Rablázadás
Rablázadás
Nem telt bele tíz nap, midőn Gorombolyi ezzel a köszöntéssel nyitott be Illavayhoz
– Kedves barátom!
(Ugyan rövid ideig tartott az ellenségeskedés!)
Szétnézett a szobában, s miután meggyőződött felőle, hogy egyedül vannak ketten, azt dörmögé Illavay fülébe, hogy:
– Kutya van a kertben.
– Tudom – szólt Illavay, kezét nyújtva a kibékült haragos társnak, akinek ilyenkor olyan nagyok voltak a szemei, mint a bagolyé, mintha egyszerre mindent akarna velük figyelemmel tartani. – Tudom. Kolokatot elfogták. – Az volna a csoda, ha el nem fogták volna, mikor a bolond minden vásárba bejárt, s ott fényes nappal mulatott, s itatta a népséget a csárdában.
– Hanem az ócska vas nem került kézre.
– Nem ám, mert az nem ment a vásárba táncolni, mint a kísérője.
– Jó helyt van már. Koczur ott volt nálam.
– És pénzt kért?
– Amennyi a rejtegetésre szükség. Adtam neki, s most minden rendben van.
– Igen, a te fuvarosparasztod, aki tudja jól, hogy mit szállít, él a maga eszével, s félretesz mindent, nem kér érte semmit. A Koczur pedig eltűnik egy időre, s mikor a pénze elfogy, majd újra eljön hozzád, s besúgja, hogy a paraszt nyughatatlankodik, az elásott kincseket máshová kell elszállítani, s erre megint pénz kell.
– Ez mind mellékes ügy. A fődolog, ami hozzád hozott (pedig felfogadtam, hogyha ez lesz az Ararát hegye, s körös-körül az özönvíz, mégsem teszem be hozzád a lábamat többet, hanem hát „publica praecedunt”, a közügy elébbvaló), eljöttem hozzád, mert megtudtam, hogy a Kolokát védő ügyészeül te fogsz hivatalból kineveztetni. Itt vagyok informálni.
– Meg lehetsz felőle győződve, hogy mindent meg fogok tenni lelkiismeretesen, amit esetleges védencem javára a kötelesség elém ró.
– No, csak ne pedánskodj! Hagyd el, kérlek. Tudom én, hogy mi az a prókátor-lelkiismeret. Nem is szabad a prókátornak lelkiismeretének lenni! Az egyszeri oláh úgy tudakozódott az ügyvéd után: „Hol lakik az az úr, aki pénzért hazudik?”. Az egyszeri fiskális azt mondta a védelmezett zsiványnak: „Te csak mondj el nekem mindent igazán, ahogy volt; amit hozzá kell hazudni, majd megteszem én.”
– Ej, de meg vagy töltve prókátorok elleni adomákkal.
– Akár holnap reggelig folytassam. Hát nem azt kívánom én nálad elérni, hogy a kliensedet nagyon szép színbe öltöztesd, hanem csak azt, hogy ne engedd valami politikai vétségbe belekeverni. Hadd süljön rá ki minden, amit zsiványésszel tett; lólopás, útonállás, rablógyilkosság, börtönből kitörés. Elég érdem tizenöt esztendei nehéz fogságra. Csak azt ne tedd, hogy valamiképp egy politikai hős nimbuszát ragyogtasd a süvege körül.
– Értem.
– Biz azt nem érted! Te most azt gondolod: hej, megszeppent az én Gorombolyi barátom a suskus hírére. Kilenc kovácslegény nem bírna pöröllyel egy zabszemet beverni az összeszorított fogai közé, úgy meg van ijedve. Ez most a maga bőrét akarja menteni. Pedig hát „Nem oda Buda”! Nem hadvezér az, akinek, ha az egyik haditervét meghiúsították, rögtön másikkal ne álljon készen.
– Hát nem tettél le a terveidről?
– Sohasem is teszek. Ha elfogták a Kolokátomat, annál rosszabb rájuk nézve. Tőled csak azt az egyet kérem, hogy a védelmezésben mellőzz minden politikát.
– Azt úgyis tettem volna.
– De majd a közvádló ellenkező véleményen lesz, s mindenképpen egy messze elágazó konspiráció fonalait akarja a betyár nyakkendőjéből kihúzogatni; annak pedig mindegy, akárminő fonalból fonják számára a kötelet, miután úgysem akasztják fel rá; kegyelem útján a büntetése átváltozik tíz éven felül terjedő fogsággá: amit ugyan politikai vétségért is megkaphatna. A különbség a kettő között csak az, hogy ha perduellióért ítélik el, mint lázadót, akkor valamelyik várban, Komáromban vagy Olmützben fogja leülni a bűnhődését; ha azonban mint közönséges rabló lesz elítélve, – akkor az illavai fegyházba jut.
– S az jobb lesz neki?
– Az jobb lesz nekünk.
– Te! Ember! Mire gondolsz? Egész testem végig borzad, amint szavaid értelmét kitalálom.
– Azt pedig nagyon jól kitalálhatod. Mit képzelsz? Hatszáz olyan fickó egy rakáson, aki kvalifikált gyilkosságon alul nem vállalkozott vendégszerepre; van köztük híres csaló, gyújtogató is: ha az most egy truppban léphetne föl, az volna a sensations-drama! No, mit meresztesz rám olyan nagy szemeket? Nem csinálják ezt szentelt vízzel. Hát az talán szentelt víz, amit a mi pofánkba fecskendeznek? A becsületes hazafi mind anyámasszony katonája, azt már látom. Ez mind azt várja, hogy, mint 48-ban, előbb nevezze ki őt a király, a hadügyminiszter ellenjegyzése mellett, „királyi rebellis őrnagynak”, határozza meg az országgyűlés, milyen színe legyen az egyenruhájának. Petőfi írjon a számára egy extra lelkesítő verset, s a neve kinyomassék a „Közlöny”-ben. Akkor aztán verekedik, mint egy oroszlán. Hanem addig a pipát sem veszi ki a szájából.
– Hát hisz ezt én mondtam neked.
– A parasztot meg semmi sem jellemzi olyan híven, mint az a nóta, hogy „Ha még egyszer azt izeni, mindnyájunknak el kell menni”. Ez a legszebb parafrázisa annak gyöngymondásnak, hogy „Ma pénzért, holnap ingyen”. – „Ha még egyszer azt izeni!” De ez a „Ha még egyszer” másodszor is, harmadszor is, és harmincharmadszor is itt van. S sohase következik rá az a kádencia, hogy „No, hát már most menjünk”.
– Hát hisz én is ezt mondtam.
– No, ha mondtad, hát húzd le belőle a konzekvenciákat. Akinek tetszik a cél, tessenek az eszközök is. „Flectere si nequeo superos Acheronta movebo.” – No, hát mit? Hogy ez egy rablóhad? Kezdőpontnak a legjobb. Hát akiket az őseink hasonló nagy szorongattatásaikban segítségül hívtak az országba, a jó török basák, nem voltak rablók? Rablók, de még „en gros”, míg ezek csak „en détail”. – Ismered azt az adomát, mikor a parasztot megtámadta a földesúr sinkoránja, s a jámbor, védelem közben a vasvillával agyon találta szúrni a kutyát. Szidta érte a földesúr, miért nem védte magát a vasvilla nyelével a kutya ellen? „Igen bizony, ha az is a farkával akart volna megharapni.” – Most ez a mi vasvillánk! Hát csak hagyd te úgy lefolyni a dolgot, hogy az én Kolokátom hadd kerüljön be Illavára. Neki már megvannak azután az instrukciói. Az egész terv elő van készítve; csak egy merész vezér kell a kiviteléhez. Most az is megkerül. No hát; nem kérem, hogy kezet adj rá. Te puritán! Idealista! Nem kívánom, hogy segíts benne. Csak azt, hogy el ne rontsd. Mint kliens jöttem hozzád, mint ügyvédemhez beszéltem. Ha van prókátori lelkiismeret a világon, akkor annak kell egy paragrafusának lenni, ami azt mondja, hogy az ügyvéd a rábízott titkot az ellenfélnek el ne árulja, s védence terveit az ellenféllel összejátszva, meg ne hiúsítsa. Nos! Hát van-e prókátori lelkiismeret, vagy nincs? Fiskális úr!
– Igenis van. S azt tapasztalni fogod. Rémtervedet, amit velem mint „fél”, bizalmasan közöltél, senkinek el nem árulom. Hanem közelmaradok, s mikor ki akar törni, akkor ott leszek – és leverem!
Gorombolyi más akárkinek a szeme közé kacagott volna erre a szóra. De Illavay előtt meghajtotta magát.
– Elismerem, hogy képes vagy rá, hogy szavadat beváltsd. Ilyen nagy hatalmat máskor is éreztettél már ezzel a társasággal. Hanem azúttal ez véres tréfa lehet.
– Beszéljünk másról.
