„Őrködjék fölötte…”
„Őrködjék fölötte…”
A szép, meleg tavasszal egyszerre minden kibújt a földből. Nemcsak a füvek és virágok, hanem a magyar seregek is. Megfordult a világ sorja. Új fejezet kezdődött a históriában.
A futó táblabírák, a hadnagyokból lett vezérek visszatértek, mint győztes hősök. Hihetetlen dolgok mentek végbe.
Egy szép napon ismét Gorombolyi nevével ébredt fel a szép Vág-völgye. Itt lesz holnap! Nem őrnagy most, hanem tábornok. Csodákkal határos, ami mindent elkövetett. Egész hadoszlopokat göngyölített fel maga előtt. Némelyek azt mondják, hogy van harmincezer embere, mások, hogy csak háromezer, ismét mások, hogy csak háromszáz, hanem ezek aztán nem is emberek, hanem táltosok. Annyi igaz, hogy fényes délben rohammal foglalt el egy várost, amit ágyúkkal, lovas és gyalog csapatokkal megszállva tartott az ellenfél: azt kiverte, szétszórta, ágyúit elvette, tisztikarát az ebédnél elfogta, olyan rémületet gerjesztett maga előtt, hogy a generalissimus egy egész hadosztályt detachírozott a feltartóztatására.
Abban az elfogott tisztikarban a többek között ott volt a gróf ** vezette szabadcsapat tiszteivel együtt a mi barátunk: Opatovszky Soma is. A fogoly tiszteket Pestre küldték. A főváros jobb parti része már akkor magyar kézben volt.
Hiszen az ellenfél fogoly tisztjeivel a magyarok igen udvariasan bántak. Soha jobb dolga nem volt annak a két muszka tisztnek, akiket Bem Brassónál elfogott, mint Debrecenben. Mindennap lakomára voltak híva, s úgy megszerették itt, hogy alig akartak elválni. Azóta vagy tábornokok lettek, vagy nihilisták.
De annál kevésbé volt megnyugtató Kornél úrfi sorsa, mert a magyarok nem követték ez esetben azt a jelszót, hogy „mitgefangen, mitgetrunken” – hanem mikor a traktába került a sor, azt mondták, hogy a többi csak hadd legyen „getrunken”, te magad pedig – tanuld meg, hogy mi az a márciális törvény.
Biz annak azóta hírét sem hallotta senki. Azt sem tudja a mai kor, hogy a „márciális” sör-e, vagy szagos ibolya.
Ott termett az Debrecenben. Most is emlékezem még reá, mikor egy zúzmarás februári reggel felolvasták abban a rideg külsejű szőnyegtelen nagy teremben az I-ső §-t: „a honvédelmi bizottmány felhatalmaztatik, hogy ott, hol a körülmények megkívánják, rögtönítélő hadi s polgári vegyes bíróságot alakítson”. Láttam a mostani kormánypárti embereket keményen harcolni azon elv mellett, hogy ily bíróságok helyett a vármegyék esküdtszék útján ítéljenek a vádlottak fölött, s előttem a tűzlángarcaik, a most már ősz, még akkor koromfekete szakállú szélsőbali szónokoknak, akik azt az eszmét vitték diadalra, hogy ne esküdtszék legyen a bíró, ne is az országgyűlés nevezze ki a bírákat, hanem a kormány.
Még most is borsódzik bele a hátam, mikor visszagondolok arra a paragrafusra, hogy ha egy újságíró álhíreket, pletykákat közöl, a márciális bíróság elé állíttassék. Szerencsére ezt az egyet leszavazták. Mert ha ez érvényben volna, mai nap úgy vadásznának az újságírókra széltében, mint augusztus tizenhatodikán a nyulakra a mezőn! – Mert a márciális törvény csak egy büntetést ismert: halált; az ítéletnek a kimondás után három óra múlva végre kell hajtatni, minden apelláta nélkül.
Tehát Soma úrfinak a dolga semmi sem volt kevésbé, mint tréfás. Szerencséje volt, hogy a kerületi illetőségénél fogva a pesti vészbíróság elé tartozott az ügye, az pedig még nem alakult meg – bizonyos elháríthatatlan akadályok miatt, s ezzel egy kis bitóhaladékot (galgenfrist) kapott a jámbor.
Amint megtudta Soma úrfi fátumát Ferenc bácsi, természetes, hogy rögtön félbeszakította a boldog pásztorórák ábrándjait Gargóváron, csak úgy útiköpenyegben búcsúzva el Pálmától rögtön vágtatott le Pestre; vitte magával a vármegye meg a doktor dekrétumait és paréreit, amelyekben konstatáltatik, elhatároztatik, hogy Opatovszky Kornél elmeháborodott, s ilyenformán beszámítás alá nem eső. Sehol a világon az őrültet ki nem végzik. És szerencsére a vésztörvényszék elnöke humánus, törvénytudó ember volt; Illavaynak régi jó ismerőse.
Alig távozott el a jegyese, Pálma kap egy levelet az ismerős női kéztől: a szokott színű papíron, a gyászfecskével.
Ezúttal csak ez a két szó volt beleírva:
„Őrködjék fölötte!”
Pálma nem tudta mire magyarázni ezt az intést.
Hiszen hogy őrködhetik egy nő egy férfi fölött? Ami hatalmában áll, azt különben is megteszi, nem kell rá figyelmeztetés. Mindenüvé csak nem kísérheti, hogy vigyázzon rá. S kivált egy olyan férfira, mint Illavay. Annál van az ész, az erő; és mégis ő vigyázzon rá, a megtestesült gyámoltalanság? S minő veszély lehet az, ami ellen őt Pálma megvédheti! Ok nélkül pedig ilyen levelet nem írnak.
Nem tudta elképzelni; – pedig mindenféle bajra gondolt a világon.
Tehát ezek a napok voltak azok, amikben a Vág-vidéken arra ébredtek az emberek, hogy „jön Gorombolyi!” A hős, a dicső ember! Nem volt már senki megrémülve a közeledtétől: várták, mint a Messiást. Deputációkat küldtek eléje, kaptak rajta, hogy melyik város nyerje meg vendégének egész dandárával együtt, s csinálták eléje a diadalíveket minden város, minden falu végén, ahol keresztül fog vonulni.
Ezúttal Temetvényi Ferdinánd is kidugta a csigaszarvait a házból. Elküldé magát mr. Cousint egy lekötelező levéllel a diadalmas hős elé, meginvitálva őt Gargóvárra.
Gorombolyi azt válaszolta, hogy különben is szándéka volt a grófot meglátogatni, bárha szállásra ott nem maradhat is; de egy rövid ebédre, ahol egyről-másról majd elbeszélgetnek.
