Hány percig álja ki a víz alatt | Jókai Mór Összes Művei

Hány percig álja ki a víz alatt

– Három lépésre a testemtől! – kiálta felugorva karszékéből Atalanta báróné, mikor báró Opatovszky Kornél útiöltözetében betoppant a társalgóterembe, s azzal a két tenyerét az arca elé tartva, hogy még ne is lássa a férjét, beszaladt a hálószobájába, magára zárta az ajtót, s ott hagyta a bámuló urat Diadém úr társaságában.

Diadém úr a reggelinél ült a bárónéval, s nem hagyta magát e jelenet által megzavartatni; éppen vajat kent a kenyérszeletkére.

– Hát? Hát mármost mit vétettem én? – hebegé, hosszúra nyúlt képén egész gyámoltalan belsejét elárulva Kornél báró.

Diadém úr csendesen, csak úgy becsukott szájjal nevetett, s aztán egyet szürcsölt a teájából.

– Éppen jókor tetszett megérkezni. Nem méltóztatott még reggelizni? (Hol a – kányában?) Tessék mindjárt elfoglalni a báróné csészéjét. (De hátha kijön még?) Ne tessék félni, nem jön az ki a szobájából, amíg ön itt van.

– De hát már mit vétettem én megint? – szepegett Kornél báró, hanem azért csak leült a felesége helyére s maga elé húzta annak a teás findzsáját.

– Hja, jah! Kedves báró! Mikor ön úgy sporadice feltűnik ennél a háznál, mint valami kelet-indiai utazó, hát olyankor ön maga sem tudja, hogy a sok közül melyik elkövetett vétkére emlékezzék, amiért önt idehaza görbe szemmel fogadják? Ezúttal azonban sohase tegye ön magát, mintha nem jutna eszébe, mit vétett a többieknél szokatlanul nagyobbat? Önt most kergették?

– No hát?

– Ez persze rendes dolog. Rendesen olyankor szokott hazakerülni, amikor kergetik. Ezúttal azonban nem a hitelezők kergetik, a személyfogsági paranccsal a kezükben, nem is elcsábított ártatlanságok vérszomjazó rokonai, hanem sokkal nagyobb urak.

– Én nem tudok semmiről.

– Nem tud semmiről? Hát nem hallott valamit arról az esetről, hogy az illavai fegyencek fellázadtak, majd csaknem sikerült nekik kitörni a börtönükből; jó szerencse, hogy ott volt akkor Illavay, akire a népség hallgat, annak a segélyével sikerült leverni a lázadókat.

– Úgy kellett nekik, a gazembereknek.

Diadém úr elnézte, hogy a báró hogy tölt a teájába rum helyett olajat, s megiszogatja, azt sem tudja, mit iszik.

– Hanem hát ugyanez alkalommal az történt, hogy a rablók ellen forduló népség valami titokteljes úton fegyverekhez jutott, s ezek a fegyverek legújabb szerkezetű francia puskák voltak.

De már erre a szóra csakugyan a torkán akadt Kornél bárónak a tea. Még több olajat töltött hozzá.

– Hát aztán?

– Aztán akadtak kíváncsi emberek, akik szerettek volna a nyomara jutni, hogy mi módon kerültek ide azok a puskák?

– Hát mit bánom én?

– De bánja Koczur. Mert ő okos ésszel odafenn Pesten kifecsegett mindent, amit önök magukra vállaltak Olaszországban.

– Én? Olaszországban? – mondá Kornél báró, felfelé forgatva a szemeit s kezét keblére szorongatva ártatlansága érzetében.

– Én semmiről sem tudok semmit.

– Jó lesz azt is eltagadni, hogy ott volt. Késő már. A terv el van árulva. Önök tömérdek ládát hozattak be a határon ez alatt a cím alatt: „ócskavas”, s felhasználták az énáltalam itt felállított Bessemer-acélgyárt ürügynek. – A ládák után kutat a hatóság mindenütt. A komplott fejét már ismerik: csak azért halogatják az elfogatását, hogy a további szálakat is megtalálják általa. Koczur már ki van pécézve, s a legnagyobb baj, hogy e veszedelmes háló egyes fonalai egész mihozzánk elérnek, s némelyikünknek a lábán csombókra is vannak szorulva.

Kornél báró mármost jónak látta egy pohár vizet felhajtani, olyan melege volt.

– Én nem tettem semmit.

– Csalódik, ha azt hiszi. Ön nagyon sokat tett, ön hordta magával Koczurt mindenüvé. Mikor mi kérve kértük önt, hogy bocsássa el magától ezt a veszedelmes embert, s ezt ön nekem és a nejének ünnepélyesen meg is fogadta, akkor ön ahelyett, hogy adott szavát beváltsa, maga futott el a háztól, s itt hagyta minekünk Koczurt, akinek azután szabad keze volt az egész veszedelmes tervet előkészíteni. S ami ebben az egész szomorú történetben a legszomorúbb, az, hogy mi is bele vagyunk keveredve mind a hárman, azon nyugták által, amiket a Koczurtól fölvett pénzről neki átadtunk. Az nem volt igaz, hogy ő e pénzt egy bécsi építőtársaságtól kapta volna, kiegyezés díjában.

– Persze, hogy nem onnan kapta. Hanem… (Kornél báró majd kivakkantotta a pozsonyi csendes ház jótevő halottjának a titkát.)

– Hanem honnan? Ön jobban tudja tán?

– Nem. Én nem tudok semmit.

– Ez a legjobb felelet minden vallatásnál: „Nem tudok semmit!” Signore Nonmiricordo. De azt csak tudja ön, hogy Koczurnak soha életében nem volt elajándékozni való pénze, s ha az egyszer elkezd ezereket osztogatni, azoknak kellett valami eredetének és valami céljának lenni.

– Azt én tudom, de nem mondhatom meg.

– Talán ha nekem nem, a bárónénak felfedezhetné ön.

– No, hisz az kellene még! (Szép tréfa lenne belőle, ha Kornél báró elmondaná Atalantának azt, amit ő „tud” annak a pénznek az eredetéről. Temetvényi Pálma grófnőről meg a tervbe vett válóperről! Ez volna a drága mulatság.)

– Akkor majd valami más helyen kell önnek ezt a tudomását napfényre hozni.

– Miféle más helyen?

Diadém úr szép tulipánformára hámozta a piros héjú hónaposretket e vallatás közben, s nem kínálta meg vele a házigazdát.

– Úgy gondolom, hogy a haditörvényszék előtt.

– Hogy jövök én a haditörvényszék elé?

– Ahogy más ember szokott: kedve ellenére.

– De hát mit tud rólam a haditörvényszék?

– Csak annyit, hogy ön pénzt vett föl Koczurtól megnevezetlen célra.

– Hát azt hogy tudja?

– Úgy, hogy én megírtam ezt a bécsi udvari kancelláriának.

A báró ijedtében felugrott a székről.

– Ön megírta? Hát minek írta meg?

– A legsürgősebb elővigyázatból. Ha egy napot késedelmezem, a mi nyakunkra kerül a hurok, – így a Koczur marad benne. Ha Koczurt elcsípik, s nála találják a nyugtáinkat, soha tisztára nem mossuk magunkat a komplicitás vádja alól. De amidőn mi jelentjük fel elébb a veszedelmes titkot, nemcsak a bajtól tesszük magunkat mentessé, hanem még érdemeket is szerzünk általa odafenn. – És elvégre is nekem kötelességem nem annyira a magam érdekében, mint a gondjaimra bízott gyermekek védelmére, minden törvényes eszközt mozgásba hozni, ami által őket az apjuk könnyelműségéből származó végveszélytől megmentsem. Ön védheti magát majdan, ahogy akarja, és védeni fogom a nejét és gyermekeit, ahogy én tudom.

Kornél báró e lesújtó indokolásra azzal felelt, hogy végigvágta magát a díványon, mint aki a deresen végignyúl önként, s várja a megérdemelt olvasatlan huszonötöt.

Diadém úr készen volt a reggelivel, s a szájmosással foglalta el magát; átengedve ez idő alatt a nemes bárót lelkiismerete mardosó férgeinek.

Az megint felugrott a díványról, s nagy lépésekkel járta végig az étkezőt, mintha távgyaloglásra fogadott volna.

Egyszer aztán csak stációt tartott, s nagyon vékony hangon kérdezé:

– Hát igazán nagy baj lehetne abból, ha azt gondolnák, hogy azt a pénzt a Koczur a „Izé”-től hozta, és nem attól a másik „Hogyhíják”-tól?

– Azt igen könnyen meg lehet jövendölni előrement példák nyomán – felelt Diadém úr, gondosan megtörülgetve az ujjai hegyeit a szalvétában. – A birtok konfiskálva lesz. A báró úr a maga személyére nézve Josefstadtba vándorol, nehéz fogságba, tíz-tizenkét esztendőre, és ami fődolog, elveszíti a báróságát, még a nemességét is.

– Micsoda? Hát hogy fognak híni, ha nem bárónak?

– Úgy, hogy „Hallja kend, paraszt!”.