– Úgy? Igazad van. Hát mit csinál föltalált védenced, a hazahozott farkasfiók? Megeszi már a tejes zsemlyét? Nem fojtogatja még rendre a pulykákat? Nem lopta még el a feleséged lábáról a cipőt?
– Az én védencem tanul!
– Tanul? Nekihasal a könyveknek, s úgy magol belőle? Fölmondja a leckét ebéd előtt? Addig le nem ül az asztalhoz? Bújja a könyvtárt, s hajnal előtt fölkel penzumot írni, fárasztja termetét az eminens kalkulusért?
– Valóban azt teszi.
– Kár érte! Milyen szép szerep várt volna rá odabenn Illaván.
*
Ebben az esztendőben március tizenötödike éppen egy szép vasárnapi napra esett.
Nem lesz fölösleges előrebocsátani, hogy ez még mind nem a „Ma” történetéhez tartozik, ez még abban a korban történt, amit úgy szeretünk nevezni, hogy „régmúlt”, ami el van temetve, kútba dobva, malomkő a tetejében, hogy soha föl ne kelhessen.
Az illavai fogházban is nevezetes nap volt ez a március tizenötödike, éppen azért, mert vasárnapra esett. Nem azért különös nap a vasárnap, mintha akkor a rabok számára pecsenye kerülne az asztalra, hanem azért, hogy akkor nincs dolog, s minden rabnak misére kell menni; akármiféle vallás szerint tagadja is az Istent és a szenteket.
Most már mindez másképpen van. A rabok számara műhelyek vannak berendezve, ahol kedvük és hajlamuk szerint kézimunkát folytatnak; üres óráikban rajzolnak, énekelnek, még hangszereik is vannak, bandában muzsikálnak, mindennap jó és elég ételt kapnak, kenyeret éppen kitűnőt, s vasárnap ahány vallásfelekezet van közöttük, annyiféle pap osztja a maga aklához tartozóknak a lelki malasztot. Hanem mindez nem úgy volt akkoriban. Az a bölcsesség, amely egy egész országot rabnak tartott, ugyan miért lett volna az igazi rab iránt kegyelmesebb? Kiadta a gonosztevőket haszonbérbe. Egy bécsi vállalkozó volt a főhaszonbérlő, az meg aztán kiadta a gyilkosokat más apróbb vállalkozóknak alhaszonbérbe. – Ki ne tudna, hogy még az infuzoriáknak is vannak parazitái? – Még a rabokat is ki lehet rabolni, még a gyilkosoknak is vannak gyilkosaik.
Az elítélt rabok még akkor békót viseltek a lábukon: tizenöt font vasat, s a mogyoróhajtás sem azért nőtt akkor az erdőn, hogy abból sétapálcákat csináljanak, verték a rabokat. Munka csak egyféle volt, durvapokróc-csinálás: gyapjút tépni, fonni, megszőni, ebből állt az egész. Nem múlt el egy hét, hogy egyik vagy másik rab, a kenyér rosszasága miatt, a börtönőrök ellen merényletet ne kezdett volna; leütötték őket a nehéz vízhordó rúddal, a függőlámpással, a puttonnyal, a nagy tállal, ami kezükbe került. Pedig hát a porkolábok nem tehettek arról. Bizony malomporból meg korpából nem lehet jobb kenyeret sütni. Rokomozer pedig a mostani lisztárak szerint a fővállalkozónak nem szolgáltathat másforma kenyéralkatszert, mint amiben egy harmadrész a malompor, kétharmadrész a korpa, hogy pedig az ebédre főzött káposztalevél közé valami húsfélét is főzhessen, azt az albérlőnek a hite és vallása tiltja. Egyébiránt nagyon jó az, ha meg van paprikázva. Aztán akinek nem tetszik, az ne igyekezzék idejutni. A tisztelt zsivány urak őrizkedjenek a rablástól és a gyilkolástól, s mindjárt nem lesz okuk ezért a korpakenyérért, lélöttyért zúgolódni! – Ez volt a bérlő urak és a börtönőr urak nézete, s valószínűleg azoké is, akik a magasabb kriminális jogbölcsészettel akkoriban foglalkoztak.
De egészen ellenkező nézetben voltak maguk az elítéltek. Azok között voltak többen, akik tanultak, és sok természetes ésszel voltak – nem megáldva, hanem megverve. A zúgolódás a rossz bánásmód, a piszkos, ronda ellátás, az undorító élelem miatt nőttön-nőtt, a raboknak ugyan nem volt alkalmuk egymás között ádáz sorsuk fölött panaszolhatni: éjjel-nappal őr volt a hátuk mögött korbáccsal, aki a megszólalót elhallgattatá; hanem volt, aki mindannyival ékesen beszélt: a penészes kenyér.
Ez a fekete tésztavakarcs olyan nagy szerepet játszik a rabéletben. Ez a mindennapi táplálék volt egyúttal a rabnak az egyedüli mulattatója. Ő ezt összegyúrja az ujjai között valami mintázó anyagnak, s aztán csinál belőle szobrászalakot, technikai remekművet. Egyik miniszternél láttam egy rabkészítette revolvert, kenyérbélből, a csalódásig utánozva legkisebb részleteiben, olyan ember által, aki a revolvert nagyon jól kezelte; az szerzett neki életfogytig tartó rabságot; nálam is van egy rabmunka, amiben a szerző saját magát idomította ki, amint a gyapjútépő gép kerekét hajtja: – ember, gép kenyérből.
Hatszáz körül járt már a szám. Olyan sok, hogy hetenkint csak egyszer került egy-egy csoportra a sor félórai sétát tenni a szűk várudvaron: a többi idő alatt el voltak zárva a szabad lég elől.
Az illavai fogház valamikor zárda volt, falai másfél méternyi vastagságúak, s ablakain kettős vasrostély van.
E rostélyokon át gyönyörű kilátás nyílik a Vág-völgyre s a folyam túlpartján emelkedő bércekre, miket az oroszlánkői rom koronáz. Sokan vannak, akiknek élethosszig kell ezt a romot nézni.
Minden rabnak az ágya fölé van akasztva egy tábla, amire fel van írva a neve és az a címe, amiért idekerült: rabló, gyilkos, gyújtogató. Van közöttük némi arisztokrácia. A régen itt levők az optimatesek, az újon jött a parvenu. Kivéve, ha fényes hír előzte meg; ha a népdalok hőse volt, mint Bogár Miska, vagy ha éppen mint nemesi predikátumok vannak a neve elé írva a felhasznált álnevek, amik alatt szerepelt, mint aminők „Zsiborák”, alias „Orol Krivánszky” – vagy „Cousin”, alias „Ribeaud”. Ezek a hallgatag megegyezés szerint a társaság tekintélyei: az egész szoba büszke rájuk, amelyben éjszakára fekhelyük van. Ezek külön őrrel vannak megtisztelve, s minden este megmotozzák a ruháikat, nincs-e tolvajkulcs, ráspoly, kés elrejtve bennük, s a láncaikat naponkint kétszer vizsgálat alá veszik.
Valamennyinek a tekintélyét elhomályosítá a Kolokát Marci, alias „Rosta Péter”, alias „Bogár Laci”. Ez utóbbi nevén a leghíresebb. Erről már a verseskönyvek is beszélnek, amiket a ponyvákon árulnak a vásáron. Mikor behozták, azzal köszöntötte fel a börtönigazgatót, hogy „Aztán úgy vigyázzon az úr rám, nem maradok én itt esztendeig”. Ezért a fegyelmetlenségért rögtön a deresre húzták, s kapott ötven botot. A bastonnade alatt folyvást azt danolta, hogy „Jaj de furcsa a német”, s mikor vége volt, lekapcsolták a vaspántokat róla, felugrott, összeütötte a bokáit, meghajtotta magát az igazgató előtt, azt mondta: „Köszönöm szépen, ezzel éppen ki van az ezer!”.
A többi raboknak sorakozottan kell nézni az ilyen egzekúciót. Ettől fogva aztán valamennyinek eszményképe lett a Kolokát, vagy ahogy legjobban szerette, ha nevezték: a Rosta Péter.
Egy hét múlva a bekerülése után már az egész rabkolónia tudta azt a rabnyelvet, amire ő tanította meg valamennyit. Voltak ott a polyglott állam minden nemzetiségének képviselői, akik egymásnak a nyelvét nem értették. S ha értették volna, sem volt nekik szabad egymáshoz beszélni semmiféle nyelven. Amit nekik meg kellett érteni, az volt a német szó. Az pedig nagyon kevés kifejezésből állt őrájuk nézve: „auf! marsch! halt!”, rövid szók.
