Vadászat a gyémántok után
Vadászat a gyémántok után
Pálmának is minden idegein végignyilallt a rémület; de ő azért percig sem veszté el lélekjelenetét: hirtelen becsukta az üres ládát, s belökve azt a helyére, rácsapta a rejtekajtót. – Temetvényi azzal a vak rémülettel, amivel az égő házból menekülnek, amikor nem tudja az ember, hogy oltáshoz kezdjen-e, vagy segélyért kiáltson, tántorgott az ajtó felé, szótagolatlan kiáltásokat hallatva. Pálma megelőzte őt az ajtónál, s megragadta a kezét.
– Térj magadhoz! – suttogá fülébe – a ház tele van idegenekkel.
E szóra határozatlanul állt meg helyében a gróf.
– Ülj vissza a pamlagra, kérlek; a cselédeket hallom jönni.
A gróf nem ült le, hanem asztalához támaszkodott.
A szomszéd teremben gyorsan közeledő lépések hangzottak.
A titkos csengettyű jeladására hárman is siettek: Cousin úr, a komornyik és a hajdú. Valamennyinek útját állta a grófnő az ajtóban, s nem bocsátá be őket a szobába.
Mr. Cousinra rá sem nézett, hanem a komornyiknak mondá szokott szelíd mosolyával:
– Atyám kéreti a vendég urakat, hogy ha a kedvéért egy kis barátságos kártyakört rendeznének itt a játszóteremben. Már kipihente magát. – Ő nagyon szeret tarokkozni.
– No, ez a kívánsága legkönnyebben teljesülhet.
A házi nép visszatért megnyugtatva, Mr. Cousin úr nagyon megtette a maga észrevételeit, hogy nagyon különös ötlet a comtesse-től a kártyaasztal felterítésére a vészharanggal adni meg a jelt.
A gróf még mindig ott állt, az asztalhoz támaszkodva, s összevont szemöldökkel és vértől átfutott szemekkel bámult a kitalálhatatlan rejtélybe. Mikor Pálma visszajött hozzá, azt mondá neki száraz fahangon:
– Te most azt hiszed, hogy én az anyád gyémántjait eladtam.
Pálma odaborult a keblére, s átszorítá mind a két karjával, melegen, őszintén.
– Ennyire rossznak hiszed-e a leányodat?
– Hm! De hát hova lettek? Ott kell nekik lenni! Nyisd fel még egyszer a ládát! Talán csak káprázott a szemem? – Megállj! Megállj! Hiszen én magam dugtam azokat máshová. Tudom már! A családi okiratok szekrényébe. Ne bántsd! – Csak gondoltam erre; de nem tettem meg. Miért nem tettem, ha gondoltam? Hova lehettek? Mit hiszesz hát?
– Azt, hogy ellopták őket.
– Kik?
– A múltkori vendégeid. Hisz egy egész rablóbandát tartogattál itt a házadnál hetekig.
– Ah! Az Orol Krivánszky? De hogy juthatott a rejtekajtó titkához, meg az én kulcsomhoz?
– Meg fogjuk azt tudni. Légy most nyugodt. A gyémántjaink vissza lesznek szerezve.
– Ki szerzi vissza?
– Az a nagy buksi fej, akit én nem akarok odaadni a kegyetlen istenségeknek. Semmi kétség, hogy ő nyomukba jő. Szedd össze kedélynyugalmadat. Vendégeink jönnek. Eredj ki hozzájuk.
– Játszani? Most? Mikor a fejem tele van rémalakokkal.
– Majd én ott leszek mögötted, és segítek. Nem szabad észrevenni senkinek, hogy bajunk van.
S azzal atyja kezét a vállára téve, kivezeté őt a játszóterembe: ott kemény ellenfelek vártak reá; a tábornok, aki a tarokkban is oly vakmerő, mint a hadviselésben, a plébánus (tudva van pedig, hogy egy apa testamentumban hagyta meg a fiának, hogy soha plébánussal le ne üljön tarokkozni), meg a lutheránus tiszteletes, aki a tradíció szerint „nagy Drucker”. Pálma odaült az atyja mellé, s ő dirigálta, hogy mint játsszék, s megverette mind a hármat.
