Még egyszer az az unalmas Illavay
Még egyszer az az unalmas Illavay
SENOR DON MANUEL DI PALERGONIO,
Y SANTA CROCE
Ó-Kasztíliai és Guadalaxarai Grand,
A Zafarin sziget örökös ura,
A St.-Domingói Flamingo-rend nagykeresztes lovagja
Jelenti saját és egész nemesi családja nevében
Egyetlen leányának,
DONNA ATALANTA MÁRIA
DOLORES ANNUNZIATÁNAK
BÁRÓ APÁTVÁRY OPATOVSZKY KORNÉL ÚRRAL
A dicső Lipót-rend nagykeresztesével, ulánus ezredessel,
az apátvári hercegség urával
Folyó hó 16-án leendő egybekelését.
Az egyházi szertartás a prágai Szent Nepomuk-templomban tartatik meg.
Melyre mindkét magas család rokonai, tisztelői és barátai meghívatnak.”
Y SANTA CROCE
Ó-Kasztíliai és Guadalaxarai Grand,
A Zafarin sziget örökös ura,
A St.-Domingói Flamingo-rend nagykeresztes lovagja
Jelenti saját és egész nemesi családja nevében
Egyetlen leányának,
DONNA ATALANTA MÁRIA
DOLORES ANNUNZIATÁNAK
BÁRÓ APÁTVÁRY OPATOVSZKY KORNÉL ÚRRAL
A dicső Lipót-rend nagykeresztesével, ulánus ezredessel,
az apátvári hercegség urával
Folyó hó 16-án leendő egybekelését.
Az egyházi szertartás a prágai Szent Nepomuk-templomban tartatik meg.
Melyre mindkét magas család rokonai, tisztelői és barátai meghívatnak.”
Mikor ezt az aranybetűkkel nyomtatott meghívót, pompás borítékba takarva s őexcellenciája, Temetvényi Ferdinánd grófnak címezve, Koczur barátunk a postaszekrénybe belökte: nagyot rúgott a levegőbe, mind az első, mind a hátulsó lábával:
– Nesztek jó csendes kis hivatal!
Nem lephette azokat már meg ez a bombasztikus értesítés. Korán reggel ott találta már az asztalán Pálma grófnő a lapokat, amikben le volt írva körülményesen az egész história. A vízbe ugrás és annak az indoka. A csodálatos életreköltés. A regényes tabló a végén. – De ezt ugyan nincs olyan újságíró, aki elhallgassa. A továbbiakat ki lehet találni.
Pálma grófnőnek semmi meglepetést sem szerzett már Ferdinánd gróf, mikor a kapott levéllel átment a szobájába.
– Mi van még hátra? – kérdé tőle a leány.
– Egy gyors elhatározás – mondá a gróf. – A bolond bolond maradt, azzal vége mindennek.
– Hát nem futunk utána Prágába?
– Ne légy most keserű. Én az vagyok helyetted is. Bosszút állok én ezért még az ivadékain is, én nyomorulttá teszem őket, arra esküszöm. Csak azért akarok még sokáig élni. De most meg kell előznünk azt a gyalázatot. Azt kell tudatnunk, hogy mi dobtuk el őt, nem ő minket! A tegnapi botrány elég ok nekünk, hogy „mi” legyünk a sértett fél, aki széttépi a kötést. S ezt szentesíteni is foguk. A te esküvődnek meg kell előzni az övékét.
– Az én esküvőmnek? Hát tán rendeljek magamnak frissen egy másik vőlegényt a Házassági Bureauból?
– Írj rögtön Illavaynak.
– Én írjak Illavaynak? „Itt jártak megint Zsiborákék.” Szaladjon, kerülje körül még egyszer a földet, s hozza vissza, amit elvesztettem: az utolsó gyémántomat, a szívét.
– Nem vesztetted el. Ő téged most is nagyon szeret, és sohasem szűnt meg rád gondolni.