Hát ezt a zagyva bábelkeveréket egy hét alatt megtanította az új rab arra a beszédre, amit valamennyi megértett. A rabok beszéde ez. Szemöldök, szájszeglet, szempilla, homlok, orr, nyelv, az arc minden részecskéje adja hozzá a hieroglifokat, a hunyorítás, fintorítás, földúzás, pittyesztés, félrehúzás, csücsörítés, a nyelv kiöltése, szájszeglet bedugása, a hátrakacsintás, a homlokráncolás, az emberi arcnak a majomgrimászokat mímelő száz meg százféle torzulatai, ezek megannyi szavak, kifejezések, mondatok, minek közlését nem akadályozhatja meg semmi porkoláb, felügyelő. A rabok megértik belőle egymást, közlik általa a terveiket, figyelmeztetik, óvják, biztatják, buzdítják társaikat, ez az ő gondolataiknak a távírója: ez a világnyelv, amin a tudósok hiába törték a fejeiket. A rabok ismerik ezt régen.
Mind a hatszáz rab hetenkint egyszer, vasárnap délelőtt, össze szokott gyűlni istentiszteletre, s akkor színről színre láthatták egymást, s számba vehették, hányan vannak.
Volt a hatszáz rab között egy, aki még nem töltötte be a tizenöt esztendőt. (Az életkorát értem, nem a büntetés évét.) Egészen gyermek volt még. A durva darócköntös mellett is feltűnt finom mozdulatokra szoktatott karcsú termete, leányi ártatlansággal elpiruló arca, szelíd, elmélázó szemeivel. A hangja csengett még, s ha felelnie kellett, reszketeg lett. Szemei a kemény szótól is könnybe lábadtak.
Illavay ismerte ezt a gyermeket. Ő volt a védőügyvédje a törvényszék előtt. Az ő ékesszólásának köszönheti, hogy az enyhítő körülményeket mérlegbe téve, „csak” tizenkét esztendőre ítélték el. Csak azt tette, hogy tizenhárom és fél éves korában bankót hamisított, s mikor ezért a saját édesapja feladta, bosszúból rágyújtotta a házat; s hogy ki ne menekülhessen az égő házból, kivülről bekötözte sodronnyal az ajtókilincset.
Mikor átadták az elítéltet a fegyházigazgatónak, Illavay megmondta, hogy erre a fiúra nagyon vigyázzanak, mert ez a legnagyobb képmutató.
Mikor Arnold esete tudomására jutott Illavaynak, éppen az a gondolat rémíté el legjobban, hogy hátha ez is éppen hasonló lenne amahhoz. Bizony csak egy pehely nyomta alá a mérleget, hogy ugyanarra az oldalra nem hajlott félre. Ennek is volt az a futó gondolatja, mikor utoljára elfújta a gyertyát az apai házban, hogy nem jobb volna-e azzal a kastélyt felgyújtani?
Többször tudakozódott egykori védence felől Illavay, s mindig azt hallotta felőle, hogy jól viseli magát, engedelmes, alázatos. A fogházi lelkésznek annyira megnyerte a pártfogását, hogy az vasárnaponkint, a szent mise alatt őtet öltözteti fel a ministránsfersingbe, s a kívülről hozott fiúval együtt ministrálnak szép rendben. A vallásos oktatások termékeny talajra hullanak szívében: töredelmes bűnbánatát igyekszik ájtatoskodásával elevenen kifejezni.
„Akkor vigyázzanak rá legjobban, mikor imádkozik.”
És nagyon jó lett volna, ha mindazok az urak, akikre a felügyelés volt bízva, ezt a figyelmeztetést komolyan vették volna, mert ez a fiatal, szűzleány-arcú gyermek volt az élő telegráf a rabok és a külvilág között, s ez éppen az imádkozás alatt és éppen az imádkozás segélyével ment végbe.
Tulajdonképpeni temploma akkor még a fegyháznak nem volt, mert a hajdani kápolna éppen csak magának a szerzetesrendnek, meg a hozzátartozó laikus testvéreknek volt elég; istentisztelet helyéül egy hosszú, tágas folyosó volt berendezve a második emeleten. A fegyencek három osztályban gyülekeztek vasárnaponkint erre a folyosóra fegyveres fegyőröktől kísérve kétfelől, egyetlen nehéz vasajtón keresztül. A folyosó túlsó végén volt felállítva az oltár, s annak a háta mögött volt egy kisebb vasajtó, mely a lelkész öltözőszobájába nyílt; ebből azután egy szűkebb tornácra lehetett jutni, ahonnan egy keskeny kőlépcső vezetett le a főudvarra.
A nyolc órai harangszóra a raboknak osztályonként kellett fölvonulni a misézőhelyre. Nem kérdezték tőlük, hogy milyen valláshoz tartoznak, volt köztük zsidó is. Az volt a nézet, hogy senkinek sem árt az meg, ha egy fél órát térdepelget a kövön: hiszen arra nem voltak kényszerítve, hogy énekeljenek. Hanem imádkozniok szabad volt. Ezt fel is használták. Majd mindjárt megtudjuk, hogy mire. Bizony nem a mennyország kapuinak kinyitására. A miatyánknak az első felét a pap szokta elmondani a sekrestyéssel meg a ministránsokkal együtt; a másik felénél aztán az egész sokaság kap bele, s sietve mormogja el fennhangon az áhítatos könyörgéseket a mindennapi kenyérről, a gonoszról s a kísértetről. Ha valaki ilyenkor odafigyelt volna, hogy az a két minisztráns gyermek ott az oltár zsámolya előtt mit imádkozik, különös dolgokat tudott volna meg. A kívülről jött fiú annak a másiknak, a fiatal gyújtogatónak ilyen imahangon hadarta el az odakünn történteket, ez meg ugyanazokat éppen így továbbadta a hozzá legközelebb térdeplő rabnak, az megint odább, úgy hogy a második imánál már nem arról volt szó, hogy „szabadíts meg a gonosztól!”, hanem, hogy hogyan szabadítsák meg magukat a gonoszok.
Ugyan ki érte volna ezt föl ésszel? Hogy amikor az a halk, ünnepélyes mormogás végigzümmög hatszáz emberajk csendes dörmögéséből eggyé vegyülve, akkor ez nem Istenhez felemelő, bűnbocsánat kérő imádkozás, hanem hatszáz gonosztevő összebeszélése egy újabb gonosztett elkövetésére! Az összeesküvés hangja ez, oly nagyszerű rémtett elkövetésére, amihez hasonlót még a krónikák fel nem jegyeztek: ami ha sikerül, képes lesz egy ország, egy világrész minden álló rendjét felfordítani, nem válogatva benne, hol a zsarnokság, hol az alkotmányos rend. Hadizenés mindennek, akinek valamije van: legyen az a valami, pénz, lakház, hivatal vagy becsület; – azok által, akiknek mindebből semmi sincs! Felülkerekedésük az elítélteknek a bíráik fölé!
Mikor az a sima arcú gyermek a nagy csengettyűt háromszor megkondítja, mikor a pap felemeli a szentséget a két kezével, mikor az a hatszáz rab egyszerre térdre hull, – hatszáz lánc egyszerre megcsördül: (rettentő zsoltárzene!) mikor mindannyian verik öklükkel a melleiket, még a protestánsok is, még a zsidók is, mert ez a börtöni regula; aki nem teszi: botot kap, hát akkor ahelyett, hogy „mea culpa, mea maxima culpa!”, azt suttogják egymás fülébe: „mához egy hétre!”.
A ministráló fiatal fegyenc megcsókolja a pontifikáló pap kezét, s az megdicséri őt ájtatos szolgálatáért, s elmondja a börtönkormányzónak, hogy a bűnbánó gyermek könnyeivel nedvesíté a kezeit.
(Éppen ilyen alak lett volna Arnoldból, hogyha idekerül!)
Március második vasárnapja volt a kitörésre összebeszélt határidő a fegyencek részéről. Ez éppen a végzetes 15-re esett. Arra a nemzeti kegyeletből ünnepelt napra, amitől a magyar nép felszabadulását számítja.
A terv következetes volt.
Mint a fecskejárás, úgy szállt végtől végig az egész országon az a monda, hogy ennek az évnek a márciusában valami nagy dolgok fognak történni.
Mindenki beszélt róla, anélkül hogy a hírlapok emlegették volna, amiknek nagyon jó okaik voltak a hallgatásra.
…Valahányszor erről a korról írok, mindannyiszor eszembe jut egy híres magyar bölcs (Márton József) azon goromba mondata, hogy „Mind bolond az, aki az álmait elbeszéli, de még nagyobb bolond, aki meghallgatja”, s sokáig gondolkodóban vagyok afelől, hogy nem vagyok-e én is nagy bolond, amikor ilyen álmokat leírok, s hogy vajon találok-e még magamnál nagyobb bolondokat is, akik azokat elhiggyék?
Mert az csak nem lehetett más, mint őrült álom, hogy volt egy idő, amikor csendes, jámbor emberekre, akik valami úton az országban hivatalviselésre vállalkoztak, azt mondtuk, hogy „meghalt!”, ellenben hírhedett rablókat hősöknek neveztünk? Amikor a sötétség minden munkáját a legfájdalmasabb kegyeletté szentesíté meg, s a puszták futóbetyárját a közrokonszenv kísérte, merényleteiket megénekelte a költő, eltakargatta a közönség. És mikor ennek mind így kellett lenni. Mikor az iszonyú nem volt iszonyú, hanem kívánatos, és a bűn nem volt bűn, hanem erény.