Éjfél után két óráig elmulattak, nagyon sokat nevettek a játék furcsa változatain. Reggel aztán útra kerekedtek a vendégek, s ment ki-ki, amerre sorsa vitte.
Másnap megérkezett Illavay.
Sietett fel a grófhoz: jöttének hírére Pálma is bejött atyja szobájába. A gróf és Ferenc még akkor csak a szokásos üdvözléseken estek túl. A gróf kérdezte, hogy szerencsével járt-e Illavay úr?
– Csak félszerencsével, védencem ügye fel lett függesztve, amíg a kormány Budapesten elfoglalja ismét székhelyét. Ez még félveszély.
– No, hát idehaza meg egész veszély van – vágott közbe Pálma. – Ellopták a gyémántjainkat.
Egymás szemébe néztek egy pillanatig. Visszaemlékeztek arra a bizalmas beszélgetésre ott az erdei úton.
– A szekrénnyel együtt? – kérdé Illavay.
– Nem. Azt itt hagyták üresen.
– Ezt a Zsiborák bandája tette.
– Az Orol Krivánszkyé! – mondá a gróf.
– Aki nem más, mint Zsiborák.
– De hogy tudhatta meg, hol állnak; mikor kettőnkön kívül a rejtekről senki sem tud – töprengett a gróf.
– Talán még egy harmadik is tudta?
– Ön monsieur Cousinre gondol? Az lehetetlen. Olyan hű emberem, hogy az életemet rá merném bízni. Tűzpróbákat kiállt jellem. Gondolja meg ön: Bécsben, a proletárlázadás napján, mikor lélekvesztve futottunk el mind a háztul, őrá bíztam a pénztáramat, elszökhetett volna vele. Visszatértemkor hiány nélkül találtam a pénztárt.
(– Igen – gondolá, de nem mondta ki Ferenc –, mert azok a proletár lázadók őrt állítottak a pénztár mellé, hogy az ő köpönyegük alatt valami „tolvaj” ne nyúlhasson bele!)
– Hát ez az egész gyémántszekrény nem volt-e az ő kezére bízva, mikor Bécsből menekültünk? Nem elsikkaszthatta volna-e útközben, ha ezekre számított volna?
(– Nem ám – gondolá ismét Ferenc –, mert történetesen én álltam el az útját.)
– Aztán, ha ő is ezekkel a rablókkal játszott volna egykézre, ugyan mi oka lett volna arra, hogy miután azok már a gyémántokat elrabolták, tovább is itt maradjon, s ne siessen utánuk a zsákmányban osztozni?
Illavaynak erre is volt valami gondolatja, de azt sem mondta el.
– Nem tudja ő még, hogy a gyémántok eltűnése fel van fedezve?
– Nem.
– Akkor legalább arra kérem a grófot, hogy ne tudassa azt vele.
– Ön tán vadászni akar az eltűnt gyémántokra?
– Ha a gróf megbíz vele. A gyémánt nem olyan zsákmány, mint az arany, ezüst, amit be lehet olvasztani, fel lehet aprózni; az enged magára találni. Önöknél az ékszerészek árjegyzékei szerint megvan a leírása az eltűnt ékszereknek, és ennek a nyomán hiszem, hogy azokat kézre keríthetem.
– Ön elvállalna ily nehéz feladatot?
– Egész szenvedélyem az ilyen nyomozás. Angol-, Frank-, Némethonban tanulmányoztam a rendőri eljárást; s most hasznát fogom venni. Aki annyi értékű gyémántot ellopott, az nem maradt vele itt Magyarországon, ahol arra három vevő sem találkozik: Bécsbe sem ment vele; mert ott most nincs arisztokrácia; Párizsban a munkásforrongások miatt szintén nem találhat gyémántpiacot. A rablóknak egyedül Angliába lehetett a zsákmányukkal menni, amit már Hamburgban vagy valamelyik más németországi kikötőben a személyleírásaik nyomán megtudok; s ha egy nyomot megtalálok, az a többire rávezet. Lehet, hogy ezek a nyomok Amerikáig is elcsalják az embert, ami várható abban az esetben, ha a bűnrészesek szimatot kapnak afelől, hogy valaki üldözi őket: azért kérem, azt az egész megindítandó nyomozást titokban tartani.