– S ezért most én becsüljem meg azzal a szóval: „A majmom elszökött! Üres maradt a kalickája. Gyere ide, foglald el!”.
– Ne érts félre. Én komolyan kívánom őt vissza. Én kérem meg őt, nem te. Magam írnék neki, de nekem nem hisz. Megesküdném pedig az Istenre, hogy azért hívom őt magamhoz, mert végtelenül tisztelem, mert megtanultam az értékét felismerni, mert lemondtam a hiú ábrándról, amiért őt tőled elszakítottam. Nem gondolok arra többet. Családomnak legbecsültebb tagjává teszem. Utat nyitok neki a legmagasabb rangokig, vagy ha jobban akarja: átadom neki a birtokomat, s megteszem őt a saját gondnokommá. De ő nekem mindezt nem fogja elhinni, pedig Isten látja a lelkemet, hogy ez igaz!
– S nekem el fogja hinni?
– Ti nők jobban tudtok arról beszélni, amit éreztek. A ti szavatok meggyőzőbben hangzik. A megalázódás is természetesebben jön nálatok. Nem oly szégyenletes az, mint egy férfinál. Aztán te nem vagy oka semminek. Én okoztam neki minden fájdalmat. Vádolj, nem bánom, csak hozd őt vissza. Legyetek aztán velem haragban: csak egymással béküljetek ki.
– S ha kibékültünk?
– Akkor legyetek olyan boldogok, mint amilyen igaz lesz az áldás, amit én tirátok adok.
– Tehát te nagyon óhajtod, hogy írjak Illavaynak?
– Kérlek rá.
– S reméled, hogy visszajön?
– Írj neki úgy, hogy visszajöjjön. Írj neki úgy, ahogy asszonyok szoktak írni, mikor akarják, hogy érezzenek.
– Megtehetem. De tudod-e, hogy mi lesz ennek a vége?
– Én csak azt tudom, hogy neked az ő karján kell megjelenned e hó 16-a előtt.
– Tehát én neked megmondom előre, hogy mi vége lesz ennek. Én írok Illavaynak. – És ha ő erre a levelemre visszatér, és elfogadja ismét azt a kezet, amely őt oly bántóan, oly csúfosan arcul verte, eljön megkérni ezt a kezet – hát én akkor ezt az embert megvetem, megutálom; feleségül megyek hozzá – és halálra kínzom. Ha pedig azt feleli erre a levelemre, hogy „Én nem vagyok az a férfi, akit ma el lehet dobni, holnap megint fel lehet venni”, akkor én ezt az embert imádni fogom örökké, és abba belehalok…
Hogy lobogott az a fehér láng az arcán.
– Írjad, kérlek! – sürgölé Ferdinánd gróf. Mit bánta ő azt, hogy agyonkínozza-e Pálma Illavayt, ha nőül megy hozzá, mint egykori jegyeséhez? Csináltat ő abból is bárót. Neki csak a család külügyeivel van a dolga, a belügy az asszonyok reszortja.
Pálma leült az íróasztalához, kezébe vette a tollat, s nézett a maga elé tett papírra sokáig.
Nem a hírhozó fecske volt a levélpapír jelvénye, hanem egy fényes címer, kilencágú koronával. Mit írjon alája? E címerhez méltót.
A toll kiesett kezéből.
– Nem tudom elkezdeni. – Hogyan szólítsam? – „Uram!” „Nagy jó uram!” – „Tekintetes úr!” – „Kedves barátom!” „Egyetlen és utolsó barátom!”
– Ez jó lesz. Ez az utolsó.
– Tehát ebből a hangból? Segíts elkezdeni. Mondj valamit a tollam alá.
A gróf diktált.
– „Én eltaszítottam magamtól azt a bolondot”…
Pálma írt:
– „Az a bolond eltaszított engem magától.”
– Mit írsz? – kérdé a gróf, a papírra téve a kezét.
– Ami igaz. – Ámításon kezdjem-e, mikor igazat akarok mondani?
– Hisz ő nem tudja még.