Ez a titokteljes borulat szolgál hátteréül annak a képnek, amit lefesteni készülök.
Az illavai rablók tudták jól, hogy az a szörnytett, amit ők terveznek, egy óriási hőstett színét fogja fölvenni az egész nép előtt, ha teljesen sikerül.
És akkor aztán?…
Illavay jól tudta, hogy mi van készülőben. – Hiszen tudtak azt többen is. Százezren tudták. Mindenki tudhatta, akinek az öt érzéke épségben megvolt. A márciusi előnapokban minden este hét és tíz óra között előjött a Zrínyi vendéglőből (ez akkor egy rozzant spelunka volt a mostani palota helyén) egy fiatalemberekből, munkásokból álló csoport, az országúton és a Kerepesi úton végigkiáltozni a napok jövendő eseményeit (Magyarországon így csinálják az összeesküvést), azokat rendesen üldözőbe vette egy másik csoport fegyveres rendőr és lovaskatona. Egy ilyen csődületnél egyszer egy hajszálon múlt, hogy egy eltévedt puskagolyó meg nem ölte Szigligetit, a drámaírót, aki történetesen az ablakából kinézett. Azután tovább folyt a diskurzus a Komlókertben meg a Beleznay-kertben, hogy mi módon, hogyan, merről, kik által fog ekkor meg ekkor, ez meg amaz megindíttatni. Hallgathatta, aki akarta. Az egykorú hírlapokban mindössze annyit olvashatni ezekről az eseményekről, hogy egy házmestert megszurkáltak, a többit jégre tette a cenzúra.
Hanem Illavay még ennél is többet tudott. Régi jó barátjának, Gorombolyinak közleményei egészen fölvilágosították róla, hogy ennek a hűhónak a háta mögött valami komolyabb terv készül. Nem a Kétnyúl utcai gyár munkásai vezetik ezt a dolgot, kiterjed az a Karpátoktól az Adriáig. És aztán ő azt is tudta, hogy nagy nevezetes férfiak, akiknek az életen kívül még sok elveszteni való drágájuk van, lelkük egész meggyőződésével hisznek a márciusi nagy nap sikerében. Nem osztotta velük ezt a hitet, nagyon sok kiábránduláson ment már keresztül, de tartozott az előtt meghajolni.
Neki nem lehetett elárulnia veszélyes kezdőlépést, amivel legjobb barátjait, sok derék igaz hazafit semmivé tett volna; és mégis meg kellett akadályoznia egy ilyen kezdetet, aminek következményeit ő látta legjobban előre.
Egy börtönéből kitörő elítéltek légiója nem marad egy seregben: nem sorakozik egy zászló alá, nem viszi az életét feláldozni egy magas, szent eszméért, hanem amint a láncait leverhette a lábáról, amint a fegyvert kezébe kaphatta, szétbomlik kósza bandákra, s elárasztja az egész országot, hadat üzenve – azoknak, akiktől van mit elvenni, s a végeredményben megbuktat minden imádott eszmét, szabadságról, nemzetiségről, s oda foga vinni az országot, hogy az maga könyörgi vissza a vasvesszőt, amely ha sújtott, de védelmezett is.
E kínos meghasonlás kétfelé tépve tartotta lelkét. Nem volt szabad szólnia, és nem volt szabad hallgatnia. Jó, hogy a szólás és a hallgatás között még van egy harmadik is: a tett.
Készült a tettre.
A mostani kor embere mosolyog ezen. Hogy lehet egyes embernek arra gondolni, hogy tegyen valamit? Hatalom nélkül, követők nélkül, dicsőség nélkül?
A márciusi előnapokban volt a rendes újoncállítás határideje az egész országban. Egyik újoncállító középpont volt Illava. Az ilyen országos műtétnél egy helyben lakó ügyvédnek erős feladatai voltak. Lehettek azok a feladatok nemesek, emberbarátiak: lehettek ellenben jövedelmesek is.
Az állambölcsek ezekben az években találták ki azt a nem humánus, de patriotikus tant, hogy nem minden embernek kötelessége a hazát védelmezni, hanem csak azoknak, akik nem tudnak vagy nem akarnak egy kerek summát – váltságdíjul egyszer-mindenkorra a közpénztár oltárára letenni. Ennek az elméletnek aztán igen furfangos gyakorlati megoldása támadt. Mert, ha áll az, hogy aki a miniszternek ezer forintot lefizet, az megszabadul holtig a fegyverviselés kötelessége alól, hát akkor hogyne állna az is, hogy aki nem a miniszternek, hanem csak a vizsgáló orvosnak, főtisztnek, szolgabírónak egy sokkal kisebb összeget tesz le a kezébe, az is éppen úgy megszabaduljon a teher alól. A morál ugyanaz: a többi a kétszerkettő dolga. Ennek az ellenőrzésére lettek a municipiumok által az újoncállító bizottságokhoz delegálva olyan független hazafiak, akik azután, ha akarták, segítettek igen sok szegény emberen – igazságosan; ha másképp akarták, segítettek – saját magukon: – azt is igazságosan. – Ismerünk, bizony, elég sok, mostanság igen véresszájú hazafit, aki ezen az úton gazdagodott meg.
Illavay azok közé tartozott, akik nem magukon, hanem másokon segíteni voltak jelen.
Ez a hivatása tartotta őt már hetek óta Illaván. Figyelemmel kísért ezalatt mindent, ami a közelben és a távolban történik. Ő is tudta jól, hogy melyek a klimakterikus napok. A politikai horoszkóp felállításához is értett.
Az egész országban általános volt az ínség. Hétmillió embernek nem volt betevő falat kenyere. Minden városban ínségbizottságok működtek az óriási mérvű éhhalál leküzdésére.
S azok közül, akik ebben legkiválóbb szerepet vittek, egy márciusi éjszakán a rendőrség a legelőkelőbb férfiakat összefogatta. Azzal voltak vádolva, hogy az ínség enyhítésének címe alatt forradalmi összeesküvést terveztek.
Minderről egy szó sem olvasható azokban a közlönyökben, aminek feladatuk volt ez évek történetét megörökíteni.
De Illavaynak volt róla tudósítása.
Most azután még kevésbé lehetett szólnia.
Az elfogottak nevezetes nagy hazafiak voltak, többen hajdani jó barátai.
Fennmaradtak – a jók leszálltával – az illavai kétségbeesettek. Három hónap óta készültek már ehhez a kitöréshez: halogatták egyik vasárnapról a másikra. – Előbb meg kellett nyerni a félénkeket.
A végzetes vasárnapon a szokott nyolc órai harangszó jelenté a fegyenceknek, – hogy a misére indulás ideje itt van.
Az ajtók megnyíltak, s aztán emeletek szerint osztályozva indult a nép templomba. Egyszerre kétszáz lánc kezdett el csörömpölni – ütenyre.
Az első kétszáz felhaladt a lépcsőkön az imafolyosóra, s a vasajtó bezárult utánuk.
Azután jött a másik kétszáz, aki a második emeleten lakott. Tizennégy fegyőr kísérte mindegyik csoportot, töltött fegyverrel a karján, azonkívül egy őrmester, oldalfegyverrel.
A templommá rögtönzött folyosón a fegyveres foglárok kétoldalt a fal mellett foglaltak helyet; az őrmesterek pedig az oltár elé álltak kétfelől, a vasajtóra ügyelni, melyen keresztül a pap szokott bejárni.
A vasajtó harmadszor is fölnyílt, s a földszinten lakó rabok közeledő csörömpölése hangzott a lépcsőkön.
A terv végrehajtásának pillanatra kellett kiszámítva lenni, hogy sikerüljön.
Idebenn négyszázan, harminc fegyveres ellen, odakünn kétszázan tizenöttől kísérve. A vasajtó kulcsa a foglár kezében, aki azt addig nem ereszti el, amíg az utolsó csapat párosával átlépdel a küszöbön. Mikor a legutóbb érkezett rabok tömege megszorul az ajtó között, hogy azt hirtelen nem lehet bezárni, s az utolsó kísérő fegyveres csapat künn van rekedve, akkor egyszerre fölugrik térdéről Rosta Péter, alias Kolokát Marci s elordítja rikács hangon:
– Talpra magyar, hí a haza!
…”Talpra magyar, hí a haza!”: valóságosan ez volt a jelszó. Az a szent jelszó, mi olyan szájról szájra adott ereklyéje a magyarnak, mint az angolnak a „Rule Britannia”, az észak-amerikainak a „Yankee doodle”, a franciának „Allons enfants de la patrie”, a németnek a „Sie sollen ihn nicht haben”, a lengyelnek az „estye polszke nye zginyéla”! – a nemzeti zsoltár kezdősora! Az illavai raboknak is ez volt a csataordításuk.
„Talpra magyar!”
Hatszáz lánccsörömpölés hangzott föl e szóra.