A gróf és leánya jelentékteljesen tekintettek egymásra.
– És ön magára vállalná ezt a nehéz feladatot?
– Ha a gróf meg akar vele bízni!
– Önnek hosszú időre el kellene innen távoznia.
– Mert ez a távollét ideje reám nézve kétszeresen hosszú, annál bizonyosabb, hogy sietni fogok annak minden percét felhasználni.
– De most innen kijutni is nehéz.
– Tudni fogom a módját.
– Nem jó lenne, ha én adnék önnek ajánlólevelet az osztrák külügyminisztériumhoz, útlevél elnyerése végett?
– Nem lenne jó. Lehet, hogy adnának útlevelet, de elébb kikérdeznék utazásom célját, s bizonyos, hogy akárhová mennék, ahelyett hogy én nyomoznám a magam embereit, magam volnék körülvéve kémkedőkkel, akik minden lépésemet őriznék. – Nekem van annál jobb módszerem.
– Hogyan? – szólt Pálma.
Illavay adós maradt a felelettel.
– Eszerint ön rögtön útra kelne? – kérdé a gróf. – És senkinek sem volna szabad megtudni, hogy hová tűnt el?
– Valóban: a titoktartás az első föltétele a sikernek.
A gróf csendesen dobolgatott az ujjaival azon a sandalfa szekrénykén, amiben napirenden levő iratai álltak. Válogathatott benne, hogy miféle módszerrel változtassa át ezt a kedves jó emberét porrá, levegővé, párázattá. A meghatalmazást vegye-e ki a szekrénykéből, s engedje őt azzal futni, futni az óvilágon, az újvilágon keresztül, míg elolvad, mint a folyóban úszó jégdarab; vagy a kormánybiztosi kinevezést vegye-e elő a rejtekből; amitől aztán az el fog felejteni mindent, ami gyémánt, cserében azért az egy darab rögért, aminek neve „haza”, s akkor aztán engedje őt elégni szépen, mint a meggyújtott alkoholt, mely után még hamu sem marad?
Az előbbit választotta. – Átadta neki egyikét azoknak a kellően felszerelt meghatalmazványoknak, amiket mindig készletben tartott magánál. Ő majd ki fogja azt tölteni belátása szerint.
Azután az ellopott gyémántok leírását kellett még neki átadni, amiket a tolvajok nem tartottak érdemesnek magukkal vinni, pedig az is ott volt a szekrényben: azzal minden készen volt az útra. Jutalomról nem volt szükség beszélni. Hiszen övé volt már a Stella, a viselőjével együtt.
A Stella viselője utánament Ferencnek, mikor az már búcsút vett a gróftól és tőle is.
– Ön egy kérdésemre adós maradt. Hogyan akar ez országból kijutni? Én meg nem engedem. – Sem a gyémántokért, sem az ég minden csillagáért, hogy ön az életét kockáztassa. A kijutás most veszéllyel jár: én tudom.
– Legyen ön nyugodt. Angol útlevelem van. Egész biztossággal utazhatom.
– Nem látom önt még egyszer eltávozása előtt? Nem jön fel egy szóra?
– Nem lehet.
– Mi akadályozza?
– A hiúságom.
Pálma elértette a választ. Ferencnek angolt kell csinálni az arcából elébb, az angol útlevélhez, s fél, hogy azzal Pálma kikacagja. Szerette volna őt megölelni a búcsúvételkor, de sokan néztek rájok, s azok nem voltak olyan értelmes állatok, mint a Gargó-omladéki szemtanú. Be kellett érni egy forró kézszorítással.
– Írni fogunk egymásnak.
– Mihelyt lehet.
– No, hát eredj, Isten vezéreljen! – suttogá alig hallható szóval. De egy pár ragyogó könny Pálma szemében mégis csak megjelent tanúbizonyságnak a szív mélységéből küldve.
