a fejeiket simogatni általa.
– Jó reggelt, mr. Cousin. Legyen szíves átadni alázatos üdvözletemet a grófnak; nem fogom őt munkájában háborgatni; a grófnőt kísérem fel a romokhoz.
Pálma e válaszra az édes csiklandás ideges nevetésével kapta el Ferenc karját.
– Siessünk hát!
Senki sem örült ennek jobban, mint mr. Cousin.
Annálfogva ellenvetést tett.
– Bátor vagyok megjegyezni, hogy a tekintetes úr közreműködése talán éppen sikeresen előmozdítaná őexcellenciája feladatát.
Az igaz, egy ilyen nap egy esztendőre valót süllyeszthet vagy emelhet a gargói váron.
Ferenc nem is odanézett Cousin úr arcára, mikor neki felelt, hanem Pálmáéra, mintha annak mondaná azt.
– Elvégzi azt a gróf nálam nélkül is a legjobban.
Pálma megszorította a karját, s az állának egy rándulása mutatta, hogy ez tetszett neki.
A két agár futott már előre, egymás nyakába ugrálva, mintha ők értették volna legjobban a dolgot.
Pálma úgy futott le Ferenccel a lépcsőkön, mint aki attól fél, hogy még visszahívják. Pedig meg lehetett felőle nyugodva. Mr. Cousinban volt annyi regényes érzelem, hogy megvárja, amíg grófnője a tekintetes úrral meg a lovásszal végiglovagol a hosszú hársfasoron, s eltűnik a park tekervényútjain, s csak azután menjen bejelenteni a grófnak, hogy bizony az ő praesumptiv veje érdekesebbnek találja Gargóvár régi romjainak történetével foglalkozni, mint az új romokéval.
Örült ennek, hej, az egész frekvencia! Egy esztendeig megint szabad a vásár! Nem jön közéjük az, „qui habet centum oculos”, annak ha száz szeme van is, nem telik be egyébbel, mint a maga Pálmájával.
Amint az erdőbe kiértek, Pálma előrevágtatott, aztán utol hagyta magát érni Ferenc által. A lovász nem tartotta szükségesnek, hogy ő is utánuk sakantyúzza a lovát.
Mikor egyedül voltak, Pálma egészen odazárt a lovával kísérőjéhez, s a kezét átnyújtá hozzá.
– Tudja ön, hogy én önt ma megismertem.
– Csak ma?
– Eddig csak úgy, ahogy közönséges emberek szokták ismerni egymást, de ma úgy, ahogy a clairvoyantok ismernek. Kitaláltam a legrejtettebb gondolatjait.
– Akkor arra kérem, hogy legyen kegyelmes bírám.
– Majd meglássuk. Elébb vallomást kell önnek letenni. Mi volt az oka annak, hogy ön ma, mikor legnagyobb szükség lett volna a jelenlétére az uradalmi számvetéseknél, nem ment segíteni az atyámnak, pedig éppen ön volt, aki annyi mindenféle visszaélést fölfedezett, ami jövedelmeinket csorbítja? Az így van, ugyebár? Amíg ön úgy tekinté ezt a birtokot, mint a másét, tudott szigorú lenni azok irányában, akik e birtok urát megkárosítják; de attól a gondolattól, hogy most már maga is érdekelve van, elvesztette erélyét. Úgy tesz, mint más nemes ember: szégyenli észrevenni, hogy lopják. Azt mondja, hadd vigyék: az enyém.
– Van benne valami.
– Van benne valami? Tehát még nem akar tökéletes vallomást tenni? Csak annyit ismer el, hogy mióta közénk keveredett, már hozzánk fajult; ráragadtak nemes bűneink. Hát azt nem vallaná meg, hogy elragadta az ifjúi könnyelműség. Azt mondta magában: szép arany idő van, azt ígértem jegyesemnek, hogy ma a romfalakról kövirózsát segítek neki szedni, s ez nekem elébb való a ti számvetéseiteknél. – Igaz-e?
– Tagadhatok-e el valamit az előtt, aki keresztüllát a lelkemen?
– Jó! Így kell tőle egy-egy bókot nagy nehezen kicsikarni! De azért még mindig nem mondta el a legvalódibb okot. Amit legmélyebben elrejtve tart. Ön nem hisz nekem, amíg olyan szegény nem leszek, hogy egészen összeilljünk. Ön még mindig fél attól, hogy ha ez a düledező várkastély valahogy újra megerősödhetik, az még elválaszthat bennünket egymástól.
Erre nem felelt semmit a vallatott. Úgy látszik, ez volt az igazi.
Pálma diadalmasan kacagott, olyan édes csengő volt ez a kacagás, hogy az erdőből a fekete rigók feleltek vissza rá, azt hitték, társuk dala az.
