Ki lesz nagyobb?
Ki lesz nagyobb?
Illavay csak nem tudta megtagadni a régi hajlamait. Most ügyvédi gyakorlatot folytatott. Ügyfelei értesítették őt unokaöccse bécsi kalandjairól, amire ő még egyszer rászánta magát, hogy Temetvényi grófnak levelet írjon, figyelmeztetve őt a nagy veszélyre, ami családját fenyegeti, s aminek nagyon végzetes következményei lehetnek. Arra kapott a gróftól következő tartalmú levelet:
„Különösen tisztelt uram!
Fölöttébb lekötelezve érezzük magunkat azon szíves gondoskodásért, melyben ön házunkat részesíti. Az ifjú Opatovszky bohóskodásairól nekünk is van tudomásunk, de mi azok miatt különös aggodalmakat nem táplálunk. Az ifjúságnak ki kell forrnia magát, jobb elébb, mint utóbb. A tréfák, amiket közös védencünk elkövet, nem esnek komolyabb beszámítás alá, nem vonnak maguk után következményeket, s nem zavarnak meg semmi viszonyt. A mi körünkben azokat csak kedélyvillanásoknak nevezik. Megeshetik, hogy az érintett kalandok Kornél vagyonán érzékeny csorbát fognak ütni, de ez a mi indulatunkon őiránta semmit sem fog változtatni; eziránt teljesen megnyugtathatjuk önt. Még egyszer hálás köszönetünket fejezve ki önnek rokonságsugallta figyelmeztetéseért, maradunk stb.”
„Hát kellett ez neked? – mondá magának Illavay, mikor ezt a választ elolvasta. – Most ezek azt hiszik, hogy te vissza akartad hízelkedni magadat náluk, s eljöttél rágalmazni az ő választottjukat! Megkaptad a magadét érte. Az a másik még a hét főbűnnel is többet ér, mint te a hét erénnyel. Bizonyos körökben nem is bűnök azok, csak bohóságok: az ifjúkor kedélyvillámai. Csak az olyan embernél bűn az ilyesmi, mint te vagy. Nálunk nem esik beszámítás alá. Mit avatkozol a mi ügyeinkbe?”
Föltette magában, hogy jövőre, ahol még ezt a két nevet kimondani hallja, onnan elfut.
Hanem azért, hogy Illavaynak ilyen választ küldött a gróf, az a levél nagy szeget ütött a fejébe. Felkereste rögtön a leányát.
– Pálma! Nekünk fel kell mennünk Bécsbe; mégpedig hosszabb időre.
Pálma gyanított valamit.
– Az egész téli időt itt töltöttük falun, s most a tavaszi időkre megyünk fel? – kérdezé.
– Még hátra van az utolsó udvari bál.
– Lesz ott nekem valami dolgom?
– Lesz. Most írt nekem valaki, hogy ez a házasság erősen veszélyeztetve van Opatovszky szeszélyei által.
– „Illavay” írt.
– Kitaláltad.
– Azt írta, hogy a vőlegényem belebolondult mindenféle táncosnőbe, színésznőbe, s azokkal foglalja el magát! S ez sérti „őt”? Nem írtál neki vissza, hogy sohase rontsa vele a kedélyét. „Engem” nem sért. Miattam mulathat a vőlegényem, most és ezentúl, ahogy akar.
– Ilyenformát válaszoltam igenis Illavaynak. De előtted nem titkolom a veszélyt. Opatovszky nagyobb bajba ártotta magát, mint ami egy hóbortos kalandon szokott végződni. Az a nő, akinek a hálójába került, nem valami közönséges modern Aspasia, aki csak a martalékainak a vagyonát akarja elhalászni. Ennek több kell. Ez nem a mámorral láncolja magához a rabszolgáit, hanem a szomjaztatással. Ez egy kifinomított cselszövő, minden érzéki gyöngeség nélkül. Veszedelmesebb azoknál, akik szépségüket eladják. Ez nem elád, ez vesz. Közel van hozzá, hogy megvegyen rajta egy embert, aki neked vőlegényed. Ez a hírhedett Atalanta.
– S ezért kell nekem most fölmennem Bécsbe?
– Ezért.
Pálma keserűen nevetett; aztán lecsüggeszté a fejét, s kezeit összekulcsolá.
– Hiszen vétettem nagyot; jól tudom. De hogy ily hamar utolérjen a büntetés, hogy ily keserűen bűnhődjek érte; azt nem hivém. Hogy énnekem most a jegyesem után kell mennem, és versenyre szállnom érte egy abelérával, aki fejtetőre állva mutogatja magát a közönség előtt! Nekem! – Ah! Ilyen megaláztatás nem érte a Temetvényiek címerét akkor, mikor a zászlójukba Dózsa pórhada törülte a bocskorát! – Én vívjak meg: egy Atalantával! S a pályadíj: egy Opatovszky Kornél! – Istenem! Én Istenem!
– Ennek meg kell lenni.
– Jól van. Meglesz. Tessék megparancsolni, mikor menjünk! Minő pompát, minő jelmezeket vigyek magammal? Megértettem a feladat egész súlyát. Híven fogom azt teljesíteni. Megjelenek az arénán. – Előveszem, amit tanultam. – Aztán dőljön el, hogy melyikünk hát a nagyobb komédiásné: az-e, aki mindent megmutat, vagy az, aki mindent eltitkol?
E hölgytornában nem maradt Pálma grófné segítség nélkül. Kornél báró alig gyógyult fel párbajsebéből, amint kap egy hosszú levelet a csehországi hadparancsnokságtól, hogy mint tartalékos tiszt, siessen berukkolni rögtön és azonnal az ezredéhez. Ezzel pedig nem lehet disputálni. Opatovszky azt hitte, hogy rettenetes nagy baj lehet a hadseregnél, ha már őrá is szükség van. Hát csak felvette ismét a dzsidás egyenruhát: ebben búcsúzott el Atalantától. Ez alkalommal könnyeket is látott ragyogni a bűbájos hölgy szemeiben, amik csak azon biztatásra engedtek helyt a mosolynak, hogy a távolból is sűrűn fognak egymással levelezni. Azt bizonyosan meg is tartották. Atalanta mindennap írt Kornélnak. S a levél nagyobb csábító, mint a szó, mert azt újra meg újra el lehet olvasni: s ha a toll hegye odaírja a levél végére az ezer meg százezer csókot: az a szomjúságot csak fölkelti, de el nem oltja.