Erre megint végig kellett heveredni a díványon. Ilyen csapást állva nem lehet elviselni.

– Egyébiránt tegyen a báró bölcs belátása szerint – mondá Diadém úr, s magara hagyta Kornélt az étteremben.

– Bölcs belátás? De hát hol vegye azt az ember, mikor senki sincs idebenn, aki jó tanácsot adjon.

Senki sincs? Dehogy nincs! Hát ez a „karthauzi” mit vétett? Nem az a karthauzi, amelyik csak egyet tud mondani: „Memento mori!”, hanem az a másik karthauzi, amelyik szintén csak egyet tud mondani, azt, hogy „Memento vivere!”. Az a szép arany fényben csillogó chartreuse a palackban.

Kornél azon különc természetek közé tartozott, akiknek akkor jön meg az étvágyuk, amikor egyedül maradnak. Akkor aztán beszédessé is lesznek, mikor senki sem hallja.

Fölkelt, s odaveté magát egy karszékbe, s azt az asztalhoz gördítette. Első dolog volt egy pohár chartreuse-t felhörpinteni. Az első pohár pálinka is mindjárt bátorságot önt a szívbe. „Ej, mit? Nem eszik a levest olyan forrón, ahogy főzték… Ha az embernek világos igazsága van, akkor senkitől se féljen”.

A nagy szelet sajt és puha kenyér bizonyítá, hogy az ember el van szánva az önvédelemre. – A második pohár chartreuse világosságot terjesztett az agy homályában. Hiszen igen könnyű a védelem, csak elő kell vele állani, hogy a Koczur osztogatta pénz honnan támadt elő, a pozsonyi élő halottól, s azzal minden ki van magyarázva. – De hátha nem akarják majd elhinni? Hol vegye az ember a bizonyítékot? Megszerzi az ember magától az eltemetett grófnétól, a hajdani jegyesétől. De hogy jut annak a színe elé az ember, mikor az senkit sem bocsát be a kapuján, aki élő teremtés, se embert, se állatot? A harmadik pohár abból a jó gondolatokat keltő arany nedvből mozgásba hozta az ötletek villanyszikráinak elektrika masináját.

Abban az agyban lakik valami! Nem üres az. Csakhogy nagyon összevissza vannak benne hányva a bútorok. – Megtalálta már, amit keresett. – Maga is nevet rajta. – Az nagyon jó lesz! Olyan simán fog menni, mint az a kenyérre kent vaj. – De hát aztán mi lesz, ha ezt Atalanta báróné megtudja? Az sárkánnyá fog változni – legottan! – A negyedik pohár chartreuse aztán hősi bátorságot önt a szívbe. – Hát ha haragszik, haragudjék, tessék neki elválni! Jól van, asszonyom! Ha azt mondtuk, hogy „Három lépésre a testemtől!”, hát legyen ebből a három lépésből harmincháromezer! Az Opatovszky névnek akad más viselője. Tessék hozzámenni Diadém úrhoz! Úgyis nagyon értik egymást. Majd meg fogják látni, hogy mi lakik ebben a kebelben? Ők fogják megbánni. Hát ők elárulták Koczurt? Bevádoltak engem? No, majd visszaárulja őket Koczur; majd visszaárulom én! Majd megmutatom én kendteknek, hogy ki itt az úr Apátváron! Még azt mondta nekem, hogy én leszek a „kend”! Ti lesztek a kendtek! Hallják kendtek! Elmehetnek kendtek!

Ezt mind fennhangon mondogatta el Kornél báró az ő tanácsadó jó barátjának, a karthauzinak; aki, úgy látszik, nagyon helyeselte ezt az elhatározását, mert még egy ötödik pohárral is megkínálta, amire azért van szükség, hogy e nemes elhatározások mind jó emlékezetben maradjanak. – Egy nagy darab sonka bánta meg e merész megállapodást.

Akkor aztán fölkelt a báró, átment a szobájába, lefeküdt, elaludt, s mire fölébredt, úgy kiment a fejéből az ijedtség is, meg a bátorság is, hogy egy kis kényelmetlen vágyódásnál egyéb nem maradt fenn utána, ami ellen ismét legjobb szer az, hogy az ember a vállára veti a puskát, s elmegy az erdőre szalonkázni.

– A szalonkák ugyan ilyenkor nem húznak, s azokat röptiben nem is lőné le Kornél báró, mert ahhoz nagyon szeleskedő; hanem ehelyett tönkreserétezett egynehány őzsutát, akik elég naivok voltak a vadászati óvóidőszak tilalmában bízva, a báró lőtávolába vetődni. – Amint megéhezett, betért a patakmolnárhoz, s megvendégeltette magát, udvarolt a molnár leányának, s ígért neki egy pár aranyfüggőt; azután megint ment az erdőre vadakat űzni. Véletlenül összetalálkozott egy vakmerő borzzal, attól megijedt, elfelejtette, hogy puska van a kezében, nekilódult, ott hagyta az erdőt. Mire hazaért, a borzból medve lett. Otthon Diadém úrnak meg az inasnak azt mesélte, hogy medvét látott. Az egy medvéből utóbb két medve lett, utoljára egész medvefalka, s másnap, harmadnap semmi olyan közel fenyegető veszély nem volt Kornél báróra nézve, mint az erdőit nyugtalanító mackók serege, és komolyabb feladatot nem ismert, mint azok ellen hajtóvadászatot indítani. Az egész összeesküvést, fegyverládákat, haditörvényszéket csőstül mind elfelejtette.

Lett azonban gondoskodva róla, hogy az emlékezete felfrissíttessék.

Egy szép reggel, mikor megint a vállára vette a puskáját, s nekiindult az erdőnek, hogy fajdkakast lőjön, Diadém úr megállította az útban, s azt súgta a fülébe:

– Jó lesz azt a puskát eldugni valami rejtekbe!

– Miért?

– Azért, mert rögtön itt lesznek a zsandárok házmotozást intézni a kastélyban fegyverek után. S ha ezt megkapják, ezt is elviszik.

– Ne mondja!

– Hát nem hallott még a báró semmit a tegnapi eseményekről?

– Egész nap feküdtem. Rosszul voltam.

– No, hát az történt, hogy az egész komplottot felfedezték, aminek a vezetője Gorombolyi, egyik eszköze pedig Koczur volt.

– Lehetetlen az.

– Annyira bizonyos az, hogy a felfedezés következtében Gorombolyi már halva is fekszik. Hogyan halt meg? kik ölték meg? Azt senki sem tudja. Csak gyanítani lehet. Korán reggel látták őt Koczurral a temetvényi vadaserdők felé sétálni, mind a kettőt fegyver nélkül, s aznap délben a napszámosok, akik a mészégető számára követ törnek, már ott találták őt összezúzva a temetvényi várrom glacisján. Bizonyos, hogy úgy dobták őt le a bástyatorony magaslatáról. S minthogy Gorombolyi herkulesi termetű és gyakorlott merész férfi volt, az is kétségtelen, hogy ezt Koczur nem egyedül hajtotta végre, hanem ehhez nagyszámú cinkosának kellett lenni.

– De hát miért ölték meg Gorombolyit?

– Ez éppen a talány. A rendőrség előtt régen tudva volt az, hogy Gorombolyi, a hajdani gerillatábornok, valami fegyveres fölkelést készít elő ezen a vidéken. Csak azért nem fogták el, hogy a terv továbbfejlődését figyelemmel kísérhessék, s azokat az embereket, akik vele érintkeznek, akik hozzájárnak, megjegyezhessék, s azoknak az útait nyomozhassák. Ennek a tervnek összefüggése van kétségtelenül az illavai fegyenclázadással, de egyúttal annak a leveretésével is. A rejtélyt a beavatott körökben így vélik megoldani. Az illavai kitörésnek kellett volna gyújtó szikrául szolgálni az egész föld alatti tűzakna fölrobbantásához. Hogy ez a kanóc el lett taposva, azért a cinkosok Gorombolyit vádolják árulással. Illavay csak őtőle tudhatta meg a kitörési tervet, ennek a napját, különben hogy lehetett volna ott készen, mint valami színész a színfalak között, a csatszóra (Schlagwort) várva, s hogy kaphatta volna meg a dugaszban levő fegyvereket, amik egészen más célra voltak rendelve? Ezért Gorombolyit, a fővezért, halálra ítélte a titkos vértörvényszék. Koczur kicsalta őt magával a romok közé, s ott az összeesküvők megfogták, ledobták a bástyáról. A nála volt kompromittáló iratokat azonban valószínűleg Koczur elvitte magával, amit onnan gyaníthatni, hogy az üres tárcáját, amiből a jegyzetek ki voltak tépve, ott találták meg a bokrok közé eldobva. A gyilkosság indokára végleg rávezetett azután az a körülmény, hogy a várrom felkutatása után a csendőrök megtalálták a sokat keresett ládákat a temetvényi várrom egyik boltüregében.

– Megtalálták! No, hát akkor nagyon jó, hogy ott találtak.

– Helyesen tetszett az észrevételt tenni. Csakhogy ezekben a ládákban nem volt egyéb, mint mészkő. A fegyvereket már eltakarították belőlük. Hogy azokat ily hirtelen félretehették, az arra a gyanúra vezet, hogy nem vitték messze.