– Lássa ön, milyen hamar megtanultam ebből a zárt könyvből olvasni! Léptessünk csendesen. Elmondok önnek valamit, ami önt nagyon meg fogja nyugtatni.
S a csendes poroszkálás közben elbeszélte Pálma Ferencnek mindazt, amit egyszer az anyjától hallott a hintóban ülve, palotájok kapujától a Batthyány lépcső tornácáig. Ezt a veszedelmes titkot: amit nem szabad senkinek tudni a világon, amiről még magának Temetvényi Ferdinánd grófnak sincsen tudomása, azt most mind átadta, mintha egy káptalanba tenné le, pecsétes zár alatt, Pálma grófnő annak a férfinak, ki mellette lovagolt. Egy ilyen reveláció hasonlatos a menyegzői éj átadó vallomásaihoz. Ott a hölgy megismerteti magát örök választottjával, egész szépségében, itt megmutatja magát neki egész szegénységében.
– Így van az, barátom – végzé a leány. – Anyám mondá a gyémántjainkra: ez a te szegénységed. Mert ez úgy van. A lefelé menő úrnak az utolsó félmillió forintja szegénység. Ön emlékezik még első találkozásunkra? Hogyne? Akkor én öntől mindent kértem, s előre megmondtam, hogy nem adok érte semmit. Hiszen nem is sejtettem még akkor, hogy rosszabb jutalmat adok önnek a semminél: saját magamat. – Kérem, bókot ne mondjon, ne tiltakozzék. Majd megtudja azt, hogy igazat mondok. Látta, ugye, hogy kétségbe voltam esve eltévedt gyémántjaink miatt? Akkor még nem tudta ön, hogy ez az én szegénységem. Ezt a titkot mondta el nekem az anyám; most következik az a titok, amit én nem mondtam el az anyámnak. Hallja meg ön tőlem. Csak a vad erdő az, ahol ezt el lehet mondani. Nem! Ez az utolsó kincse a család asszonyainak, amit őriztek, szaporítottak leányról leányra hagytak; nekem, az utolsó leánynak, nekem nem „szegénységem”, hanem „becsületem”. A legnagyobb kedvezmény, amit a sorstól várok, az, hogy talán nem szakadnak ezek az ingadozó falak atyámnak a fejére, amíg él, megvárják, amíg a Temetvényi címer megfordul a kapu fölött. Hogy mi lesz azután? Azt én nem tudom. De egyet tudok. Azt, hogy én nem tartozom azon nyomorult lények közé, akik egy összedűlő ház alól elfutnak, batyuba kötve, ami háton elcipelhető, s aztán engedik a hiénák, keselyűk seregét a romokra, a sírboltokra rohanni: engedik, hogy családjuk nevét a pellengérre hurcolják, s mikor a képtárt árverezik, apjuk, anyjuk arcképét kidobják a rámából, mert az senkinek sem kell. Én nem fogom engedni azt, hogy apám nevét megátkozzák, meggyalázzák, hanem odadobom nekik azt, ami az enyim, ami utolsó vagyonom: „Nincs több!” Azok a gyémántok az én becsületem.
Az a fehér láng úgy átragyogta e tündérarcot.
– Most már érti ön, hogy miért voltam úgy kétségbeesve, mikor azt mondták, hogy gyémántjaink elvesztek? – Most már tudja ön, hogy mit hozott vissza ön nekem? – De most már azt is tudja ön, hogy nem fogad ön el semmit mást, mint azt, aminek a párját cserébe visszaadja.
A lovag áhítattal érinté ajkaihoz a nyújtott kezet.
– Valóban azt – mondta. – Nem aggódom miatta. Egy egész szívet. – Nagy szó ez. – Nem mindenkinek van. – Nincsenek nekem kételyeim efelől. – A lelkem azt mondja, hogy ez a szív meg tud egy nőt érdemelni. – Ön tudja, hogy én nem értek a hízelkedéshez; nem tudok olyan szavakat valakinek a szemébe mondani, amiktől az én arcom pirul el előbb. De a nő alakja mellett, akihez imádkozni járok, én nem látok mást, csak a dicsfényt, ami őt körülveszi. Ez eltakar előlem családfát és pellengért, ez aureolban elvész előttem a rongy úgy, mint a gyémánt. De minek beszélünk ebből a hangból. Még egyszer, mikor ön ismét ezen az úton fog lovagolni, eszébe juthatna, hogy itt valaki álpátosszal nagyszívűségről beszélt: jól tudva azt, hogy arra semmi oka. Ön mindig úrnője marad a gargói uradalomnak.