– De én tudom. – Köszönöm. – Már most erről majd tudom folytatni. Ha készen lesz, megmutatom.
És írta tovább.
– „Megbüntetett engem az Isten érdemem szerint. Ahogy én elcseréltem önt egy bajazzóért, úgy elcserélt engem a bohóc egy kötéltáncosnőért. Halott vagyok – s a világ gúnyhahotája a búcsúztatóm. Csak egy kéz támaszthat föl még, az ön keze. Tud-e ön egyszerre emlékezni és felejteni? A régmúltra vissza, s a közelmúlttól el. Rút játék volt, amit önnel űztem. De csak játék volt. Nekem jobban fájt az, mint önnek. Ön csak tűrte, de én tettem. Van-e önben oly végtelen nagy hit, annyi szívbeli jóság, hogy a kegyetlen játék után azt ne kérdezze, hogy amit most teszek, hát az nem komédia-e? Atyám tudtával, az ő kértére írom ezt a levelet. Ő felhatalmazott, hogy írjak arról, amit érzek. Mindent, amire férfi büszke lehet, bevallhatok tiszteletet, szeretetet, engedelmességet. El fogja-e ön nekem hinni valaha, hogy a gyalázat, ami most engem ért, nekem nem fáj, mert ez adta vissza nekem azt a jogot, hogy szabadon mondhassam önnek: jöjj ide, s légy sorsom ura!”
– Jó lesz-e így? – kérdé Pálma, odaadva levelét olvasásra Ferdinánd grófnak.
– Szerettem volna, ha még hozzátettél volna valamit azokból, amiket egy rá váró fényes életpályáról beszéltem.
– Még most sem ismered te azt az embert? – Írd oda, kérlek, a nevem alá, hogy „olvastam”.
S Ferdinánd gróf hitelesítette a leánya levelét, de nemcsak azt írta utána, hogy „olvastam”, hanem azt is, amit Pálma nem akart megírni: a kecsegtetést fényes életpályával.
– Most még egy utóiratot: „Válaszát, kérem, küldje ön Gargóvárra: ott várom be azt.”
– De énnekem még itt kell maradnom az udvarnál – hebegé a gróf.
– Te itt maradsz. Rád szükség van. Utánam nem fog kérdezősködni senki. Talán – el mersz magamban ereszteni haza? Annyi keserűség volt ebben a szóban. A gróf nem válaszolt rá semmit. Kérte Pálmát, hogy maga írja rá a címet a levélborítékra. – Illavaynak már arról meg kell azt tudni, hogy ki küldi a levelet.
Illavay ez idő szerint ügyvéd volt – odahaza. A régi időkben egy kézfordítással lehetett a szolgabíróból ügyvéd; úgy is volt szokás. – Meglehetősen ment neki. Szorgalmas ember volt, s hamar megtanulta az új törvénykezést. Még a régi ősiségi perrendtartás sem volt megváltoztatva. Az ügyvédség igen tiszteletre méltó, független állás volt.
Csak az az egy baja volt, hogy az ő falujában nem volt postaállomás: azért minden ajánlott levéllel, amiben féltett okirat volt, a szomszéd nagyobb helységbe kellett átküldenie a segédét; az hozta ki a térítvényeket, azokat neki kellett aláírni, úgyhogy minden levélért kétszer kellett ide-oda kocsikázni.
Mikor a Pálma grófnő levele megérkezett, akkor éppen valami sürgős ügy elintézése végett küldte el a segédét, s egyedül maradt az irodában.
Jó is, hogy nem látta senki az arcát abban a pillanatban, amikor azt a levelet megismerte, feltörte, elolvasta.
Hogy ugrott föl a helyéből! Hogy rázta a fölemelt öklében azt a levelet! Hogy kiáltott fennszóval egymagában, kitörő indulathangon.
– Ezzel tartoztál nekem, igazságtevő sors! Eggyel adósom voltál, mennybéli Isten! Aki oda hagytál dobatni a szemétdombra, s kicsúfoltatni a jó barátaim által, mint Hióbot! – Ki vagyok elégítve! – Meg vagyok gyógyítva! – Élek!