Mikor Pálma visszatért atyjához, a gróf azt mondá neki:
– Hát meg vagy-e elégedve velem? Most már nem lesz belőle se kormánybiztos, se miniszter, se főbe lőtt ember. Amíg a gyémántjainkat kergeti, azalatt eldől a kocka.
– S ha nem talál is rájok, a legdrágább gyémántom meg lesz mentve: ő maga.
És ezt igazán szíve szerint mondta Pálma comtesse, a gargóvári bűbájos kísértet.
Sietett ki a donjon erkélyére, kendőjével utánaintegetni a távozónak.
Illavay uramnak tehát megint csak elő kellett keresnie a megboszorkányozott tükrét. Biz ahhoz az angol útlevélhez nem való ez a Bendeguz-pofa. Annak egy átidomításon kell keresztülmenni. És nemcsak azért, hogy az osztrák rendőrök és vámosok elhiggyék neki, hogy ő angol; de még inkább, hogy a külföldi „baldower”-ek száz lépésről meg ne ismerjék benne az idegent.
Mikor nekifente a borotváját ennek a munkának: a bűvtükör megint elkezdett hozzá beszélni.
„De nagy bolond vagy, édes barátom. Hogy a bajuszod le akarod az ajkadról vágni. Ezt az egyetlen egy alkatrészét a pofádnak, ami megtekintésre érdemes. Egyéb szépség sincsen rajtad. Hát ér annyit a világ minden brilliántja, mint ez a két szép felkunkorodott bajusz? Azt mondtad mindig, hogy nem adnád oda egy millióért. Most már félért is odaadod. Na, meg aztán ráadásul egy pár szép ragyogó szemért. De hát olyan bizonyos vagy a dolgod felől? Itt tudod hagyni azokat a szép szemeket azért, hogy a gyémántokat keresd? – Barátom, bolond az, aki vőlegény korában előbb körül akarja hajókázni a földet. Ugyan mit mondanál az olyan emberre, aki így szólna a menyasszonyához: várj csak egy kicsit kedvesem, mindjárt itt leszek; csak előbb részt veszek a Franklin éjsarki expedíciójában, mihelyt feltaláltuk az éjsarki szabad tengert, rögtön folytassuk a szerelmeskedést. Azt mondanád rá, hogy bolond! Pedig te nagyobb bolond vagy. Mert az éjsarki expedíció egy közhasznú cél után tör: az átjárót keresi; te pedig dibdáb fényes kavicsok után szaladsz, amiktől a kedvesed se szebb, se jobb nem lesz. Nem okosabb lenne, ha keresztet vetnél Zsiborákra, meg a gyémántjaira, s azt mondanád: bírja békével, a bajuszodat pedig tartanád meg magadnak?”
Ferenc védte magát a goromba tükör ellen.
„Ő azt mondta, hogy ezek a gyémántok az én becsületem.”
A tükör gúnyolódott.
„Frázisnak elég szép volt, de te magad nagyon jól tudod, hogy ez csak szofizma. Ha egy tönkrejutott dinasztiának a gyermeke nem tudja az apja adósságait kifizetni; azért bizony nem veszti el becsületét, kivált ha az összement vagyonból semmit sem tartott meg magának. Hát mi lesz, ha nem lesz? Egy csoport uzsorás kénytelen lesz beérni azzal, amit eddig nyúzott az áldozatán. Ezért ugyan kár olyan nagy pátoszt vesztegetni el a kérdésre. – No, dobd el azt a borotvát! S aztán eredj vissza, s mondd meg a grófnak, hogy ha ellopatta a gyémántjait, hát küldje utánuk monsieur Cousint, hogy keresse fel az, te pedig maradja menyasszonyod körül, s ha vőlegény akarsz lenni, ne menj Kolumbus Kristófnak.”
Okos ember volt az a tükör; de ezúttal hiába beszélt annak a nagy buksi fejnek; az a ragyogó két könnycsepp azokban az esdekelve tekintő szép szemekben tönkrevert minden logikát, hermeneutikát. A bajusz áldozatul esett.
Biz az pedig nagy áldozat.
Igaz, hogy Angliában, Amerikában senki sem viseli. Németországban is kevesen: Európa minden civilizált népe irtja; de mi, ázsiaiak annyira szeretjük azt a férfi arcon, hogy abban találjuk a Sámson-erőnket.