Kornél ezrede Prágában állomásozott.
Egy napon az ezredparancsnok felhívatja magához, s tudatja vele, hogy a jövő héten a bécsi császári várlakban udvari bál fog tartatni, s arra minden ezrednek a tisztikarából két tag hivatalos. Opatovszky báró van kiszemelve egyiknek.
Ennél kellemesebb kiküldetést nem találhattak volna ki Kornél úr számára. Kapott hozzá egy egész hétre való szabadságidőt.
Be kellett jelentenie, hogy mikor indul. Még ma az esti vonattal.
Repülni szeretett volna.
Az egész úton veszekedett a kalauzokkal, hogy minek megy a vonat olyan lassan? Hiába magyarázták neki, hogy ez vegyes vonat. Untában minden állomásról táviratozott Atalantának, hogy jön; nem gondolva meg, hogy éjjel a házmester a táviratokat mind a feje alá rakja, s rajtuk alszik.
Az utolsó fél órának már minden percét számlálta: az a leghosszabb idő a világon! Végre berobogott a vonat a bécsi indóházba. Kornél az ablakból kihajolva leste, hogy nem várják-e.
Persze, hogy várták.
De nem az, akit ő óhajtott; hanem valaki, akiről régen el is felejtkezett már, hogy van a világon: a kedves Temetvényi Ferdinánd gróf.
Pedig ennek nem is táviratozott, hogy jön.
Szörnyen örültek, hogy megláthatták egymást. Összevissza ölelkeztek, csókolóztak.
– Az udvari bálra jöttem – mondá Kornél.
– Mi is arra jöttünk fel.
– No, ez dicső! Meddig maradnak itt?
– Egy hétig.
– No, az dicső! Én is éppen addig maradok. Hol vannak szállva?
– Hát a saját palotánkban. – A Temetvényi-palotát nem ismerné ön Bécsben?
– Úgy? Igaz! Pardon. Egészen konfúz vagyok.
– Ott még önnek is tudunk helyet adni. Egész külön lakosztály áll a rendelkezésére. Hisz nem vagyunk egymásnak idegenek.
Erre a szóra Kornél kissé megmerevítette magát.
– Kérem. Nekem magamnak is van palotám. Benne van Koczur, mint major domus.
Most azután a grófon volt a sor pantomimikát csinálni. Felhúzta vállait, s a kezeit dörzsölte.
– De hát, édes Kornél, ön még nem tudná – hogy ezzel a palotával mi történt?
– Tán leégett?
– Valamivel még rosszabb. Önök elmulasztották a második részletfizetést teljesíteni, s a határidő után a volt tulajdonos visszavette azt. Most már nem az öné.
– De hisz én százezer forintot fizettem rá.
– Az ott veszett; úgy volt a szerződés.
– Koczur nem írt nekem erről semmit.
– Nem ám: mert őtet meg hazaküldték, s internálták Vágújhelyre mint foglalkozás nélküli egyént.
Kornél agyonlőtt embernek érezte magát. Csak az uniformis tartóztatta, hogy ríva nem fakadt.
A gróf aztán megveregette a vállát.
– No, ne verje önt le az az elveszett százezer forint. Máson is megesik az. Hanem máskor a szerződéseit bízza gondosabb emberekre. Bécsben nem lehet azokat olyan patriarkálisan venni, mint régen odahaza minálunk. Verje ön ki a fejéből azt a kis kellemetlenséget. Jöjjön a körünkbe, majd iparkodunk azt önnel elfelejtetni. Pálma is itt van.
Opatovszky még ennyire hadifogolynak nem érezte magát, mint ezúttal! Adieu már donna Atalanta! Megfogta a karját a leendő papa, s viszi magával a címeres hintóhoz: betolja maga elé, s ráül a köpönyege szárnyára: onnan nem szállhat ki elébb, mint mikor a hintó a nagy ódon kapuboltozat alá begördül. Ez pedig a börtön: a Temetvényi-kastély.
„Ki lehet innen szökni!” – gondolta magában a fogoly.
Hanem aztán tapasztalá, hogy nagyon jó stratagéma van ellene kigondolva.
Alig foglalta el a lakosztályát, mely három szobából állt, amidőn jött hozzá a komornyik, akit már olyan jól ismert Gargóvárról, s hozta számára ezüsttálcán egész halmazát a mindenféle leveleknek, amiket számára leendő ipa ura palotájába küldöztek: a saját palotája elrepülvén a légbe.
Azokban mind meghívások, rendeletek voltak a hét minden napjára.
– Ha megengedi a báró úr, majd én fölbontom a leveleket, és osztályozom, ki melyik napra szól, délelőttre, délutánra, estére, hogy rendben legyenek.
– Ugyan tegye azt.
Volt ott hivatalos rendelet katonai elöljáróságoknál teendő jelentkezésre, meghívás az udvari bálra az udvarmesteri hivataltól. Felhívás tisztelgésre az összes tisztikarral az itt időző Radeczky tábornagynál; díszelőadásra az új török nagykövet tiszteletére. Volt ott azután egy bizalmas közlemény a térparancsnokságtól, melyben az itt időző katonatisztek figyelmeztetnek, miszerint a legközelebbi hét nap alatt estétől reggelig a szállásaikon tartózkodjanak; mert valamelyik éjjel, felsőbb parancsra, próbaalarm fog veretni, hogy hány perc alatt tud a helyőrség kirendelt helyén fegyveresen sorakozni. Ki-ki tudja meg, hogy mely kaszárnyához tartozik. – Következik egy meghívás Westmoreland herceg angol nagykövet táncestélyére, összekötve nagynevű művészek hangversenyével. Azután meghívás báró Augustin, katonai szaktudós felolvasásaira, minden fegyvernembeli katonatisztek számára. Práterkocsizás. Azután egy temetkezési parádé: egy Pestről Bécsbe hozott magas állású hadvezér végtisztességére. Azután: őfelsége a görög király fog megérkezni. Nagy hadseregszemle és a többi és a többi. Nem maradt itt annyi idő, hogy donna Atalanta regényét tovább lehessen folytatni. Azonfelül még mindenütt a gallérjához ragadva a Temetvényiek atyafiságos kezei.