– Azt hiszi ön? Gondolja tán, hogy engem is álomjárójává tett annak az egy milliónak, amivel szegény atyámat egészen hipnotizálta?
– Hiszen ez tény. Az úrbériség kárpótlása a magyar nemzeti becsület biztosítéka alá van helyezve.
– De hol lesz az a magyar nemzet? Mely elhiszem, hogy nagylelkű lenne, ha élni hagynák. Nem kell-e neki ez óriások harcában megsemmisülni.
– De nem fog megsemmisülni! – kiálta föl indulatos hangon Ferenc. – Úgy hiszem, mint az Istent az égben, hogy diadalmaskodni fog!
– Ha egy ellenfél le nem győzi, rábocsátják a másikat.
– Hát akkor mi is fel fogunk kelni mind; ha nem elég a fiatalságunk, táborba szállunk mi vének, akik még itthon maradtunk földet mívelni! S ha arra kerül a sor, én is odaállok az én tót kaszásaimnak az élére, s aztán meglássuk, hogy tud-e még úgy vitatkozni a kasza a kozák dárdával, mint tudott Osztrolenkánál?
A lovag egészen ledobta magáról eddigi álarcát. Ezeket a szavakat a végtelen szenvedély, egy elzárkózott szívnek egész Etna-hősége forralta fel így, hogy kitörjenek az ajkakon. Így csak az beszél, aki meg is teszi azt, amit mond.
Pálma milyen gyönyörrel nézett erre az apotheizált arcra! Neki nyílt meg csak ez a lélek, neki lobbant csak fel ez a láng. Hiszen azzal, amit most mondott, az életét, a fejét tette le kezébe ez a férfi. Ilyen szót mondani, Temetvényi Ferdinánd leánya előtt: „Akkor magam állok tót kaszásaim élére!” A bécsi udvaronc leányának merni e titkos gondolatot elárulni! Ilyenkor, midőn körös-körül a vésztörvény uralma parancsol. Pálma szemei ragyogtak a büszkeségtől, ez a férfi úgy odaadta magát az ő hatalmába, ahogy egy rabszolgát eladnak testestől, lelkestől, örök birtokául a megvevőnek. Hát nem volt-e ez egyenértékű nászajándék azért a másikért, amit ő adott neki?
„Mersz-e szeretni, ha megtudod, hogy rongyban járó koldus vagyok?”
„Mersz-e szeretni, ha megtudod, hogy halálra menő lázadó vagyok?”
Nem volt mit elmondaniok egymásnak többé. Az út az erdőből fölfelé kanyarodott a várhegynek; csak egyesével lehetett rajta járni, úgy benőtte azt már a cserje, olyan keveset járták már azt az ösvényt, hadak útját hajdan!
Pálma előrelovagolt. Ferenc a nyomában.
Egyszerre megnyílt a kilátás, s előttük állt a sűrű bozót közül kiemelkedő ősi várrom, még romnak is felséges egy tanya.
Az első tekintetre, amint egyszerre feltűnik, egész összességében kedélynyomasztó kép, fel kell hozzá emelkedni a léleknek, felhangolódni minden érzéknek, hogy megszokja, megértse. Mert a rom beszél!
Ha van, aki azt megérti és tolmácsolni tudja.
A vár alá érve, leszálltak lovaikról, s azokat a lovászlegényre bízták: maguk a gyepes úton haladtak tovább. Itt már tele volt a pázsit sárga és lilaszín kökörcsinnel; a verőfényes hegytetőn korábban jön a tavasz, mint a ködös völgyben. Még a lég is más, amit itt beszívunk. Érezték azt mindketten.
Pálma sohasem látta még ilyen közelről e romokat, amik családja nevében a predikátumot képezték.
– Négyszáz év emlékeinek csoportozata ez itt együtt – mondá Ferenc. – Legutóbb épült része az egész elővár. Ez a homlokzat, ami a kapubejárat fölött emelkedik, még most is tartogat egy el nem pusztítható emléket odafenn. Nézze ön; ott amaz ablak alatt mered ki egy gyűmkő (Kragstein) szürke gránitból, annak a bunkóján egy dzsinnfő van faragva, haja akantuszlevelekben, fülei denevérszárnyakban végződnek, arca az ellenséggúnyoló dacot fejezi ki. Ez egy tanúja a barokk építészetnek. A maga korában remekmű. Egyike volt az erkélyt tartó pockoknak.
– Lehetne oda fölmenni? – kérdé Pálma élénken.
– Kockáztatott vállalat. De én voltam odafenn.
– Akkor én is felmegyek.
