A drága barátom
A drága barátom
…Tökéletes fiaskó volt biz ez.
De hát hogy is ne lett volna az? – Mikor olyan ember volt beleavatva, mint Koczur. Aki arról volt nevezetes, hogy állandóan volt ötvenezer forint adóssága. De az nem úgy volt, mint más rendes észjárású embernél, hogy darabonkint ötven különböző uzsorásnak tartozik problematikus ezer forintokkal, hanem úgy volt, hogy tartott magának tízezer olyan embert, akinek fejenkint tartozott öt forinttal. Akivel valaha együtt utazott vasúton, gőzhajón, akinek valaha egy vidám anekdotát elmondott, aki valaha ezt a veszedelmes kérdést intézte hozzá, hogy: „Hogy mint szolgál az egészsége?”, az mind eo ipso öt forintig terjedő hitelezőjévé lett azonnal besorozva. Ki tagadhatna meg egy jó pajtástól öt forintot? Egy rongyos ötforintost? S ki ne felejtené el azt már holnap? S ha eszébe jutna, hogyne zsenírozná erre a kölcsönkérőt figyelmeztetni? Ez a legéletrevalóbb financiális művelet. – Kapcsolatban van vele az a másik, hogy az ember bagatell ügyekben kerülje a kész fizetést. „Aufschreibe!” Ez a legnépszerűbb indigena a magyar nyelvszótárban. Dacára Ballaginak és Fogarasinak, akik ezt irigyen eltitkolják. Pincérnek az ebéddel, játszótársaknak a kartyaveszteséggel, mosónénak a szappan árával, csizmadiának a talpalásért adósnak maradni, ez az igazi kedélyesség. Ennél a kényszerített barátságnál fogva Koczur barátunk lassankint oda vitte a maga hitelét, hogy a nemzeti kaszinóban senki sem akart vele leülni kártyázni. (Egyébiránt a tagsági díjjal is tartozásban volt ősidők óta, a principálisával együtt, s hátralékát az ügyvéd a behajthatatlanok rovatába sorozta.) S egyszerre csakugyan az a Koczur, aki minden időkben csak mint rettegett pechvogel, mint kiállhatatlan „Bibic” volt ismeretes a társaságban, elkezdett „negyediknek” leülögetni a „nagy partik”-nál, s csak úgy szórta a százasokat, mint akinek bankjegygyára van dugaszban, és amellett viselt akkora arany óraláncokat a nyakában, mint egy kerékkötő, s gyémántos melltűket a nyakravalójában. Nagyon természetes, hogy minden ember azt kérdezte egymástól, vajon kit ölt meg Koczur, hogy most egyszerre olyan sok pénze van.
Ez iránt pedig Koczur maga adott kellő felvilágosítást mindenkinek, akit csak érdekelt. Esténkint a Komlókertben, a Beleznay-kertben traktált boldogot, boldogtalant és vacsora végeztével közzétette az egész haditervet, s a convivákat kinevezte generálisoknak és commissáriusoknak.
Az is ezer csoda, hogy békében kihúzhatta a lábát a sárból. Ezt annak köszönheti, hogy kimeríthetetlen mennyiségű nagy ostobasága mellett bírt egy bizonyos természeti ösztönnel, amivel a kutyák, macskák vannak felruházva, hogy a földrengést előre megérzik. Megugrott szerencsésen a politikai krach előtt. Más okos emberek benne maradtak. Ő szárazon menekült.
Másnap a katasztrófa után már ott volt Gorombolyinál.
A hajdani nagy hadvezér ellenben, akinek a tűz legjobban sütögette a bőrét, meg sem mozdult a helyéből. Úgy tűrte azt, mint egy Mucius Scaevola.
Ő most is postamester volt, mint tizenhárom év óta, s egyébre nem volt gondja, mint hogy a beérkezett levelek mentül későbben menjenek el rendeltetésük helyére, s hogy a pipája jól szeleljen.
Korán reggel volt, mikor egy beponyvázott tót szekérből, ami üvegszállítmánnyal járt oda alá Pestre, előkecmelgett Koczur barátunk a postaház udvarán, s kérdezősködés nélkül sietett be Gorombolyi irodájába.
