„Illaván”
„Illaván”
Pálmának nem volt nyugta, amióta azt a levelet elküldé. Egyedül volt Gargóváron, s ott várta rá a választ. Akármi lesz a válasz, az csak rossz lesz.
Két keserű gondolat között volt válogatása.
– Ha visszatér, én ölöm meg, ha visszautasít, ő öl meg engem. – Vagy ölök, vagy halok.
Ha visszatér a férfi annyi megcsúfoltatás után, kénytelen lesz a leány megvetni a gyávát, s azt éreztetni vele egész életén keresztül; – mert mindent megbocsát a nő a férfinak, csak a gyávaságot nem. Nevezd azt angyali jóságnak, mégis utálni fog érte. – Ha pedig büszkén visszautasítja a férfi a meghívást, akkor a leány meg van halva, eltemetve. Senki sem tilthatja meg az annyiszor megsértett férfinak, hogy visszakérezkedő hajdani jegyese levelét meg ne mutogassa boldog-boldogtalannak, s azzal aztán a nő el van temetve. A magasan álló nőnek az az átka, hogy annak a megszégyenülés: halál.
Rettegett az elsőtől, s rettegett a másodiktól.
Vagy megfordítva: megint kívánta ezt, kívánta amazt.
Fájt neki az a gondolat, hogy ha visszatér régi kedvese, akkor le kell rontania lelkében azt a látványt, amit egy férfi eszményképeül tartogat abban; – de hízelegni fog e bálványomlás asszonyi hiúságának; ha pedig nem jön vissza a hívásra, akkor önszeretete oltárának kell összeomlani, de megmarad nála a sírig a hit, hogy volt egyszer egy igazi férfi a világon, s az őt szerette igazán!
Nem volt maradása otthon a kastélyban.
Az otthonlét első napján kilovagolt a nagy romvárhoz; ispánt, cselédeket vitt magával. Azok el nem tudták gondolni, miféle szellem szállta meg a grófnőt, hogy a nagy köveket odahordatja a füves romudvarra, ötöt-hatot egymásra sorjában. Aztán meg felkeresteti a kiásott nagy levendulabokrot, amit valahová félredobtak: most is zöldül még a szegény bokor, élősködve abból a földből, ami a kitépett gyökeréhez tapadt. Azt megint visszaültetteti a hajdani helyére. Ki kereskednék a nagyurak rigolyáinak indoka után?
S azután naplementig ott ül az erkély ablakában; és nézi a völgyet. Azt a kis távol völgyet, azzal az oszlopos házzal. Milyen gyorsan el tudott az az ember futni azon a kanyargó ösvényen innen! Visszajönni tán nehezebb.
Talán annak, akit a „nagy ajtón” kidobtak, hogy a „kis ajtón” visszajöjjön, az egész földet körül kell előbb kerülnie? Este tért vissza a kastélyba.
Kérdezte, hogy nem jött-e levele.
Igen. Érkezett egy. Nem az, amit várt. Ezt az atyja küldte Bécsből. Tudatá vele, hogy a napokban ő is megérkezik. Úgy látszik, hogy az ő jelenléte is szükségesebb idelenn, mint odafenn.
Nem volt türelme. Egy lovászt megbízott vele, hogy még az éjjel hozzon hírt, otthon van-e jelenleg Illavay?
Reggelig nem feküdt le – amíg az vissza nem tért.
A lovász azt a hírt hozta, hogy Illavay még korán reggel elutazott. A saját kocsiját az első állomásról visszabocsátotta s azután postafogattal utazott tovább: nem tudják, hová. Sem azt, hogy mikor tér vissza.
És így valószínű, hogy az ő levelét nem kapta. Várni kell, míg hazatér.
Ez a legkínzóbb! Várni!
Pedig soká fog várni! Mert azoknak ott most más dolguk van, mint levelet küldeni. Dolnaváron sincs posta. És aznap, amikor Gorombolyi eljön násznagynak, az ő falujában sem lesz posta. Majd ott átadják neki a levelet személyesen. Nem sürgős az. Nekik nem az.