– Megkísértsük, hanem azt hagyjuk utoljára, majd ha a völgy fölött egészen eltisztul a köd, erről a pontról derült időben elragadó a kilátás. Előbb nézzük össze a mi romunkat. Sok kincs van ebben elrejtve, ha nem is olyan, aminőért a kincsásók turkálnak a kövek közt. Én sokszor összejártam ezeket a romokat diák éveimben, otthon vagyok köztük.
– Ezt a toronyszerű tömör épületet már önnek az őse építtette a XVI. században, a királypárti Zabola. Az akkori olasz építészek keze nyoma látszik még a düledéken is. Ezek a vakmerően alakított, egymást támogató padmalyívek, ezek a félretolt boltozatok, ez a rendes építészeti szabályokon átugráló bizarr szeszély, a szándékos mellőzése minden szimmetriának, ez az, amit „parókastílnak” nevezünk. Milyen szép lehetett ez, mikor egész pompájában fennállt.
– Mennyivel szebb így összedűlve!
– Ez mind a legcsodálatosabb ornamentikával volt alkalmazva. Még most is van itt-ott nyoma. A márvány a tűzben mésszé égett, hanem ahol gránitdíszítmény volt, még most is látszik egy-egy maradványa. Ott egy lizénának a párkányzata, amott egy bolthajtás vésett zárköve, egy kagylódíszlet fekete jáspisból a hajdani paneela töredéke. És idelenn a rovátkolt gránitpilaszterek alsó részletei, a talapzat mélyen el van temetve a törmelék alá. Ez volt a nagy dinastának a díszpalotája, ahol tizennégy napig tartott egy névnapi köszöntő, s lakadalom napján a vendégnek ajándékba adták az ezüsttányért, amiről evett.
– Hát ez a sötét üreg itt a kapu alatt hová vezet?
– Ide voltak bezárva azok a gazdag kereskedők, akiket karavánjaikkal együtt elfogdostak, amíg otthon levőik ki nem váltották őket nehéz márkákkal.
– Mennyivel szebb így összedűlve…
– Haladjunk beljebb.
A nagy kapuboltozaton túl egy kőtömkeleg fogadja a belépőket. Érthetlen düledékhalmaz a laikus előtt, csak arra jó, hogy a becsületes nevét felmázolja rá korommal, vagy bevésse a botja szeges végével; de aki érti a kövek beszédét, az el tudja mondani, meddig tartanak a barokk kor romemlékei, hol kezdődik a huszita korszak, e sziklafészek legelső megtelepítője. Itt áll még a torony, azzal a feltört fülkével, amiben a befalazott csontvázat találták. Nő volt. Az odúban most vércsék vijjongnak. A tágas udvart telenőtte a bozót. Az volt a lovagtornák színköre valaha, a belső erkély arrafelé nyílt, a honnan a világi és egyházi méltóságok s a deli úrhölgyek nézték az ordáliákat. A két előretörtető agár sündisznókat kergetett fel a bozótból.
– Ez a szűk folyosó itt a bejárat a régi várba. – Ferenc félrehajtá a nyílás előtt burjánzó sombokrot, hogy utat nyisson Pálmának. A folyosó sötét volt és hűvös. – Ez még a husziták építménye. Ez volt a harci folyosó, ahol a betörő ostromlónak csak ember ember ellen lehetett küzdeni, s ha innen kijutott a belső udvarra, túlnyomó számerővel, azokból az egymás mellett tátongó üregekből eresztették rá az ott tartott medvéket, amik belevegyültek a harcba.
– Vajon nem lakik most is vagy egy medve ottan?
– Rég kiveszett erről a vidékről a faja is. Nincs itt semmiféle dúvad: róka legfeljebb. – Itt az őrtorony falánál, ami felülről szélesebb már, mint alulról, s úgy hajlik előre, mintha csak egy taszításra várna, hogy utána dűljön a többinek, még én láttam gyermekkoromban a hajdani kaszabörtönt; most már betemették az omlatag kövek.
– Talán nem is temették be; de fél ön, hogy rám talál szakadni a fal, ha meghallja az „én” lépteimet?
– Találunk annál érdekesebb megfigyelni valót. Ott balra a régi huszita templom maradványai. Kissé bajos hozzá a bejárás, mert a kőhalom miatt lefelé kell bele menni.
Kész volt arra Pálma. Minden veszedelmes üregbe utánabujkált vezetőjének, s hallgatta nagy kegyelettel annak magyarázatát, mit jelent e nagy tömör kődarabokon a kidomboruló maradványa egy kehelynek, egy sasfej meg egy oroszlánfej, és két evangelista szimbóluma, Jánosé és Márké. Az évszám Ulászló király idejét jelezi fenn a padmalyba bevésve.
– Talán az őseink eretnekek voltak? – mondá Pálma.