A sors különös kedvezményeképp akkor éppen senki sem volt más jelen, mint maga a postamester.
– Barrátom! – kezdé Koczur, egész tekintetével előre jelezve a rémhírt, amit mondani akar. – Mindennek vége van!
Gorombolyi azzal felelt rá, hogy a szája jobb szegletéből a másikba tette át a pipáját.
– Igazán?
– Becsületemre mondom! El van árulva minden! Gyalázat az ilyen nemzetre! Eltagadom, hogy magyar vagyok! Gyáva az egész világ.
– Minket kettőnket kivéve.
– No, az igaz. Hanem hát mit érünk mi ketten?
– Talán valamit mégis érünk.
– Igazad van. Most az egész ország sorsa egyedül a mi kettőnk vállára nehezedik. Most a mi kötelességünk intézkedni, hogy a fegyverszállítmányok simán eltakaríttassanak az útból. Mert ha egyet megkapnak közülök, akkor ezernyi ezer derék honfitársunk élete, szabadsága van kockára téve.
– A biz úgy van. Hát mit gondolsz? Drága barátom?
– Egyedül vagyunk-e? – szólt Koczur aggodalmasan körültekintve a szobában. – Nézz ide, barrrátom!
Azzal szétsrófolta a magával hozott pipaszárat, annak a szűk kaliberű odújából előhúzott egy vékony összepedert papírlevélkét.
– Itt van a sógoromnak a levele, melyben tudósít, hogy ha rögtön, azonnal hatszáz forintot nem küldünk a raktártulajdonosnak, ahol ládáink el vannak rejtve, ő semmiért sem áll jót. – Itt van a másik levél. Ezt egy dióhéjba becsomagolva hozta hozzám egy borsos tót; amiben a másik sógorom tudósít, hogy a galíciai ládáink útban vannak. De ha a fuvarosnak rögtön nem küldünk hatszáz forintot, az feljelenti az egészet a rendőrségnek. – Barrátom! Nekem ezt az ezerkétszáz forintot még ma estig, a föld alól is kiteremted, ellenkező esetben a legnagyobb katasztrófától lehet és kell remegnünk.
Gorombolyinak eszébe jutott, hogy mit mondott neki Illavay. Ezt a barátunkat ő nem fogja győzni pénzzel.
Hanem hát Gorombolyi rég kipróbált hadvezér volt. Szokott ő gondoskodni a vesztett ütközet esetére a visszavonulási kijárókról is.
– Hát én még ennél is többet tudok, drága barátom.
Azzal kikeresett egyet a félretett levelek közül.
– Látod ezt a levelet itt? – Ismered az írást a címen?
– Ez Diadém írása.
– Látod, hogy kinek szól?
– A magyar udvari kancellárnak Bécsben.
– Szeretnéd tudni, ugye, hogy mi lehet benne?
– Igazán, barrátom.
– No hát, drága barátom: én tudom, hogy mi van benne.
– Hogyan?
– Hát hiszen azért postamester az ember. Az egész levél tartalmát tudom. Az van benne tudatva, hogy bizonyos Koczur odakinn járt Garibaldinál, s ő van beküldve az országba a fölkelést szervezni, s a fegyvereket szétosztani.
Koczurnak az arca egészen elsápadt, csak a sűrű szeplők maradtak rajta vörhenyesek. Ezt nagyon soknak találta a dicsőségből a maga részére nézve.
– De kérlek, barrátom! Ez tiszta rágalom.
– Tudom, hogy rágalom. Ne előttem mentsd magadat. Hanem hát Diadém így írja, s Diadémnek lehetnek erre jó okai.
Koczur nagyon meg volt rémítve e felfedezés által.
Azért volt különösen megrémülve, mert erről az oldalról nem várt veszedelmet. Hisz ő maga tudta legjobban, hogy az, amit Diadém és Atalanta megnyeréséről beszélt Gorombolyinak, az éppen csak a „kedves barátom” elámítására volt kifundálva. Nem tudtak azok meg őtőle semmit a fegyverszállítmányról, mert azoknak az volt mondva, hogy a pénzt a bécsi Baubank izzadta ki. S ha azok mégis megtudtak valamit, akkor egy harmadiknak kellett az árulónak lenni.