A grófot ez az izenet egészen kihozta rendes apátiájából. Minden előkészületet megtett nagyhírű vendége méltó fogadására. A helység végén építették a diadalívet a fenyőgallyakból, piros bazsarózsákból rakva ki a homlokzatán e szókat: „Isten hozott!” A piacon emelvényt állítottak fel, ahol a plébános fogja őt üdvözölni, becsületes tótországi magyar szónoklattal: ellenben a veszpilló latin ódával fogja őt megtisztelni. Sőt a gróf maga is eléje fog lovagolni pompásan felcsojtározott paripán, s nagy tanakodás folyt afölött, hogy vajon teljes mágnási díszpompában rukkoljon-e ki, vagy nagyobb megtiszteltetésnek fogja venni a demokrata hadvezér, ha egyszerű polgári magyar viseletben, kerek, fekete strucctollas kalappal a fején üdvözli őt a vár ura? Az utóbbiban állapodtak meg. S volt kínja egy tenyérnyi papirosdarabnak, amiről a gróf egy ötsoros szónoklatot betanult előtte való este, minden étel után felkelt, és kiment a szomszéd szobába, még egyszer átolvasni a beszédet, s egész akadémiai discussió folyt afölött a plébánossal, hogy vajon helyesen lesz-e e szó mondva: „szerencséltet”? Mert az ő ifjú korában ez a szó annyit jelentett, hogy „valami veszedelembe visz”. Hanem aztán szavazattöbbséggel el lett döntve, hogy ez a mai nap fogalmai szerint annyit tesz, hogy „boldogít”. A gróf mégis jobb szerette volna azt mondani, hogy „megboldogít”.
Pálmára az a hatása volt ennek a nagy előkészület-fitogtatásnak, mintha ennek a kivitelében valami hibának kellene történni.
Az ember azért mutogatja, hogy szörnyen menni akar, hogy ha történetesen elmarad a menetele, azt mondhassa: „Ej, milyen nagyon sajnálom! Pedig hogy készültem rá!”
Csakugyan az is lett belőle. Mikor már korán reggel készen álltak a hintók, a bandérium nyeregben ült, a huszonnégy szűz felállítva a diadalív két oldalán; a mozsarak elhelyezve az óvár parkján meg a piacon; már a gróf is felvette a polgárias szabású fekete bársony Zrínyi-dolmányt, aminek még egy, válltól könyökig érő második kurta ujja volt, a hozzá illő fekete strucctollas kalábriaival, s a magyar öltözetet még polgárias minőségében is kiegészítő kardot is felkötötte hozzá, aminek oxidált ezüsttokja volt, hát akkor az a véletlen baleset történt, hogy mikor már a lóra fel akart ülni, a jobb lába lecsúszott a kengyelről, s azzal a bal térdével oly szerencsétlenül esett a kövezetre, hogy úgy kellett őt fölvinni a szobájába; nem tudott a lábán állni. A szerencsére jelenlevő járási sebész rögtön megvizsgálta a sérülést, s hideg borogatásokat rendelt. Cousin úr titokban megsúgta mindenkinek, hogy a gróf veszedelmes csontrepedést szenvedett a térdkalácsában, de ezt nem kell tovább adni, s különösen a comtesse előtt titokban kell tartani. Annálfogva ezt Pálma két perc múlva megtudta, s rögtön, a toalett-asztala mellől, azon módon, szétbontott hajjal rohant az atyja szobájába. Azt már a nyugágyon fekve találta; a sebész zsindelyről meg gipszről beszélt, a sérült láb be volt pólyálva erősen.
– Az Istenért! Nagy bajod történt? – kérdé Pálma.
– Tudod, hogy én szisszenés nélkül szoktam tűrni a fájdalmakat.
Az igaz, ha nagy baja volt a grófnak, azt el tudta titkolni, mikor már ő elkezdett hangosan nyögni, akkor csaknem bizonyos volt, hogy semmi baja sincs.
Azonban még most is rajta volt a duplaujjas bársony Zrínyi-dolmány.
– Ágyba kellene feküdnöd! Mért nem vetkőzteted le magadat, s nem veszed fel a hálókabátot?
– Majd később – mondá a gróf fanyar képpel. Pálma kezdett érteni. – Csak te siess a magad toalettjével elkészülni. Őexcellenciája a tisztelt – hős – nemsokára megérkezik. Hogy elfogadhasd. Vezessétek egyenesen ide hozzám.
Most már egészen értette Pálma. A magas vendégnek látni kell, hogy egész a jelmez fölvételéig készen volt az üdvözletére minden! Csak az a sajnos baleset! Milyen kár!
Vissza is ment aztán nyugodtan a toalett-szobájába Pálma, s hagyta a komornájának a hajával azt csinálni, amit legjobbnak lát.
Az ünnepélyességekben nem történt semmi hiba. A tarackok pompásan elsültek, a szónoklatok még pompásabban; Gorombolyi szintén kitett magáért, a magyar, tót és latin szónoklatokra ugyanazon idiomákban felelt meg ex tripode, s azok mind monumentális beszédek voltak. Külső pompát ugyan nem hozott magával, ha csak azt az atillája könyökére varrott két öreg foltot nem vesszük annak. A gonosz nyelvek ugyan azt beszélik, hogy nem volt az az atilla a könyökein kiszakadva, hanem a tábornok csak azért varratta azokat oda, mert a jó katonát legjobban díszíti a foltos ruha: a hadakozás közben nem ér rá az ember kosztümöt változtatni. Az arany gallér sem volt új a atillán, a pléhgallérban az ócskaság teszi meg a pompát. Mellén ott volt a pirosszalagos érdemrend.
Hanem azért macedoniai Nagy Sándor sem viselt büszkébb arcot, mint amilyennel ő beköszöntött a gargói kastélyba. Látszott minden vonásán az az önérzet, hogy ez az az ember, aki minden szembejövő ellenséget megver, minden szónokot ledisputál, s minden asszonyfélét meghódít.
Már hírül adták neki útközben a gróf balesetét. Annálfogva kíséretét az elfogadási teremben hagyva egyedül keresé föl Temetvényit hálószobájában.
Pálma fogadta a vendéget.
– Nézze szegény atyámat, milyen nagy baj érte.
Gorombolyi egyike volt a legigazhívőbb embereknek.
Egész részvéttel járult a gróf fekvőhelyéhez, kinek a megszenvedett lába egy fauteuilre volt téve, míg maga egy bőrcauseuseön feküdt.