S újra elővette a levelet, kiterítette maga elé az asztalra, lefogta a két kezével, hogy el ne fusson előle, úgy olvasta nagy gyönyörködve végig. – A tenyerével dörzsölgette a mellét ott a szíve fölött. Meggyógyultál? Megelégedtél?
Nevetett, kacagott; a lábával tombolt.
– Hát a te neved is itt van, Temetvényi Ferdinánd gróf. „Olvastam”. – Gyere hát, olvasd el a magad levelét is, amit csak tíz nap előtt írtál hozzám! Olvasd össze mind a kettőt. „Ezek a mi köreinkben nem bűnök, csak kedélyvillanások.” – „Eldobott engem a bolond magától.” – „Érzelmeink még akkor sem változtak meg.” – „Halott vagyok, s a világ gúnyhahotája a búcsúztatóm.” – Hát fényes életpálya nyílik elém? – Nem a börtön? Nem a haditörvényszék szigora? – De te mégis igazságos ember vagy, Temetvényi gróf, szavatartó férfiú. Azt mondtad, „ha még egy leányom volna, önnek adnám.” Lett „még egy”. Nekem adod.
S megint újból végigolvasta, végiggyönyörködte azt a levelet. Aztán elkomorodott. Tréfa lesz ez! Ki akarnak figurázni! Hozzájuk illik. Szeretnének még egyszer felültetni a magas lóra! Odacsalni magukhoz, s aztán nagyot nevetni rajtad. Bizonyosan fogadtak valakivel erre.
De még egy másik levél is volt ott, amin Koczur kalligráfiáját ismerte fel. Azt is felnyitá, a famózus esküvői meghívás volt benne.
Erre aztán elkezdett a két öklével dobolni az asztalon.
Mégis igaz hát? Az ó-kasztíliai és guadalaxarai grandok vannak itten.
Az apátvári hercegség egyesül a Zafarin szigeti hercegséggel. „Magasabb szempontok” parancsolják az összeköttetést.
Ezt a meghívót megkaptátok ti is: ennek a méregbefolyása alatt lett írva a levél.
Negyedszer is elolvasta azt. Minden mondatnál odapillantott az aranybetűs bolondságra. Temetvényi Ferdinánd gróf! Aztán meg a St.-Domingói Flamingo-rend nagykeresztese! Dos-à-dos.
És aztán egy nagyot fohászkodott.
– S önnek szép grófnő, volt bátorsága ezt a levelet megírni énhozzám? – Hát annyira véghetetlenül nyomorultnak tart ön engem? – Milyen szépen kikerekített mondatok! – Ah, ha én önnek olyan rútat tudnék visszaválaszolni, mint amilyen szépeket mond ön nekem!
Levélpapírt keresett.
A torz tükör ott állt előtte nyitva. Lecsukta.
– Ma nem beszélsz velem, barátom. Ma nem leszek irgalomosztó kedvemben.
Leült, és megírta a választ. Meg volt vele elégedve. Elolvasta. Egy szó sem hibázott belőle. Meg fogják ismerni ebből! – Így érdemelték. Nyomban ez órában fogja elküldeni a levelet; nehogy még meglágyuljon a szíve, s aztán szelídebb hangú válasszal cserélje azt ki. – Maga akarta azt felvinni a postára. Befogatott, mert az a szomszéd faluban volt.
Odadugta mind a két levelet az oldalzsebébe: Pálmáét is, meg a választ is rá.