Pálmának pedig mindennap egy siralomházi nap, amikor a halálraítélt várja, hogy jön-e hát vagy a kegyelem, vagy a hóhér?
Nem bír odahaza maradni. Már korán reggel befogat, s összevissza barangolja a vidéket.
Mintha archeológ volna, úgy kutatja az emlékeket, a régiségeket. Érdekli a városok múltja: a közintézetek.
Egyik útjában meglepi egy csinos kisváros regényes fekvése. Egy ódon, klastromszerű épület a nagy folyam partján válik ki a rendes háztömeg közül. Azt mondják neki, hogy ez „Illava”.
Meglepi a név.
Ki lakja azt a kastélyt?
Furcsa kastély az! Nagyon híres emberek lakják. Csupa olyan gonosztevők, akik tíz évnél hosszabb fogságra vannak elítélve rémséges bűntettekért. Csupa előkelő gyilkos és haramia. Ez az állami fogház. Egy világtárlat kitüntetést nyert bűnökből. Laktanyája a szörnyetegek légiójának.
Az a bizarr ötlete támad, hogy ő ezt a házat megnézi belül.
Látni akarja, hogy milyenek azok az emberek, akiket a törvény élő halottakul elrakott a kriptába? Az emberiség elátkozottjai! A pokol hősei! Az ország első emberei – alulról kezdve.
Behajtat s az igazgatónál bejelenteti magát.
Közönséges látogatónak előbb miniszteri engedélyt kell hozni, hogy az állami fegyház titkait megmutogassák neki; de Temetvényi Pálmának a neve elég, hogy a nehéz zárak megnyíljanak előtte, s igazgató és porkolábok rögtön szolgálatára álljanak.
Pedig az szomorú birodalom ott.
Ott is olyan emberek laknak, akiknek nem elég egyszer meghalni.
Végigvezetik őt a műhelyen, a sütő-, főzőkonyhákon, a dolgozó-, a hálószobákon, a kórházon és az imaházon, az iskolán. Mindenki munkában van. Egy teremben zeneszerek állnak: a rabok muzsikálni is szoktak, s van közöttük festő, képfaragó.
S ez arcokban mennyi tanulmány van egy lélekbúvárra nézve! Minő rendkívüli meghasonlások az arc vonásai között! A szenvedély mindenütt, a lenyomott vagy kiülő homlok, az arc, a szemöldökcsont, az állkapocs szokatlan alakulásaiban kifejezve. Ezek az emberkerülő szemek; ezek a vadállati ajkak. S felváltva megint egy-egy szelíd, ábrándteljes arc, szabályos vonásokkal, szelíd szemekkel. Az a legnagyobb gonosztevők egyike éppen. Érdekes tanulmány az, olyan fiatal úrhölgyeknek, akik meghasonlottak a csupa dicső emberekből álló társasággal.
Pálma tanulmányozhatja őket. Ő nézhet az arcaikba a sűrűre vont kék fátyolon keresztül; azoknak a nézete nem sértheti meg az ő arcát.
Mikor egy-egy terembe a látogató belép az igazgatótól kísérve, az őrt álló csendőr „vigyázz”-t kiált, s azzal mindenki leteszi a munkát a kezéből, s feláll, és arccal fordul a belépők felé.
A látogatónak szabad velők beszédbe eredni, s fogolynak kötelessége elmondani a kérdésre, mit vétett. Miért van elítélve? Kit ölt meg, ha apját, anyját megölte is. Mérgezett, vagy fegyverrel ölt, vagy rágyújtotta a házat az alvókra? Oly pontosan elmondanak mindent, mint mikor az audiencián az udvaroncok megfelelnek a magas kérdésekre, s elszámlálják az érdemeiket és szolgálataikat. A raboknak ellenben nem szabad viszont kérdést intézni a látogatóhoz: „Hát önt mi hozta ide?”.