„Megálljatok csak – gondolá magában –, majd találok én ki valamit, hogy tőletek megugorhassam.”
Amint a komornyik dátum szerint rendbe szedte a meghívásokat, ő is készen volt az átöltözésével; a gróf egyik fogata már ott várt rá: ez volt a mozgó börtön, ez vitte a katonai elöljáróságokhoz, akiknek be kellett magát jelentenie. No, most innen megugrom, gondolta magában. Nem lehetett. Mintegy véletlenül útjában találta egyik katonai bajtársát, egy fiatal grófot, a Temetvényieknek nőágról való rokonát, az karon fogta, elvitte magával a carrousel vezénylőjéhez, beiratta, lovat választott a számára. Dámája már van: Pálma grófnő. De a jelmez végett előbb azzal kell beszélni, hogy minőhöz van kedve, mert az összetartozó párnak összhangban kell lenni; tehát a bajtárs visszavitte szépen a Temetvényi-palotába, s Kornél úrfi azon vette észre magát, hogy megint csak ott van a börtönben, s Atalanta helyett Pálma grófnőt látja maga előtt.
Nagyon örültek egymásnak. A cousin elmondta, hogy miben járnak. Akkor aztán előszedték a jelmezképeket: válogattak, tanakodtak: melyik fog jobban illeni. Cifraságról levén szó, ebben már Kornél is örömét találta. Pálma ónémet jelmezhez hajlott, de Kornélnek meg az volt a kívánsága, hogy ő szaracén lovag legyen. Pálma volt, aki engedett. Így tehát ő is török kadinának fog öltözni.
A cousin aztán magukra hagyta őket.
Kornél pedig azt gondolta, hogy most itt az alkalom egy kis összekocódást kezdeni. Ők némi ízetlenkedéssel váltak el az eljegyzés napján egymástól. Ezt lehetne folytatni.
– Tudja, miért választottam azt a török jelmezt – kérdé Kornél. – Azért, mert ez arra a bizonyos török hercegre emlékeztet, akiről ön olyan szép verset szavalt. Még most sem mondja meg, hogy ki írta azt a verset.
Pálma vette észre a kitörési szándékot, s szépen bevágta az útját. Csupa szelídség és jó kedély volt ezúttal.
– Hát miért ne mondanám meg? Önnek a nagybátyja az: Illavay.
– Ah! Az alattomos. A nagy mogorva prózai ember! És ő verseket írt. És ő verseket tanított be önnek. Vallja meg, hogy ő szerelmes volt önbe!
– Mi nagyon becsültük egymást.
– Csakhogy tudom! No, ezzel szépen fogom őt majd bosszantani.
– Azt nagyon rosszul tenné ön. Neki mi nagyon sokkal tartozunk. Ő minket igen nagy veszélytől szabadított meg, ami különösen rám nézve iszonytató volt; a saját életét kockáztatta értünk valódi hősi módon. Mikor gyémántjaimat elrabolták, ő átment az óceánon, hogy azokat visszaszerezze. És különösen ön nagyon sokkal tartozik neki. Kétszer mentette meg önt a haláltól. A másodiknak én magam tanúja voltam: az ő keze tartotta fel a pallost, mely az ön feje fölé volt emelve. Pedig csak hallgatnia kellett volna, csak helyéből meg nem mozdulnia, s most ő volna az ön birtokainak örököse. Illavay az egész világra nézve egy nagy, nemes lélek; önre nézve pedig több, mint az édesatyja. Önnek azt az embert szeretnie kell.
Brava, bravissima! Tapsolhatunk. Ez a jelenet igen jól sikerült. Felmagasztaltuk Illavayt – azért, hogy megtartsuk magunknak Opatovszkyt. Mert ha még azt is megteszi Kornél, hogy Illavayt inzultálja azzal, amit Pálma elárult felőle, akkor nem volna egyéb hátra, minthogy a szeme közé vágja a jegygyűrűjét, s kidobassa az inasaival őt, egész kiskirályságával együtt, az ajtón.
Azonban a nemes pátosz nem veszett kárba, Kornélnak lágy szíve volt, mint a viasz: minden benyomásra átalakuló. Ez emlékekre elérzékenyült. Megcsókolta Pálma kezét, és megtért.
– Igaza van, kedves Pálma. Ön az én jó angyalom. Lássa, nem vagyok én rossz ember. Ön engem egészen jóvá fog tenni, meglássa. Megengedi ön nekem, hogy én önt nagyon, nagyon szeressem?
– Hiszen azért kötjük össze életünket.
És azután tovább is igen jól játszotta szerepét Pálma grófnő. Szelíd, átadó kedélyével csendesen visszahódítá hóbortos vőlegényét. Iparkodott kedvében járni; s aztán felvette vágytársnéjának saját fegyverzetét, s a tulajdon harcterén versenyzett vele: lóhátra ült, és bemutatta művészetét a carrousel próbáin, s a koronás látogató tiszteletére rendezett díszelőadáson. És Kornélnak, ha minden ember nem mondta volna is, saját szemeinek el kellett hinnie, hogy az ő menyasszonya a legbájosabb jelenség az egész tündéri csoportban: kivált ebben a keleti jelmezben olyan volt, mint az ezeregyéjszakai mesék föld feletti tüneménye. Imádnia kellett!
