Miben nagyok a nők?
Miben nagyok a nők?
Pálma tudott valamit, ami Illavayt legközelebb érdeklő titok volt. Valósággal nem is volt az titok, mert többen is tudták, és Ferenc maga is megtudhatta volna, ha a sértett szív olyan büszke nem volna, hogy a gondolatnak megtiltsa azt, hogy szóvá változzék. Ha a legelső ismerősétől kérdezte volna, az megmondta volna neki, de hát nem kérdezte.
Ennek a nagyon érdekes titoknak a folytán Pálma rögtön az utóbbi események után levelet írt valakinek. S attól legrövidebb időn meg is kapta a választ.
Gyönge violaszínű volt a papír, amelyre az volt írva, jelvényül a szögletén egy gyászfecskével. Nőkéz írása volt. A tartalma különben úgyis rávallana asszonyszív-eredetére.
„Nagy örömet okozott nekem a grófnő bizalmas közlésével. Senki a világon nem óhajtja jobban és igazabban mint én, hogy ,ő’ boldog legyen. A lelkem megvigasztalódik annál a gondolatnál, hogy ami rám nézve elvesztett kincs, annak az értékét egy magas lélek felismerte.
Jól találta a grófnő a kérdést. A nőknek a csekélységekben van az erejük. Az ő tanulmányuk az, hogy milyen a férfi, akit szeretnek, a hétköznapi életben. S én ezt egy időben sokat tanultam.
A férfi, akiről mi egymásnak beszélünk, a legrendkívülibb jellem, akit nagyon keresztül kell ismerni, hogy ellenmondó vonásait összeegyeztethessük. Együtt lakik benne az erő a gyöngeséggel. Bátorsága megrendíthetetlen a halálveszéllyel szemközt; hanem ha egy poharat el talált törni, azt eltagadja a gazdasszonya előtt; fél, hogy megszidják. Nincs olyan ellensége, akinek hétszer egymás után meg ne bocsásson, de az iránt, akit szeret, engesztelhetetlen. Sem embertől, sem sorstól nem jöhet rá olyan csapás, ami kedélyét megkeserítse; de attól, akit szeret, egy elmulasztott tekintet, egy rosszul választott hangja a kimondott szónak képes szívéig sérteni. Azt azután elhordozza és nem panaszkodik, hanem az arca beszél róla, hogy szenved. Óh, mennyit tud beszélni ez a durvának látszó arc! Aki annak a hieroglifjait megismerte, úgy olvashat belőle, mint a könyvből.
A nagy dolgokban engedékeny, a kicsinyekben követelő. S az ilyen kicsinységekben van a nők hatalma, akik szerettetni akarnak.
Elmondom önnek, grófnő, tapasztalataimat.
Ő egész lelkével átadja magát annak, akit szeret, s a féltékenységet nem ismeri. Azt mondá egyszer: ,Aki félt, az megszűnt becsülni először a nőt, azután önmagát.’ Azonban önmaga iránt bizalmatlan, s még inkább azzá kellett lennie amiatt, ami közöttünk kettészakadt. Ezt a bizalmatlanságot valahogy ki kellene lopni a szívéből. Csak lopni, mert ha észreveszi, hogy utánalesnek, még mélyebben elrejti. – Legelőször is a külsőségeken kell észrevennie, hogy gyöngéd figyelem jő eléje feleútra.
Az ilyen külsőségek bagatellnek látszanak; de összességükben mégis olyanok azok, mint az arab regékben a ,telli’: egy erszényke kavicsokkal, tollakkal, virágokkal, bogárszárnyakkal, magokkal, csigákkal megrakva, amiknek összességéből mégis azt az izenetet olvassa ki, akinek adják, hogy szeretve van.
Hát legelőször is kezdjük a viseleten. Az öltönyökben ,ő’ a kék színt szereti, annak minden árnyalatát; de leginkább az olyan ibolyakéket, aminő e levélpapír színe. Azonkívül tűrheti a fehéret és a feketét s a határozatlan színeket. Hanem a piros színt gyűlöli minden asszonyi viseleten. Még a rózsaszínt is: az a kacérság színe: a sötét császárpiros és bordó színektől egyenesen irtózik. – A hajviseletnél nem igen szereti, ha a nőnek huncutkája van. Leginkább tetszik neki, ha a két első hajtekercs be van fonva, s aztán a fülön alól leeresztve s úgy a kontyra feltűzve. (Nem nevet ki a grófnő, hogy ilyen apróságokkal fárasztom?) Ellenben csípős és udvariatlan tud lenni az olyan nő iránt, aki féloldalt viseli a hajválasztékát.