– Ezek nem voltak az ön ükei. Giskra rablóhadai voltak, akiket később épp az ön ősei pusztítottak ki innen.
– Akkor mégis az őseim lehettek: ön tudja, hogy anyai részről cseh vért örököltem. A Giskrák és a Temetvényiek fajzata vagyok együtt. Nekem mind a kétféle kísértet ősapám, aki itt e falak között huhog. Nem hallja őket huhogni? Az unokájukat üdvözlik.
– Menjünk innen, mert meghűti magát.
– Mindjárt. Menjen ön előre egy percre.
Pálma, amint magára maradt, hirtelen letérdelt az oltárkő kikopott lépcsőjére, s ott egy úrimáját, egy üdvözletet és egy hiszekegyet mondott el. Ferencnek nem volt szükség ezt megtudni.
Azután utánament. Követte egyik romról a másikra. Bástyák, köröndök, ravelinok, fölhasználva laktanyának, raktárnak, istállónak: iszonyú boltozatú kazamáták, gazdasági épületek, börtön és templom, egy kifárasztó kőkáosz az egész, sivár, leverő látvány egész összességében, egyenkint kővé vált kísértet. S e vigasztalan omladvány közepett két földbástya völgyében egyszerre csak előbukkanik a „kert”.
A vár asszonyainak hajdani kertje.
A repkény befutott minden omladékot a kövér talajban, a megrekedt nap melegétől magasra nőtt fű között bujálkodik az oroszlánfog aranyvirága; hanem az egész kertből nincs már meg egyéb, mint egy levendulabokor.
Hanem az megemlítésre méltó. Legalább kétszáz évesnek kell lennie. Az az egy bokor öles átmérőjűvé nőtt már meg. S embermagasságnyira örökzöld borítja, hamvaszöld színével olyan, mint egy bársonykupola. S ez a magányos bozót tele van pacsirtafészkekkel; itt nem fér hozzájuk semmi vérszopó állat. Az anyák ott ülnek a tojásaikon, a hímek a levegőben szárnycsattogtatva énekelnek fölöttük.
– Ez az ön ősanyjának az utolsó virágbokra. Talán saját kezével ültette. Talán maga szedte le a virágját mindig, amiből a szépségörökítő királynévizet főzték.
Pálma elmélázva állt meg az óriás virágbokor előtt, s elnézte álmodozva azokat a kis madárkákat, amik fészkeikre le-leszállnak, meg fölrebbennek; utolsó urai ennek a nagy várnak, s tán odaképzelte magát annak az ősanyának, aki saját kezeivel szedte le a levendula virágát, s főzte belőle azt a királynévizet, amitől szépsége örökkétartó lett.
Egyszer csak azt kérdé – mintha egy gondolatakadály felébresztette volna –, a kérdés egy álom folytatása volt.
– De hát az a tömérdek ember hol vette itt a vizet? Hisz itt ezernyi népnek kellett lakni!
– Jöjjön oda velem, majd megmutatom.
Annak a pázsittal benőtt kis völgynek a mélyén látszott egy kerek romhalmaz, közepén kifalazott mély üreggel.
– Ez volt a kút.
Ferenc egy követ dobott le abba, a falakba ütköző kavics zöreje percekig hallható volt.
– Ez a kút nagyon mély lehet – mondá Pálma.
– Egész a bérc aljáig lehatol.
– Iszonyú árba kerülhetett az.
– Valóban iszonyú ár volt: de nem arany, hanem iszonyú szerelem.
– Ah! E kútnak regényes története van?
– Annál regényesebb, mert igaz. Őrjöngő lélek kellett hozzá, mely megkísértse és végrehajtsa.
– Ön tudja ezt a történetet? Talán költeményt is írtak róla?
– Én is ismerek egyet.
– Tudja ön könyv nélkül?
– Tudom.
– Kérem. Mondja el nekem!
Olyan szépen tudott kérni.
– Kissé hosszú.
– Annál jobb lesz – mondá Pálma, s gyermeteg tudnivággyal veté le magát a bársonykerevetre; félkönyökére dőlve rajta. Igen: egy hajdani nagy kőválú volt ott, melynek a félpárkánya le volt törve: azt most, mint a dagadó párna, úgy benőtte a bársonymoh, amiből a tavaszi kígyójácint zafir virágbimbói kandikáltak elő. Ez volt a bársonykerevet. – Üljön le oda a tabouret-re.
Igen. Zsámolyka is volt ott a felolvasó számára: egy tört amfora talapja. Arra leülhetett a hölgy lábaihoz.
Aztán hölgye kezét kezébe véve, elmondá neki azt a költeményt, ami nincs a közönség számára írva.