Amint beleszeretett a menyasszonyába, úgy kiszeretett abból a másikból. Az a másik volt a láz, emez a kigyógyulás. Nem kellett már őrizni, kísérgetni: megjött magától. Ha megszabadulhatott a hivatalos szertartásokból, sietett a menyasszonyához, s estélyeken, társaságokban odacsatlakozott hozzá, s ki nem fogyott a bámulatából. Hagyta magát általa vezettetni, mint egy gyermek.
Pálma meg volt győződve tökéletes diadaláról.
Pedig még hátra volt a vendégszerepből a jutalomjáték, a chef d’oeuvre: a pièce de résistance: a megjelenés az udvari bálban, ami annyi sebes dobogást okoz olyan szíveknek, amikben csupa kék vér lüktet.
Ez a hetedik nap estéjén következik. Pálma grófnő egy nagynénje, herceg ****né vezetése mellett jelenik meg mindezen nyilvános ünnepélyeken, aki Innsbruckban lakozik, s ez ünnepélyre maga is a Temetvényi-palotában szállt meg. Itt van a két család minden ija-fia, s azok úgy körülfogják, úgy őrzik, úgy gondozzák Opatovszky Kornélt, hogy az nem tehet egy lépést, nem vethet egy pillantást, nem ejthet ki egy szót, amiről tudomást ne vennének. A Szent Hermandad, a szabadkőművesség, az orosz rendőrség nem őrzi úgy a maga gyanús embereit, mint őt ezek.
Az is nagy befolyással van a kedélyállapotára, hogy egész nap el van foglalva.
A demokrata publikum ugyan ezt nem akarja elismerni foglalkozásnak, de próbálná csak meg egyszer, hogy mit tesz az, amit magas körű mulatságnak neveznek? Hej, hogy kérezkednék a műhelyébe vissza! – Nagy munkát végzett ő mindennap. Nem volt ideje a henyélésre, pedig, mint tudjuk, ez a sátán párnája. A színházakba s a Burgba és a nagy operába együtt járt Temetvényiékkel; onnan teaestélyekre mentek; azután hazakocsiztak. Éjjel gyalog kimenni az utcára katonatisztnek nem lehetett, mert az alarmrendelet miatt otthon kellett tartózkodnia; aki az ellen vétett, azt az őrjárat bekísérte a kaszárnyába, s szobafogságot kapott. Összevágott szépen a földi és a mennyei gondviselés, hogy az elvesztett fiút az övéinek teljesen visszaadja.
Ki írhatna le egy udvari bált a bécsi császári várlakban? A benn élőnek is nehéz az, hát még egy odavetődött egynapi bámulónak!
Háromezer vendég, akik közül minden ötödik mágnás, minden tizedik tábornok, minden ötvenedik volt, vagy levő, vagy leendő miniszter, s minden ötszázadik – ismerős. A nemzeti díszruhák s katonai egyenruhák, rendjelmezek, paszomántos frakkok, papi talárok egész gyülevésze, amibe a sporadice felmerülő fekete frakk úgy tűnik fel, mint a ragulevesbe esett légy. És mindez behintve a világ minden országainak rendkeresztjeivel és csillagaival. Valódi Kis-Európa. Magyar beszéd, német szó, francia, horvát, cseh, lengyel, olasz diskurzus egymással tőszomszédságban. Járni nem lehet, csak furakodni. A kolosszális trónteremtől kezdve, melynek oszlopközei egész erdejével vannak díszítve az egzotikus virágoknak, a csupa gobelinszőnyeggel bevont melléktermekig, valamennyi egy tarka hangyabolytól nyüzsög, egy cifra élő mozaik az, csupa férfiakból. A tömérdek katonai egyenruha vegyítve a máltai lovagok lángpiros és arany, a német rend lovagjai fehér és ezüst jelmezeivel, a pöspökök violaszín, a kardinálok bíborvörös talárjaival, a diplomaták aranyhímzésű frakkjaival, a magyar és lengyel főnemesek sujtásos, bogláros díszöltönyeivel. Hanem azért, hogy olyan tarka, mégis szomorú társaság az. Egy bál – csupa férfiakból. A hölgyek a belső elfogadási termekben vannak, ahol az anyafőhercegné cercle-t tart. S a hőség Nabukodonozor kemencéjét kezdi megközelíteni. Egy-egy titkos sóhajtás hangzik el a „büfé” után. Sok sarkantyús vitéz szeretne már otthon lenni, s a csizmáitól megszabadulni. – Végre megkondul a jelt adó kamarásbot, az udvar jön ki a belső termekből, s vele együtt a hölgykoszorú, a diplomáciai kar s a püspöktestület, az a három elem, mely a világot kormányozza. A férfi-tengerben egy szűk meder nyílik, amelyen átkígyózhat az emberi nem szebbik fele (nem a püspököket értjük), és – mint az Amazon folyamról írják, hogy még a tengerbe ömölve is messze megtartja a kék színét – így vonul keresztül a tarka tömegen, csupa fehér és halvány színű öltöny, keresztül a gobelinek szobáin, a nagy tróntermen: ott azután valamerre eltűnik. Valami zenét is lehet hallani: de azt már kevesen élvezik, az ezernyi férfisereg omlik az álarcos bálok redutja felé, ahol a férfibüfé van berendezve. Csak igen kevesen, a beavatottak bírnak sejtelemmel arról a mellékajtócskáról, melyen át a hölgyek eltávoztak a külön étkezőszobákba, ahová őket csak nagyon kiváltságos alakoknak lehet követni az erősebb nemből. – Ez azután egy festőt kétségbeejtő látvány! – Ami egy monarchiában féltve őrzött szépség és ragyogvány, feltalálható mind egy rakáson. Tengere a selyemnek, fellegei a csipkének, tejútja a gyöngynek és gyémántnak s örvénye a szépségnek! Kép csupa fényből, minden árnyék nélkül. Vakító felhők, hófehér keblekből és vállakból, villámlobogás szép szemekből, szivárvány gyémántözönből. Ez élő apokalipszisba jutott bele Opatovszky is. Szabad volt neki, mint deklarált vőlegénynek, menyasszonya után menni. S még ez olimpi versenyében is a büszke szépségeknek, azt mondá neki minden suttogó szó, minden elbámuló tekintet, hogy az ő választottja a legragyogóbb tünemény e fény közepett. Ez a szép kísértet, mikor körülragyogja minden özöne a dicsfénynek, olyan abban, mint egy szent alak.