– Egyenesen én vagyok megnevezve ebben a levélben? – rebegé összeszorult hangon.
– Csupán te magad és senki más.
– De hiszen ők nem is… (most majd kivakkantotta Gorombolyi előtt, hogy nem is tudhatnak semmit)…, de hátha mégis? Nem ment a napokban itten keresztül Soma barátunk?
– Ugyancsak ment. Még az orrával is túrta a földet. Felfordult egynéhányszor. S hogy pénzt nem hordott magával, onnan tudom, mert nekem is váltóval akarta kifizetni az előfogatot.
– Akkor valószínű, hogy ő fecsegett valamit az olaszországi campagne-ról.
– Campagne-ról? (Gorombolyi majd elnevette magát.) Az bizony valószínű.
Koczur homlokon üté magát, s keserves pátosszal hörgé:
– Ki hinné, hogy ilyen árulás verhessen gyökeret az emberek szívében? Barátom!
– Nem árulás ez, drága barátom, hanem csak egy kis spekuláció. Az Opatovszky-birtok semmivé lesz amiatt, hogy az országutat másfelé vitték, s az ő országútjából dűlőút lett, a szó teljes értelmében. Ez pedig meg nem változik, amíg Temetvényi gróf itt a basa. – De igen jó eszköz lenne azt kiütni a sakktábláról, ha az ellenfelei fel tudnának fedezni egy veszedelmes komplottot, amit a gróf kiszalasztott a kezéből. Hogy ez a felfedezés egy olyan régi jó barátnak a fejébe kerül, mint te, drága barátom, az nem okozhat kétséget; hisz jó barátok között apró ajándékokat szoktunk igénybe venni: márpedig te a fejednél apróbb ajándékkal aligha szolgálhatsz. – Ez a buksi lesz az ára az apátvári vicinális útnak. Valamit megtudtak az apátvári uraságok. Annyit legalább, hogy ti kinn jártatok Olaszországban az öregnél. Az öreg pedig, ahogy az egész világ tudja, olyan ember, aki minden magyart, aki az ő szeme elé kerül, a „névtelen félistenek” egyikének tart. – A te gazdád ugyan nem névtelen, mert két neve is van, hanem félistennek elég félisten; mert veled tesz ki másodmagával egy emberszámot. Ti persze elmondtátok, hogy honvédek voltatok „anno kukoricafosztáskor”, hanem azt elhallgattátok, hogy megszöktetek, s beálltatok „Jézusmária-huszárnak”. – No, hát ezt már Diadém mind tudja. Itt van e levélben, amit a kancelláriához intéz. Persze, te vagy benne a diabolus rotae, a szegény Opatovszky csak egy gyámoltalan Telemach. – Dictum, factum. „Amice pendebis!” Barrátom lógni fogsz!
– Barrátom! Ezt a levelet meg kell semmisítenünk.
– Micsoda? Te!
– Tűzbe dobjuk.
– Ezt a levelet, ami az én becsületemre van bízva, mint a postamesterére, hogy küldjem tovább?
– Hisz a te nyakadról is van…
– Természetesen. Hát hogy ne? Csak nem bolond a vármegye, hogy a te nyomodon rám ne találjon. Hanem azért ez a levél elmegy.
– Te csak tréfálsz, barrátom.
– De nem tréfálok.
– Akkor elfelejted a kötelességedet!
– Miféle kötelességemet?
– Mely szerint semmiféle eszköztől sem riadsz vissza, ami által igaz ügyünket diadalra juttatni lehet. Ha kell, szövetkezni gonosztevőkkel, börtöneikből kitörő rabokkal; – ha kell, postakocsikat elfogni az országúton; – ha kell, vasúti vonatokat feltartóztatni; ha kell, hamis útleveleket készíteni.
– Ez mind meglehet; kész vagyok mindenre, amihez erőszak vagy fortély kell. De, hogy elsikkasszak egy levelet, amit a feladó a becsületemre bízott, arra nem vállalkozom soha.
– Akkor nem vagy igazi forradalmár.