– No, szívem! Én édes szívem. Jóllaktál-e már keserűséggel. Telidestele vagy-e már? – Nem fog-e már ezentúl sebes dobogásoddal felverni álmomból; nem veszed ki a tollat a kezemből, mikor össze-összeszorulsz? Kívánhatsz-e még valamit? Hiszen dobzódhatol most… Így járnak, akik engem megkínoztak!… Most még csak azt tudnám, hogy hát az a másik, hogy éli világát?… Az, aki a menyegző napján adott ki rajtam… Szenved-e az is?… Nem szerencsétlen-e a férj mellett, akiért elcserélt… Óh, ha még azt is megtudnám, hogy ő is nyomorulttá lett, hogy elsorvad a korhely, kicsapongó férj oldala mellett, hogy szerencsétlen, s átkozza sorsát!… Ah, ha ezt is megverte volna a saját keze; nem irigyelnék senkit a világon… Nem. Még a kannibálok fejedelmét sem, aki az ellenségeit és hűtelen feleségeit megeszi. – Előkereste azután az ereklyéi közül azt a levelet is, amit akkor írtak hozzá. Elolvasta ismét. S odatette a keblébe a másik mellé. Hadd beszéljenek egymással! Úgy kelt az útra.
Ilyen méregittas eszméket hányt-vetett a fejében, amíg a közel faluba megérkezett. Sietett maga a postaházhoz.
Éppen a kapuba találta a postamestert.
Visszahőkölt, amint azt meglátta. Régi ismerős volt. Gorombolyi.
– Ne ijedj meg tőlem. Hiszen nem vagyok hadvezér. Nem követelek tőled negyvenezer adag kenyeret, főbelövetés terhe alatt. Postamester vagyok.
– Hát hogy kerültél ebbe az állapotba?
– A komáromi kapitulációval vízmentessé tétetvén a bőröm, valami mesterség után kellett látnom. A postamesterséget választottam. Ez leginkább magyar embernek való hivatal. Lóval kell bánni. De hát gyere be. Látom, ide tartasz. – Mi hozott? – Előfogat kell? Van most éppen négy jó lovam itthon; befogathatom. Úgy elröpítenek, mint a sárkány!
– Köszönöm. Egy levél is megteszi. Térti vevénnyel akarom feladni, azért hoztam el magam.
Ferenc kivette a zsebéből a Pálmának szóló levelet. – Aha mondá Gorombolyi –, Pálma grófnőnek írsz? Azt gondoltam, magad mégy oda. Most egyedül van Gargón. Megismertem az írását azon a levélen, amit ma reggel küldtem ki hozzád. Hát miért nem mégy inkább személyesen oda?
– Soha többet. Míg a világ világ lesz.
– Pedig ott most nagyon mosolygó arccal fogadnának.
– Azzal vagyok éppen jóllakva örökre. Az asszonyi mosolygással.
– No, hát menjünk be, hadd írom be azt a levelet a könyvbe.
Amíg Gorombolyi a nagy könyvet forgatta, s a vevények közt keresgélt: Illavaynak jutott valami az eszébe.
– Te! Emlékezel rá, mikor annál a nevezetes expedíciónál összetalálkoztunk, eleinte főbe akartál lövetni, a búcsúzáskor meg ilyesmit mondtál nekem, amint a dolnavári leányra fordult a szó: „Hej, ha te azt tudnád, amit én tudok”?
– Hogyne emlékezném rá?
– Tehát mi az, amit akkor tudtál? Te keresztüljöttél Dolnaváron. Láttad őt?
Gorombolyi nagy szemeket mereszte a kérdezőre.
– Hát te nem tudsz felőle semmit?
– Nem akartam felőle kérdezősködni. De most szeretném tudni, hogy kihez ment nőül?
– Nőül? – Senkihez, édes barátom. – És nem is fog az férjhez menni soha; mert az éppen a lakodalmatok előhetében meghimlőzött, s az arca elrútult szegénynek.
Illavay képe egész elhalványult erre a szóra.
– Mit szólsz? – Hát azért írta azt nekem, hogy nem szeret, mást választott?
– Hát persze, hogy azért. Tudta, hogy vissza fogsz rettenni megrútult arcától: vagy ha becsületből elveszed, szerencsétlen fogsz lenni egy ragyás arcú asszony mellett.