Opatovszky egészen meg van igézve. Fényes főurak ereszkednek le hozzá, üdvkívánataikat átadni ahhoz a szerencséhez, hogy e büszke szépséget magáénak mondhatja. Nem is tud betelni a nézésével. Nem, ilyen hókebel, ilyen márványkarok, ilyen hattyúnyak, ily deli termet nincs több a világon! Övé az aranyalma! Ezúttal Juno győzi le Venust!
Egy érdemcsillagokkal teleaggatott úr beszél Pálmával, kinek eltávozta után odainti magához Kornélt a grófnő; s amíg az pamlagja támláján áthajolva, pihegő keblén felejti bámuló tekintetét, azt súgja a fülébe:
– Őexcellenciája, a hadügyminiszter, kegyes volt velem tudatni, hogy önnek szabadságidőt adott két hónapra.
Kornél idvezültnek érezte magát. Hisz ebbe a menyegző napja is beleesik, s a mézes hónap. Itt maradhat hát Bécsben. Meg volt neki engedve, hogy egy tabouret-re leüljön menyasszonya mellé, s ott táplálja magát gyümölcskocsonyákkal. Tündérországban nem szokás enni, csak nyalánkodni. Itt nem azok a tündérek laknak, akik a bálban pezsgőt isznak, s lábukat fölteszik az asztalra.
Hanem azért egy dolgot itt is megtesznek: azt, hogy pletykáznak.
Az istennők sem élhetnek anélkül.
Lehet, hogy valaki olyan kezdte, aki most érkezett valahonnan a provinciáról vagy a külföldről, s nem ismerős még a helyi mendemondákkal; lehet, hogy csak azért tette, hogy valami kellemes tárgyat hozzon fel a társalgás alapjául; de az sincs kizárva a lehetőségből, hogy szándékos malícia tervezte azt, hogy egy mindenkinél szebbnek híresztelt tündér diadalát egy kissé megkeserítsék. Hiszen egymást bosszantani az Olimp első etablírozása óta mindig istennői élvezet volt.
Tehát valaki elkezdte magasztalni a tegnapelőtti carrouselt s az abban résztvevőket.
A másik hozzátette, hogy mennyivel eszményibb jelenet ez, mint mikor ugyanilyen lovagjátékot a cirkuszban produkálnak hamis lovagok és álhercegasszonyokkal.
S mikor egyszer aztán benne voltak a cirkuszban: lehetetlen volt, hogy donna Atalanta nevét ki ne mondja valaki.
Ezen egy másik megbotránkozott. Ily nevet nem volna szabad itt megemlíteni.
Egy harmadik védelme alá fogta. Ez valódi művésznő, s a művészet mindenütt szalonképes, sőt udvarképes.
De minő művészet! – mondá a negyedik. – Botrány! Profanatio! Metternich alatt az ilyent meg nem engedték volna.
Egy fiatal katonatiszt aztán olajat öntött azzal a tűzre, hogy elkezdte védelmezni. Ezek a produkciók oly eszményi szépek; a legmerészebb fordulatoknál sem találhat bennük a legszigorúbb pruderie legkevesebb indecentiát. Az egy valkürnak a szilajsága, ami megkap, de nem csábít.
Ezért aztán trióban támadtak rá. A megtámadott azt a vigyázatlanságot követte el, hogy Atalantát erényes nőnek állította, aki megközelíthetetlen.
Ezzel az állításával szenzációt csinált.
Volt egy hang, mely azt állította, hogy Szentpétervárról kitiltották donna Atalantát.
Ezt tudni kell az orosz nagykövetnek!
Azt nem lehetett előkeríteni; de közelben volt az attasé. Annak kellett a kérdést eldönteni. Mit tud leghitelesebben Atalantáról? Erényes nő-e, vagy sem?
Az igazi diplomata módra vágta ki magát a kelepcéből, ő tudja, hogy se nem erényes nő, se nem erénytelen: – hanem fiú. Ezért hagyta el Szentpétervárt, mert kitudták róla.
…És az egész mendemonda alatt úgy kellett ott ülni Pálmának, mint aki nem érti miről beszélnek, s a lábainál ülő vőlegényével arról susogni, hogy milyen szép lehet már ilyenkor a Como tó partján, ahol az a villa áll, amelyben ők a tavaszt fogják tölteni: és nem árulni el egy arcvonásával sem, hogy minden szó egy mérgezett nyíl hegyét szakítja a szívébe.
Kornélnak melege volt. Pálma odaadta neki a legyezőjét, hogy hüsselje vele magát. Kornélnak megtetszett a remek akvarellfestmény a legyezőn; Pálma megmagyarázta neki, hogy az valóságos Jorry-mű XIV. Lajos korából, s hogy az minő mitológiai jelenetet ábrázol.
A szomszédnéja azonban nem akarta neki azt az árkádiai boldogságot eltűrni, egyenesen odaszólt hozzá:
– Hát ön, comtesse Pálma, látta már azt a fenomenális alakot.
– Kit? – kérdezé Pálma, tudatlan arccal.
– Donna Atalantát.
– Még nem jutottam hozzá.
– Ah, azt meg kell önnek nézni. Az egy csodatünemény. Egy démon nő alakban. Éppen holnapra van hirdetve a föllépése a „lidiados a la portuguesá”-ban, a kedvenc bikájával, a Kalifával; az rendkívüli látvány.
– Meg fogom nézni – mondá Pálma, s azzal visszavéve legyezőjét Kornéltól, azt mondá neki: – Ön is eljön a páholyunkba?
– Nem tudom – felelt Opatovszky –; éppen holnap estére van kitűzve báró Augustin felolvasása a katonai szaktudományból, s azon nekünk, tiszteknek, mind jelen kell lennünk.