– A legnagyobb részvéttel hallottuk mindnyájan a gróf balesetét. Remélem, hogy nem lesznek komolyabb következései. Rögtön küldtem a tábori törzsorvosért. Óh, az egy Galenus!
A gróf bágyadt hangon beszélte el, hogyan történt ez az eset, s kifejezte arcával, hogy mennyi önuralkodásába kerül metsző fájdalmait leküzdeni.
– Legyen e fájdalmaknak meggyógyító írja az a tudat, hogy ön ezeket hazája szolgálatában nyerte. Ez a seb oly drága érdem lesz a haza előtt, mintha az ütközetben érte volna önt. Ezt sem mulasztandom el mindazokkal tudatni, kiknek feladatuk leend a hazafiúi érdemeket egykor megjutalmazni. Még ma megírom Debrecenbe, hogy Temetvényi gróf a kivonulás alkalmával a bal térdén sebet kapott.
(„Hű, teringettét! – szepegett magában a gróf–, ez sok lesz a jóból. Mire ez a hír Debrecenbe eljut, már akkorra tizenkét fontos ágyúgolyó hordta el a lábát. Jó lesz ezzel alábbhagyni.”)
– Óh, kérem, szót sem érdemel – mondá egyszerre nekiderülő arccal. – Egy kis bőrhorzsolás, semmi egyéb; két nap múlva nyoma sem marad. Ne is beszéljünk róla. Én azért részt fogok venni a barátságos lakomában, amire excellenciátok kegyes volt szíves meghívásomat elfogadni.
– Bocsánat, gróf úr, én önt nem „excellenciáztam”.
– Ah, az engem nem is illet meg. Én csak egyszerű polgártárs vagyok. Én tudom, hogy semmi sem vagyok. De ön egy tábornok. Azt megilleti az excellencia.
– No, ha nem akarjuk egymást polgártársnak nevezni, hát nem bánom, excellenciázzuk egymást mind a ketten.
Aztán addig komplimentíroztak egymásnak, míg Pálma kinevette mind a kettőjüket. – Ami Gorombolyinak nagyon megtetszett.
Odanyújtá a kezét a grófnőnek.
– Megengedi a gargói hősnő, hogy hódolatom adóját egy kézcsókban lerójam?
Megengedte, de nagyot bámult.
– Hogy jutok én a gargói hősnő címhez?
– Hát hisz önt az egész világ így hívja. Azt hiszi ön, hogy nem zengi az egész ország négy sarka vissza a gargói hősnők nevét, ahogy az egri hősnőkét örökre fenntartá; akik ama dicső ütközetben a férfiakat lelkesítő buzdításaikkal ösztönzék a győzelemre.
– A tábornok úr tréfál. Azt a mi kis csetepaténkat érti? – szólt közbe a gróf.
– Mit? Kis csetepaté? Uram! Az egy világtörténeti momentum volt! Amit mi többiek tettünk, az mind semmi. Mit Bem erdélyi hadjárata? Mit Perczel Mór bánáti harcai? Mit ennek a patikáriusnak az egész hadviselése? az én portyázásomat nem is emlegetve; – mi ez mind ahhoz a hőstetthez, amit ez a szolgabíró itten véghezvitt? Amazoknak mind hadseregek álltak a rendelkezésére; ágyúpark, lovassági dandár: ez meg itt puszta kézzel, kaszás, vasvillás néppel nekimegy az ellenségnek, s elveszi a fejünk fölül azt a nagy veszedelmet, mely egész FelsőMagyarországot fenyegette. Uram! Ez a név a honmentők sorába lesz felírva, s én nagyon örülök rajta, hogy excellenciátok neve együtt emlegettetik vele.
– Igazán? – kérdezé érdekelten a gróf. – Ez csakugyan valami nevezetes cselekedet volt?
– Annyira nevezetes, hogy nem tudunk a megjutalmazásra elég nagyot kigondolni. Hol van ez a dicső férfiú? Én azt hittem, hogy itt találom.
A gróf leányával egy jelentékeny pillantást váltott.
– Igen. Illavay úr a mi családunk legbensőbb barátjai közé tartozik. Mi „mind” nagyon szeretjük őt. Sajnálni fogja nagyon, hogy nem élvezheti személyesen e magas elismerést, ő kénytelen volt hirtelen elutazni Pestre; – úgy gondolom, az unokaöccse miatt.
– Tudtam! Ez az ember keresztyénebb Szent Péter apostolnál! Most másodszor is ki akarja szabadítani azt a semmiházit; de ezúttal mondhatom, hogy hiába jár. Az áruló számára nincsen mentség.
Pálma szánakozott rajta. Olyan furcsa volt szegény fiú, mikor abban a kifordított piros bélésű ruhában itt ült az asztalnál, s két kézzel tömte a szájába, ami ennivaló volt, s közben lesunyt fővel kacagott a saját bolondságán. Hogy ezt főbe lőjék.
– De tábornok úr, csak nem lehet megöletni egy bolondot.
– Ejh, grófnő, most mindnyájan bolondok vagyunk. Hát én nem vagyok bolond, aki odaállok az ágyú elébe, s lövöldöztetek magamra – azért, hogy egy darab telefirkált papirost valaki összetépett. Hát az a honvéd, aki fél lábbal kerül haza, nem volt bolond, hogy az alkotmány kedveért sántává lövette magát. Mi is bolondok vagyunk, az ellenfeleink is azok, s amelyikünk a másikat megkaphatja, azt teszi vele, hogy okos embert csinál belőle: aminek egyedüli módja az, hogy elküldjük egymást egy más plánétára. Mindnyájunk között azonban az én Illavay barátom a legnagyobb bolond, aki meg akar szabadítani egy embert, aki azonkívül, hogy a hazának, az egész emberiségnek nyűge, még azonfelül is végzetszerű ellensége; s aki, ha elpusztul, jól jár vele a haza és minden ember, de különösen Illavay.
– Talán éppen azért szabadítja meg.
– Dejsz abban ugyan hiába fárad. Mehet Pestre, ott meg sem hallgatják, s ha Debrecenbe szalad, ott meg galléron fogják Illavay barátomat azonnal; de még csak lélegzetet venni sem engedik, hanem extra postán vagy léghajón kergetik vissza; otthon a helyed barátom! ki vagy nevezve Felső-Magyarország kormánybiztosának: siess!
– Kormánybiztosnak? – szólt elámulva Temetvényi. Pálma megdöbbenve hajolt közel az atyjához, s ettől fogva mindig talált valami igazítanivalót a vánkosán, tán súgott is a fülébe valamit. Gorombolyi felől tehette. Az, mikor benne volt a beszédben, annyira el volt foglalva saját magával, hogy se látott, se hallott.