– Hogy mi vagyok én? Azt majd mindjárt megtudod, csak várj egy szempillantást. Ez a levél menni fog Bécsbe. De mire odaér, már akkor, amit abban írnak, az meghaladott álláspont lesz. Te tudod jól, hogy hol vannak a fegyverszállítmányok? – Tudnod kell, hiszen pénzt kértél tőlem a máshová elrejtésükre.
– Oh, igen.
– No, hát akkor vezess engem oda. Az én tervem meg van érve. Nem varok vele tovább. Híveim készen állnak, csak a jeladásra várnak. Nem várjuk be, míg minden kipattan: magunk sütjük el előbb. Még ma, holnap már későn lehet. Hol van a legközelebbi szállítmány?
– A temetvényi vár romjai közt van eldugva.
– Vezess rá.
– Fel fog tűnni, ha a közönség meglát bennünket együtt menni.
– Itt minden ember jó barát; azután az erdőt közel érjük; a grófi vadászok mind az én híveim. – Vége a diskurálásnak. „Lássuk a medvét!” Nem dugdossuk el tovább fegyvereinket az öreg anyánk pestesébe, hanem megmutatjuk annak, aki látni akarja, itt van. Gyerünk, drága barátom. Két óra alatt ott vagyunk a temetvényi romban. Megfújom ezt a kürtöt, s estére táborunk van együtt. Andiamo!
S azzal megfogta Gorombolyi a drága barátom karját, s anélkül, hogy egy pohár szilvóriummal megkínálta volna, vitte magával a kerten keresztül be az erdőbe, ahol minden bokor ismerőse volt már.
Koczurnak nem sikerült az erdőben eltévedni; pedig nagyon meg volt nála az erre való igyekezet. Mindenképpen kényelmetlenül érezte magát ennél a vállalatnál, s ezt az érzését annál jobban elárulta, mentül inkább igyekezett azt elpalástolni. Mikor egyedül voltak, ő fenekedett legjobban a bekövetkező nagy eseményekre. Azokból ő az oroszlánrészt veszi ki magának. Hagyott is, nem is Gorombolyinak valami tennivalót a hadműködésben.
Följutottak szerencsésen a várromhoz. Az a legelhagyatottabb helye a vidéknek. Senkinek semmi keresete ottan. Koczur nagy óvatossággal vezetgeté Gorombolyit a romváros tömkelege között sok ideig alá s föl, míg végre rátalált arra az odúra, ahol hajdan a várurak a rabul ejtett kalmárokat tartották zárva. Sűrű bokrok takarták be annak a bejáratát.
– Itt vannak.
Gorombolyi letekintett a sötét boltüregbe, s láthatá a deszkaládákat, amik ott egymás fölé rakva hevernek.
– Hány darab lehet itt? – kérdé Gorombolyi.
– Kilenc láda. Mindegyikben százhúsz fegyvernek kell lenni. Csak ember legyen hozzá elég.
– Az lesz – mondá Gorombolyi, s azzal fölmászva a legmagasabb bástyaoromra, megfútta teljes hatalommal a vadászkürtöt. Nagy visszhangot adott a kürtszó az erdős hegyhátakról.
Csak a hegyhátak feleltek rá; senki más. Fújta azt teljes óra hosszat Gorombolyi, de nem jött föl arra egy lélek sem a várromokhoz.
Egyszer aztán csak leszállt a bástyafokról Koczurhoz, aki nem látta szükségét, hogy utána fölmásszon.
– Látod barátom, hogy nem jön senki.
– Tudom már az okát, hogy miért nem jönnek. A legénység mind odabenn van Illaván az újoncállításon.
– Az öregek pedig nem vállalkoznak.
– Megpróbálok még egyszer kürtölni.
– De pedig jó lesz, ha nem kürtölsz olyan sokat, mert még idecsődíted a zsandárokat. Úgyis nagyon sokan tudják már ezt a rejtekhelyet. Legfőbb idő, hogy innen máshová szállíttassuk a féltő portékáinkat, minden haladék nélkül, biztos embereink által, akiknek a hallgatását jól meg kell fizetnünk.