Illavay nem szólt többet, csak kiragadta kebléből azt a kis levélkét, s majd a szívéhez, majd az ajkaihoz szorongató; olvasta volna, ha könnyeitől látta volna a betűket, de az ajkai érezték, hogy mi van bennük, mikor össze meg összecsókolgatták. Óh, mi keserű volt, óh, mi édes lett a levélke egyszerre!
– Fogasd be rögtön azt a négy lovat!
– Aztán merre? Dolnavárra?
– Hát hová máshová, mint Dolnavárra!
– És a Pálmához írott leveled?
– Ugyan, siettesd kérlek azokat a lovakat!
Dorombolyi ment az istállóba, Illavay azalatt félrevette magát egy zugba, hogy újra átélvezze minden sorát annak a végzetterhes kis levélnek. Mennyiszer átkozta azt magában!
Hozták már a lovakat. Nem volt türelme, míg azokat befogják, maga sietett a kocsisnak felszerszámozni, gyeplőszárakat összecsatolni, istrángot kisafára hurkolni.
– No, hát azt a Temetvényi grófnő levelét nem adod ide?
Illavay ugrott fel a csézába.
– Te! Hát a Temetvényi Pálma levelét! Itt a recepisséd!
Nem hallott ő már erre a névre. A négylovas hintó kirobogott az udvarból. Gorombolyi elővette a tajtékpipáját, s fidibuszt csinálta vevényből.
Szegény leány! Két éve múlt már annak, hogy azt a szomorú levelet megírta. – Azóta mennyi történt? – Testvére elesett a csatában, – anyját sírba vitte a bánat, – egyedül marad, és árva. – A gonosz idő, az volt a mostohája.
A dolnavári lakház minden redőnye zárva, kapuja is be van csukva. Nem látogat ide vendég, atyafi, leánynéző.
Ki nézne még rá?
Azt a gyönyörű szép arcot feldúlta a himlő; csak a klasszikus arcélt mutató nemes vonások sejtetik, minő szép lehetett valaha. Valaha! Csak két év előtt még. Csak a piros ajkak és a lángoló szemek maradtak meg annak, amik voltak hajdan.
És ő maga tudja azt jól.
Mégsem saját magáért fáj a szíve, hanem azért a másikért. Csak azon aggódik, hogy minő keserű lehet annak az élete! Ő volt az, aki ama fecskehordó leveleket írta Pálmának.
Ő tudatta vele azokat az apró kedveskedéseket, amik egykori kedvesének szívét úgy megnyerik. Azt akarta, hogy legyen boldog. Ha ő nem tehette azzá, tegye az a másik: az a szebbik, az az érdemesebb.
Hogy örült rajta, mikor meghallá, hogy már el vannak jegyezve! Mennyit imádkozott értük! Mennyit tervezett, hogy majd ha egyszer nagyon boldogok lesznek – miképp lehessen észrevétlenül, úgy hogy azok ne tudjanak róla, távolról szemlélője örömeiknek.
És azután mikor megtudta, hogy ködkép volt ez is. Szétfoszlott. Neki fájt jobban e megvetés, mint annak, akit elvetettek.
Milyen szomorú élete lehet szegénynek.
Egyszer is sok így meghalni az élet örömeinek, hát még kétszer.
Hogy gyűlöli ez most az egész világot! Melyben számára nincs, csak örök tél.
Fű, fa azonban most is csak kizöldül. Azoknak olyan rövid ideig kell várnia a feltámadásra. A szomorú szív pedig számlálja: „Megint egy új tavasz! Mikor jön már az utolsó levélhullás?” S aztán most az egész világa ez a kert.
Ezt segített „ő” ültetni, rendezni, mikor egymáséi voltak, és boldogok. Egy-egy fa, egy-egy rózsabokor megszólítja a tévedezőt: „Emlékezel-e rá?”. Ő ojtotta azokat. Együtt lesték rajta az első virág kinyílását.