– Bizonyosan belehányták az ókútba, amit a török herceg ásott.

– Nem hányták bele. A kút meg lett vizsgálva, egy embert leeresztettek kötélen a fenekéig; semmi fegyvert sem talált ott. És így bizonyos, hogy azokat abból a célból rejtették máshová, hogy kéznél legyenek. Mindenki megvan felőle győződve, hogy azok itt vannak eldugva valahol az apátvári uradalomban. Koczurt minden irányban üldözik. Nagy csoda volna, ha el nem fognák, miután minden nyelvet rosszul beszél. Akkor azután az egész veszedelem önnek a nyakában marad.

– Kinek?

– Opatovszky Kornél bárónak.

– Miért?

– Mert Koczur az ön embere. Mert Koczurt ön hordta magával. Mert Koczur az ön birtokán rejtette el a csempészett fegyvereket, mert önnek a nyugtája Koczur kezében van, és mert Koczurnak van annyi esze, hogy ha hurokra kerül, ne magát vallja a fővétkesnek, hanem önt.

Opatovszky Kornél csak most érezte egyszerre a lába alatt azt a jeget beszakadni, amin addig olyan nagy biztonsággal korcsolyázott: hátha nem is igaz az, amit Koczur annak a pénznek az eredetéről neki beszélt? Szokott ám a Koczur néha nem igazat is mondani. – Hogy is lehetett volna az igaz? Ugyan miért küldene Temetvényi Pálma grófnő az ő számara, meg Atalanta és a gyermekei számára pénzt? még sokat is? s ha már küldeni akar, és Illavay által, ugyan miért bízná annak az átadását Illavay éppen Koczur barátunkra? Olasz pénz volt ez bizonnyal! Most már arra is emlékezett, hogy citromszaga volt a bankóknak. S a nyugtatványok csak arra valók, hogy az Opatovszky bárók belesodortassanak az összeesküvésbe. – Egészen jól alá került embernek érezte magát, akinek a víz a feje fölött átcsapott már. Vízbe halódó kétségbeesésével kapott a legközelebbi szalmaszálhoz, Diadém úr kezéhez.

– Kedves barátom, ebből valami nagy baj lehet?

– Már nem lehet; hanem megvan. A terv explodált. A főintéző meghalt, a legközelebbi eszköz megszökött. Most Temetvényi Ferdinánd grófnak okvetlenül meg kell fogni valakit a harmad-, negyedrangú résztvevőkből, hogy azt a nagy kudarcot eltakarja, ami őrá az illavai lázadásból háramlik, különben meg van bukva. A gróf okvetlenül a báró úrral fogja magát kármentesíteni. Ez az alkalom Temetvényire nézve az utolsó menedék, önre nézve pedig a végső csapás. A grófról úgyis régen beszélik már Bécsben, hogy annyit sem ért az adminisztrációhoz, mint a holdbeli ember. Azonban, ha esze nincs is a grófnak, de fantáziája sok van. Önre fogja kideríteni az egész lázadási tervet.

– Mit csináljak, kedves barátom?

– Legelébb is tegye le azt a vadászpuskát, mert még meg talál vele lőni valamelyikünket.

– Legjobb volna magamat.

– Az igazán legokosabb volna.

– Azt hiszi, hogy nem merem megtenni? – kiálta elvörösödve Kornél báró, s azzal a duplapuska csővégét a szájába kapta. Hasonló mozdulatra más esetben az elszörnyedés hangja következett volna; Diadém úr azonban nagyot kacagott ezen. Ő is az az ember volt, aki az ilyen jeleneten tudott kacagni, aztán meg Opatovszky is az az ember volt, akin lehetett kacagni.

– Ugyan, hagyja abba, édes báró! Úgy néz ön ki most, mint az egyszeri rátóti ember, aki puskával furulyázott.

Akkor aztán Kornél lecsapta a puskát az asztalra.

– Te csak nevetni tudsz, mikor nagy baj van, – adj hát jó tanácsot, ha igaz barátom vagy.

(Mikor nagy bajban volt, akkor tegezett mindenkit.)

– Édes Kornél. Nagyon szeretem, hogy a baráti érzelmeimre hivatkoztál. Tudnék is neked igen jó tanáccsal szolgálni, de nem teszem azt. Nem azért, mintha sajnálnám tőled, hanem azért, mivel meg vagyok róla győződve, hogy te nemcsak hogy nem fogod követni az én jó tanácsomat, hanem annak éppen az ellenkezőjét fogod megtenni. Ne jöjj tűzbe, kérlek. Van teneked valakid, aki válságos pillanatokban a legjobb tanácsot tudja adni. – Fordulj őhozzá.

– Kicsoda? Illavay?

Diadém úr vállat vont. Ez az ember még csupa ostobaságból rájön arra, ami legokosabb lenne. Nem kell őt tovább reszkettetni.

– No, hiszen csak ott volnál most a legjobban befésülve! Hiszen gondold meg a helyzetet! Te rossz fát tettél a tűzre. Illavay ellenben a zendülés elnyomásánál erősen „felcsapta az égót”. Ha te nota infidelitatisban találtatol, az egész apátvári birtokot elveszi tőled a fiskus, s odaadja a legközelebbi rokonodnak, aki Illavay Ferenc. Így csak a nyúl szokott az agár elől bemenekülni a rókalyukba.

– De hát, én Istenem! Kihez forduljak akkor? Micsoda szerencsétlen ember vagyok én! Aki teljes életemben mindig csak jót tettem mindenkivel, s most nincs egy igaz jó barátom.

– Kedves Kornél – szólt Diadém úr kenetteljes hangon, s aztán úgy prédikált neki, mint egy metodista concionator. Emlékezzél reá, hogy van az embernek egy igazi, utolsó és egyedüli jó barátja, akihez, ha a kerek világon mindenki elhagyja és üldözi is, legbiztosabban menekülhet. Ez a jó barát – a hű hitvestárs. Beszélj Atalanta bárónővel.

– Hogyan beszéljek vele, mikor azt mondja, hogy három lépésre maradjak a testétől?

– Ezt csak első haragjában mondta. Egyébiránt beszélhetsz vele három lépésről is. A házaséletben gyakran fordulnak elő ízetlenkedések. Olyankor mindig az előidéző fél kötelessége a kiengesztelést kezdeményezni. Ha elidegenítetted a feleségedet, most hódítsd vissza. Meg kell hódolnod előtte. Ő rendkívüli nő. Hiszen tudod, mire képes. Aki a becsületeért képes volt magát a vízbe ölni. Ezt is te okoztad. – Bánj vele töredelmesen. Hallgasd ki a jó tanácsát, és cselekedjél aszerint. Keresd fel a nődet, kedves Kornél.

– Nem jönnél te is velem?

– Nem, barátom. Egyedül kell vele beszélned. Vannak dolgok, amiket hat szem közt nem lehet elmondani. Mélyen rejtegetett családi titkok. – Légy róla meggyőződve, hogy megszabadulásodnak az egyedüli módját a nődtől fogod megtudni. Gondolj rá, hogy ő gyermekeidnek az anyja!

Ez az utolsó mondás egészen elérzékenyíté Opatovszky Kornélt. Ez ragadt meg a fejében.

Elébb megölelte Diadém urat keservesen; aztán rendbe szedte az öltözetét, s elszántan nekiindult a neje szobáját fölkeresni. Elébb bekocogtatott az ajtón, s csak a „szabad” kimondása után nyitott be.

Atalantát egyedül találta a szobájában, hátratett kezekkel sétálva a kopott szőnyegen végig, s hosszan húzva maga után gyűrődött uszályát.

Kornél báró színpadi megállással plántálta magát eléje, s elérzékenyült hangon rebegé a belekötő megszólítást:

– Nőm! Gyermekeimnek anyja!

Atalanta ízetlenkedve csettentett a nyelvével.

– Jól van, jól, édes Kornél. Hagyjuk el a jeleneteket. Magam is komédiásnő voltam, s nem szeretem, ha visszaemlékeztetnek rá. Beszéljünk egymással okosan.

– Ön megbocsát nekem?

– Százegyedikszer is, ha már százszor.

Kornél báró ezt a legkedvezőbb alkalomnak találta, hogy Atalantát keblére ölelje, s a fülét megcsókolja, egyúttal érzékenyen suttogva

– Hiszen tudja ön, hogy ön gyermekeimnek az anyja?

– Ugyan, hogy ne tudnám! De ne hozza most nekem a gyermekeket elő. Tudja ön, hogy a fia megszökött a háztól?

– Nem tudom én! Hová?

– Azt meg én nem tudom. Beállt zsiványnak. Az illavai rablázadásnál egy tizennégy esztendős kölyket is megöltek, nem bámulnék rajta, ha ő lett volna az. Azt hiszem, hogy elment Koczurral, az apja lázadó bandájában szolgálni.

– Az Istenért! Atalanta! Hát ön is azt hiszi felőlem?