A sokat szenvedett Omár története ez. Derék fiatal lovag volt; távol Ázsia szülötte. A nagy hadjáratban mely az Allah-hívők minden nemzetét egyesítve hozta a nyugot ellen, foglyul esett Omár huszonnégy társával Zabola vezér hatalmába. Otthon a szép Libanon völgyén fiatal mátka epedett utána, egyike azoknak, akik együtt halnak meg a hűséggel, a szép Laila. Omár bég ajánlott magáért roppant váltságdíjat győztes elfogójának, mesés díjat. Az még mesésebb árt kívánt tőle. Visszaadja neki szabadságát, ha ő és társai itt e vár sziláján kutat fúrnak, mely élő vízre talál. Hozzáfogtak. Rémséges munka volt, minden ölnél súlyosbodó. Vívtak a kővel. Ásták a börtön falát, lefelé, a föld mélye felé keresztül. A huszonnégy társ egyenkint mind megszabadult. Át a túlvilágba. Utoljára Omár maga egyedül maradt. Ő küzd tovább a sziklával, száz ölnyi mélységben, ott döng éjszakánkint nehéz pörölyütése. Esténkint felhúzták őt a mélyből, az Isten világát látni, a szabad levegőt beszívni, a csillagokhoz beszélni. Ilyenkor meglátja őt az erkély ablakából a várúr szép leánya: Rózsa. Ismeri a halavány ifjú történetét, ki szabadságért küzd napon és éjen át, iszonyatos esztendőkön át a szikla szívében. A leány könyörög apjának, hogy bocsássa őt szabadon, könyörög a sziklának, hogy adja meg, amit keres. A szikla szíve érzőbb, egy napon felfakad a kövek mélységeiből a keresett forrás. Omár megtalála börtöne végét; a kút megtelt. Van diadala várban. A hőst ünnepelik. Aranyba, bársonyba öltöztetik. Most már nemcsak a szabadságot kínálják vissza neki; a vár ura szerető leányát kész hozzáadni. Övé lesz a vár és hölgy, kincs és szerelem. De Omár csak e nevet hangoztatja most is: Laila. Ez volt jajkiáltásának hangja, ez álomébresztője, e hanggal ostromolta a sziklát; e hanggal hívta le a csillagokat onnan felülről s a vizek szellemeit a föld mélyéből. Beszélni is elfelejtett, csak ez egy nevet nem felejté.
Készült a menyegzői pompa. Csojtáros paripán, vőfélyei élén a vőlegény. Mikor kiértek a föllobogózott udvarra, sarkantyúba kapta paripáját, fölvágtatott a bástyára, amit most is „mátkaugrónak” neveznek, s onnan egy szökéssel leugrott. Mohamednek minden prófétája, Jézusnak minden szentei segítettek, hogy össze nem zúzta magát; megmenekült, visszakiáltva az utána bámulókra: Laila!
Meglehet, hogy szép is volt ez a költemény. Lehet, hogy csak a meleg, átérzett előadás tette megkapóvá; vagy talán csak a leány hangulatának fogékonysága talált abban annyi rokonszenves gondolatot: Pálma el volt tőle ragadtatva. A szemeiben ragyogtak a könnyek. Megtudta, hogy még a villogó kardnál is van szebb, ami a férfit széppé varázsolja. Nem bírta titkolni elragadtatását. Odafutott a kúthoz, s lehajolva annak mély ürege fölé, lekiáltá abba:
– Laila! Omár! – s várta hogy nem kiáltanak-e vissza?
Ferenc visszatartá őt kezénél fogva.
– Vigyázzon, a kőpárkány omlatag.
Pálma leszakított egy repkényágat a kőről, s azt Ferenc kalapja körül fonta.
Büszke volt rá.
Hisz ez több, mint fejedelmi fényűzés! Ezt nem szerezheti meg magának sem Napóleon, sem Rothschild, hogy egy költője legyen, aki rajta kívül nem költő senkire nézve a világon; akinek remekműveit nem hallja, nem olvassa senki más, egyedül ő.
Hát nem igaz-e? Vezércsillag, amit nem lát senki más az égen, csak egyedül az, aki azt magáénak választotta.
– És ez a költemény nincs se leírva, se kinyomtatva sehol – mondá Ferencnek. – Ne is legyen. De én azt mégis bírni fogom. Tudja ön, hogyan? Ön szakról szakra el fogja azt annyiszor mondani előttem, amíg azt könyv nélkül megtanulom, s akkor ketten fogjuk azt bírni, és senki más.