Itt van a lugos, a jerichói rózsával. Itt tanította őt ezen az asztalon sakkozni. „Majd ha egyszer megvénülünk, minden este együtt sakkozunk.” – Csak akkor majd! Míg fiatal, van egyéb gondja a nőnek: édesebb gond.
Azóta is minden délután előveszi a sakktáblát, amit „ő” hozott neki ajándékba, s aztán játszik egymagában. Odaképzeli őt a másiknak, s hagyja nyerni.
Egy öreg nagynénje költözött a házhoz anyja halála után, az viszi a háztartást. Ő maga ráér – számlálni a percek millióit, amik még hátra vannak a sírig: egyik olyan, mint a másik. Végiglépdelni a virágoskert hosszú útján, megint vissza. Egyik lépés olyan, mint a másik.
Pedig a lépések között különbség van. Vannak lépések, amik alatt megdobbanik a föld – hangjokra megdobbanik a szív. Régen volt az!
Tán csak álom, mely azzal áltatja, hogy ismét visszatérnek ezek a lépések, amiktől messziről döng már a föld.
Dehogy álom! Dehogy álom! Nem ilyen a fántom, nem ilyen a kísértet, mint az, aki keresztültör rózsabokron, virágágyon! Ember ez, pedig igazi. Nem is köszön, nem is kíván se reggelt, se napot; csak odarohan, s egy perc múlva eltűnik az ölében az a kis gyászruhás teremtés: halmozza csókjával, öntözi könnyével, fejét odaszorítja kebléhez szörnyű tenyerével, s aztán, mikor jól kisírta magát, azt zokogja mély oroszlánmormogással:
– Miért tetted ezt velem?
A leány nevet a fájó gyönyörtől. Sírni akarna, aztán nevet: mint egy gyermek, aki rossz akarna lenni, aztán nem tud.
– Azt hittem, hogy nem fogsz szeretni, ha ilyen rútnak látsz.
– Ki mondja azt! – dörmögi az erőszakos ember, két kezével eltartva magától a gyönge alakot, hogy jól az arcába láthasson. – Hát van ilyen szép száj, ilyen szép szem, ilyen szép homlok még a világon? Ilyen édes teremtés? Te szép vagy, gyönyörű vagy, az angyaloknál is szebb vagy! Nekem édesem vagy!
S amit szája mondott, azt a szája meg is erősítette.
– Miért kínoztál így meg engem?
– Büntess meg érte.
– Meg is teszem! Kegyetlen és irgalom nélküli ember leszek ezután! Tudod, hogy e hó tizedik napjára van kitűzve menyegzőnk. Az a holnap!
– Igen, a két év előtti holnap… – sóhajta fel a lány.
– Ez a két év ki van törölve életemből! Ki vagyunk hirdetve háromszor: holnap esküszünk. Jer anyánkhoz!
– Ő rég meghalt.
– S te nekem még azt sem írtad meg!
– Féltem, hogy akkor idejössz, s megtudod a valót.
– Óh, bár tudtam volna meg hamarább! – Mennyi kíntól megszabadulhattam volna. Hát bátyád?
– Elesett a harcban.
– Egyedül vagy?
– Öreg nagynéném van itt velem. Jer, hadd vezesselek hozzá. Ha tudnád, mennyit beszéltünk mi rólad!
– Ha tudnád, mennyiszer megtiltottam én magamnak, hogy rád gondoljak! Óh, milyen csúfnak képzeltelek, ha tudnád.
– Rútabbnak, mint amilyennek látsz?
– Hiszen mondtam már, hogy szentséges szép vagy!
S levette a kalapját, s ernyőül odatartá a leánynak az arca elé, hogy el ne süsse a nap.
Úgy vezette fel a kertből, átölelve.
Az öreg nagynéne bizony eldobott mindent a kezéből, mikor meglátta őket ölelkezve jönni.
– No, nem mondtam-e mindig? Mindennap kivetettem én azt a kártyán, s te kicsúfoltál vele. Ugye, hogy a kártya igazat mond?