Erre a jelszóra egyszerre megrohanta a fegyenctömeg a folyosóteremben levő fegyőröket.
A rabok ötszázan voltak: de lánccal a lábaikon, a fegyőrök harmincan: de fegyverrel a kezükben.
Hanem a békót kiegyenlítette az elkeseredett düh. A kétségbeesés harca kezdődött meg azok részéről, akiknek nem volt semmi elvesztenivalójuk.
A rabok puszta kézzel rohanták meg őreiket, ahányan hozzájuk fértek, annyian ragadva meg karjaikat, ökleikkel fojtogatva, fogaikkal harapva ellenfeleiket, akik a küzdelemben a földre legázoltattak, átölelték a katonák térdeit, eleven békó gyanánt, s mielőtt azok fegyvereiket használhatták volna, le voltak verve, s a fegyver a rabok kezében.
Az emberi ordítás ádáz hangját csak a lánccsörömpölés dörögte túl. A bosszúüvöltés s a fojtogatottak kínjajgatása közepette egyszerre egy falrendítő csattanás hangzott, mely egy pillanatra elnémítá az egész zajt. A nagy vasajtó becsapásának dördülése volt az. Végzetes hang az egész összeesküvő seregre nézve. A porkolábnak sikerült a folyosóra nyíló ajtót becsapni, és ráfordítani a kulcsot.
Ez úgy történhetett meg csak, hogy a jelkiáltásra a harmadik osztály kívül maradt része, száz ember, hirtelen visszafordult egész tömegestől fegyveres kísérői ellen. A fegyőrcsapat gyorsabban tudott futni, mint a láncviselők, az első emeletre lejutva, hirtelen összeszedte magát, s ott egyszerre sortüzet adott a megtámadókra, s azzal visszariasztotta őket.
A rabok a lakszobába menekültek, s ott nyoszolyákat széttörve, azoknak a darabjaival az ökleikben tértek vissza a harcot folytatni az első emelet folyosóján, mialatt a fegyőrök hirtelen padokkal, asztalokkal, műhelyek bútoraival torlaszolták el a lépcsőgádort a földszintre. Egynek sem volt több tölténye annál az egynél, amit a fegyveréből kilőtt.
Hanem a sortüzelés hangjára felriadt az őrtanyán levő tartalékőrség, s míg a kapuőr felszaladt a toronyba, félreverni a harangot s megfújni a lármakürtöt, azalatt az a néhány férfi ostromolt társainak segítségére sietett, összetört bútordarabok záporától fogadva a támadók részéről.
Ezek között volt a hírhedett Zsiborák. Most ő vezényelt.
– Fel kell gyújtani a torlaszt! – hangzott a rabló parancsszava. A fegyencek felkapták a tömött szalmazsákokat, s azokat hordták oda a torlasz elé, betemetve azokkal a folyosó végébe szorult csapatot, ahonnan nem volt semmi kijárás.
– De nincs tüzünk.
– Mindjárt lesz!
Azzal Zsiborák egy másik rabtársával együtt megfogott egy széttört palánkot, s azt egy nyoszolya élén sebesen kezdék dörzsölni: ilyen a szigetlakó emberek tűzszerszáma! A kannibálok dörzsgyufája ez! Mindenkinek szabadalma van rá.
– Mindjárt lesz itt tűz! Csak várjatok egy kicsit. S aztán majd kezdődik a komédia!
A tartalékcsapat kevesebb volt, mint hogy társait felmenthette volna ott az eltorlaszolt folyosón. Csak egy-egy lövéssel a lépcsőgádorból akadályozta a rablók munkáját, amit azok megint a sáncul emelt szalmazsákjaikkal tettek ártalmatlanná.
Hanem egyről elfeledkeztek Zsiborák cinkosai az első emeleten a küzdelem hevében, arról, hogy az összeköttetést fenntartsák a második emeleten levő nagyobbik táborral.
Odafenn a kulcsot kezében tartó porkolábnak s a két kívül álló fegyőrnek sikerült a vasajtót a templomfolyosóra összegyűlt rablókra becsapni, és hirtelen rájuk zárni.
Most aztán csak az volt a kérdés, hogy az első emeleten küzdő rablók érkeznek-e vissza hamarább, vagy valami véletlen segítség.
A becsapott ajtó zuhanása egyszerre tudatta a zendülőkkel, hogy tervük meg van hiúsítva.
A félénkek rémülten húzódtak a folyosó hátterébe vissza, mint egy megriasztott birkanyáj. Volt köztük sok gyáva, aki csak alvó embereket tud megölni. Hanem a vakmerők csapatja, amint az első rémület elmúlt, annál dühösebben folytatta a harcot. A bestiális arcok, a tajtékzó ajkak, a vérben forgó szemek, a harapásra szétnyitott vadállati fogak egy fellázadt pokol képét tüntették föl. Koronkint egy-egy lövés dördült el, amint vagy egy fegyőrnek, vagy a vele küzdő rabnak sikerült elsütni a vitatott puskát: a golyó a tömeg közé talált, egy ordítás hangzott fel rá, amit elnyomott a viharzaj.
És közbe hangzott a vészharangkongás odakünn.
– Be vagyunk zárva! – kiáltának rémülten a folyosó végéről előrohanó rabok.
– Sebaj! – kiáltá Kolokát. – Van még egy másik ajtó az oltár mögött. Az őrmesternél a kulcsa.
Az őrmester, Vecsera Tamás volt a neve, másodmagával odaszorult az oltáremelvény és a hátulsó ajtó közé. Annak a kulcsa őnála volt, ő szokta azon beereszteni a papot. Herkulesi alak volt. Őnála nem volt lőfegyver, csak kard.
Amint a rabok körülfogták, kivágta magát közülök, halálos csapásokat osztogatva megtámadói fejére. Elbukott, megint felugrott, lerázta magáról ellenfeleit, s újrakezdte a tusát. Többször eljutott már a vasajtóig az oltár mögött, elmenekülhetett volna rajta, de nem akarta küzdő társait elhagyni, mindannyiszor visszatért, s közétört a zendülőknek. Társát, a másik őrmestert, már véresre verték, azt is neki kellett megvédelmeznie. Az egész lázadó tömeg nem bírta letörni.
– Eresszetek engem oda! – kiáltá Kolokát harsány szóval, s utat tört magának a tömeg között, egy puskát emelve magasra az öklében, amit egy agyonfojtott fegyőr kezéből facsart ki. Az a fegyver még meg volt töltve. A vitéz őrmesterig hatolt előre, s ott annak a mellére szegezte a fegyvert. – Add ide az ajtó kulcsát, őrmester, vagy meghalsz – rivallt rá.
– Az az én dolgom lesz, Kolokát – mondá rá Vecsera tompa, rekedt hangon.
– Lelőlek, mint a kutyát, ha felakasztanak is érte.
– Az meg a te dolgod lesz, Kolokát!
Kolokát nem volt közönséges rabló.
– Hallod-e, Vecsera – dörmögé mély hangon –, én nem szeretnélek megölni. Magad vagy, ellen nem állhatsz. Mi innen minden bizonnyal kitörünk már. Társaink odabenn leverik azt az egynehány katonát, odakinn készen vár bennünket a fegyver. Ha kinn leszünk, nagy híre lesz annak. Minden ember velünk fog jönni. Állj mellénk. Ilyen ember kell nekünk, mint te vagy. Generálissá teszünk. Elfoglaljuk az egész országot, s megosztozunk rajta. Neked adjuk a temetvényi uradalmat. Add ide azt a kulcsot, és gyere velünk.
– Bolond lyukból bolond szél – felelt rá az őrmester.
– Ne alkudozzál vele olyan sokat – kiáltozák a többi cinkosok türelmetlenül, s nyomták egymást előre. Igazi rabtempó. A hátul jövő, mint eleven bástyát, tolja az ellenség fegyvere elé az előtte álló cimborát.
– Add ide a kulcsot szépszerivel! – szólt még egyszer Kolokát, s ezalatt folyvást nekiszegezve tartá a puska végét, s a ravaszán az ujját.
Az őrmester egy futó pillantást vetett körül, s arra a hátulsó zsebéből előhúzta a kis vasajtó kulcsát. De ahelyett, hogy az Kolokátnak nyújtotta volna, a háta mögé dobta, úgyhogy az az oltáron túlesett.
Ebben a pillanatban odafurakodott a tömeg közül Kolokáthoz az az ártatlan arcú gyermek a ministráns zubbonyban, s megrántotta a fegyőrnek szegzett puska ravaszát. A lövés eldördült.
Az őrmester érzé, hogy halálos sebet kapott – és el tudta titkolni. A golyó az altestébe fúródott.
– Vaktöltés volt! – mondá gúnyosan, s ezzel a háta mögé tekintett. Másik társa, akinek egyik karja el volt törve, az oltár háta mögé vánszorgott, s ott rejté el magát. Az tudta, hogy mit kell az odahajított kulccsal tenni. Felvette azt, s csendesen beledugta a zárba, és felnyitá az ajtót.