S ez valóban olyan okos felelet volt Kornéltól, amilyet soha életében nem adott: látszik, hogy egy hét óta Pálma lelkének a kisugárzása alatt áll. Mert hiszen ott ülhet a cirkusz páholyában Pálma grófnő, lefátyolozott arccal, ahogy a többi arisztokrata delnők, nem lesz abból semmi baj; hanem ha Opatovszky is odaül mellé a páholyülésbe, s erről megtudja az a másik, hogy ez az a vetélytársnő, aki az ő imádóját más oltárhoz térítette el, s ez most eljött ide a jegyesével együtt, a magasból megbírálni az ő nyaktörő művészetét, dicsekedni a diadalával, összehasonlítást tenni kettőjük között, s a legyezővel eltakarni az arcát, mikor a komédiásné a végjelenetben a topánkája brilliantjait ragyogtatja az ég felé. Ebből még lehetne valami hecc. – S a heccet mindig szerették az istennők: példa rá a trójai háború.
Pálma engedhette volna Kornélnak azt a tisztességes visszavonulást. De most már ki volt híva! Észrevette azokat a finom, félszájra vont mosolygásokat, azokat az összekacsintó szempillantásokat a környező tündéralakoknál, s most már dicsekedni akart diadalával. Bizonyos volt a győzelme felől.
Szelíd mosollyal fordult oda Kornélhoz.
– Hiszen el lehet arról a felolvasásról szökni a vége felé. A „lidiados” úgyis az utolsó látvány lesz.
Kornélnak az arca egyszerre lángba borult.
– Jól van. Elmegyek.
A tündérek mind vissza tudták fojtani kebleikben a kacagást, s elkezdtek beszélni a virágkiállításról; de magában mindenik azt mondá: „Holnap nagy bevétele lesz a cirkusznak, jókor lássunk páholy után”.
Ilyen fényes közönsége még nem volt a cirkusznak, mint ezen az estén. Az is sokat tett hozzá, hogy donna Atalantának utolsó fellépése volt hirdetve mára. A páholyokat mind az előkelő világ foglalta el, a legpompásabb toalettekben, mintha théâtre paré volna. Az urak nagy ovációkra készültek.
Pálma a nagynénjével együtt ült egy páholyban, s a hosszú előadás alatt a főurak közül többen meglátogatták őket rövid beszélgetésre. Mikor az utolsó látvány következett, egészen magukra maradtak: az urak siettek a maguk helyére, s Opatovszky még nem érkezett meg.
A seranada pengése alatt előjött a porond hősnője, a hidalgó karján falrengető tapstól fogadva. Ő még csak egy fejbólintással sem köszönte azt meg. Szokás szerint körülsétált a kísérőjével, s végignézegetett a páholyokban ülő nők arcain.
Pálma felemelte a fátyolát, hogy jobban lásson.
Egy vonaglás a művésznő egész termetén és arcán elárulá, hogy ráismert. Sokszor beszélhettek neki e fehér arcról, e kalászsárga hajfürtökről, e fekete szemöldökről, e csoda bájú szemekről. Kevélyen lejtett odább, a csípőit himbálva.
Azután jött a Kalifa, meg a bohócok alakoskodása. Ezt senki sem nézte.
Hanem nézte mindenki azt, hogy Pálma grófnő páholyában megérkezett egy fiatal katonatiszt, akinek a delnők kezet nyújtanak, s a kettőjök között levő székkel megkínálják, s aztán hangosan, fesztelenül, elkezdenek vele beszélni. Ez Opatovszky Kornél.
Nagyon sok elbeszélnivalója lehet. Oda sem ügyel az egész előadásra. Látta ő ezt már eleget!
Komédia, komédia! Pedig Atalanta is őket nézi. Úgy el-elbámul, hogy ügyetlenségek történnek vele. Egyszer a hidalgónak kell őt félrerántani, hogy a bika fel ne öklelje. Kedvetlenül, izgatottan tesz mindent. Most következik a jelenet a karddal és a vörös köpönyeggel.
„Csitt! Pszt!” – figyelmezteti a közönség a páholyban fecsegőket. Ilyenkor suttogni sem szabad.
Pálma int Kornélnak, hogy hallgasson el: most kell odanézni, s arra ő is veszi a látcsövét, szeméhez igazítja, s odaszegezi Atalantára.
A művésznő érzi az arcán ezt a nézést.
Most aztán következik az mindjárt, hogy ő a bika szarvait megragadva, egész valküri alakjával felfordulva, felemelkedik, s a legyőzött vadállat így hordozza őt körül minden páholy előtt, s Pálma grófnő azt fogja rá mondani: „Milyen szép gyémántok vannak a topánkáin!”, a nagynéne pedig azt, hogy „az alsószoknyái merő brabanti csipke”; mire Pálma grófnő így válaszol majd: „azokat nem láttam”. – S a vőlegénye végül egész nemügyeléssel: „Könnyen szerzik azt az ilyenfajta némberek”.
A vörös köpeny lobogott, a bika rekedt bömböléssel rohant a szép pegadorának; de ez ezúttal ahelyett, hogy a kardot, köpenyt eldobva, az állat szarvait ragadta volna meg, mikor eléje ért: egyszerre leszúrta azt a karddal, oly tökéletesen a nyakcsigolyáján találva azt, mint akármely matador, hogy rögtön végignyúlt a fövényen.
Ez nem volt a repertoáron.
Közönség, játszó személyzet mind elszörnyedve riadt fel; a büszke delnő pedig azzal a véres karddal odaintett egy búcsúparade-ot vetélytársnője páholya felé, s azzal kiszaladt az arénából.
Nagy zavar lett. Az úrhölgyek sikoltoztak, a közönség tolongott a kijáratok felé; több nő elájult, a gyermekek sírtak: elmaradt minden ováció, koszorúhajigálás: mindenki látta, hogy ez tragédia.
Pálma rosszul lett. Kitörte a láz; éppen úgy, mint a gargóvári szaltó mortále után. Kornél alig tudta őt levezetni az előcsarnokig, s karján tartotta addig, míg az inasa előkerült a hintóval. Aztán felsegítette őt a hintóba, nagynénjével együtt. Ma nem fognak együtt teázni.