– Ejh! Nem azt tesszük! A legénység egy része estére visszakerül. A lavina megindítására egy hólabda is elég. Nem várunk tovább. Fölnyitunk egy ládát; mindegyikünk a vállára vesz tíz-tizenkét puskát, levisszük magunkkal; ott lesz, aki azon megosztozik, s húsz ember elég kezdetnek, holnap lesz belőle kétszáz, holnapután kétezer. Előre!
A drága barátom szepegni kezdett.
– Csak nem gondolsz ilyen bolondot?
– Micsoda bolondot? Megválogasd a szót, mert a nyelvedbe találsz harapni.
– Hogy mi innen egy csomó szuronyos puskát vigyünk be ketten a városba, s ott kiosztogassuk?
– Hat nem arra valók ezek?
– Vigye ki-ki a maga puskáját a vállán, én nem cepelem.
– No, hát cepelem én! – Aki fél a következményektől, nagy az erdő, tovább mehet!
– Barátom! – szólt Koczur, egész elérzékenyülten ragadva meg Gorombolyi karját. – Gondold meg, mit kezdesz. Mi lesz ennek a vége? Egy szent ügyet, kockáztatsz vele.
– Ejh, hagyj nekem békét! Én nem szoktam arra gondolni, hogy mi lesz a vége annak, amit elkezdek.
– Azt látod, hogy én lelkiismeretesen teljesítettem, ami kötelességem volt. Itt az ezer puska. De azt is látod, hogy egymagad vagy hozzá. Magad csak nem harcolhatsz ezer puskával. Nincs még megérve rá a publikum. Nincs kellően előkészítve, átgyúrva, felpaprikázva. Tegyük ezt félre alkalmasabb időkre. Majd mikor minden elcsendesedik. Én mindent elteszek félre az útból. Ezerkétszáz forinttal elsimítok mindent. Egy fegyvert sem kapnak meg nálunk.
– De, engemuccse, azt meg fogják kapni, amit én a kezembe veszek! – kiálta Gorombolyi, félrelökve Koczurt az útjából, s berohant a boltüregbe, ahol a ládák álltak, s mielőtt a drága barátom megakadályozhatta volna, a fejszéje fokával leütötte az egyik ládáról a lakatot, s aztán felrúgta annak a tetejét.
A felnyílt ládatető alatt ott ragyogtak szépen egymásra rakva – a legderekabb mészkövek, amiket csak ezen a környéken lehetett kapni. Nagy birkafőnyi mészkövek és semmi egyéb.
Mikor azt meglátta Gorombolyi, egyszerre hangos hahotára fakadt. Úgy kacagott, két kézzel a ládába fogózva, hogy az egész teste apróra rázódott bele.
A kedves barátomat megcsalta ez a nevetés. Azt hitte, hogy az igen természetes válasz erre a felfedezésre. Hogy ezt a „tréfát” is csak a mendikánscsínyek közé fogják számítani neki, olyanforma ez csak, mint mikor a bennlakó diákok egymásnak névnapi ajándékba nagyszerűen lepecsételt katulyákat küldenek, s aztán a nagy várakozást jutalmazza egy darab papírba takart tégla. Röhöghet azon az egész contubernium. Hisz az ilyen imposzturákat már megszokták a Koczurtól. Mikor kisül, megkergetik, meg is agyalják, hanem azért csak mégis sokáig elnevetnek rajt. Hát ez is csak olyan kófic. Rábízzák a Koczurra, hogy hozasson be a határon csempészutakon több rendbeli ládákat, tele ócskavassal. Ő előre tudja, hogy nagy gaudium lesz ennek a vége. Azokba a ládákba, amik az ő közvetlen gondoskodására vannak bízva, a veszedelmes puskák helyett rakat ártatlan köveket. Hiszen mindegy azoknak a ládáknak, hogy Minié-puskákkal vagy mészkövekkel megterhelve vándoroljanak-e az apátvári granáriumból a temetvényi romok boltjaiba, s onnan megint tovább, míg egyszer valaki csakugyan rájuk akad, akinek a felsülésén aztán nagyot lehet majd nevetni! – A nevetés ideje megjött. Gorombolyi kezdte. A nevetés pedig ragadós. A kedves barátom kontrázott neki teljes erejével; egész vörösre röhögte a pofáját.