Mikor aztán készen volt vele, akkor azt mondta neki a csúf tükör.
– No, most már tökéletes gorilla vagy!
Körül szakáll, az ajk fölött sima: – Amerikában jenki, Afrikában majom: – nálunk mind a kettő.
Ez volt az a „hiúsági” indok, amiért Ferenc elutazása előtt nem látogathatta meg még egyszer menyasszonyát.
Nagyon valószínű, hogy az elválás után számtalan leveleket írtak egymásnak Pálma comtesse és Ferenc; az utóbbi szerteszéjjel a világból, az előbbi pedig szerteszét a világba, ahol csak osztrák követség van, egy bizonyos angol nevű úrhoz címezve, amikben egyrészt Pálma közölte az itthon történt nagy változások minden peripetiáit, másrészt Ferenc tudatta, hogyan érkezett meg Hamburgba, hogy talált rá a legelső gyanújelre; annak az útmutatása szerint mint sietett át Londonba, s ott ismét ügyes detektívek s koronatanúk segélyével hogyan sikerült neki az ellopott gyémántok egy részét magában Londonban felfedezni, azokat lefoglaltatni, az osztrák követség felügyelete alatt bírói kézbe letéteményezni. A legszebb gyémántékszerek azonban még hiányzottak. Egy nyakfüzér magányos gyémántokból, értékben százezer forint; s a legrégibb családi diadém, száz gyémánttal; ezeket az elárusító tolvaj nem is mutogatta még Londonban. Ez utóbbi a személyleírás szerint nem lehet más, mint az, aki a szvornoszt csapatnál Baranecz Mathusalemnek neveztette magát, s a papot játszta. Ez azonban, amint neszt fogott a gyémántok nyomozásáról, rögtön abbahagyta a további csaklizást, pofát, nevet változtatott, s gőzhajóra ülve elmenekült Amerikába. Ferenc nem érte be az eddigi sikerrel. Nagy szenvedélye volt ehhez a sporthoz. Háromötödét az elrabolt félmilliónak már visszavadászta, a másik kétötödét sem hagyhatta ebadóba. – „Pálma becsülete” volt még abban részes. Utánavágtatott egy másik gőzhajón a szökevény tolvajnak; egy kitűnő angol detektív kíséretében, azt nagy hirtelen kézre is kerítették New Yorkban. Hanem azért, hogy „meg” volt fogva a gonosztevő, nehéz volt őt „el” is fogni. Nagyon jól ismerte az újvilágban dívó szokásokat. Kifogást tett az üldözői ellen. Politikai színt adott az üldöztetésnek, ügyes prókátorra bízta az ügyét, aki minden competentiát elvitatott az üldözőktől. Utoljára nem volt más mód: szépen alkura kellett lépni a derék becsületes emberrel, aki csakugyan maga volt Baranecz Mathusalem. S miután az a gyémántok kézre kerítéseért kitűzött jutalmat megkapta: olyan igaz lelkű ember volt, hogy nem csak a solitaire-ekből álló collier-t adta elő, hanem még azt is megmondta, hogy a még hiányzó utolsó darab hol található meg: a százgyémántos diadém. Nagyon furcsa felfedezés volt! Ez ki sem jött Magyarországból, most is ott van elrejtve. Elmondta Illavaynak, hol és kinél. Nagyon ismerős név volt az előtte. „Jó” ismerős. – Ennyire csalódott volna az emberében? Eleinte nem akart a felfedezőnek hinni. Akkor azután az annyi összetaláló részlettel ismerteté meg, hogy meg kellett róla győződnie, hogy az most valót mond.
Nevezetes fölfedezés volt.