– De talán az igen nehéz feladat is lesz egy olyan egyszerű emberre nézve, mint Illavay, ahogy nekem van szerencsém őt ismerni – mondá a gróf.
– Mit? – Szerény tehetség! Egy Pitt, egy Canning magyar kiadásban! Óriási talentum! És minő gazdag tanulmány! Csakhogy nem szokott vele kérkedni. Mikor a fiatal óriások hencegnek, és beszélnek a maguk utazásairól Pozsonytól Wiesbadenig, ő csak meghúzza magát és hallgat. Senki sem gondolná róla, hogy ő már fiatal korában egy évig tanulmányozta a helyszínén az angol adminisztrációt, a londoni rendőrintézményt. Még csak azt sem árulja el, hogy angolul tud, a kisujjában van minden államtudomány, s az egész markában a praxis. Csak fel kellett őt fedeznünk, hogy az értékét megismerjük. Az pedig ecclatanter megtörtént ama hírhedett ütközetben, ahol pusztán adminisztratív úton contracarrírozta a legveszedelmesebb stratégiai manővert. Ha fél évig a Felvidék kormánybiztosa lesz, a fejemet teszem egy fületlen gomb ellen, hogy belügyminiszterré fog kipattanni a gubójából.
Gorombolyi egészen nekivörösödött, annyira át volt hatva annak az igazságától, amit mondott.
Pálma idegein valami reszketés futott végig. Úgy fázik az ember, mikor valakit, akit szeret, úgy magasztalnak, hogy félteni legyen kénytelen. Ő már tudta a titkot, hogy Ferencnek a szíve mélyén vannak rettenetes indulatok, amiket lángra lehet lobbantani. Ha valaki meggyújtja őket! Kezdte már sejteni, hogy mit tesz az az intés: „Őrködjetek fölötte”.
Valamit súgott az atyjának. A gróf ismét megszólalt.
– Mi nagyon jó barátjai vagyunk Illavaynak. Azért azt hisszük, hogy az ilyen magas aspirációk nem valók olyan középszerű sorsban levő embernek, mint ő.
– Hogyan? Középszerű sorsú! Hisz egy hét nem telik bele, hát Illavay éppen olyan hatalmas dinaszta lesz, mint excellenciátok: az apátvári rengeteg uradalom birtokosa.
– Hisz az Opatovszky Kornélé! – szólt közbe hirtelen Pálma, nem lévén türelme a hangtovábbadó főnek súgni meg elébb ellenvetését.
– Az nincs már – szólt Gorombolyi hidegen.
– De ő még él – erősködék Pálma.
– Ha él, sincs többé. Birtokát eljátszotta: az törvényeink szerint az államra esett vissza. Most már nem örökség, hanem donáció útján fogja azokat megkapni Illavay.
A gróf ezalatt beletalálta magát leánya eszmejárásába, maga vette át a szót. Amit erre mondani kellett, azt Pálma is gondolta ugyan, de neki nehéz lett volna azt kifejezni.
– Ne felejtsük el, excellencia, hogy az Opatovszky birtok olyan állapotban van, hogy annak a rendezését, aztán meg Magyarország belügyeinek a rendezését egy és ugyanazon ember, ha még oly óriási nagy tehetség is, meg nem bírja.
– Én bizony nem tudnám elképzelni, hogy mért ne bírná meg? Hogy sok adósság fekszik rajta? Hát aztán kap egy millió úrbéri kárpótlást az uradalma, s azzal kifizet minden tartozást, még a beruházásokra is marad.
A gróf mosolyogva szippantott egyet az arany burnótszelencéjéből, mely kinyitás közben a Sevillai borbélyból játszott egy áriát.
– De hol van az az egy millió?
– Hol van? Hát ott van a debreceni városházának a pincéjében. Tél óta négy sajtógép egyebet sem csinál, mint azt préseli, ott áll készen, satinirozva, száz egész millió, s még jön utána valami ötven: ami e kárpótlásra van szánva. Csupa százas bankjegyek. Nem látott még excellenciád magyar százasokat?
A gróf a fejét rázta.
– Mutatok. Nálam van valami kétszáz darab. – Azzal előhúzta a tárcáját, s kivett a csomag közül egyet, s odanyújtá Temetvényinek azt az ezüstszürkével nyomatott, ropogós papírlapot, amit az bámulva nézett agyon a lornyonján keresztül.
Ez már tény! Egy százforintos bankjegy. Amely állam már százforintos bankjegyeket mer kibocsátani, az már nemcsak maga bízik a jövendőben, de másoknak is bíznia kell benne. Ez már egészen más tünemény, mint a Rákóczi-féle „libertás” rézforint.
A gróf konkrét alakot akart adni tamáskodása megszűntének.
– Nem engedne át nekem ezekből excellenciád beváltás végett vagy ötven darabot; – osztrák bankjegyekért?
(Szerelmi vallomás a hazának!)
Gorombolyi büszkén felkacagott.
– Nem, excellenciás uram! Annyit nem. Ötöt igen. Mutogatás végett; de azt sem osztrák bankjegyekért: nem tudom mit csinálnék velük? Hisz ahová már én leteszem a lábamat, ott még borravalónak sem veszi el a pincér sem az osztrák bankót, ezt még kártyán sem lehet elveszteni. Ezt az ötöt is csak kölcsönképpen adom, mint érdekes olvasmányt; majd ha megkapja excellenciád pár hónap múlva a maga tízezer darab százasát, megküldi belőle az én öt példányomat.
S nem fogadott el semmi egyenértéket.
– De hátha e pár hónap alatt el találják veszíteni az értéküket? – skrupulózuskodék a gróf, nemes aggóskodással.
Erre nem lehetett elég nagyot felelni szavakkal.
Itt csak a pantomimica mondhatott megfelelő súlyosat.
A grófnak az olvasóasztalára ki volt terítve Magyarország térképe, s azon a korábbi hónapokból kék és veres irallal megjegyzett pontok jelölték, hol áll az egyik, hol a másik tábor. Gorombolyi felvette a kettős színű iralt, s a kék és veres végével új vonalakat húzott a térképen; s aztán néma büszkeséggel odamutatott e pontokra.
Nem kellett ahhoz több magyarázat.
A gróf maga is átlátta, hogy nagyon megváltozott a helyzet.
– De hátha megint rosszra fordulhatna minden.
De már e szóra kitört Gorombolyi kebléből a visszafojtott Vezuvius!
– No, ha még azt is megengedné az öreg Isten, hát akkor felrontunk egyenesen a mennyországba, s ott is kikiáltjuk a respublikát!