Maga is bérkocsija után látott.
Egyszer aztán megragadja valaki a vállát. Egy ismerős arc. Koczur.
– Hát te itt vagy?
– Kegyes engedelmével. Vagy akár anélkül. No, engem szépen ottfelejtett méltóságod a faképnél.
– Ha kiutasítottak.
– Hanem aztán visszaeresztettek, Diadém úr közbenjártára.
– Itt voltál az előadáson?
– Sőt még most is itt vagyok rajta. Még nincs vége.
– Hát mi van még hátra?
– Megköszönni az előadást. Hát nem veszi észre méltóságod, hogy ez az ön jutalomjátéka volt?
– Te. Beszélhetek Atalantával?
– Szokás szerint, mikor gyalog hazamegy; egész hazáig.
– Maradj mellettem.
– Amíg ki nem tetszik dobatni.
– Nem szabad tőlem többet elmaradnod. Nem bánom, akármit mond valaki.
– Majd meglátom.
Azzal elkezdtek alá s fel csatangolni a cirkusz öltözőszobáinak kijárata előtt. A bérkocsisnak meghagyták, hogy csak maradjon a nyomukban, amerre majd menni fognak.
Nem telt bele fél óra, hogy Atalanta a hidalgóval együtt kilépett az ajtón. Ezúttal nem vett vizes pokrócot. Hanem azért férfiruhába volt öltözve.
Kornél egyszerre odacsatlakozott hozzá, míg Koczur a hidalgót fogta karon.
– Mit keresztezi ön az utamat? – kérdé tőle vad tekintettel a leány.
– Bocsásson meg, madonna.
– Mit bocsássak meg önnek? Hogy meggyalázott? Hogy megcsalt? Hogy hazudott? Hogy kitett a világ kacajának? Vagy azt, hogy a szívemet összetörte, megkínozta, agyonsebezte? Vagy azt, hogy idehozta a menyasszonyát, hogy bemutasson neki mint eldobott vetélytársnéját, hogy éreztesse velem megvetését? Hogy kacagjon rajtam, mikor bukfenceket hányok, s eltakarja fehér arcát, nehogy meglepje azt a szégyen vörhenye, mikor én „királyágast” állok! Látta ön, hogy mit tettem?
– Madonna! Én jóvá teszek, kárpótolok mindent.
– Hát nem látta, hogy mit tettem! Leszúrtam Kalifát. Kincsemet! Büszkeségemet! Egyetlen jó barátomat a világon!
– Fényes kárpótlást adok érte.
– E szót ki ne mondja többet! – ön nem érti, hogy mit tettem? Ezzel a döféssel megszűntem komédiásné lenni! Nem játszom többet. Úrnő vagyok, mint az a másik. Semmi más. Csak olyan grófnő, mint ő, akinek az ősei föltett kalappal jártak a király előtt, mikor még az övéi lótejet ittak Ázsiában.
– Értsen meg, Atalanta; ne fusson el előlem. Esküszöm önnek, hogy senkit sem szeretek e világon, egyedül önt. Szeretem őrjöngve! Odaadtam önnek a lelkemet, s nem tudom visszavenni. De ettől a házasságtól függ egész életem jövendője, előmenetelem, rangom, vagyoni állásom, mind hozzá van kötve. Ha azt a láncot elszakítom, el vagyok taszítva ugyanannyi kéztől, ahány most előretol.
Atalanta úgy vette észre, hogy valaki e hét nap alatt megtanította Kornélt okosan gondolkozni.
– Hát akkor mi mondanivalója van önnek még hozzám, senor?
– Tegyen ön velem, amit akar. Ura nem lehetek önnek, de leszek oly hűséges rabszolgája, amilyen volt valaha nőnek egy férfi.
– Hahaha!
(Ez még mind nagyon okos beszéd.)
Ezalatt a Tábor-hídra értek, amelyen át kellett jönni a Lipótvárosból a belvárosba. Még akkor sok ember járt. A gyaloghídon lassítani kellett a haladást.
– Tehát ön azt hiszi, hogy azt az egyik nőt jó lesz elvenni feleségül, ezt a másikat pedig megtartani szeretőnek?
Bizony nem mondtak neki ellent.
– Hát álljunk meg itt. Mondok önnek egy szót.
Éppen a közepén voltak a Tábor-hídnak.
– Emlékezik rá, mit mondtam önnek egyszer. Aki velem lelket, szívet cserélni akar, az nekem vagy uram lesz vagy bolondom. Ura másnak akar ön lenni: no, hát nekem legyen ön bolondom.
Nem értették.
– Megmondjam, amit gondolok? Álljunk meg. Itt a fele a hídnak. Ha igent mond, tovább jöhet velem, ha nemet, visszafordulhat. „Si non, non!” Hát én nem bánom, vegye el a fehér arcú szentet. Viseljék egymás koronáját. Hanem, ha az én pártámat akarja ön megkapni, azt nem adom, csak a csörgősipkáért cserébe. Amely nap ön a cirkuszban az én kedvemért eljátssza a John Bullt és fiát, aznap az ön szeretője leszek. Ha uram nem tud lenni, legyen bolondom. Más alku nincs. – Ne álljunk itt tovább, én sietek; nem várhatok. Jöhet. Mehet.
Veszedelmes dolog egy bolondnak ezt mondani, hogy legyen bolond! Mert megteszi. – És nem lehet előre tudni, hogy micsoda bolondságot tesz meg.
Erre a szóra egyszerre átkarolta mind a két kezével Opatovszky a hölgyet, s ott, minden járó-kelő ember láttára, megcsókolta az arcát.
Atalanta elszörnyedve kapott a kezével az arcához, mintha tűzsebet ejtettek volna rajta.