Az ételeknél is szeszélyei vannak. A vajat nem tűrheti semmi ételen, s amin valami cukrot érez, azt bűnbánat neki megenni. Hallal, rákkal el lehet őt kergetni az asztaltól. Ellenben a ,kálvinista koszt’-nak nagy barátja.”
(Itt egy egész szakácsművészeti tárgyalás következett, mely külön papírra volt írva, arra levén szánva, hogy azt a levélolvasó úgysem fogja az elefántcsont szekrénykébe elzárni, hanem kiadja a szakácsnak tanulmányozás végett. – Fölöttébb nevezetes okmány! Gyönge oldalunk ez: férfinemnek. Emlékezünk a másodszor nősült férj adomájára, kinek az új nő sehogy sem tudta eltalálni a szája ízét: mindig azon sóhajtozott, hogy ezt a „megboldogult” másképp csinálta, míg egyszer véletlenül megkozmásodott az étel, akkor aztán megnyerte a tetszését: a megboldogult ilyenhez szoktatta.)
A grófnő mosolygott is eleget, mikor a titkos utasításoknak ezt a csatolványát végigolvasta. Milyen furcsa a férfi!
„Nagyon lehűti a tiszteletét a nő iránt, ha ezt szivarozni látja, ilyenkor szerető helyett jó pajtást lát benne” – folytatá a levél.
„Bántja a pompa. Ellenszenve van minden iránt, ami fényűzés; azt mondá: jobb volna nekünk, ha üveges hintók helyett a gazdasági gépeket szaporítanók el az országban, s igen sok főúr jól tenné, ha selyemszőnyegek helyett a kötelezvényeivel húzatná be a szobája falait. Egy pompásan felcicomázott teremben úgy érzi magát, mintha egy idegen csillagzatba jutott volna bele.
Hanem ezek hát mind csak ízlési bizarrságok, külsőségek, amiket egy nő megfigyelhet, el is mellőzhet; ha tetszik, simogathatja, ha nem tetszik, ellenkezhet velük. A kedélye nehezebben kitanulható. Erősen kifejlődött benne a függetlenségi érzet, és ennek a tökéletes ellentéte: a szolgálati készség. S hol van e kettőnek a harmóniája? Szereti szolgálni azt, aki nálánál gyöngébb: a népet, a szegény népet; de nem a hatalmat, aki parancsol és jutalmat oszt. Rabja tud lenni egy vén cselédnek, egy makacs gyermeknek, de nem azoknak, akik koronát viselnek. Azért fél az olyan nőtől, akit erősnek, uralkodó jelleműnek ismer, mint a gyermek a mostohájától; de egész valójával csügg az olyan nőn, aki rábízza a sorsát, mint édesapa egyetlen gyermekén.
Nehéz őt megnyerni; de nehéz elveszíteni.