Pedig jobb lett volna neki az ordító oroszlán szeme közé nevetni ebben az órában.
Mert ez a kacagás, ami Gorombolyit meglepte, olyan volt, mint a kínpadon sütögetett embernek a nevetése. Mint akinek valami ördög csiklandozza belül a szíve táját. Egyszer csak felugrott a feltört láda mellől, s markába kapva egyet azokból a perduellis nagy kövekből, odarohant Koczurhoz, és megragadta neki a torkát. Aztán csak úgy az összeszorított fogai közül beszélgetett hozzá:
– Te kutyalélek! Most micsoda halál nemével végezzelek én ki téged? Mondd meg! Mert ha mindannak a pereputtynak, aki miatt a nemzetemet elkezdem meggyűlölni, egy nyaka volna, hogy azt most egyszerre kitekerhetném… ha azt az egész utálatos, szájra nagy, szívre lágy csőcseléket, akit ez a te koponyád képvisel, ezzel a kőcsapással egyszerre összezúzhatnám, úgy összetörnélek, úgy szétszaggatnálak, hogy valamennyi ördög nem rakna többet össze emberi formába! – Tudod, hogy mit tettél? – Megölted a „magyarok Istenét”! – Nincs többé a magyarnak külön Istene! – Eredj, szaladj, ugorj, cudar! – Be ne fertőzze kígyóvéred a kezemet. – Az Isten világának minden népe késsel számolna le veled az ilyen árulásért, – én a csizmám sarkával végzem a leszámolást.
S úgy tett. – A drága barátom hat lépést kalimpázott orrán, száján, két tenyerén előre – e leszámolás után.
– És most hordd az irhát, ahogy a csánkjaid bírják! mert azt nem mondhatom, hogy kővel agyon nem hajigállak.
Koczur szaladt, mégpedig úgy, hogy a fejét hátrafordította, hogy az utánarepülő kövek elől félreugrálhasson. Mint az ágyúgolyók, úgy zúgtak el azok a füle mellett, ha egy megtalálja, bizony a fűbe harap. A sűrű bokrok aztán menedékbe fogadták.
Gorombolyi pedig visszament az odúba, s mind felnyitogatta a deszkaládákat. Mindegyik kővel volt megrakva. Gorombolyi egy más világ lakójának érezte magát. Egy idegen planétába esett bele, ahol az embereknek a lábaik helyett földbe vert gyökereik vannak, mint a fáknak; – nem hallanak és nem látnak; – úgy élnek, úgy tenyésznek, úgy reagálnak, mint a tengerben a csigák. Az ő lába alatt meg nem akar megállni ez a föld, mintha eltaszítaná magától, mintha elvesztette volna a vonzerejét, amit a földlakókra gyakorol, akik az ő porából vették a testüket. Úgy tetszett neki, mintha nem is járna, hanem csak repülne, mintha egy perc alatt csak egy gondolatra jutott volna fel a mély pinceodúból oda a legmagasabb toronynak az ormára, ahonnan eléje tárul az egész nagy világ.
Az „ismeretlen” nagy világ. Ez nem az a világ, amit ő hazájának nevezett. Abban az ő kürtszavára más visszhang felelt, mint az erdőké. Hol van az a tábor, akit ezek az erdők az ő hívására előadtak? Hol vannak a hősök, akik úgy vágytak a sebek után, mint a vőlegény a menyasszony csókja után? Hol vannak az óriások? A fanyövők, a sziklamorzsolók, akik várakat döntöttek le vállaikkal? Hol vannak a csodatevő tündérek, akik a papírost arannyá, a követ kenyérré, s a lágy emberi szívet kemény acéllá tudták változtatni? Elmúltak a „Tegnap”-pal? – Mi van itt most körös-körül? – Egy új nap? Hát csakugyan igaz volna az, amit az a völgylakó bölcs mondott, hogy a „Tegnap” olyan halott, amit fel nem lehet támasztani? Aki erre vár, vagy csal, vagy csalódik. – Íme, senki sem jelen meg a hívásra. – Pedig hallják azt jól, értesítve vannak. – És hogyha mindazok, akikre várt, csakugyan összegyűltek volna, most mit kezdene velük? Fegyver helyett követ adna a kezükbe? – A fél siker milyen kudarc lehetett volna. – Milyen nagy csendesség van körös-körül. Ki van meghalva ebben a nagy csendességben? – A hit – egy hajdani választott Istenben. – Nincs hit a próféták jóslataiban, nincs hit a zászlók színeiben, nincs hit a hűségben – minden ember fél, számít, kétkedik, panaszkodik, tűr, nem bízik másban, nem bízik magában. – Akit megcsalt más, visszacsal egy harmadikat. Az új nemzedék fázik a tettektől, s ki van fáradva a tétlenségtől.