Egy-egy olyan arcra is talált Pálma, amiről úgy rémlik neki, mintha látta volna valahol. Valaki a Zsiborák bandájából lehet az, akik valaha ott lakmároztak a gargóvári fényes asztalnál. Óh, még magát az Orol Krivánszky urat is megtalálhatná ott, ha nem restellné a gyapjútépő doroszológépet megnézni: ott hajtja az a nehéz kereket: s igen jól viseli magát. De oda már nem vezették.
Mindent meg akart apróra tudni. Megjavulnak-e valóban ezek az emberek itten? A lelkük megtér-e? Nem igyekeznek-e innen kitörni? Nem támad-e fel bennük a szabadságvágy olykor? Nem esküdhetnek-e össze a helyőrség ellen? Mivel büntetik őket, ha vétenek?
Az igazgató felvilágosítá mindenről készségesen.
Biz ezeknek nagy részét csak a fegyelem tartja meghunyászkodva. A kiszabadulás vágyáról soha le nem tesznek. Vannak közöttük veszedelmes izgatók. Különösen van egy közöttük, aki mindig összeesküvést csinál, a zárakat feltörni igyekszik, s nemegyszer megkísértette már az őrt álló katona kezéből kicsavarni a fegyvert. Büntetésből most is magánbörtönben ül, s el van tőle véve minden munka és szerszám.
– Mi a neve?
– Ribeaud.
Pálma sohasem hallotta azt a nevet.
– Nem lehet azt is meglátni?
– Igen.
Az igazgató valamit súgott a porkolábnak, mire az más kulcscsomagot vett elő, s aztán a két kísérő csendőrnek inte: azok levették a vállaikra akasztott puskát, s csendesen felhúzva rajta a sárkányt, szuronyszegezve vették közre a grófnőt és az igazgatót.
Ebbe a különbörtönbe így szokás látogatóba menni.
– Ez egy valódi fenevad – mondá az igazgató.
Pálmát csak még kíváncsiabbá tette a szavával.
Hogy engedné el magának, hogy egy ilyen fenevadat szemtül szembe lásson?
A magánbörtönhöz egy külön lépcsőn kellett lemenni. A hármas zárral belakatolt ajtó előtt kívül állt egy őr és belül a másik. Azután jött egy szűk udvar, abban is járt egy őr, aki minden végigsétálásnál benézett a cella ablakán. Azon pedig kettős vasrostély volt.
Ennek a cellának az ajtaját sajátszerű csavarkulcs zárta be egy olyan zárral, melynek négy ütközője volt, s egyszerre nyomult mind a négy a vaspántos kő ajtófélbe.
Az ajtó megnyílt: a két csendőr meg az igazgató és a porkoláb közé fogva, belépett a cellába Pálma grófnő.
A veszedelmes rab felállt székéről, és feléjük fordult.
Nem volt annak semmi fenevadas kinézése: inkább igen finom, mosolygó, udvarias arc volt, aki hölgyet látva maga előtt meghajtá magát elegáns modorban. – És mégis Pálma összerezzent a láttára.
Ez Cousin.
Amióta az ellenszenves alak eltűnt a házuktól, Pálma sohasem kérdezte, hová lett? Mikoriban közelében látta, akkor sem akarta észrevenni.
A sűrű fátyol miatt az nem ismerte őt meg.
Valami veszedelmes kíváncsiság ösztönözte Pálma grófnőt, hogy megszólítsa ezt az embert.
– Hogy hívják önt?
– Valódi nevem Ribeaud, Franciaországból megszökött gályarab – felelt az, kötelezett sablonszerű modorban.
– Miért ítélték el itt?
– Zsiborák rablóbandájával szövetkeztem, Temetvényi gróf kastélyának kirablására. Harminchat rablót bocsátottam a vár alatti pincébe. Le akartuk ölni az egész háznépet, kivéve a grófkisasszonyt, azt meg akartam tartani szeretőmnek.
Ezt mind kötelessége elmondani a rabnak így minden kérdező előtt.