– Azt nem hiszem, hogy ön vakmerő bátorságból állt volna az élére egy ilyen kockáztatott mozgalomnak; hanem hogy esztelen hóbortból bele hagyta magát vitetni, azt elhiszem.

– Esküszöm, hogy mindenben ártatlan vagyok.

– És mégis mindenben vétkes. Mivé tett ön bennünket? Földönfutókká leszünk! Én ugyan tudom, hogy mit cselekszem. Visszamegyek a cirkuszba, s folytatom, ahol elhagytam; a leányomból meg csinálok kötéltáncosnőt, s visszaveszem a leánykori tisztességes nevemet; mert azt elhiheti ön, hogy én és leányom egy kivégzett embernek a nevét viselni nem fogjuk.

– Ki-vég-zett? – hebegé Kornél, s szédelegve támaszkodott egy karszék támlányához.

Atalanta az asszonyi indulat egész erejével támadt most ellene, s megragadva a két karját, azt kiáltá az arcába:

– De mi jutott önnek az eszébe, hogy odamenjen Koczurral Garibaldihoz?

Kornél csak bámult a levegőbe, s hülye mosolygással rebegé:

– Hát akkor én – én – bolond voltam.

Ha ezt a mániákus tekintetet láthatta volna akkor egy tükörből, maga is elhitte volna, hogy igazat mondott.

Atalanta szemei észrevették e holdkóros vigyorgást, s nagyot villantak rá, odatette a kezét férje vállára, s azt súgá fülébe:

– Jó angyala mondta önnek ezt az eszmét!

S azzal karját Kornél karja alá fűzve, bizalmasan suttogva jártatta őt magával végig a szobáján.

– Ez az ön egyedüli menekülési módja, Kornél. Ennek az eszmének a fonalán kimenekülhet ön a veszélyek labirintjából, amibe beletévedt. Ez elvezeti önt ahhoz a kijárathoz, ahol önre olyan biztos menedék vár, amely előtt minden világi hatalom megszűnik.

Kornél még nem találta ki, hogy miről van szó.

– Hogyan? Kolostorba menjek?

– Nem. Nem. Arról nincs szó. Nem kell önnek szerzetessé lenni. Csupán egy kis időre félrevonulni csendes kontemplatív magányba, ahol kedélye fel fog üdülni, ahol önt semmi gond, semmi rosszakarat nem háborgathatja.

Kornélnak kezdett a szeme felnyílni.

– Döblingbe akartok küldeni, kedvesem?

E szónál ideges rángatózás fintorgatta el arcvonásait. Atalanta olyan figyelemmel nézte azt a galvanizált arcjátékot, mint egy kórházi orvos, aki gyógyszere hatását észlelgeti.

– Küldeni senki sem akar oda, kedves Kornél. Légy efelől nyugodt. Hanem ha magad, saját kívánatodra akarnál az üldöző hatalom keze alól oda menekülni.

– A bolondokházába?

– Nem bolondokháza az. Az elnevezés hibás. Egy körülvett paradicsom ebben a siralomvölgyében. Aminek kapuján minden világi rossz kívül marad, benn csak szeretet és nyugalom honol. A kedélyek gyógyhelye.

– De köszönöm, oda nem megyek. Csak mégis bolondok azok mind, akik odabenn vannak.

– Nagyon tévedsz. Hát nem emlékezel már rá, hogy ennek az országnak egy igen nagy államférfia, akit a nemzet a „legnagyobb magyar” névvel tisztelt meg, szintén ezt a helyet választá menedékül? Egy szellemóriás volt! És mégsem rettegett lángeszével oda vonulni félre, ahol a világ befolyása megszűnik. Úgy megszerette ezt az önkereste szigetet, hogy tizenkét évig el nem hagyta azt. Nem váltotta fel, csak egy jobb világgal. Ugyanazokat a szobákat foglalhatod el, amikben a legnagyobb magyar lakott, s amilyen kegyelettel körülvette őt az egész nemzet ebben a sérthetlen menedékében, olyannal fog emlékezni rólad is, s nemzeti ügye mártírjának fog nevezni; pedig tulajdonképpen semmiféle mártírságot nem szenvedsz ottan. Mert mindannyiunk között, akik családodat alkotjuk, egyedül neked fog ott kijutni kényelem, nyugalom; egyedül tégedet nem háborgat ottan semmi gond, még a pénznyomorúság sem.

– Tudom. Tudom. Elmondta azt nekem egyszer Koczur. Az apám, aki maga is meglehetős excentrikus ember volt, a végrendeletében csinált ilyen furcsaságot. Negyvenezer forint készpénzt tett le hitbizományul a bécsi takarékpénztárnál, hogy az ott kamatozzon mindaddig, míg egyszer vagy a fia, vagy valamelyik unokája olyan állapotba nem jut, hogy önként maga a bolondokházába kívánkozik, akkor kapja meg ezt az összeget a döblingi Lunatic-Asyl, s ezért tartsa el az ő családja sarjadékát holtig, rangjához illő módon. Ez igen szép gondoskodás volt apámuramtól, s én örök hálára érzem magamat lekötelezve érte; hanem én azért oda nem megyek, – mert ott én igazán megbolondulok.

– Hiszen nem fogsz ott maradni. Csak félrehúzódol oda, amíg a vihar elvonul fejünk fölül. Csak nem tart örökké ez a mostani kormány! Lesz ismét szabad világ Magyarországon, s akkor neked is szabad lesz eljönnöd.

– De, kérlek, addig én olyan tökéletes bolond leszek odabenn, amilyen csak valaha papiroskoronát hordott. Én, ott, egyedül: csupa idegen pofák között, háromszáz igazi bolonddal együtt. Egy hét múlva megláncolnak. Hisz attól az egy gondolattól megőrülök, hogy én, ha nyár, ha tél, soha egy asszonyi arcot ne lássak.

Atalanta elmosolyodott.

– S hátha én is veled megyek oda? Ha megosztom veled csendes magányodat? Hűséges ápolód leszek. El nem hagylak, amíg csak ki nem hozhatlak magammal együtt a világba. Kétségbeesnél-e, ha velem kellene egyedül bezárva lenned?

Opatovszky Kornél úgy érezte, hogy ez az észvesztő mosoly most mindjárt le fogja venni a lábáról. Nincs nagyobb veszedelem, mint mikor az embernek a saját felesége ily csábító mosollyal tekint a szemébe. Akármi asszonyi bűbáj és varázslat ellen lehet ellenbűvszert használni; de mivel védje meg magát a halandó saját neje csábító hízelgései ellen? S Atalanta még most is igen szép volt. Kivált ezek a tűzokádó szemek!

Még kacagni is tudott.

– Nos? Hát? Nem voltunk mi már egymás bolondjai valaha? És aztán, hogy egybehangozzék velünk, nem csináltuk-e bolondokházává a házunkat, ahol minden embernek olyan őrültnek kellett lenni, amilyenek mi voltunk?

Ez az emlék még egy kissé fölmelegítette Kornél vérét. Az őrjöngés mézeshetei!

Nagyon ingadozott.

– De hát csakugyan képes volnál te elhagyni az egész világot az én kedvemért, s bezárkózni velem egy körülfalazott házba, ahonnan senkit sem eresztenek ki? – kérdezé a feleségétől.

Most aztán a nő arca elkomorult, bánatos borulatot vett föl.

– Hát van énnekem örömöm ebben a nagy világban? Van nekem még valakim terajtad kívül?

Ez a hang érzékeny húrokra talált a hóbortos keblében. Elkezdett könnyezni.

Atalanta zsebkendőjével törülgeté le e drága könnyeket s az izzadó homlok verítékét. Azután meg is csókolta Kornél arcát.

– De hát a leányoddal mi lenne akkor? (Ez jutott Kornélnak hirtelen eszébe.) Hová tennéd Czenczit? Az csak nem lehet ott – Döblingben?

– Őróla igen jól gondoskodtam.

– Nevelőbe küldöd?

– Ah, dehogy. Hiszen tudod, hogy sehol sem tartják meg egy hétig. Vagy visszaküldték, vagy maga szökött el. Ő férjhez fog menni.

– Micsoda? Hiszen még nincs tizennégy esztendős.

– Nálunk spanyoloknál a leányok korán szoktak férjhez menni, s jobb is nekik. Egyébiránt nem lesz az oly rögtön. Egy évig vagy másfélig egy magánnevelőné és Diadém felügyelete alatt fog nevelkedni, míg kifejlődik.

– Hogyan van? – kérdé Kornél elámulva. – Diadém felügyelete alatt? Te! Diadém fog Czenczire felügyelni? Hát csakugyan bolond vagyok már?

– Hát ebben semmi baj sincs; miután Diadémhoz fogjuk férjhez adni.

Kornél báró felfortyant.

– Mit? Én? Opatovszky báró, adjam a leányomat Diadémnak?

– Az meg fináncbáró. S az ő bárósága még valamivel régibb, mint a tied, kedvesem.

– De hát a leány mit szól hozzá?

– Bele van bolondulva Diadémba.

– Hiszen apja lehetne az!