– Egyedül igazat a földön, minden más hazudik – bizonyítá a vőlegény. – Hazugság minden papiros, csak a néni kártyája mond igazat.
– Nem álmodtam-e az éjjel is meg, hogy lakodalomra készültünk? Meg volt terítve a hosszú asztal; aztán nem volt más násznép, mint ti ketten, meg a pap, meg Dorombolyi, az volt a násznagy.
– Az nem volt álom. Az úgy lesz. Hanem az volt az álom, amit én álmodtam. Jegyben jártam egy nővel, akinek nincsen szíve. Oh, milyen nagy veszélyben voltam! Ha ti azt megtudnátok valaha. Tudod, mit tettek velem?
– Ne mondd el, ha rossz.
– De megverte őket saját kezök! Még ma is, még ezen a napon is kísértetbe vittek. Nézd e levelet! Ismered ezt az írást? Ne tagadd! Te leveleztél ezzel a nővel. Te voltál az, aki elárultad neki, hogy én mit szeretek egy nőnél, és mit gyűlölök; mit tegyen, hogy megszeressem, mit kerüljön, hogy el ne vadítson? Valld meg, te avattad be őt az otthonos titkaimba.
A leány elpirulva fekteté arcát a keblére.
– No, ezért az árulásért majd leszámolok veled, kegyetlen! Óh, azt, amit két év alatt elvesztettél velem, megveszem rajtad mind, el nem engedem! Hanem előbb „ővele” számolok le. Olvasd el, mit írt ő nekem mai nap, s azután olvasd el, hogy mit válaszoltam én neki?
Juliska elhárítá magától az egyik levelet.
– Azt, amit ő írt tehozzád, nekem elolvasni semmi jogom; de amit te írtál őhozzá, ha te megengeded, elolvasom.
És azután csak ámult és bámult, nagy szemei felnyíltak csodálkozásra, fejét tagadólag ingatta. Rettenetes dolgok lehettek abban a levélben!
– Te írhattad volna ezt? Te lehettél ilyen kegyetlen? Nem, ez nem te vagy!
– Bosszút akartam állani lelkem egész keserűségével.
– Hát ismered te a bosszúállást? Te? Hát van a világon valami, amivel téged így fel lehetne ingerelni? Olvasd el még egyszer a leveledet. Te magad nem fogsz magadra ismerni benne.
Ferenc átfutotta a levelét, s aztán kezét nyújtá a leánynak.
– Igazad van. Ez nem szép. De akkor olyan indulatban voltam, amit most, lelkem örömében, vissza sem tudok képzelni többé. Úgy látszik most nekem, mintha mámor lett volna! Azt akartam, hogy piruljon, azt akartam, hogy könnyezzen, mikor levelem olvassa! Már nem tudom, miért akartam.
– Tépd össze ezt, s írj neki másikat.
A leány felnyitotta előtte íróasztalát, s eléje tett egyet azokból a halvány violaszín, fecskehordó levélpapírokból. Ferenc leült és írt.
Mikor készen volt: azt is megmutatta szerelmesének. Ez volt benne:
„Tisztelt grófnő!
Bizonyosan tudom, hogy ön kedve ellenére írta ezt a levelet, s azóta, megbánta már, hogy nekem elküldte. Azért, hogy kínzó nyugtalanságot ne érezzen miatta, visszaküldöm azt önnek. Mint levelem keltéből láthatja ön, én már megtaláltam boldogságomat s kívánom önnek, hogy ön is találja meg e boldogságot minél előbb, s legyen az is oly valódi és örök, mint az enyim. Viszonzásul, csak azt kérem öntől: küldje el nekem azokat a violaszín levélkéket, amiket ön egykor innen Dolnavárról kapott, mert azok az „én” drágaságaim. – Isten önnel!
Illavay.”
A leány szeme ragyogott a könnytől: odanyújtá a kezét Ferencnek, s megcsókolta az arcát.
– Igen! „Ez” vagy te!