– Uram! – lihegé reszkető hangon. – Ha ezt más tette volna velem, azt megölném, de mert ön tette, hát magamat ölöm meg. S azzal fél kezét a híd mellvédére téve, egy gimnasztikai szökéssel keresztülvetette magát rajta, le a Dunába. Eltűnt a víz alatt. A járókelők, akik ezt látták, dühödten rohantak Opatovszkyra; az pedig ösztönszerű mentségül a köpenyzsebébe nyúlt, csak úgy szokta a bankjegyeket oda begyúrni, s szétszórta azokat maga körül, s míg a megtámadók inkább a pénzhez kapva, egérutat engedtek neki, kimenekült a hintajába; egy percre úgy rémlett neki, mintha Koczur ijedt tekintetével találkoznának a szemei, s akárki volt: azt kiáltá neki: „Siessetek utána! Százezer forintot annak, aki kifogja!” Azután a bérkocsisnak azt mondá, hogy hajtson csendesen a part mentében. S onnan a kocsi mélyéből nézte el, hogy indulnak csónakokkal a vízbe haló után, hogy keresik azt csáklyákkal a hullámok közt; végre jó messze ráakadtak, az idő egy örökkévalóságnak tetszett odáig. Kihúzzák s aztán nagy néptömeg kíséri egy hirtelen előhozott bérkocsg, abba beemelik, s léptetve viszik hazáig az elendbasteii házba.
Ő is utánahajtatott a kocsijával.
Ott azután gondolkozott rajta, hogy mitévő legyen. Elszökjék-e, s eltagadja, hogy ő volt az, aki ezt okozta? Vagy bemenjen megtudakolni, hogy él-e még a tündérnő, vagy meghalt?
Töprengéséből kisegítette Koczur. Ráismert a bérkocsijára. Ő éppen a házból jött ki.
– Van-e még benne élet? – kérdezé tőle.
– Nem tudom. Most jött a doktor. Kérdezze meg tőle. Öt percig volt a víz alatt.
– Felmegyek hozzá.
– A hidalgó megeszi önt.
– Beszélj vele. Mondd neki, hogy fél milliót kap tőlem.
Koczur előrement, Kornél utána.
A hidalgó csakugyan dühös volt. Ordított tele torokból. A rendkívüli rémület, mint tudjuk, csodákat követ el. Sok eset van följegyezve, hogy némák megszólalnak a nagy rémülettől. Don Manuellel annál is nagyobb történt. Ő a rettenet befolyása alatt egyszerre megtanult németül beszélni. A legékesebb címeket tudta kiválogatni leánya gyilkosa számára.
– Itt van! Lássa: mit cselekedett? Itt van ő! Halottan! Mereven. Egyetlen leányom! Az utolsó a Pelargonio családból. Ez az ön műve.
S azzal behurcolta őt Atalanta szobájába.
Ott feküdt egy asztalra kinyújtóztatva a hölgy, ázott ruhái mind letépve róla, haja szétbomolva: mint egy szobor; két orvos foglalkozott körüle az életrehozás kísérletével.
– Kincseket adok önnek, ha életre hozza! – rebegé Kornél, az orvos kezét rángatva; az meg arra kérte, hogy hagyjon most neki békét. Azután odaborult az élettelen alak lábaihoz, s azokat csókolta. A hidalgó elrángatta onnan. Még meg találja csiklandozni a halottnak a talpát, s azzal vége lesz a doktori hókuszpókusznak.
– Oh, ébredj fel! Angyalom! Mindenem!
– Sírhatsz már! Förösztheted könnyeidben! Átkozott! Gyilkos gonosztevő! – szidta őt a hidalgó. – Oda családom büszkesége.
És ő is elkezdett ordítani.
Érütés hangzik.
Az élet visszatér.
A hulla szemei felnyílnak.
Kornél felordít:
– Ő él! – s oda akar hozzá rohanni.
Hanem a hidalgó vasmarka megragadja a karját, s kirántja őt a szobából.
– Nem oda, uram! Hanem ide hozzám. Ha ő él, akkor ön meghal. Valga me Dios! Azért, amit ön látott, meg szokás halni. Rodrik király meghalt azért, mert Julian leányát meglátta így, ahogy ön látta donna Atalanta di Pelargoniót. Mi spanyolok az ilyen dolgokkal nem tréfálunk. Válasszon ön. Itt a kardok! Ön is lovag, én is az vagyok. E gyalázatot csak vér mossa le! Itt a kardok! Melyik tetszik?
Kornélnak pedig egyik se tetszett.
– Senor! – súgá lihegve a hidalgó fülébe. – Bocsásson ön vissza donna Atalantához. Csak egy szót mondok neki. Aztán, ha ő meg nem bocsát, akkor öljön meg: itt a mellem, védetlenül. S megsúgta a hidalgónak azt az egy szót.
– Az már más – dörmögé ez, s visszaakasztá a falra a két kardot; pedig szép viadal esett volna velük: az egyik egyenes volt, a másik görbe.
Az egyik orvos tükröt tartott a hölgy ajka elé.
A másik a fejét csóválta.
Mind a kettő szidta a lamentálókat, akik a működést nehezítik. Tulajdonképpen pedig egyik sem csinált abból semmit, amit vízbe fúlt tetszhalottak életre hozására szokás elkövetni.
Most az egyik orvosnak az arca mosolyogni kezdett, a tükör homályt mutat.
A másik orvos a szívre tette a fülét.
Kornél pedig rohant vissza Atalantához. Már akkor az szemérmesen be volt burkolva egy gyapotlepelbe; egy Venus Urania: csak a lábai voltak fedetlenek. Ezeket a lábakat halmozta el csókjaival, s átölelve az élő Pheidiasz-remek térdeit, kiáltá őrjöngő eksztázissal:
– Urad akarok lenni! Igen! Urad! Urad!
A szép szobor mosolyogva ejté le a kezét hozzá, s ott hagyta nyugodni a fején.
Mégiscsak ő volt a „nagyobb”.
Künn az utcán dobriadó támadt: a generalmarschot verték: a próbaalarm kezdődött. Lovas trombitások nyargalóztak végig, harsogtatva az ébresztőt. Fegyverre! Fegyverre!
Dejszen veretheti már azt a dobot valamennyi tambourmajor és generalmajor: ki nem mozdítja ezt onnan többet!