A társalgásban eleinte hallgatag, szófukar. Vannak tárgyak, amikbe bele nem szól. Sport, vadászat, táncvigalmak, párbajok, mendemondák úgy leperegnek körülötte, hogy ha kérdi valaki tőle, miről beszélnek, azt mondja: ,Nem tudom’. Sok idő kell hozzá, a bizalom megnyerése, a rokonszenv biztos találkozása, míg e hallgatag, gunnyasztó lélek szárnyait kiereszti és fölrebben. Akkor aztán repül. Szárnyai fényes régiókban járnak! – Ha majd egyszer a grófnő, ősvárának romjai között járkál vele, távol a profánus világtól, s ábrándjaiban azokat a faragott kariatidafőket ott az erkélyen megkérdezi: minő élet volt itt valaha? Akkor a kőarcok leghidegebbike át fog melegülni, fényt kap, megelevenül, s mikor az ön kedélyhangulata összetalálkozik az övével, akkor megtörténik az, hogy a kőszobor repülni kezd, a kőszobor megzendül, és ön hallani fog tőle egy költeményt, mely átringatja lelkünket a napsugaras múltba, odabűvöl egy újra felelevenült ismeretlen világ közepébe: megnépesíti a dűlt romok pompás csarnokait élő, tündöklő alakokkal; boldog ábrándoknak, édes örömeknek méla holdvilágával sütteti be a visszhangos termeket, csaták vérvilágával a hősi harc színhelyét, az udvart, a bástyafokot. S túlvilági érzés, szívandalító költészet, rokonszenves delej támad a költemény minden sorából. S aki azt hallja, aki azt az arcot látja, emberen túli fényt lát ragyogni rajta: az a magát eláruló költőnek az arca (vagy tán csak az érzette, az látta ezt így, aki legelőször hallotta?) S ha az elmondottért egy néma sóhaj, tán egy önkénytelen könny lesz a jutalom, akkor még tovább kibomlanak a rejtett szellemszárnyak, máskor is minden hangulatteljes pillanatban megjelenik azzal a ragyogó arcával, abban az istenektől ajándékozott fényes köntösben választottja előtt, s szebbnél szebb költemények gyöngysora fűződik a rokonszenvező hölgy selyemfonalára. – De csak azt ne kérdezze valaha tőle: ki írta e költeményeket, mert abban a percben elszakad a fonál, s a gyöngy szétgurul. Azt feleli rá, nem tudom: egy diáktársamtól tanultam az iskolában, s több költeményt nem fog mondani. Pedig ő az, maga: aki szégyenli a szárnyait. Jártában-keltében hideg, prózai, gyakorlati ember – az egész világra nézve; költő csak arra az egyre nézve, aki vele együtt tud repülni: aki szeret.”
Ennyi volt a levélben.
Pálmának elég, hogy egészen fölmelegedjék tőle.
Fogékony lelke ugyan érzette, hogy ez lopott meleg, kölcsönzött láng; de hát az már a láng természete, hogy a másolata is eredeti lesz azonnal.
Egészen új világot vetett e levél Illavay alakjára.
E kőben nemcsak bátor férfilélek, de költői szellem is lakik. Kizárólagos, csupán választottja előtt nyilvánuló; nem az egész világ számára égő; csak annak a gyönyörére, akinek meghódol. Egy csillag, amit nem szabad senkinek másnak látni, csak annak, aki vezércsillagául választotta magának.
Ez aztán egészen fölverte az értékét.
Pálma grófnő nem késett a levél írójának rögtön megköszönni a szívesen fogadott közleményeket. Kérte, hogy ha még jut eszébe valami kiegészítő részlet, azokat is csak jegyezze fel a számára.
Másodszor is megjött az ibolyaszínű válasz, a gyászoló fecskével.
„Egy nevezetes különcséget valóban elfeledtem önnel közleni: amit voltaképpen nekem sem volna szabad ismernem. Neki az a különös szokása van, hogy naponkint rövidebb vagy hosszabb időre szobájába bezárkózik. Az a szó, hogy borotválkozik olyankor. Azt más sem szereti, ha olyankor háborgatják. Az ember nevetséges figura lehet azzal a félig beszappanozott ábrázattal A vén cselédje azonban megsúgta nekem azt a titkát, hogy olyankor, mikor így be van zárkózva szobájába, ő magával szokott beszélni. Van egy torztükre, az elé áll, s aztán vitatkoznak egymással. Ő azt is elmondja, amit a tükörtől hall. A cseléd azért mondta el ezt nekem, hogy vigyázzak rá: ez egy neme a bolondságnak, az ő anyja is Opatovszky leány volt, s azoknak az ereiben mindegyiknél van egy csepp az őrült Stibor vajda véréből. Magában fennhangon beszélni, bolondság. De ez őnála nem az. Én is kihallgattam e magányos párbeszédeit néhányszor, leskelődő kíváncsiságból. Az az emberi szívben lakó két démonnak a küzdelme: a jónak és a rossznak, a bosszúállás és a kiengesztelődés küzdenek egymással – élő szóval; majd meg a hiúság és az önbírálat: a vágy és a lemondás. S mindig a jó szellem marad győztes. De ezt nem szabad észrevenni. Mert aki azt az önmagával tusakodó szellemet küzdelme hevében megzavarja, az azt összetépi. Aki csak egy szóval is észrevéteti vele, hogy e különcségéről tud valamit, hogy utána leskelődik, attól elfordul örökre. Tehát vigyázzon erre.”
Pálma gondolta magában: ebből ki lehet őt gyógyítani. Készen volt az egész terve: kilenc oldalról megtámadni az ellenállót.