– S mi akadályozta meg a szándékot? – suttogá a fátyolos hölgy.
– Egyetlen ember! Mikor én már mindenkit elaltattam álomitallal, szolgákat és csendőröket, a grófnőt magát mákonyos szivarral, ez az egy ember ébren maradt: rám lesett, utánam jött, mikor a pinceajtót ki akartam nyitni, hogy Zsiborák cimboráit bebocsássam. A késem nem ment elég mélyen az oldalába, s ő letepert és megkötözött. A grófnő kikosarazott vőlegénye volt a bolond! Átkozott legyen a neve is! Azt is úgy híják, mint ezt a börtönt: Illava!
Már e végszavak túlmentek a kötelezett válaszon. A rab dühbe kezdett jönni. Pálma kifutott a cellából. Agyon akarta nyomni a börtönlég. Vagy talán valami más?
Megköszönte az igazgatónak a szívességet, s sietett a rettentő tanyát elhagyni.
Ismét elővette az a láz, amit a túlizgatás idéz elő.
Egész hazáig reszketett a hidegtől.
Mire hazaért, akkor meg aztán kiütötte a hőség. Atyja megérkezett azalatt.
– Hol jártál? – kérdezé elbámulva, mikor eléje lépett ez a máskor mindig márványarcú kísértet, most két arca úgy ég, mint az alkonyég felhői.
– Illaván voltam – rebegé Pálma kiszáradt ajkakkal. – A fegyházat látogattam meg. – Beszéltem egy élethosszig elítélt rabbal, akit hajdan úgy híttak, hogy Cousin. – Elmondta, mit vétett. Miért van elítélve. Igaz az mind, amit elmondott?
– Igaz!
– Hogy téged a haláltól, engem a legiszonyatosabb sorstól szabadított meg Illavay azon az éjszakán.
– Úgy történt.
– Ugyanazon az éjszakán, amelyen én őt eltaszítottam, kicsúfoltam, halálra sértettem! Hogy mikor én beszegődtem az ő üldöző démonának, ő még akkor is védelmező őrangyalom volt nekem. Miért nem mondtad ezt te meg nekem soha? Nem mondtad meg, mert féltél, hogy ha én ezt megtudom, utánafutok, s itt hagylak palotáiddal, váraiddal együtt! s megyek vele világgá: – koldulni! vagy a börtönét őrizni, ha elítélteted!
– Ő maga kívánta azt tőlem, nemes tettei jutalmául, hogy ne mondjam ezt el neked soha.
– Ő maga kívánta, hogy ne tudjam én ezt meg soha! – És ezt a szívet dobtam én el magamtól. És ezt a szívet gyötröttem én meg oly keservesen. – Óh, szűzanyám! te jól tudsz megbüntetni.
Egy szép antik Mária-szobor állt ott; elefántcsont faragvány. Az előtt térdre roskadt.
– Mert most már ebbe meg kell halnom. Most már könyörögnöm kell Tehozzád, hogy hozd őt vissza, hogy a lábaihoz omolhassak, s azt mondhassam neki: Bocsáss meg, add vissza a morzsáit az elvesztett szerelemnek! Egyszer volt. Sohasem lesz többet. Az enyém volt. S én dobtam el őt.
Még az atyja is megszánta őt. Odament hozzá, fölemelte.
– Légy nyugodt, leányom. Ne gyötörd magad.
– Óh, atyám – óh, uram! – az én szívem nagyon beteg. Egy igen jó menedékem volt, amíg azt hittem, hogy gyűlölni, megvetni fogom őt, ha hozzám visszatér. És most imádkozom érte, hogy jöjjön vissza. Most már nincs hová menekülnöm többé. Körös-körül betölti előttem az egész világot. Mindenütt ott van nekem! Csak ott nincsen, ahol én vagyok.
– Bízzál szavamban. Ő a tied lesz.
– Imádkozom is érte! – de nem hiszek benne: – tudom, hogy nincs foganatja az imának, mégis teszem.
Már akkor útban volt hozzá Illavay levele.