A gróf kedélyesen elnevette magát: egészen elfeledkezett a szaggató fájdalmakról a térdekalácsában. Gorombolyi is kacagott.
Csak Pálma nézett oly szobormereven a dicsekedő hős arcára. Éppen ilyen volt az a láng, az a villogás Illavay arcán, mikor hasonló kérdésre csaknem hasonló kitöréssel lövellt fel minden indulatja az égre.
Tudta már, hogy mire kell őrködnie.
– Legyen afelől megnyugtatva a gróf – szólt ismét visszatérve büszke nyugalmához Gorombolyi –: „Nec portae inferi!” többé. Én nem szoktam senkit ok nélkül fellovalni. Nekem Illavay régi jó barátom. Mikor a veszedelmes napjaink voltak, egy szóval sem mondtam neki, te is közénk tartozol; gyere velünk. Azt mondtam, maradj itthon. Szolgabíróra is van szükség a világon. Gargóvárra se jöttem el. Minek kompromittáljam a gróf házát, mikor aztán nem tudom megvédelmezni. Arról én aztán ugyan nem tehetek, ha Gargóvár ura és úrnője, meg az a csendes lelkű tisztviselő a maguk lelke fellángolásából, kéretlen, hívatlan olyan hősi merényletre buzdultak fel, amely őket legderekabbjaink arcvonalába sorozta. Ha most idejövök, nem nyomorúságunkat, nem veszedelmünket, hanem dicsőségünket megosztani jövök önök közé. Nem félek már azoknak, akiket szeretek, azt mondani: légy fegyvertársam! Biztos vagyok a dolgunk felől. Egész Európa mellettünk áll. – A kormánytól hozom az elismerő, magasztaló oklevelet annak a derék fiúnak, amit a grófnak is ki kell fejeznem élőszóval. De a legfőbb ok, amiért idejöttem, az volt, hogy útközben hallottam, hogy Illavayt sehol a világon nem találom meg, hacsak Gargóváron nem. Pedig kinevezési okmányát biztosan kezébe kell juttatnom.
– Hol hallotta ön ezt? – szólt közbe merészen Pálma.
– Dolnavárott – felelt gondtalanul Gorombolyi.
– Ah, ön volt Dolnaváron?
Most már tudta egészen Pálma, hogy mit jelent az a két szó. E beszélgetés hevében Temetvényi gróf egészen megfeledkezett róla, hogy a térdkalácsa milyen veszélyes zúzódást szenvedett. Most már arra is képesnek érzé magát, hogy hős vendégei tiszteletére adott lakomáján maga is helyet foglaljon. Az egész nyugágyat kivitték a szenvedővel együtt az étterembe, s a jégtartó vederben az ő sérült lábára való borítékok helyett inkább a pezsgőspalackokat hűtötték be, anélkül, hogy valaki észrevette volna a tévedést.
Volt is nagy áldomás! Hat vagy hét honvédtiszt vendégen kívül ott volt még a helybeli plébánus is és a szomszéd falubeli lutheránus lelkész, a jószágigazgató és egynehány vidéki celebritás, a megyei seborvos és több tisztelgő deputáció honorácior vezértagjai: igen nagy asztal volt.
S mint ez már nálunk ősi jó szokás, hogy a mennyei adományt, a bort, nem isszák csak azért, hogy igyanak; de minden pohárhoz egy felköszöntésnek is kell járulni, amiben kell elmésségnek is ragyogni, jóleső hízelgésnek ékeskedni, lelkesedés superlativusának lángolni, mint magában a borban. Ilyenformán fel lett köszöntve Gorombolyi tábornok, mint a hadjárat leendő Napóleonja; ezt a tósztot a házigazda robbantá el; rá visszaröppentyűzött Gorombolyi, éltetve a grófot, mint nagy államférfi ősének méltó utódát s Magyarország praesumptiv külügyminiszterét. A plébános urat felköszönték, mint leendő esztergomi érseket és hercegprímást; a lutheri tiszteletest, mint az újjáalakítandó felsőháznak superintendensi minőségben a római prelátusokkal egy sorban ülendő tagját, Pálma grófnőt, mint második Rozgonyi Cicellét. (Pálma föltette magában, hogy amint megérkezik Ferenc, rögtön megkérdezi tőle, ki volt az a Rozgonyi Cicelle?) Miután a jelenlevők ekképp fölosztották egymás között a legfőbb dignitásokat, azután megemlékezés történt a távollevőkről is, azok közt elsősorban a mi derék szolgabíránkról és hősünkről, a bibliai Gideonról (ezt az áldomást még csak a szerény lutheránus pap mondá). De már a plébános magasabbra emelte őt a poharával; mert az már hallott valamit a dörgésből: ő éltette a távollevőt, mint Felső-Magyarország megszabadítóját, megyénk lumenét, a leendő főkormánybiztost, akit annyira szeret ez a nép, hogy ha egész Magyarország respublica lesz is, az ő kedveért legalább ezt a kis darab részt meghagyjuk „tót királyságnak”, s benne Illavay Ferit „tót királynak”. De már ily nagy mondásokkal nem engedheté magát elhomályosítani Gorombolyi: ő még nagyobbat lódított rajta: éltette barátját, mint Magyarország leendő belügyminiszterét. Az elért siker végre a legszélső merényletre tüzelé fel a jelenlevő gargóvári uradalmi igazgatót: rég a nyelve hegyén ágaskodott ez a tószt, végre elszakítá a kötőfékét: ő poharát a távollevőért akképp emelte, mint aki által a hajdani Bercsényi alatt egy úrnak hódolt, aztán kétfelé szakított gargóvári és apátvári uradalmak ismét egyesülendők lesznek! S a merész tószt teljesen sikerült. A gróf maga is édesdeden mosolygott, és megbocsátott az árulásért, neki is az volt az álma! S az általános pohárösszecsöndülésben láthatta Pálma, mily népszerű ez a gondolat! A vendégek mindegyike odasietett őhozzá, poharát az övéhez koccintani. Ferenc nagyon kedves embere lett az egész uradalmi tisztségnek, amióta lemondott a számadásvizsgálás alávaló hivataláról. Hisz ez nagyon jó uraság lesz! „Élni és élni hagyni!” ez az igazi nemesi jelszó. Olyan ember lesz itt megint, aki nem aprólékoskodik; egy igazi úr. Az ilyen úr a „kicsinyeket” engedi csipegetni, a „nagyobbakat” engedi markolgatni; ő maga csak nyalábol – ha hozzájut.
Íme, milyen szépen elnyalábolja a roppant apátvári uradalmat.