– Bízd ezt őrá. Diadém jó parti. Birtokunkat ő fogja ismét jó karba helyezni, s ha szabad keze lesz, azalatt, amíg mi ketten félrevonulva élünk atyád hitbizományának jövedelméből, ő az apátvári uradalmat egészen tisztázni fogja. Erre legjobb biztosíték lesz nekünk az, ha leányunkat hozzáadjuk. Így minden érdeke azonosítva lesz a mienkkel, s meglátod, hogy amikor ismét együtt visszajövünk ide, egy paradicsomot fogunk itt találni. Ez megmásíthatatlan. Diadém már nyilatkozott, s a leánynak tele van vele a feje. Ez már nem játszik babával. Beleegyezésedet minél elébb írásban kell tudatnod Diadémmal, hogy jogait érvényesíthesse.

Kornél báró nagyon csóválta a fejét. Egy makulányi lélekereje sem volt, hogy ennek a tervnek ellene tudjon mondani. Hanem a félig-meddig való beleegyezését nagyon furcsán formulázta.

– Már hiszen – ha én egyszer az én igen kedves barátomra, Diadém úrra nagyon megharagszom, – hát akkor annál nagyobb rosszat nem kívánhatok neki, mint hogy vegye el magának feleségül az én Czenczi leányomat, – s ha egyszer úgy kerül, hogy a Czenczi leányom annyira megbosszant, hogy megátkozzam – hát nem mondhatnék neki egyebet, mint, hogy „Vigyen el a Diadém feleségül!”, de ez mégiscsak meggondolandó ostobaság.

Atalanta kedélyesen felkacagott erre a szóra, s aztán keze közé kapva Kornél fejét, összecsókolta annak az okos homlokát.

– No, hát eredj! Járj most egyet! Gondold végig, amit mondtam. Akarod-e, hogy még egyszer legyünk egymás bolondjai, ahogy valahanapján voltunk? Eredj! Aztán gyere vissza. Akkor beszéljünk róla többet.

Kornél elment, nagyot járt, vissza is jött, elgondolta magában, hogy a döblingi háznak a kapuján ahogy be lehet menni, úgy ki is lehet jönni, s azt mondta Atalantának, hogy „No, nem bánom!”.

Atalanta tudta ezt előre, s készen várta őt két irattal, amiket íróasztala fiókjából eléje tett.

– Mit kell ezekkel csinálni?

– Le kell önnek írni!

– Sohase tudok én annyi betűt egymásba ragasztani.

– Biz ez egy kissé terhelő munka – enyelgett Atalanta –, de mégsem olyan nehéz, mintha Olmützben tolja az ember a talyigát a sáncépítéshez.

– Hát ki tolja a talyigát Olmützben a sáncépítéshez?

– Hát az olyan urak és úrfiak, akik holmi államellenes összeesküvésben találtattak, s aztán tíz-tizenkét esztendei sáncfogságra lettek megkegyelmezve.

Mindjárt tudott Kornél báró betűket egymáshoz ragasztani. Az igaz, hogy csinos munka vált belőle. Ahány sor, annyiféle karakter. Egyiknél hasra esnek a betűk, másiknál hanyatt. Mikor megunja a gömbölyű babszembetűket, akkor nekiereszti a tollát a hórihorgas írásjegyeknek, mintha sövényt fonna fűzfagallyakból, olyan a dokumentuma, mintha hét különböző íródiák cselekedte volna, aki mind rabszakmányban dolgozott, amíg ki nem dőlt belőle.

Mindamellett is van némi fogalma magáról a tartalmáról a leírt soroknak.

Az egyik írás megteszi Diadém urat Czenczi baronessz jövendőbeli jegyesének, s olyanforma, mintha móringlevél volna, felhatalmazással vegyest.

A másik firka pedig elismerése és bevallása annak, hogy az Opatovszky családnak egyik férfitagja, akinek ehhez igénye van, megsokallta az Isten adományát, amit józan észnek neveznek, s annálfogva eljöttnek látja az időt, amidőn érvényre emelje a jogait ama bizonyos negyvenezer forint és járadékai iránt, amik Opatovszky Ubald által lettek letéve a bécsi takarékpénztárba azon rendeltetéssel, hogy kamatot kamathoz agglomerálva, egy olyan Opatovszkynak kiadassanak, aki maga magáról elismeri, hogy ő már nem ebből a világból való ember, hogy ő már szeretne elevenen a halottak közé menni, akik abban a közös temetőben laknak, aminek „tébolyodottakháza” a neve.

Aki ezt a végrendeletet csinálta, nagy próféta volt. Előre látta jól, hogy vagy a fia, vagy az unokája, az öröklött bolondságai folytán egyszer okvetlenül odajut, hogy nem lesz a fejét hová lehajtania. Tehát előre gondoskodott róla. Ez az összeg elkölthetlen pénz marad. És az, aki fel akarja azt venni, elébb kénytelen lesz magát föltétlenül megadni olyan gondviselőnek, aki nem hágy magával alkudni: a döblingi Lunatic Asyl igazgatóságának. El lesz látva egész életére úri kényelemmel, meg lesz szabadítva mindenféle alkalmatlan világi kínzóktól, nem szipolyozzák ki se uzsorások, se jó pajtások, se olcsó szépségek, hanem egyúttal lemond minden saját akaratáról.

Hanem azért mégis, mikor ezt az eleibe tett formulárét lemásolta Kornél báró, odacsapta a tollat az asztalhoz, s azt mondá kedves életepárjának:

– Hát mármost miért kellett nekem ezzel a bolondsággal így kiszenvednem? Nem írhatta volna ezt le más is?

– Nem. Mert ennek az ön saját kézvonásával kell beadva lenni.

– No, hisz aki ebben az én saját kézvonásaimra ráismer! Egy esztendő múlva magam sem hiszem el, hogy én írtam. Hát most mi kell még?

– Semmi. Csak az, hogy írja ön alá a nevét.

– A saját nevemet?

– Természetesen, hogy azt.

– Melyik nevemet? Azt-e, hogy „Apátváry Soma báró” vagy azt, hogy „báró Opatovszky Kornél?”

– Akármelyiket.

– Nem jobb volna, hogyha az „Apátváry”-t predikátummal tenném, így: „Apátváry Opatovszky Kornél”?

– De úgy is jó lesz.

– Aztán azt, hogy „Soma” parenthesisbe?

– Az meg még legjobb lesz.

– Vagy ahogy mostanság divat, a keresztnevekből csak az első betűket, a többit meg diákul és németül, így: „Baron C. S. von Opatovszky de Apátvár”. Én így is szoktam.

– Hát írja ön, ahogy legjobban tetszik.

Kornél ezt a legutóbbi aláírást választotta.

Választhatott volna ugyan akármi manupropriát, mert az úgy volt odavakarintva, hogy azt senki meg nem ismerte, hogy az vajon a török szultán „thagu”-ja-e, vagy a japáni mikádó névaláírása.

Maga is elnevette rá magát.

– Ezt, ugye bizony, hogy senki sem foga elolvasni?

– Nem tesz semmit. Hitelesíteni fogja önnek a pecsétje.

Az az autentikus pecsét, amiről már hallottunk Czenczi baronesztől valamit beszélni. Anélkül Opatovszky Kornél semmi aláírását el nem fogadják.

– Hát a pecsétet is rá kell nyomni?

– Nagyon természetes. Egy ilyen okiratra.

A gyűrű azonban nem volt lehúzható az ujjáról.

A bolondoknak sok ravaszságuk van. Kornél, előre tudva, hogy erre a gyűrűre szükség lesz, a kisujjáról, ahol azt rendesen hordani szokta, áthúzta azt a „növendék” ujjára. Az meg nagyon vastag volt hozzá. Nem lehetett róla többet leimádkozni.

Atalanta kicsinyben múlt, hogy el nem árulta türelmetlenségét.

Egész a küszöbig elcsalogatta a bolondot, s az most itt bikacsolja meg magát, s nem akar az esztrengán átugrani.

– Ejh. Hát olajozza ön meg az ujját, akkor lejön róla a gyűrű.

Kornél kapott rajta, hogy most innen megszökhetik. Atalanta hiába mondta neki, hogy itt a toalettszobában talál elég olajat, arckenőcsöt, ami megteszi azt a kívánt szolgálatot; nem, őneki egyenesen az olajütősutúba kell beledugni az ujját. Kimenekül a neje szobájából. Azt ott hagyta a leírt okiratok előtt, amik pecsét nélkül nem értek semmit.

Amint kiszabadult a friss levegőbe, abból a mámorító gőzkörből, ami úgy elkábítá rendesen a fejét, kezdett abból az állati ösztönből valami visszatérni az idegeibe, ami tovább híve marad a lelkes állatnak, mint az emberi ész. Érezte a lúdbőrző epidermisze, hogy ő most valami hallatlan nagy veszedelemben forog. Úgy hívogatta a zöld gyep, a kavicsos országút, hogy induljon neki a szaladásnak, és fusson addig, míg utoléri azt a felhőt, ami a láthatáron éppen alámegy.

Mikor nem nézett azokba a fekete szemekbe, tudta, hogy megcsalják.

Azt is tudta már, hogy őtet bolondnak tartja minden ember.