A mélázó feje fölött kóválygott egy nagy kőszáli sas. Tág karéjokban úszta körül a felhőtlen kék eget. Prédára les ilyenkor. Egyszer aztán leszállt az átelleni oromra. – Megtalálta talán?
…A szédítő mélységbe alábámuló ember tovább beszélgetett a zúgó erdővel.
…Milyen jó szerencse, hogy a kétségbeesett emberek kitörése nem sikerült. – Okos ember volt, aki azt elnyomta. Hisz nem lehetett volna ahhoz olyan világraszóló nagy eseményeket kötni, amilyenek tervben voltak. Egy utálatos rablókaland lett volna belőle rém nagyságban.
Nem jó már ez az élet!
Gorombolyi eltakarta az arcát, s valami szót rebegett, ki kellett annak törnie az ajkán:
– Nem szeretem a hazámat!
Van-e emberi érzés, ami ezt a gondolatot végigérje?
A könnyei csorogtak végig az arcán.
Egyszer csak valami kacagás hangzott föl a völgyből.
A megkergetett Koczur kijutott a romok közül, s ott haladt el az ösvényen, a magas bástyatorony alatt, amelynek az ormán Gorombolyi állt.
A veszedelmen túljutva, ismét birtokában találta magát egész cinizmusának.
– No, pan bratye generál! – kiálta föl Gorombolyihoz. – Nem kürtölnénk még egyet a tótoknak?
A mélázó egyszerre fölriadt, s az észvesztő düh, amit a gúnyhahotázó pofa fellobbantott szívében, elszédíté. Felordított embergyűlölő haragjában, s onnan a tízöles magasságból levetette magát bosszantójára.
Az, amint az arkangyali alakot repülni látta maga felé az égből, a rémülettől hanyatt esett, s a lejtőn nagyot henteregve, mozdulatlanul maradt, szemeit maga elé meresztve, mindaddig, amíg ijedtéből felocsudva, meg nem győződött róla, hogy az égen át repülő alak nem kel fel többet a földről, hogy őt megölje. Egy ideális emberrel kevesebb a világon.
Egy olyan ember szűnt meg élni, akinek a létezését már mai nap nem is hiszi el senki, aki minden pszichológia, metafizika, etika és logika ellenére olyan utakon járta végig az életet, aminőket a mai szürke világban meg nem tapos utána senki.
S ugyan jól tette, hogy meghalt; így legalább nem tud róla semmit, hogy halott; mert ha élve maradt volna, mai nap sokan szemébe mondanák azt neki.
…Amint Koczur felocsúdva rémülete merevségéből, lassankint megtalálta azt a gondolatot, hogy a földön fekvő ember csakugyan halott, az önzés józan gondolatjai megtalálták a nála szokott helyüket.
Odasompolygott a földön fekvőhöz. Az arccal feküdt a sziklán. Megfordította, és kikereste a zsebeit.
Megtalálta, amit keresett. Diadémnak a levelét az udvari kancelláriához.
De biz a tárcáját is kivette onnan. Abban pénz volt. Ezt nem lehetett ott hagyni, nehogy akik rátalálnak a holttestre, eltulajdonítsák. Őnála jó helyen lesz az, mint felmondhatatlan kölcsön.
Még a halott óráját is jó lett volna biztosabb helyre eltenni, de már akkor egy harmadik beavatkozott.
A hatalmas kőszáli sas szétterpesztett szárnyaival nagy suhogva szállt alá a bástyaoromról, s fél szárnyával kegyetlenül pofon üté a halottrablót, elkergetve őt onnan.
„Ő az enyim!”