Ferenc el volt bűvölve ettől a kívánságtól. Hogy ne ígérte volna meg? Szájról szájra fogja átadni a „szegény Omár” történetét, aki olyan bolond volt, hogy Pálma grófnő ősapjának kutat fúrt a sziklájába, s mikor ez a leányát kínálta neki, hazafutott régi kedveséhez!
– Megláthatjuk azt a bástyát, ahonnan Omár aláugratott? – kérdé a leány.
– Visszatértünkben oda kerülhetünk.
Pálma egy ágacskát tört le a levendulabokorból, s azt a süvegje mellé tűzte. Aztán búcsút vett a bokorlakó kis madárkáktól, lelkeikre kötve, hogy a kicsinyeiket szeressék, s a kedveseikhez hívek maradjanak. Azok azt meg is értették.
– Akarja ön, hogy felmenjünk a „mátkaugró”-hoz? – Pálma a fejét rázta.
– Nem! Nem! Az ominózus hely. Nem szeretem a baljóslatokat. Kússzunk fel inkább ahhoz a párkánykőhöz, ahonnan az egész tájat belátni.
Kissé merész volt a vállalat. Egy félig leomlott kőfalat kellett felhasználni lépcső gyanánt, itt-ott kiálló kövekre lépegetve, s fél kézzel a falba gyökerezett vad rezeda kóróiba kapaszkodva. Ámde hisz ott volt Ferenc: ő ment elöl, kiszámítva minden lépést, s kezével Pálma kezét tartva. A veszélyes lépcsőzet meg lett hódítva diadalmasan; innen aztán egy fűvel benőtt keskeny párkányzaton át el lehetett jutni a hajdani címerterem ajtajáig. A padozat elmeszesült márványát benőtte már a fű. A hajdani fegyverdísz helyett az öles vadsóska dárdás levelei díszítik a falakat; a szögletekben madárkoponyák vannak elszórva: vércsék, baglyok tartják itt most lakomáikat. A terem túlsó oldalán van egy kettős ajtó: tulajdonképpen egy boltozattól átívelt nyílás, melyet egy gránit támoszlop választ kétfelé. Innen volt valaha a kijárás az erkélyre, mely az egész homlokzaton végigfutott; most már csak egy gyámkő áll ki belőle: egy ölnyi hosszú gránitdarab, csodás dzsinnfőben végződő: csak olyan széles, hogy egy ember megállhat rajta. Alatta az omladék tövéig hat ölnyi mélység és azután a meredeken aláhanyatló sziklaoldal, melyet a mélyből felnyúló fenyőóriások sudarai takarnak el.
Pálma kiszökött e gyámkőre, s merészen lépett annak a végső csúcsára. Tehette. A háta mögött állt Ferenc, olyan közel tartva hozzá kiterjesztett két karját – mint amilyen közel szokta tartani az őrangyal a kezét a mélységbe letekintő gyermek feje fölött.
A látvány megjutalmazta a merész fáradságot. A feltisztult ég mellett egész a távol láthatáron felmeredő Szent István tornyáig lehetett belátni a szép körtájképet, mely összességében oly fenséges, mint részleteiben elandalító. Őserdőkbe burkolt hegyhátak, átszelve zöld völgyszalagoktól, miken fehér patakok kígyóznak végig; az elszórt falvak piros födelű templomaikkal, karcsú bádogfödte tornyaikkal, a kelepelő malmok a völgyekben, a hámorok tűzvilága az erdők sötétjében, a fákkal szegélyezett utak, amik mind a kép előterébe futnak össze, ahol egy magas dombtetőn emelkedik ki az újabb kori Gargóvár, reneszánsz ízlésű épülethalmazával, a zöldmázas háztetőn veres betűkkel kirakva az építtető neve. Fölötte az I. H. S. a kereszttel, alatta az évszám: 1723. A pragmatica sanctio éve. Az őrtoronyból lomhán csügg alá a zászló, a család színeivel: veres és zöld: a Szent István-rend színei. Fejedelmi lakás az.
És távol, az átlátszó köd leplében, két sötét erdő közé, mint egy rámába szorítva, látszott egy gyönyörű kis napsütötte völgy, keresztül-kasul szeldelve vetéstáblák, barna, sárga és mindenféle zöldben pompázó sávjaival, a teknőjében egy kis falu, s egészen erre fordulva egy fehér úri lak, nagy kerttel a háta mögött. A nap úgy reátűz, hogy az ablakait meg lehetne számlálni a távolból. Körülötte szerteszéjjel sárga, barna, piros tetejű házak, zöldre, kékre, rózsaszínre festett falakkal: mint egy skatulyából kiszórt gyermekjáték.
Pálma két kezét keblére fektetve, bámult le sokáig ez átnézhetetlen képre.
– Nem szédül ön még? – suttogá az ott a háta mögött.