Hogy vigyorognak a gyermekek az útszélen, mikor meglátják.

S most még azt kívánják, hogy ő maga is ismerje el magáról, hogy bolond.

Ez éppen annyi, mintha egy eleven embertől azt kívánják, hogy ismerje el magáról, hogy halott.

Halott vagy bolond, hisz az mindegy.

Maga sem vette észre, hogy kikerült a parkból a faluba, az utcáról a piacra, a piacról egy bolt eleibe, ahol a boltajtó előtt egy ismerős hang megszólítá

– Alázatos szolgája, méltóságos báró úr!

Szinte jólesett a felrezzenés. Még a címezés is. „Méltóságos báró úr!” Ahelyett, hogy „Ni a bolond!” vagy ahelyett, hogy „Szelim alejkum a marokkói császárnak!” (a bolond álma csaszárnak lenni), az a tisztességes megszólítás.

Rokomozer volt, aki megszólítá.

Rokomozer volt a legrégibb ismerőse Kornél bárónak. A kegyeletes emlék még ott kezdődik, mikor az apjának a tajtékpipáit elhordta hozzá, és elcsaklizta neki. Őtőle szedte fel a legelső kölcsönöket diák korában. De sokszor megcsaltak egymást! Hol ő Rokomozert, hol az őtet. Hanem az mindig a legnagyobb kedélyességgel ment. Mindig kriminális processzus küszöbén álltak egymással; de azért eligazították a dolgukat szépen. Mind a kettő a másikat nevezte a maga piócájának, vámpírjának, aki az ő vérét szíja, és mind a kettőnek igaza volt. Hanem azért Rokomozer, aki Kornél bárót szipolyozta, épp olyan szegény maradt, és éppen úgy elnyomorodott, mint az, s hogy éhen nem halt, csak annak köszönheté, hogy hozzászoktatta magát a koplaláshoz egész famíliájával együtt. Az adós is tönkrejut „itt”, meg a hitelező is.

Opatovszky Kornél olyan magára hagyottnak érezte magát e pillanatokban, hogy valósággal jólesett neki a szatócs üdvözlése.

– Nem méltóztatik besétálni szegény boltomba a méltóságos úrnak?

Kornél báró azt kérdezte, hogy vannak-e jó havannaszivarai?

– Van. Jó friss. Most készült; az ember az ujja körül tekerheti.

– Kóstoljuk meg.

Bement a szatócsboltba szivart vásárolni, s kiválasztott egy csomót azokból a drágalátos patkányfarkakból, amiknek az a szokásuk, hogy a féloldaluk végigég, a másik megmarad.

– Hanem a tárcámat otthon felejtettem ám, most nem fizethetek érte.

– Nem tesz semmit. Majd odaírjuk a többihez. Inkább még adok valamit a méltóságos úrnak, amit a zsebébe dughat.

– Mi lehet az, Sámsi?

– Én bizony nem tudom. Valami levélforma.

Kornél arca örömre derült, amint a szatócs a takarékpapírok alól előhúzott levelet a kezébe adta, s ő megismerte rajta az írást.

– Ezt Koczur írta!

– Én bizony nem tudom, hogy ki írta. Azt sem tudom, hogy ki az a Herr von Koczur, soha életemben sem láttam, se a nevét nem hallottam. Itt süllyedjek el – a pincébe!

– S hogy jött ide a levél?

– Hát én tudom? Amint egy pillanatra kimentem a boltból, senki sem volt idebenn; mire visszajöttem, már itt feküdt az asztalon. Úgy éljek – száz esztendeig. Nem akartam oda küldeni a gyerektől, mert az van ráírva, hogy „a saját kezébe adandó”. Vártam, míg a méltóságos úr erre sétál, vagy a kertben megláthatom.

De még egyéb is volt a levél borítékjára írva kívülről, de latinul. Hogy a címzett ezt a levelet a legnagyobb titokban bontsa fel.

Ezt ugyan a maga eszétől is kitalálta volna Kornél.

– Nincs senki itt a mellékszobában? – kérdé a szatócstól.

– Senki, egy lélek sem. Csak tessék besétálni. Majd én vigyázok azalatt idekinn a boltajtóban. Én a báró urat el nem árulom, de az utolsó csepp véremmel is megoltalmazom, amilyen igaz, hogy van valaki odafenn – a padláson.

Kornél a benyílóba ment, s annak is bereteszelte az ajtaját, felbontá a Koczur levelét. Terjedelmes iromány volt az, teljes, sűrűn megtömött négy oldal.

„Kedves gazdám!

Dátumot azért nem írhatok a levelemre, mert azt egy födeles társzekéren írom az útban, azért is olyan kuszáltak a betűk. Nekem semmi bajom, nem is lesz semmi, egy szót sem vesztegetek a magam dolgairól; hanem egyenesen a te dolgaidra térek. Te a legnagyobb veszedelemben forogsz, ami csak az életed fonalát csomóra kötni képes lehet. A feleséged meg a te kedves teljhatalmazottad be akarnak téged csukatni az őrültekházába. Nem ám azért, mintha útjokban volnál, hanem puszta spekulációból. Az asszonynak a pazarlása, szenvedélyei, Diadémnak pedig a szédelgő vállalatai oda juttattak mindnyájatokat, hogy a legszorosabb kiadásokra sem teremthető elő a számotokra, egyesült erővel sem a múlhatatlanul szükséges összeg. Minden egyenes és görbe út el van már zárva előttetek. Csupán egy nevezetes összeg fekszik még valahol csorbítatlanul, ami húsz év óta fel is szaporodott már több mint a kétszeresére; de azt fel nem vehetik ők anélkül, hogy te saját magad alá ne írd, és gyűrűddel meg ne pecsételd azt a kívánatot, hogy vegyenek be a döblingi ,menedékbe’. Akkor ők felvehetik ezt a kincset. Csakhogy azt ők nem fogják a Lunatic-Asylnak adni, hanem megtartják maguknak, s ők csak az évi tartásdíjt fizetik meg érted az igazgatóságnak; eleinte nagy összeget, úgy, hogy úri módon fogsz ellátva lenni, később aztán, amint a tehetségök lejjebb száll, mindig kevesebbet, s ha mindenből kikopnak, végre semmit; amikor aztán te igazán őrültté nyomorítva, az ingyenosztály beteglevesére szorulsz. – Ezt az ő tervüket én igen egyszerűen egy elfogott levelükből tudtam meg, amihez éppen azon az úton jutottam, amelyen egy másikat is szerencsém volt megkapni; amiben meg énrólam lett volna egy kis biztos ellátásról gondoskodva. – Igen természetes. – Hogy teveled könnyen elbánhassanak, elébb engem kellett tőled teljesen elszakítani. Ez egy időre hát sikerült nekik; csakhogy nem úgy, ahogy ők képzelték. A denunciáló levél az én csizmám szárában fülel; tehát engemet még most senki e földön nem is üldöz, s mire ráduplázhatnának az árulásra, akkorra már én rég biztos helyen vagyok, s fittyet hányok nekik. – De nincsen is tárgyuk, amiért bevádolhassanak. Légy efelől egészen nyugodt. Sem én magam, sem mi ketten együtt semmiféle kompromittáló tényt el nem követtünk. A temetvényi várromban meg az apátvári gyárépületekben felfedezett és felfedezendő ládákban sehol egy puskát nem fog találni senki, ami nem is volt bennük soha. A más helyeken megkapott fegyverszállítmányokról én nem tudok semmit. – A te ,híveid’ feljelentik a röptiben elfogott levelükben, hogy én pénzeket adtam át neked és nekik. Efelől is légy nyugodt. Az elismervények nálam vannak, s azokból a német nem eszik. De ha megtalálná is valaki azokat nálam, én ismételve szavamra és hitemre mondom, hogy annak a pénznek az eredete ott van, ahova ujjal mutattam, a pozsonyi bezárt házban. Aki azt számotokra küldte, végveszedelemben kész lesz azt elismerésével igazolni. Az a te őrangyalod volt, senki más. A pénzt nem Garibaldi küldte, hanem Pálma. – Ezt a mesét azonban a te kedveseidnek azért volt szükségük kigondolni, hogy ha engemet föladnak, akkor engem a hatóság befogat. Ez most napirenden van. Egy esztendeig fogva tartanak, összevissza vallatnak, meghurcolnak, confrontálnak, akkor aztán, ha semmi sem sül ki rám, szabadon eresztenek. – Hanem ezalatt tégedet majd ők agyonijesztgetnek azzal, hogy magad is bele vagy keveredve az összeesküvésbe, most már fejedet veszik, vagy legalábbis elítélnek tizenkét esztendei sáncfogságra, s tolhatod a talyigát Olmützben. Hogy ettől a veszedelemtől megmenekülj, rámutatnak a bolondokházának a kapujára, menekülj be azon. Ismerd el magad, hogy odakívánkozol. – Töltsd be vele apád végrendeletének a föltételét. Hagyd itt nekik mindenedet. Ez az ő tervük. – Légy eszeden, kedves gazdám, édes barátom! – Ha nem lehetek is ott melletted, nem engedem, hogy megrontsanak. Óvlak, figyelmeztetlek, felbuzdítalak. – Ne légy nekik bolondjuk, hanem verd el őket magadtól, és állj a két sarkadra! – Jogod van hozzá, megteheted. – Megfogadtam valamennyi szentekre, hogy mikor elmarnak tőled, akkor én is harapok rajtuk egyet olyat, amitől ők is tovább futnak, mint a veszett eb. Szavamnak állok. Mondtam, ugye, hogy teneked jogod és módod van rá, hogy Atalanta asszonytól, akár tizenöt évi házasság után is, törvényesen elválhass; hát most elmondom neked ezt a titkot és a jogalapot a válóperhez. Ez a jogalap a csalás. (Dolus.) Impedimentum dirimens. Te nőül vetted jóhiszeműleg Donna Atalanta di Pelargonio spanyol hercegasszonyt, mint ártatlan, erényeire büszke hajadont, aki egy tőled kapott megszégyenítő csók miatt a Dunába vetette magát, s onnan félig megfulladtan húzatta ki szép testét; így könyörögted vissza az életre, s ebbeli rémületedben otthagytad érte előkelő menyasszonyodat, fényes életpályádat, egész sorsodat. – Hát ebben a mondatban, ahány szó van, annyi az infámis, rafinált, istentelen csalárdság.