Mert ez a világ dicső rende: a szegény béres hadd húzzon a tiszttartó kazalából; a tiszttartó hadd rakjon kazalt a földesúr dominiumából: a földesúr aztán kanyarítson magának egész dominiumot: ott az ország, az elég nagy úr.
Tehát ittak sokat és nagyokat Illavay egészségeért; amíg ő maga valahol egy útféli csárdában üldögélt egyedül, várva az elő nem kerülő forspontra, s hogy milyen evés-ivásnak mehetett végére, azt elképzelheti minden ember, aki megtudja, hogy az egész útja hosszában már öt nap óta gyalog- és lovasdandárok vonultak előtte végig.
A díszlakoma közmegelégedésre végződött. A feketekávét már a nyitott teraszon költötték el; ott jobban lehetett szivarozni. A finom erős rostopsinból ahány poharat kiürítettek, annyiszor mondták, hogy „így fogyjon el a muszka!”
A gróf csontzúzódása már akkorra annyira megjavult, hogy egy fogantyús pálca segélyével maga lábán is tudott bicegni, sőt a vendégekhez is ki akart menni a teraszra; szerencséjére, mr. Cousin (a súgó) még emlékezett a szerepére, s figyelmezteté, hogy a hidegborogatás után a sebesült lábával könnyen orbáncot kaphat, ha a szél megfúja; sokkal jobb lesz, ha a szobájába megy, s egy kis félórai pihenést enged magának. De Temetvényi nem akarta magának elengedni azt a gyönyörűséget, hogy a vendégeit fájós lábbal is mulattassa.
– Hátha ütközetben volnánk együtt! – mondá Gorombolyinak. – Emlékezik ön arra a muszka hadvezérre, akinek a csatában ellőtték a lábát, s aztán szánkóra tétette magát, úgy vezényelt tovább az ütközetben? Hogy is hívták csak?
– Muszka volt? Nem létezett rám nézve! – utasítá el a kérdést magától Gorombolyi. – De valóban nem engedjük meg a grófnak, hogy tovább velünk időzzön. Helytállunk magunk is a további harc folyamában. Akik megálltunk a bronzütegekkel szemben, az üvegből öntött ütegek elől sem futamodunk meg. Kényszerítse Pálma grófnő őexcellenciáját a nyugalomra térésre, önnek egy tekintete hegyeket képes kimozdítani a helyeikből. Én is tartozom még a gróffal egy megbízást rendbe hozni, amihez magány kell.
Ez végre döntő indok volt. Temetvényi rá engedte magát bírni, hogy egyfelől Gorombolyi, másfelől mr. Cousin vállára támaszkodva, hálószobájába átsántikáltassa magát. Pálma előrement, kerevetén a tigrisbőr takarót és a szarvasbőr vánkost megigazítani. Ő is ott fog már maradni.
Amint a grófot lefektették, Cousin úr eltávozott; Gorombolyi pedig kigombolta az atilláját, s kebléből kivonva egy hosszúkásan összehajtott s lepecsételt csomagot, azt letette az asztalra.
– Kénytelen vagyok excellenciádat felkérni, hogy hős bajtársam távollétében szíveskedjék ez iratot tőlem átvenni. E kérésre jogosít azon többé senki előtt sem titkolt gyöngédség, amellyel derék barátomat e várkastélyban fogadják, de egyenesen kötelez rá megbízóim utasítása, mely úgy szól, ha Illavaynak személyesen át nem adhatnám e fontos államokmányt, mely az ő személye iránti elismerésen kívül, igen nevezetes intézkedésekre való titkos megbízásokat is tartalmaz; ezt az iratot hagyjam itt nagyméltóságodnál, fölkérve, hogy amint Illavay visszakerül, azt neki rögtön kézbesítse. Én tovább e vidéken nem időzhetek. Hogy merre fordulok, az az én rejtélyem. Magammal sem hordhatom ez iratot, mert a holnapi napról sem vagyok bizonyos. Azért kérem excellenciádat, hogy őrizze meg ezt, amíg Illavay idejön, s akkor adja át neki – a kormány megbízása folytán.
– Nagyon megtisztelőnek találom rám nézve ezen bizalmas feladatot – mondá a gróf, átvéve a lepecsételt írást. – Megértettem a megbízás fontosságát, s nem fogok késni annak teljesítésében. És most kérem excellenciádat, szíveskedjék bajnoki társaihoz visszatérni, és őket nevemben felkérni, hogy mentül tovább kedvük szerint mulassanak.
Azt tehették is. A várkastély lakosztályai oly messze voltak egymástól, hogy a cigányzene és a tábori dal hangjai alig révedeztek el a gróf hálószobájának szőnyegektől, függönyöktől süketített alkóvjáig. Dalolhatták azt a nótát, amivel végigharcolták a nagy hadjáratot. Furcsa nóta volt az: mai nap már azt hiszik, hogy népdal:
„Ég a kunyhó, recseg a nád,
Szorítsd hozzád azt a barnát
Míg a barnát szorongatom,
Azt a szőkét elszalasztom!”
Szorítsd hozzád azt a barnát
Míg a barnát szorongatom,
Azt a szőkét elszalasztom!”
Mi volt az az „égő gunyhó”?, mi volt az a „ropogó nád”?, mi volt az a „szorongatott barna?” – meg aztán az „elszalasztott szőke”? Ejh! hadd legyen már mind elfelejtve.
Künn folyt a bor, szólt a zene; benn a magányos szobában pedig egyedül volt az apa a leányával.
Amint magukra maradtak, Pálma felkapta az atyja gondjára bízott levelet az asztalról, s felszakítva a boríték pecsétjét, kivette belőle az iratot.
– Pálma! Mit cselekszel? – kiálta rá elhüledezve a gróf. – Te feltörted az „ő” levelét.
– Fel bizony. És fel fogom törni minden levelét, ami az én kezembe kerül. Ez csak természetes!
– De ez államtitok.
– Hát annyival inkább. Nekem csak kell tudnom, hogy mi az, amivel őt meg akarják bízni? – Ehhez nekünk jogunk van.
– Különös jog! Én nem ismerem.
– De én bírom.
Azzal szétnyitotta az egész hosszú teleírt ívpapírost, s elkezdte azt olvasni magában. A papír reszketett a két keze között. Eleinte az ajkszegletei mosolyra kezdtek gödrösülni, arcán valami kéjérzet világolt. Ott bizonyosan „őt” magasztalták; azok a megérdemlett elismerés kifejezései voltak, hanem aztán nemsokára eltűnt az arcról az örömláng, a megrémülés márványkeménysége merevíté meg a vonásokat; az ajk megnyílt, kigömbölyült, s hangtalanul utána látszott rebegni az olvasottakat; a szemek nyugtalanul kísérték a sorokat, a kezek gyűrték a papírt, amint elfordították a lapot: az nem egy szerető leány számára való olvasmány volt. Mikor végeszakadt, türelmetlenül veté oda az asztalra az iratot.