Egy egész organizált rablóstátus itt Magyarország és Ausztria határán. Egy egész falu, Z…a, melynek minden háza: orgazdatanya, az emberek, minden társadalmi osztálykülönbség nélkül vagy rablók, vagy orgazdák. Amit csak a Rajna mellett, a Németalföldön nevezetes rablófogást tesznek, annak a szálai mind itt futnak össze a Fehér-Kárpátok egy kis völgyrejtette falujában, itt jönnek össze jeladásra a hírhedett kalandorok, akiket Közép-Európa minden csendőre üldöz – megpihenni, s új terveket koholni; amiket azután egyesült erővel visznek keresztül, ravaszul összetartva, álcákba bújva, s mikor a rablókaland sikerült, akkor megint mindazt a kincset, amit rögtön nem lehet vásárra vinni, idehozzák Z…ára, itt senkinek nem jut eszébe keresni, innen azután apródonkint szállítják szét nagy elővigyázattal olyan piacokra, ahol veszély nélkül értékesíthetik. Nincs az a nagy kereskedés, az a bank a világon, amely kiterjedtebb üzlethatárral bírna, mint a z…ai félkézkalmároké.
Baranecznek nem volt már szüksége a szövetségükre, a jutalomvágy és a büntetés félelme elmondatott vele mindent.
És Illavaynak New Yorkba kellett menni, hogy megtudja, mi történik az ő vármegyéjében; a járása székhelyétől alig egynapi járóra.
Ez a felfedezés is megérdemelte ezt a nagy hajtóvadászatot. Valóságos cause célèbre volt ez a krimináltörténetek közt. Csak az vette el a hírét, hogy ugyanaz évben sokkal nagyobb események foglalták le maguk számára a világ figyelmét.
Ezekről meg Illavay nem tudott semmit.
Még akkor nem volt tenger alatti távíró az ó- és újvilág között. Az amerikai utazó nem tudhatta, hogy mi történik ott a lábai alatt a túlsó félgömbön. Hat hét kellett rá egy hírlapnak, hogy Európából Amerikába átjusson, s keresztyén lélek kellett hozzá az olvasónak, hogy mindazt elhiggye, amit nyomtatva lát maga előtt. Magyarországról éppen annyit lehetett megtudni, mint Eldorádóról vagy a Hyperboreasokról. A legutolsó hírlapból, amit New Yorkban olvasott, azt tudta meg Ferenc, hogy Constantin nagyherceg Debrecenben megkoronáztatott magyar királynak, ellenben Ledru-Rollin kétszázezer francia élén kikötött Triesztnél.
Pálma leveleiből egyet sem kapott meg, amikből megtudta volna az igazat. Azok valahol ott vesztek a bécsi rendőrség cabinet noir-jának a fiókjában, sőt talán össze is kerültek boldog társas együttlétben a Ferenc leveleivel.
És ez nagy szerencse – különösen a tisztelt olvasóra nézve, hogy nem kénytelen most sem a harcok kimenetelének, sem a detektívek fáradozásainak recapitulatióját végigolvasni, amiket úgyis elég bőven megismertettek már vele – a szaktudósok.
Mikor Triesztben kiszállt Ferenc, ugyanazokat az alakokat találta maga előtt a málhái átvizsgálásánál, akiket elutazásakor tisztelhetett; az útlevelét is ott láttamozták, ahol fél év előtt.
Tavasszal ment el, ősszel került vissza.
Nem talált egyéb különbséget, mint hogy akkor narancsot árultak a piacon, most meg szőlőt.
Még mindig olyan ábrázatja volt, mint egy jenkinek.
A tükre ugyan eleget figyelmeztette rá, hogy ezzel a pofával nem jó lesz Pálma comtesse elé kerülni, mert bizony megijed tőle, de a spekulatív ész azt mondta, hogy csak hagyni kell azt még egy kissé. Az útlevelek országában nagyon tanácsos, hogy az embernek a cifferblattja tökéletesen kvadráljon az útlevélben foglalt arcképvázlattal.
Aztán a meghozott gyémántok bőven kárpótolják az elvesztett bajuszt. Négyötöd része már itt van biztos zár alatt az elrabolt „becsületbeli” kincsnek. Az ötödiken is rajta tartja a kezét.
Első dolga azt is fölvenni a rejtekéből.
Még Triesztben sem állt szóba senkivel. Hírlapot sem vett a kezébe. Nagyon szája ízében volt még Ledru-Rollinnak a kacsája. Sietett Z…ára eljutni minél elébb.