– Hisz itt van ön – mondá Pálma, s aztán nagyot sóhajtott. – Ha már attól a gondolattól nem szédülök, hogy ez a végtelen tömérdek nagy kép, ami itt körülvesz, mind, mind az én birtokom, s aztán, hogy meg kell érnem azt az időt, amikor semmi, de semmi nem lesz belőle az enyém…
– Valami talán mégis az lesz.
Egy felvillanó mosoly elűzte Pálma arcáról a búskomorságot.
– Az a völgyecske ott? Azzal a fehér házzal? Az az öné?
– Nem az.
– Hát kié?
– A „mienk”.
E szóra Pálma csakugyan kicsinyben múlt, hogy le nem szédült, de nem a mélységbe, hanem Ferenc karjai közé.
– Ah, ha én most repülni tudnék!
És aztán nem bámult többé egyebet abból a nagy panorámából, mint azt a kis talitarka völgyet. Alig akart tőle megválni. Ferencnek figyelmeztetni kellett őt rá, hogy ideje lesz a visszatérésre gondolni. Olyan nehezen határozta el rá magát.
Most azután igazán jó lett volna Pálmának, ha repülni tudott volna, mert felmászni a meredek düledéken még csak könnyű tudomány, de lejönni nagy mesterség.
Visszatérett Ferencnek kellett elöl menni. Az egyik lábával biztos támpontot keresve, a másikat megfeszíté, hogy arra lépjen rá Pálma, mint egy lépcsőre. Hanem a leszállásnál nagyon ügyetlen volt a leány. Olyan gyámoltalanul nézegetett, hol fel, hol alá, reszkető kezeivel a kőből kinőtt bozótba kapaszkodva, hogy utoljára Ferenc félretett minden etikettet, s egy bátortalan lépésnél átkarolta a leánynak mind a két térdét, s az ölébe vette egészen, így aztán nagy óvatosan szállt alá könnyű terhével együtt. A leány átkarolta a nyakát.
Az út veszedelmese véget is ért már, talán a maga lábán is tovább tudott volna már menni a leány, de még csak mindig úgy vitte a karján. Még nagy kövek voltak az útban!
A leány számlálta magában: „egy-kettő-három”.
Mégis az ölében vitte. Most már csak apró kövek voltak az útban. Igen, de hegyesek, sértők. „Négy-öt-hat.”
Az apró kövek is elfogytak. De még következett a tövisbozót. Szúrós, tépő tövis. „Hét-nyolc-kilenc.”
De már a tövisből is kifogyott: pázsit következett, szép puha fű. De a fű között kígyó lappanghat. Még egy lépés, azt elriasztani, aztán még egy, kikeresni a legtisztább helyet s még egy utolsó, térdre ereszkedni, s úgy tenni le a földre karján hozott kincsét, talán hozzá is ért az ajka a köntöséhez. A leány azt mondá: „tizenkettő”.
– Tizenkét percig tudott ön csaló lenni! Már amott letehetett volna…
Ferenc folyvást térden állva, mint egy rajtakapott gyermek tekintett föl rá, bocsánatkérőleg.
– Tolvaj voltam?
– Bolond „vagy!” A magadét loptad meg!
S azzal a térdeplőnek önkényt a térdére vetette magát, s még egyszer átölelte a nyakát.
Valaki nézte őket a kapuból.
Ők is látták azt, az is látta őket, s egyik sem riadt fel a másiktól.
Egy tizenhat agancsos gím állt a kapubejárat előtt. Az erdők ősarisztokratája. Nemes fejét magasra emelte a hercegi koronával. A szarvasok hímei nem szégyenlik szarvaikat. Ők azt nem a feleségeiktől kapják. Az az ő címerkoronájuk: minden évben egy ranggal többet mutat; nemes, bojár, lovag, báró, gróf, márki, grand, herceg, fürst, fejedelem! s még odább!
Olyan csendes, nyugodt méltósággal nézett arra a másik kettőre, akivel az ősromok közt (most már közös otthon) a véletlen összehozta. Azok meg vissza őrá.
Az ebek előrohantak a bozótból, s csaholásukra mint egy félbeszakadt álom, tűnt el a kép. A szarvas nem állt a kapuban, s a leány nem csüggött a férfi vállán.
Egy búcsúköszöntést vetett kezével a romok felé.
– Adieu örökre. – S aztán végigtekintve még egyszer a kapuból határt nem láttató uradalmán, felsóhajtva mondá: – Téged mind nem sajnállak; hanem azt az egy levendulabokrot – azt sajnálom.
Mire visszakerültek a gargóvári kastélyba, az urak már minden számadással tisztában voltak.