– Ezt csak nem fogod neki átadni? – suttogá indulatosan.
– Hogy hogy nem? Hát miért nem?
– Én nem akarom, hogy átadd.
– Hát mit tegyek vele?
– Elzárod a fiókodba, s nem szólsz felőle senkinek.
– Az lehetetlen. Hisze erre vagy „bűt”, vagy „bát” csak kell neki mondani.
– Az az én gondom lesz, hogy mit mondjon ő rá.
– De hát mi van abban az írásban? – Azt meg fogod nekem engedni, hogy én, aki a jogot másképpen ismertem, mint te, ne nyúljak hozzá az olyan levélhez, ami nem nekem van címezve.
– Igen. Nekem van jogom ezt tenni, másnak nincs. Azért tőlem nem fogod azt meghallani, hogy mi ennek az iratnak a tartalma. Csak annyit mondhatok meg, hogy aki e megbízást elvállalja, az a fejével játszik.
– Hát aztán? Ezt könyv nélkül is tudom, anélkül, hogy belenéznék az iratba. Játszik biz az. Rá van bízva tizenkét vármegye fölötti kormánybiztosság. Korlátlan hatalom négymillió ember élete és halála fölött. Rendelkezik mindenkinek a vagyonával. Amire rámutat, hogy ez az államé, azt szó nélkül oda kell adni. Akinek azt parancsolja, hogy keljen fel és kövesse, annak kelni és mennie kell: nagy emberek és kis emberek nagy tömegének, ahová ő vezeti. S ha győzni fog az ügy, amelynek szolgálatában mindezt megteszi, jutalma lesz az ország legmagasabb hivatalainak egyike s az ország vagyonává lett apátvári birtok.
– És ha elbukik az ügy?
– Akkor főbe lövik.
– Te mondod!
– No, ez természetes. Mais, c’est la guerre. Háborúban vagyunk. Az emberek vagy épaulette-tel a vállukon, vagy fej nélkül a vállukon kerülnek onnan vissza. Ez kockajáték, vagy hatot, vagy vakot! Előtte áll a nagyság útja, lehet belőle főúr, miniszter, herceg vagy nem tudom én, minek híjják a köztársaságban az arisztokratákat, de mindenesetre első birtokos és első államférfi az országban, azért csak érdemes egy olyan buksi fejet kockáztatni.
– De ha énnekem többet ér ez az egy fej, mint az egész dicsőség, hatalom és valamennyi erdő meg szántóföld van a világon még ráadásul.
– Hát akkor nem tudom, hogy kezdesz hozzá, hogy ezt megakadályozd. Én most eldughatom ezt a levelet, ha tetszik, te magad szét is tépheted; a te jogfilozófiád ezt is megengedi; de két hét múlva megint itt lesz Debrecenből a másik küldött, aki fel fogja őt személyesen keresni, s átadja e most eltitkolt megbízást.
– Ez a két hét nekem elég idő.
– Ugyan mire?
– Arra, hogy tervemet kivigyem.
– Neked van valami terved?
– Régóta fűzöm azt. Mindig féltem ettől, ami bekövetkezett. Amint Illavay visszatér, rögtön megesküszünk.
– Olyan kész vagy rá?
– Te nem mondtál ellent.
– Nem. Sőt helyeseltem. Egy ilyen embert hozzánk láncolni nincs nézetem ellen, aki, ha a szabadságharc győz, legnagyobb befolyású emberré lehet az országban.
– S ha pedig veszt, akkor főbe lövetik, s nincs útban többé; kereshetünk más liaisont.
– Egészen így gondoltam.
– Én pedig egészen másképp. Én nem értem a napok jelszavait. Miért harcolnak? Kinek van baja a másikkal? Szabadságért ontják a vérüket? Hát minek azért vért ontani? Akinek szabadság kell, ott van számára Svájc, ott Észak-Amerika, megkaphatja ingyen, nem szükség érte se magát megöletni, se mást megölni.
– De mikor ezek olyan bolondok, hogy a szabadság mellé még egy kis haza is kell nekik.
– Hát hisz ott is találnak helyet, ahová tűzhelyet rakjanak, s amely földet felszántanak, az kenyeret ád nekik.
– Hahaha! Pálma leányom! Ezek nem Rozgonyi Cicelle szavai.
– Ki volt az?
– Egyik ősanyád, aki maga is vért ontott ezekért a tréfaságokért. Voltak és vannak emberek, akik előtt ez a két universel istenség „szabadság és haza” speciális bálvány; akik odavetik magukat a „Krisna” szekér kerekei alá, s attól idvezülnek. De hát hagyjuk azt! – Hiszed, hogy ezeket a te nézeteidet Illavay osztani fogja?
– Nem hiszem. De majd találok ki valamit. Hogy mit? Azt még magam sem tudom. Csak azt érzem, hogy erősen akarom, s sejtem, hogy van valami erő bennem, ami azt véghezviszi. Majd megtalálom azt az erőt. Csak egyszer egy hajó födelén legyek vele. Csak egyszer egy svájci vagy olaszországi völgybe elvihessem magammal. Hogy ott mít teszek, nem tudom, de azt tudom, hogy engemet nem fog elhagyni. Elzárom-e előle a külvilággal való érintkezést, minden összekötő fonalat eltépve; leveleket, hírlapokat elsikkasztva, amik kívülről jönnek, vagy kitalálom a mesterségét, amivel az asszonyok ki tudják csalni a férfi szívéből a lelket, és maguk lelkét lopni át belé. – De nem adom őt oda ezeknek a vérszomjazó istenségeknek!
– Nem veszed észre, hogy az esztelenség, amit beszélsz?
– Nem vádol érte a lelkem.
– Egy ilyen elhatározással úgy döntenéd össze azt az egész alkotványt, aminek Temetvényi család a neve, mint egy színpadi színfaltömeget. Nem értesz meg engem? Nem látsz oda, ahova én?
– Egészen értelek. Látom, amit te látsz. Szegény anyám egy napon elmondta nekem, hogy mi az a nagy alkotvány, aminek Temetvényi család a neve. Új oszlopok kellenek hozzá. Most itt van egy. Talán hitte azt valaki, hogy minden ok nélkül, csak a mai napok demokratikus áramlatának sodra alatt történt az meg, hogy a büszke ősökkel dicsekedő Temetvényi család, amelynek ősei vajdák, bánok, leányágról hercegek és őrgrófok voltak, megengedje egy egyszerű nemesnek, egy magyar „schlachtziz”-nak, hogy az utolsó leányivadékhoz felemelje szemét, s még vele ábrándozzék? Óh, nem! Ebből nagy ember lehet még. Főúr és miniszter. Akkor vele együtt őáltala a mi alkotványunk is újra megerősödik. Ha pedig elbukik, akkor holt ember lesz a bukottból; semmi közünk hozzá, keressünk más oszlopot a győztes fél soraiból. Jól látom-e ezt?