Amiket most neked el fogok mondani, édes Kornél, azokból megítélheted a magad gyönge fejével is, hogy én azért a jó szolgálatért, amit most neked teszek, nem szándékozom fizetést kérni. Ellenkezőleg, én fizetek most. Neked is, meg a te kedveseidnek is. Nem bánom azután, süssétek, főzzétek meg egymást. Nekem ebben az óvilágban semmi keresetem többé. De meg akarom az emlékezetemet örökíteni.

Tehát legelőször is tudd meg azt, hogy a te állítólagos feleséged nem valami spanyol márkinő, nem donna Atalanta Pelargonio, hanem valóságos Leutomischlben született parasztleány; az ottani matrikula szerint ,Muskatlinek Katalin’. S nem Montezuma kérte kölcsön az ő Pizarro idejében elhírhedett családnevét a kedvenc virágja számára, hanem inkább ő kölcsönözte a muskátlitól a Pelargonio nevet. A büszke hidalgó pedig, akit te apjának ismersz, egy württembergi akrobata, valami Limuschnigg Henrik, aki valamikor lovartársulat-tulajdonos volt, de abba belebukott. Ő vette meg Katalint a szüleitől ötéves korában, s ő képezte ki tökéletes művésznőnek. Mindezeket pedig én nem az ujjamból szoptam. Ha utána akarsz járni, megtalálhatod az öreg hidalgót, az apósodat, nem Estremadurában, az ősi lovagkastélyában, hanem Darmstadtban, a ,Hétválasztó’ kávéházban, ott pikétezik minden délután, s veszti – nem a maga durosait, hanem a te piculáidat. Mert a nemesurat ott tartják internálva a te kedveseid, megtiltva neki a világban való őgyelgést, s természetesen ellátva őt annyi pénzzel, amennyire csak szüksége van. Mert az az egyik veszedelmes ember, aki az ő titkaikat bírja, a másik meg én vagyok. Annak a száját arannyal tömik be, hogy hallgasson; az enyémet be akarták tömni földdel. Attól természetesen még jobban elhallgat az ember.

Meg voltál te bizony csalva eleitől fogva, kedves Kornél, mint egy lúd! S én azt tudtam, – többet mondok: magam sütöttem nyélbe.

Hogy miért tettem ezt? Azt is elmondom. Mikor te el akartad venni Temetvényi Pálma grófnőt, az öreg gróf valami olyat szalasztott ki a száján, hogy amint az a házasság meglesz, akkor a Koczurt is majd félretegyük valami csendes kis hivatalba. Értsd: útilevelet kössünk a talpára. Mert én se dolgozni, se nagy uraknak hízelkedni nem tanultam, s egyik a kettő közül megkívántatik minden hivatalhoz. Ugyanugye? Mondám én; hát ti most már ki akartok engem dobni, mint az almából a kukacot? No, hát nem esztek abból az almából! – Tettem róla. – Én fedeztem fel Diadémot a számodra. – Mondhatom, hogy mind a két família számára. Már akkor láttam, hogy milyen sok fából faragott ember. – Ez kell neked. Felvittünk Bécsbe. Belelovaltunk mindenféle bolondságba. Utoljára megismertettünk Atalantával. De sok bolondot elkövettél miatta, hogy megkaphasd, pedig neked volt az szánva mindenképpen. Csak azt a robotot sajnálom leginkább, amit az angol meg a spanyol grammatika-kapálásban együtt izzadtam át veled. – Hiszen jobban értett a mamzell meg a hidalgó németül, mint te magad. S te azt hitted, hogy a te kedvedért tanult meg németül a kisasszony két hét alatt tökéletesen. Persze, lóháton tanult. Ki volt az számítva szépen, hogyan fogjanak el ennek az állatszelídítő amazonnak a pányvájával tégedet a grófi menyasszonyod oldala mellől. S ha néha magadnak is jött közbe egy ötleted, amivel a számítást megzavartad, azért volt ott a Koczur, hogy azt helyre segítse. Emlékezel még arra a híres párbajra Diadémmal? Diachilonflastromból voltak a golyók, amikkel lőttetek. A véletlen az ellenfeled golyóját az arcodra plántálta, s te feküdtél bele két hétig. A donna pedig meglátogatott, s igen boldoggá tett ezáltal. Látod, ehhez az örömhöz is az én eszem révén jutottál. De legszebb volt azután az a vízbe ugrási komédia. Erről már csak szentül meg lehettél győződve, hogy nagyon komoly dolog volt. Bizony együtt csináltuk ki mi ezt is jó előre a donnával meg a hidalgóval. De hát, hogy lehetett volna ez? Hiszen Atalanta csakugyan a víz alatt volt legalább három percig; ami elég arra, hogy valaki a vízbe fulladás tetszhalálát megszerezze. Nem is minden bolond ember csinálná ezt neked utána – hanem hát egy dolgot nem tudtál a csodanő életéből. Ő eleinte ,Loreley’ név alatt produkálta magát a cirkuszokban, ahol egy nagy üvegmedencében alábukva, mint valami tengeri tündér csinált mindenféle gimnasztikai produkciókat, evett-ivott a víz alatt, s kitartotta lélegzetvétel nélkül három- negyedfél percig is. Hanem a német és osztrák erkölcsös hatóság betiltotta ezeket a vízi mutatványokat, s akkor lett Loreleyból Atalanta. Tehát a te amazonod csak a megszokott mesterségéből tartott neked egy ingyenprodukciót. Ez az ingyen neked sokba került. – Mikor a vízből kihúzták élettelenül, s aztán felvitték a lakására, amíg a két orvos mentőszerekért lótott-futott, a szegény halott azt súgta a fülembe: ,Hozza ide most Opatovszkyt!’ Odamentél, s visszahíttad őt az életre. Ő le hagyta magát imádkozni a paradicsomból, s feleségeddé lett. A másik menyasszonyodat, azt szépen eltemetted élve.

Hát mármost azt mondom neked, édes Kornél, hogy vedd elő valahára a jobbik eszedet, s ha nem akarsz a bolondokházába bemenni, legelébb is bizonyítsd be azt, hogy helyes eszed van, azok előtt, akik bizonyosra veszik, hogy te bolond vagy, mert ők tettek azzá. – A legvilágosabb ok kezedben van, amiért Atalantától a Szentszék elválaszt. Csalás volt a házasságban. Akit elvettél, nem Atalanta di Pelargonio márkinő, hanem Muskatlinek Katalin. Ez megsemmisíti a házasságot. Akkor azután ott a másik lépés: visszatérni előbbi jegyesedhez, aki téged most is szeret, aki most is tereád vár, s aki menyasszonyi hozományul nagy vagyont zsugorgatott össze. Két lépéssel az egész életed folyását megfordíthatod. Teszed-e? Nem teszed-e? Azt én már nem tudom meg; mert én már akkor, mikor te ezt a levelet olvasod, a tengeren vagyok. Hanem ha el akarod rá szánni magadat, s csattanós, eltagadhatatlan, monumentális skandalummal akarod az első lépést megkezdeni, akkor – még egy második levelem is van annál a mi közös jó barátunknál, aki neked ezt a levelet kézbesíti. Ha tenni akarod azt, amit tanácsoltam, kérd el tőle azt a második levelet is. Ha nem kéred, nem adja oda. – Ebben a második levélben elmondom neked az egész stratagémát. – Határozz tetszésed szerint. Légy okos ember, ha akarsz, s kergesd ki a megcsúfolóidat a házadból; vidd helyükbe azt, akivel szerencsés lehetsz; – vagy légy bolond, s csukasd be magadat Döblingbe, s adasd fel a kényszerzubbonyt a hátadra: mert egyéb válogatásod nincs. – Én mind a két esetben azt mondom, hogy ,Pálcaló alád: gyalog ne járj!’, magamnak pedig ,Mind a vízig szárazon!’. Mi egymással ez életben soha többet nem találkozunk. Ezzel a mostani levelemmel, úgy hiszem, hogy mind neked, mind a te drágalátosaidnak bőségesen visszafizettem minden jót és rosszat vegyest, amit tőled és őtőlük ez életben elfogadni szerencsém volt vegyest. Nem tartozunk egymásnak semmivel. – ,Fertig!’ Utolsó és legkomiszabb barátod

Koczur.”