Amint a lázadók azt meglátták, a kétségbeesés dühével rohantak tömegestől az oltár felé, megakadályozni, hogy még ezt az ajtót is rájuk zárja valaki kívülről.
Az őrmester még halálra sebesülten is feltartóztatta kardcsapásaival támadóit; lépésről lépésre hátrálva az oltár háta mögé, s onnan egy szökéssel beugorva a nyitott ajtón, s becsapva azt az utána tódulók elől, s aztán nekifeszítve a vallat, s a belülről erőszakolók ellenében csodaerővel tartva azt vissza, hogy azalatt félkézzel a kulcsot elfordíthassa a zárban. Sikerült. A zár nyelve az ütközőben volt már.
Ekkor Vecsera kimerülten rogyott össze. A viadal utolsó perceiben sebekkel lett elhalmozva, csak úgy patakzott a vére. Még a bőrpamlagig tudott vánszorogni, ahol a pap misemondóruhái hevertek, ott lefeküdt, és nem kelt föl többet.
A lázadók ezzel mind a két oldalon be voltak zárva.
– Ki kell törni a vasajtót! – hangzott minden oldalról.
– De mivel?
– Itt van a vaskályha! Szedjétek széjjel – parancsolá Kolokát. Perc múlva darabokra volt döntve a nehéz, öntött vaskemence, s akkor hárman-négyen belekapaszkodva annak a vashengereibe, azokkal, mint a faltörő kossal, rohantak neki a vasajtónak. Hanem az nem engedett a döngetésnek, nagyon jól volt csinálva; mind a négy oldalán ütközői voltak, amik egy kulcsfordításra záródtak, s maga az ajtó kovácsolt vasból, erős keresztpántokkal. Hasztalan kísérlette meg Kolokát sámsoni erejét rajta, az egész súlyos kemenceállvánnyal döngetve a vastáblát, az meg sem mozdult.
– Hallgassatok rám! – kiáltá ekkor egy rab, előtörve a felbőszült tömeg közül. Ezt a rabot úgy hítták a társai egymás között: „a gróf”.
– Halljuk, mit mond a gróf?
Igazi neve „Cousin” volt, alias „Ribeaud”. Talán azért híttak grófnak, mert egy grófkisasszonynak az apját akarta megölni, s aztán férjévé tenni magát? Vagy talán azért, mert rabtársait lenézte, s hogy együtt ne legyen velük, inkább kihágásokat követett el, s rabsága legtöbb idejét a külön kóterben töltötte el: úrhatnám volt.
– Eredjetek innen! Ostoba parasztok! Sohasem töritek be azt az ajtót. Hát nincs zárva? Nem tudjátok azt felnyitni! Nincs az egész úri kompániában egy olyan gavallér, aki a zár felnyitásához értsen?
Felröhögtek rá. „Hogyisne volna?” Fele a társaságnak ezt az iskolát járta ki.
– Belül van a zárban a kulcs – mondá neki Kolokát, izzadt homlokáról félretörülve a csapzott hajat.
– No, hát ti nem értetek hozzá, hogyan kell a zárba dugott kulccsal kívül kinyitni az ajtót?
– De ismerjük azt a mesterséget – szólt Kolokát. – Ezt a kulcslyukon kijövő végét a kulcsnak megfogni harapófogóval, s akkor elfordítani vele a kulcsot. Ezt minden kis kapcabetyár tudja. Csakhogy itt nincs harapófogó.
– Dehogy nincs! Hol a „cigány”?
– Itt van! – kiáltának a tömeg közül.
– Lökjétek idébb!
Egy kis fekete képű, tömzsi emberkét hoztak oda nyakánál fogva a többiek. Az eddig nagy bölcsen a félrevonult rabtömeg között húzta meg magát: nem szerette a lövöldözést.
– Ennek a fickónak olyan foga van, hogy kettéharapja vele a négykrajcárost.
– Nos aztán?
– Hát itt a harapófogó. A cigány megfogja az agyaraival a kulcs kiálló végét. Meg tudod fogni, ugye, akár egy csavarszorító?
– Ha akarjátok, leharapom – mondá a cigány.
– No hát, te csak szorítsd azt a fogad közé erősen. Aztán mereszd meg a nyakadat, a derekadat meg a lábaidat; mi ketten megfogunk, s elfordítjuk veled szépen a kulcsot a zárban.
Röhögő tetszészsivaj fogadta ezt az indítványt.
A cigány vállalkozott rá, mégpedig két lábával fölfelé emeltetve magát, a fejét lefelé fordítva, harapta meg gyönyörű fogaival a kulcs végét, megmeresztve minden tagját. A két cinkos Kolokat és Cousin pedig csendesen fordították őt, mint a kormánykereket, körben a két lábánál fogva.
A műtét remekül kezdett sikerülni. A cigány fogai között a kulcs elfordult, s bár a zár erősen járt, mégis odáig jutott már, hogy a kulcs tolla megkezdé a zár nyelvét az ütközőből kihúzni. Hanem amint a körfordulat háromnegyed része meg volt téve, a cigány elordítá magát, s szétrúgott két kezével-lábával a kulcsmesterek között, s leesett a földre. A zár nyelve megint helyrecsattant.
– Mi bajod, cigány?
Hát az a baja a cigánynak, hogy neki orra is van, mégpedig jókora nagy: s amint a körfordítás negyedik karéjára kerül a sor, akkor ezzel az orrával nekimegy a kőküszöbnek, attól aztán nem tud tovább fordulni.
Ez bizony nagy akadály.
De nem elháríthatlan.
– Eh, mit! Le kell vágni a cigánynak az orrát, ha ez áll útban! – mondá Ribeaud.
Hanem ebbe meg a cigány nem akart beleegyezni. Neki az orrára szüksége van.
– Nem kell vele sokat alkudni! Itt egy kés! – kiáltá egy rab. Volt már kés is, kard is elég a kézben, amiket a megölt fegyőröktől vettek el.
– Dejszen én nem leszek nektek kulcs, ha levágjátok az orromat! – fenyegetődték a cigány. S fenyegetése alapos volt; mert ha ő nem akarja a kulcs végét a foga közé szorítani, hát senki sem kényszerítheti rá.
– Hát ezt mire való? – kiáltá Cousin, egy súlyos kályhadarabot a cigány feje fölé emelve. – Ha nem fogadsz szót, mindjárt agyoncsaplak!
– Biz a jó lesz. Akkor aztán mindjárt levághatod a fejemet is, s csinálhatsz kulcsfordítót.
– Ne bántsátok! – szólt közbe a ministráns-fiú azzal az ártatlan arccal. – Nem kell agyonijeszteni a szegény cigányt. Hiszen jó ember ez: lehet vele beszélni. No, édes Piczi komám, legyen eszed! Látod, egyszer volt egy úrnak egy szolgája: mind a kettőt elfogták a törökök, a lábaikat egy közös láncra verték. Aztán a hűséges szolga fogott egy szekercét, levágta a saját lábát, hogy az ura elszökhessen. Ugye, milyen derék volt az?
– Könnyű volt neki, maradt még másik lába; de nekem csak egy orrom van, s anélkül csúf leszek, mint az ördög.
– Most is olyan csúf vagy már. Nézzed csak! Én ismertem egy grófot Németországban. Sokat járt a papám házához. Annak párbajban vágták le az orrát. Ezüstorrot viselt helyette. Ha most te ezt az áldozatot hozod a társaságnak, s mi kiszabadulunk, miénk lesz az ország, mi is gróffá teszünk téged, s ezüstorrot csináltatunk.
– Nem kell nekem, ha aranykarika lesz is belehúzva. Nekem jó ez a magam kordovany orra.
– Ide hallgass, te féleszű! – magyarázá neki a gyerkőc hevesen. – Ha ki nem tudunk innen törni, elnyomnak bennünket, akkor felakasztanak téged is az orroddal együtt! Hát mit akarsz? Lógni orrostul, vagy futni orr nélkül?
A cigány gondolkozóba kezdett esni. Ez cudar dilemma.
– Még valamit mondok. Itt van közöttünk a tilógus. Tudod, az, aki borbély volt; ez nagy mester abban, hogy ha valakinek az orrát leharapják, azt megint helyreilleszti, odavarrja.
– Igazán? – most már kezdett a cigány tétovázni.
– Hozzátok ide a tilógust.
„Hol a tilógus?” – hangzott az egész folyosón végig a kiabálás.
Baj volt vele. A tilógus odakinn rekedt a másik rabcsoporttal.
– Majd találkozunk vele, ha innen kiszabadulunk. Addig is a levágott orrt eltesszük. No, Piczi! Tedd meg a cimboraságért! Ezer aranyat adunk érte!
Most egyszerre új zsivaj támadt a faajtó előtt.
Az odahúzódott félénkebb csoport kezdett ordítozni.
– Tűz van! Végünk van! Felgyújtották a tömlöcöt.