– Jól.
– No, hát ehhez én nem leszek elég jó! Hogy születtem, abban megnyugszom, hogy meghalok, abban is megnyugszom, de, hogy még egyszer újjászülessek, egy másik, még nyomorultabb életre, ahhoz az én akaratom is kell, s az nem áll rá. Vagy hagyjanak élni, vagy temessenek el.
– Frázisok!
– Érthetők. Vagy helybenhagyod azt a szándékomat, hogy ahhoz az emberhez, akit magad is szívesen látsz vődül, ha hatalmas és gazdag lesz – nőül menjek, akkor, amikor én eljöttnek látom az időt, s aztán én intézzem annak a sorsát, úgy, ahogy jónak látom; – vagy pedig – visszaküldesz a kolostorba.
– Más szavakkal, röviden és világosan mondva, te nem bánod, akármi történik azzal a hányt-vetett hajóval, aminek a rostrumát a Temetvényiek halfarkú szirén címeralakja díszíti; az hadd süllyedjen el, ha akar, az utolsó kormányossal együtt: te összeszeded, ami a tied rajta, s az utolsó hajóslegénnyel kievezel a legközelebb talált szigetre. Anyád gyémántjai árán vehetsz egy kis gazdaságot a Bodensee mellett, s ott eltöltheted napjaidat, senkinek a világon, egyedül magadnak élve, Gargóvár, haza, nemzet és apa – éljenek tovább – meddig Isten akarja!
Pálma szomorúan hajtá le fejét. Fájt neki e keserű szemrehányás, mert nem volt megérdemelve.
– Óh, nem, édesatyám! Soha, de soha nem mehetek el olyan távolba, hogy mindennap fel ne keressem az Istent, és ne ostromoljam imáimmal, hogy éltessen téged soká, tartsa meg ezt a szegény jó Magyarországot, adjon jobb napokat neki! Szeretni foglak mindenütt. Pedig te azt nem viszonozod. Nem szeretsz engem, és nem ismersz. Amidőn azt hiszed, hogy én csak önző, kényelmes örömökre gondolok. – Nem. Szegénység vár reám. Szegénnyé teszem még azt a férfit is, akit magamnak megtartok, mert azzal, amire ráveszem, neki is el kell vesztenie a vagyonát. És élni fogunk mindennapi munkánk után, idegen országban, ahol a munka nem szégyen. Mert én a te gyémántjaidat nem kérem; – nem anyámnak semmi hozományát. Azokra mind szüksége van a Temetvényi halfarkú szirénnek. Ennek az arca ne piruljon szégyen miatt soha.
A gróf felszökött helyéből, nem volt már semmi fájdalom, amit e szóra el ne felejtett volna.
– Hohó! Pálma grófnő. Ezen a hangon még énvelem nem beszéltek! Nagyon téved ön, ha azt hiszi, hogy Temetvényi Ferdinánd a büszkeségben felül hagyja magát múlatni bárki által, még ha az a saját leánya volna is! Ön engem meg akar ajándékozni anyjának a gyémántjaival, hogy fizessem ki belőlük az adósságaimat. – Itt van az acélszekrény kulcs! Ön tudja, hol áll. Vigye magával.
– Atyám!
– Más nevem is van. Gyámja is vagyok önnek. Az ön kincse kezemhez letett hitbizomány. Ön árva. Az anyja rám bízta a vagyonát. Az ősi törvény kötelezett annak a megőrzésére: kötelez annak a kiadására, amikor a gondjaimra bízott árva férjhez megy. Itt van. Vigye el!
– Én nem kívántam.
– De én kívánom. Óh, annyira még nem hanyatlottam alá. Egy bukott bankár, egy bankrott-üzér teheti azt, hogy az asszonyai nyakából leszedje a gyémántrivière-t, s lejárt váltókat fizessen ki vele; de nem egy nemesember, nem egy Temetvényi gróf. Itt van a kulcs: vegye át.
– Atyám. Az égre! Ne jöjjön ily indulatba. Én nem akartam önt sérteni.
– Megtette! – nem teheti jóvá. Én önnek a vagyonát nem őrzöm tovább. Feloldom a kezét.
– Nem. Nem, atyám.
– Kérem… Kívánom… parancsolom.
Haragosan dobbantott a lábával: éppen azzal, mely meg volt sérülve; emiatt visszahanyatlott a kerevetre. Pálma odaugrott hozzá ösztönszerű vonzalommal. Akkor aztán megfogta a gróf kezét, a csuklóján átszorítva erővel, ismét felállt a lábára, s odavitte őt magával a rejtett faliszekrényhez; Pálmának engednie kellett neki, hogy a sérültet kímélje.
A faliszekrény ajtaja ügyesen el volt rejtve a szoba falait takaró mahagóni táblázat közé: annak a nyitját kevesen ismerték. A gróf felnyitá e rejtekajtót. Azon belül volt elhelyezve az a kis acélláda, amit egykor Illavay hozott el a gyapjús szekérről.
Annak a rejtekajtónak olyan szerkezete volt, hogy amikor azt felnyitották, egy titkos gépezet mozgásba hozott egy csengettyűt a földszinti szobában, ahol az őrt álló hajdúk laktak: akiknek a jelre azonnal sietniök kellett fel a gróf hálószobájába.
Temetvényi gyorsan vette elő a szekrényt, hogy felsiető cselédei ne lássanak meg többet semmit, amit nem szükség látniok.
– Tartsa ön a kezében, míg felnyitom. Pálmának engedni kellett.
A gróf aztán azzal a kis remek kulccsal, amit neje mindig a karperecén viselt, felnyitá a ládát, s keserű szemrehányással mondá:
– Győződjék meg ön róla, hogy gyémántjai mind megvannak.
A következő percben mély ijedelmes hördüléssel kiálta fel; nem emberi, de vadállati hangon: arca zöld lett és sárga az elrémüléstől, szemei üvegfénnyel meredtek ki üregeikből; arcvonásait galvanikus vonaglás torzítá el; egy kezével a torkához kapott, mintha meg akarná valami fojtani, a másikkal fogózni készült valamibe, a puszta légben, hogy el ne essék…
A láda üres volt…