Az első emeleten sikerült a vad embereknek az izzóvá dörzsölt két darab fával meggyújtani a szalmazsáktorlaszt, ami a szegletbe szorított fegyőröket rejtve tartá. Annak a füstje húzódott fel a második emeletre: a templomfolyosón is kellett azt érezni.
De egyidejűleg a nehéz füstszaggal jött a megújult lármahang is: az első emeleti lázadók őrületes diadalordítása.
– Halljátok Zsiborák szavát? – kiáltá Cousin a templomfolyosón bezárt csoportnak. – Ők ki tudtak törni! Felgyújtották a börtönajtókat. Jönnek már minket is felszabadítani!
Mikor egyszerre száz lánc csörömpöl rohamlépésben fel a lépcsőn, az csak lelkesítő hangot ad egyszer!
– Jönnek a cimborák bennünket kiszabadítani.
Erre a szóra aztán ismét felszaporodott a vakmerők száma. A sarokba búvók tábora rajt eresztett. Ki-ki igyekezett a széttört kályhadarabokból fegyverül felkapni valamit. A levert foglárok fegyverein már megosztoztak: egynek jutott a puska, másiknak a szurony, harmadiknak a kard, véres volt valamennyi.
Az volt a nagy szerencse (ami különben más esetnél megbocsáthatlan hanyagság lett volna), hogy a fegyőröknél nem volt több töltény annál az egynél, ami fegyvereikben volt. Azt pedig a tusakodás közben ellövöldözték, némely golyó embert talált, a legtöbb a falba fúródott.
A legbátrabbak most otthagyták az oltár mögötti oldalajtót, s odatódultak a főajtóhoz.
A rémséges lánccsörömpölés rohamosan közeledett fel a lépcsőkön.
A vasajtón volt egy kicsiny kerek nyílás, ami arra való, hogy az őr kívülről végigláthasson az egész folyosón. Ennek a nyílásnak az ajtócskáját könnyű volt egy puskacsővel felpattantani, s akkor belülről is ki lehetett rajta nézni. Az ugyan kockáztatott valamit, aki azt megtette. Cousinnak volt bátorsága hozzá.
Kívülről a vasajtó előtt állt a porkoláb meg két fegyőr. Cousin mind a két őrt ismerte, olaszok voltak. Odaillesztette a száját a nyílásra, s kikiáltott hozzájuk.
– Evviva Itália! Verjétek le a porkolábot. Nyissátok ki az ajtót. Mi jó barátok vagyunk.
Az volt rá a felelet, hogy kiütötték egy fogát. Cousin nagyot ordított.
– Maledetto cane! Verjétek őket agyon, cimborák!
– Itt jönnek már!
– A két őr szuronyszegezve várja őket, a porkoláb kardot rántva.
– Fél fogukra is kevesek lesztek.
Három ember száznak! Igazán a fogaikkal fogják őket széttépni!
Hanem aztán mégsem ez történt meg, hanem valami más. Kinn a városházán éppen ez órában kezdődött meg az újoncozási bizottság ülése. Az udvar tele volt fiatal legényekkel, akik mind beváltak.
Mikor a hivatalszobában meghallották az első vészharangszót, az újoncozó őrnagy azt mondá:
– Tűz van a városban.
– Nem, uram – szólt a nép ügyvédje, Illavay. – Ez lázadás a várban!
Az első sortüzelés roppanása, amit a lépcsőn leűzött fegyőrök intéztek megtámadóik ellen, igazat adott neki. Azután is folytonosan hangzottak egyes lövések odabenn a fegyházban. Az igazgató szobája ablakából kürtriadóval jelezte a vészt.
– A rabok fellázadtak! – hangzott egyszerre az udvaron, s az újoncnépség közt nagy lárma kerekedett.
– Akkor nekünk végünk van – mondá halkan az őrnagy, Illavayhoz fordulva. – Ezek az újoncok egyetértenek a lázadókkal, mindez összefügg a titkos fegyverszállítmányokkal, ez nem lázadás, ez forradalom.
– Bizony csak lázadás ez – mondá Illavay. – Alacsony rablóbanda kitörése. Legyen ön nyugodt. Le fogjuk azt verni.
– Mivel? Nekem nincs több ennél a négy csendőrömnél, és ennél a hat darab katonámnál.
– Majd mindjárt lesz.
Azzal Illavay kilépett a folyosóra. Amint őt meglátta a lármázó legénysereg, elcsendesült a zaj.
Rövid szó volt, amit hozzájok intézett.
– Fegyverre, fiúk! Aztán jöttök, ahová én vezetlek.
– Megyünk! – hangzott a felriadó válasz.
– De hol vesznek ezek fegyvert? – aggóskodék az őrnagy.
Azt ők tudják.
– Holmi fejszével, kaszával nemigen lehet ám hatszáz ilyen kétségbeesett fickót leverni.
– Magam is azt hiszem.
Mintha tündérvarázslat volna, oly gyorsan, oly kimagyarázhatlanul történt mindez.
Mikor az őrnagy visszatért a szobába, s kinézett az ablakon, már akkor az újonccsapat fel volt fegyverezve, – újdonatúj idegen szerkezetű Minié-puskákkal: egész század sorakozott katonát látott maga előtt elvonulni (vagy talán honvédet?, nem lehetett tudni), élükön Illavayval; – hanem azután egészen megnyugtatá az, hogy Illavay barátságosan kezet szorít a bizottság másik tagjával, az alhadnaggyal, ki tíz fegyveres katonájával a tömeghez csatlakozik.
„Lázadás-e ez hát, vagy forradalom?”
A választ az fogja megadni, amit ez a hirtelen fegyverre kapott újoncszakasz fog tenni.
Amint a csapat rohamlépésben megérkezett a vár alá, a kapus felnyitá előtte az ajtót.
Az első emeleti udvarra nyíló ablakokon már tódult ki a felgyújtott szalmazsákok füstje.
A kis tartalékcsapat fegyőr még védte a lépcső lejáratát a lázadók ellen, kik az első emeleten beszorított fegyőrök torlaszát felgyújtva, zárkáikból kiszabadulhattak; de ezeknek is fogytán voltak a töltényeik.
A fölmentő csapat a legválságosabb percben érkezett meg. De vajon „kinek” lesz felmentő?
Fenn az első emeleti lépcsőn áll a lázadók tömege. Elől valamennyi közt Zsiborák. Kezében egy széttört vasrácsajtó rúdja. Amint Zsiborák meglátja a felrohanó csapatot, az újoncokon levő népviselet, a felbokrétázott kalapok, elárulják előtte, hogy ezek még nem katonák.
– Jó napot, cimborák! – kiált recsegő hangon eléjük. – Éljen a szabadság! Halljátok a jelszót! Talpra magyar, hí a haza! Egyesüljünk a szabadság kivívására. Halál az ellenségre! Itt a bosszú órája!
Veszedelmes egy szó volt ez azokban az időkben! Illavay csak annyit vetett ellenébe:
– Én vagyok Illavay; – az meg ott Zsiborák!
Azzal „szuronyt szegezz, és előre!”
A válasz meg lett adva: a sors eldőlt. Az újoncok a csendőrökkel vegyest rohantak fel a lépcsőkön; Zsiborák három szuronydöféstől találva rogyott össze, azzal a többiek rémülten tódultak a második emeleti lépcső felé.
A felmentők egyszerre széthányták az égő szalmazsáktorlaszt a folyosón, s elfojtották a vésztüzet, a kiszabadított fegyőrcsapat is csatlakozott most már hozzájok, s üldözőbe vette a menekülő fegyenceket. Ez volt az a nagy lánccsörömpölés, amiről a templomfolyosóra bezártak azt hitték, hogy az szabadítóik közeledését jelenti. Ezek már akkor csak a bőrük megmentéséről gondoskodtak, s menekültek a szuronyok elől a második emeleti nyitott zárkákba, ahol azután rájok csapták, s belakatolták az ajtókat. Ezzel a kisebbik banda le volt küzdve.
Hátra volt a nagyobbik, a templomfolyosóra bezárt sereg. Ezek már vért kóstoltak, tizennégy fegyőr hevert halálos sebekben lábaik alatt, s azoknak a fegyvereik kezeikben voltak. S itt volt az egész kitörés vezére Kolokát, s a fenevad Cousin. Lehetett rájuk számítani. Ezek védeni fogják magukat.
Az ajtón kívül álló porkoláb elmondta Illavaynak, hogy mi történt odabenn. A fegyőröket leverték. Lehet, hogy némelyik még életben van. A keresztfolyosó vasajtaját ki akarják törni. Ha arra kimenekülhetnek az udvarra, lábtókon eljuthatnak a sáncárokba, s aztán közel az erdő.
Nincs tanakodni való idő! Fel kell nyitni a templomfolyosó ajtaját.
Mikor a zendülők a kulcsnyikorgást hallották a zárban, még azt hitték, hogy a cimborák érkeztek meg. Mikor aztán felnyílt a nehéz vasajtó, akkor látták, hogy mi vár rájok.
A támadók, ahogy össze voltak keveredve, csendőr, fegyőr, katona, parasztújonc, szuronyszegezve tódultak be az ajtón, s erre a nem várt rohamra egyszerre szétzavarodott a fegyencek tömege. A félénkek hátravonultak a folyosó mélyébe, s azzal fejezték ki semlegességüket, hogy lekuporodtak a földre. A vakmerők csoportja azonban a folyosó közepéig hátrálva, ott tömegre verte magát, s marokra fogta a fegyvert. A tömeg élén állt Kolokát és Cousin. Amannál szuronyos puska volt, emennél kard.
Illavay és a vezénylő tiszt előreléptek.
Illavay kérte a vezénylő tisztet, hogy maradjon hátrább, s engedje őt szólni a rabokhoz. Azzal a két szemben álló csoport közé lépve, szólni akart a rabokhoz. De Cousin megelőzte.
– Ne hagyjátok beszélni e fiskálist; ordítsatok, hogy ne hallja senki, mit akar mondani!
Úgy tettek. A vadállati üvöltéstől nem lehetett Illavay szavát meghallani.
Hanem azt meg lehetett látni, hogy kardjával mit mutat. „Fegyvert letenni, különben lőni fognak!”
– No, lőjjetek! Ha van lelketek hozzá – kiáltá Kolokát. S azzal hirtelen megragadva nyakánál fogva azt a hátamögé bújt, ártatlan gyermekarcú rabot, előrántá azt, s fölkapva a levegőbe, mint egy eleven pajzst, tartá maga elé.
– No, hát fiskális úr! Tessék ránk lövetni!
A kétségbeesettek ordító röhögése fogadta szavait.
Illavay megdöbbenve lépett hátra, s kezével visszatartólag intett a mögötte levő fegyveresek felé.
Ez a szelíd képű gyermek az ő védence volt egykor. És ennek az egész alakja úgy hasonlít ama másik gyermekéhez. Egészen arra emlékeztet. – És az is lehetne így, ennek a helyén. – Pajzsul emelve egy elvetemedett gonosztevő elé rászegezett puskák csöve előtt.
A Brontes-termetű Kolokát úgy tartá bal kezével nyakánál fogva felemelve a rabgyermeket, mint a vadász a nyulat.
Az meg volt rémülve, amint a ráirányzott puskacsövek elé tartották. Rémülete közben egy kétségbeesett ötlete támadt. Ráismert egykori hivatalos védőjére, Illavayra. Elkezdett hozzá beszélni angolul. – Valaha igen szép nevelést kapott; három európai nyelvre tanították. Amit ott az óriás vasmarkában rázva angolul beszélt, az mind igen veszedelmes szó volt.
– Uram! Szabadítson ön meg! Ne öljenek meg. – Én mindent tudok. – Rettentő titkokat. – A rablók összeköttetését a külvilággal. – Nevezetes emberekkel. – Felfedezek mindent. – Kegyelem! – Ezer embert, tízezeret kézbe adok. Az egész complottot ismerem. – Vallani fogok borzasztó dolgokat.
Illavay idegeit a rémület zsibbadása állta el e szavakra. Gondolatait érzé megbénulni. Ha ez a fiatal gonosztevő csakugyan tudja mindazt és el fogja árulni!
Nem volt ideje gondolkozni rajta.
Még volt ott valaki más is, aki értette, amit a gyermek hadart; Cousin tudott jól angolul.
– Ez a kölyök el akar mindent árulni! – ordítá hirtelen közbe, Kolokátot oldalba taszítva.
– Ugye. – Ezt a szót mondta rá Kolokát. Azzal eldobta a jobb kezében tartott puskát, s mind a két kezével megragadta az áruló nyakát.
Olyan gyors volt a mozdulat, mint a villám. Akik látták, még rá sem értek arra gondolni, hogy mit tesz ez most. Megölte azt a fiút. Jó hóhér lett volna belőle; egy perc alatt ki tudta végezni az áldozatát. El is ítélte, ki is végezte.
A másik percben már odahajítá az élettelen alakot egykori védője lábaihoz. Meg sem rándult az már.
– Most már elmondhatod, mit tudsz.
Az álomsebességgel végbement rémtett után az elszörnyedés lázdidergő hangja morajlott végig az egész termen. Katonák és rabok, akikben csak emberi szív volt, nem bírtak e borzadály elől menekülni.
A rákövetkező percben a lázadó rabok egyszerre elhajigálták fegyvereiket, az iszonyat, az elrémülés erőt vett durva kedélyeiken. Futottak valamennyien az oltár mellé, s cserbenhagyták a vezéreiket.
Kolokát, az elkövetett gyilkosság után összefonta két izmos karját a mellén, s oly büszke tekintettel nézett végig a szemben álló fegyveres csoporton, mely egy Spartacus mintájának bevált volna. – Nem volt szándéka védelmezni magát.
Hanem cinkosa, Cousin, kannibáli vérszomjjal emelte föl kardját feje fölé. Az az ember, akit életében legtöbb oka volt gyűlölni, aki vakmerő terveit összedúlta, aki ezt a rabköntöst, meg ezeket a láncokat megszerezte a számára, most ott volt előtte, egy kardcsapásnyi távolban, védelemre képtelenül; ott térdelt Illavay a megölt rabgyermek hullája előtt, s annak a visszanyakló fejét emelgette ölébe, minden másról megfeledkezve. Most egy csapás azzal a karddal kiegyenlítene mindent! Még egyszer szétnézett maga körül; tekintetében szilaj, vadállati kétségbeesés volt… Azzal hátravetette a fejét, s a felemelt kard élét végigrántva a saját torkán, hanyatt bukott. Ezzel bevégezte számadásait ezen a földön.
Kolokát ellenállás nélkül hagyta magát megkötöztetni. Semmi emberi hatalom nem volt képes tőle e perctől fogva egy szót kicsikarni.
A többi lázadók mind egyre megadták magukat kényre-kegyre.
S ezzel a nagy katasztrófa be volt fejezve, mely sikerülte esetén oly végzetessé lehetett volna.
A templomfolyosó egy csatatér képét mutatta fel. Tizennégy fegyőr és hatvan fegyenc hevert vérében a padlaton, nagy része halálra sebesülten.
Az elfogott cinkosok mind Kolokátra vallottak, mint a kitörési terv intézőjére. De Kolokát maga nem vallott semmit. Sokan a lázadók közül el lettek ítélve hosszú fogságra. Kettő közülök még most is bent ül az illavai fegyházban. Kettő később kegyelmet kapott; a többi lassankint megadta magát a férgeknek.
Csak Kolokát egyedül lett halálra ítélve.
Az illavai fegyház első teraszán, ahol az őr felvont fegyverrel jár alá s fel, van a többi kövezetkockák között egy, melyre egy kereszt van vésve, és alá e két kezdőbetű: R. P. Ott porladozik Kolokát Marci (igaz nevén Rosta Péter). Mindennap száz meg száz fegyencutód lépi át (most már nem lánccsörömpölő lábaival) azt a helyet, s mindannyinak elmond a kő annyit, amennyit „tud”, és elhallgat annyit, amennyit „kell”.
A két megye (Pozsony és Trencsén) törvényszékeiből összeállított vizsgálóbíróság azt a talányt is iparkodott megoldani, hogy a felmentésre vezetett újoncok honnan vették azokat a Minie-puskákat oly hirtelen? De többet semmi emberi tudománnyal nem lehetett kideríteni, mint hogy a városház pincéjében volt letéve egy hosszú láda, abban voltak a fegyverek. Ki vitte azt oda? Azt senki sem tudta megmondani. A válságos percben egy tót gyerek vezette rá a ládára az újoncokat. Azt meg nem lehetett előkeríteni. Egyik szemtanú azt mondta: barna volt, a másik, veres volt, kinek nyurga volt, kinek tömzsi, senki sem ismerte se azelőtt, se azután.
Mikor Illavay az esemény után késő este hazafelé hajtatott, útközben a szomszéd falu postaháza előtt ott látta Gorombolyit, a kőpadon ülve és pipázva.
Meg sem állt vele diskurálni. Az sem állt föl, hogy hozzá közelebb jöjjön. Csak amint egymást futtában üdvözölték, mondott annyit Gorombolyi a pipacsutora mögül:
– Amit mondtam, megmondtam.
S arra Illavay azt válaszolta
– Amit mondtam, megtettem.
Hazaértekor Illavay, mielőtt feleségét, leányát megcsókolta volna, bement hivatalszobájába, s behívta magához Arnoldot.
Odahúzta a fiút a térdei közé, két kezével annak a fejét és vállát markolva át: és nézett az arcába addig, amíg a szemei megteltek könnyel.
S aztán azt dörmögé a fülébe:
– Éppen ilyen volt, mint te vagy!
És akkor elmondta neki mindazt, ami történt – és ami történhetett volna!
Babonás hite volt benne, hogy az a másik áldozat, az a vesztébe dobott gyermek ehelyett a másik helyett halt meg, s ennek a fátumát vitte el magával a dicstelen sírba.