Mire végigolvasta Kornél báró ezt a levelet, olyan sárga volt az arca, mint a viasz.

Hátha a hétfejű sárkány ült volna azon a másik levélen! Rosszul ismeri a bolondot, aki azt hiszi, hogy annak az a kedélyállapotja, amikor őt egy kasírozott oroszlánnal be lehet kergetni a kályhalyukba, örökké tart; ugyanazt a bolondot egy másik mérgező olyan indulatba hozza, hogy egy fapuskával nekimegy az igazi oroszlánnak.

– Hol van az a másik levél? – kiáltá Rokomozerre. Nem kiáltott, de ordított.

– Jézus Mária! – förmedt föl a szatócs, ijedtében még azt is elfelejtve, hogy ez nem az ő vallásától diktált invokáció. – Hiszen előadom, csak ne tessék azért a torkomat szorítani!

De addig nem eresztették el a nyakát, amíg a levél elő nem került.

Azt azután ismét bevitte a benyílóba Kornél báró, hogy megismerje belőle a titkos stratagémát.

Rokomozer az ajtónál fülelt kívülről, s nagyon csóválta a fejét, mikor azt hallotta, hogy Kornél báró milyen nagyokat kacag egymagában odabenn. – Erre pedig annyira ráért a nevetésvágy, hogy még mikor kijött a szobából, akkor is nevetett, nem tudta visszatartani. Belekötött a szatócsnak a szakállába:

– Ejnye, de furcsán reszket ez a maga szakálla; hahhahha!

– Azután meg a bőrsipkájába. – Hogyan hátra áll ez a maga bőrsapkája, hihhahu!

– De hiszen harminc esztendő óta látja a méltóságos úr ezt az én szakállamat ide elöl, a sipkámat meg oda hátul, és csak ma jut eszébe rajta nevetni. Talán valami nagyon nevettető dolgok voltak abban a levélben?

– Levélben? – Most egyszerre észre jött Kornél; azt nem szabad még csak sejtetni sem a világon senkivel, hogy mi lehet a Koczur második levelében. – Annálfogva egyszerre úrias komolyságba ráncolta az arcát. Jó lesz másról beszélni.

– Apropó! Én egy igen komoly tárgyban jöttem ide magához. Maga tud bizonyosan valami mesterséget, amivel egy gyűrűt le lehet az embernek az ujjáról húzni, ami rászorult?

– Hogy ne tudnék? Adja ide a méltóságos úr a kezét.

Egy perc alatt le volt húzva a gyűrű. Most megint kitört a nevetés a báróból.

– Hát kérem, most megint mit tetszik rajtam nevetni?

– Nem magán; de megcsiklandozta a tenyeremet.

– No, hát mármost húzza fel a kisujjára a gyűrűt. Arra meg nagyon tág. Könnyen leeshetik róla. Még elveszti egyszer. Kár is ezt a drága relikviát úgy koszpitolni, nem kellene azt mindig a kezén hordani. Kiesik a köve, s aztán nincs manupropria.

Most meg már gyanakodva nézett Kornél báró Rokomozer szemébe. Nem tud ez valamit abból, amit Koczur a levélben írt?

– Én bizony tudnék a méltóságos bárónak egy éppen ilyen köves gyűrűvel szolgálni, mint ez. Szakasztott olyan.

Kornél még jobban belenézett az emberbe. Tud ez valamit! Ki akarta próbálni.

– Hol az a gyűrű? Hadd lássam!

Szép tokba volt téve, megbecsülték.

– Igazi kő ez benne?

– Igazi: – sötétben.

– De a gyűrű nem arany?

– Ha a méltóságos úr felhúzza az ujjára, mindjárt arany lesz.

– De ez is nagyon tág a kisujjamra.

– Hisz az a jó benne.

Ennél a szónál aztán mérgesen ragadta mellbe a szatócsot Kornél báró, s majd kirázta a kaftánjából.

– Miért mondta maga azt, hogy „Az a jó benne”?

– Azért, hogy könnyen el lehet veszteni, s olyankor a becsületes megtaláló mindig kap érte egy kis jutalmat.

Kornél báró megfenyegette az öklével a szatócsot, s aztán eltette a zsebébe a gyűrűt, a tokját visszaajándékozta neki.

– De nekem most nincs ám pénzem.

– Nem tesz semmit. Majd felírjuk a többihez. Ha csak annyi veszett volna el Apátvára alatt!

– Hát talán több kontóm is van itt?

– A Vágot lehetne vele elrekeszteni.

– No, ne féljen, Sámsi, ki lesz az fizetve mind. Csak most erről a másik gyűrűről ne szóljon senkinek a világon.

– Dehogy szólok.

Opatovszky Kornél amilyen lecsüggesztett fővel jött idáig, olyan büszkén fenn hordta az orrát, mikor innen kilépett. Hangosan kezdett fütyörészni. – Ritka jó oka volt rá, hogy ilyen jó kedve szottyanjon.

Rokomozer pedig benyitva a felesége szobájának az ajtaját, valami keleti nyelven mondott neki valamit, aztán kiállt a boltajtóba. Meglátta messziről a báróné inasát. Az ide tart. Bement előle a boltba.

– Adjon csak frissen a bárónénak egy font kávét, Sámsi!

– Hozott pénzt?

– Ma nem.

Erre aztán Rokomozer megint kilépett a boltajtón, s felnézett az égre.

– Már nem adhatok, mert feljött a csillag.

– Ejnye! Hát ha pénzt hoztam volna, akkor nem jött volna fel a csillag?

– Akkor nem néztem volna ki az ajtón.

Dejszen alighanem tudja a Rokomozer, mi van abban a levélben mind a kettőben? S mától fogva nem ad ő már a bárónénak, de csak egy font kávét sem hitelbe.

Kornél báró tehát nagy füttyszóval érkezett vissza a kastélyba. S nevetett hozzá magában. Azt természetesen nem tudta, hogy ő most nevet és fütyöl. Másutt jártak a gondolatjai. Azon törte a fejét, hogy mivel odázza el most azt a pecsétodanyomást a saját keze alkotta okiratokra? A fenntisztelt inas kisegítette a töprengéséből, az is éppen akkor érkezett a báróné szeme elé üres kézzel, mikor Kornél báró, sőt valamivel hamarább, hogy kinyithatta előtte az ajtót. Kornél hallhatá a rapportot:

– A Sámsi nem ad ma kávét, mert már feljött a csillag: sábesz van!

– No, hát akkor ma az urak nem kapnak ebéd után feketekávét.

Hanem ez egy kész ötletet adott Kornélnak. Ha Rokomozernek sábeszestéje van, akkor keresztyén embernek péntek van.

– Nos, kedvesem – szólt hozzá Atalanta. – Hát le tudta már az ujjáról húzni a gyűrűt?

– Igenis, angyalom. Nézze, itt van már a kisujjamon.

– No, hát menjünk be a szobámba, s végezzük el a dolgot.

– Ne ma, drága bálványom. Csak ma ne! Tudja, hogy én péntekes vagyok. Péntek napon semmit se kezdek, semmit se végzek. Holnap inkább.

– De az ön érdekében kell a sietés. Hátha még ma fogják önt keresni?

– Majd ti elbújtattok engem. Eltagadjátok, hogy itthon vagyok. Vagy hát legrosszabb esetben tartjátok diskurzussal az elfogásomra kiküldött csendőrhadnagyot. Én azután csak azt várom, hogy az óra elüsse az egy fertályt egyre; abban a pillanatban ráütöm a pecsétet a két okiratra, s akkor aztán eljövök, bemutatom magam, s majd meglátod, annyi bolondot csinálok én azzal a csendőrtiszttel, hogy az egyenesen elvisz Döblingbe.

Itt azután elkezdett féktelenül kacagni. Eszébe jutott neki mindaz, amit Koczur írt Atalanta felől, azután meg a többi minden egyéb. Atalanta azt hitte, hogy most már közel van a tökéletes megbolonduláshoz. Pedig ellenkezőleg, éppen a megokosodás útján járt, most, de hát ezt nem sejthette senki.

Az ebéd ideje elkövetkezett, nagyurasan, a csillag feljövetele után, Kornél roppant jó étvággyal evett és ivott. És minden apróság nagy vigalomra adott nála okot. Minden poháremelésnél koccintani akart valakivel, s tréfásan emlegette, hogy ez most az ő „utolsó vacsorája”.

Különösen mikor az átellenében ülő Diadém úr szemeivel találkoztak az övéi, olyankor mindig elnevette magát; mintha valami pompás, eltitkolni való tréfa volna közöttük, amit csak ők ketten tudnak. Mikor a csokoládéval leöntött rizskásafölfújtat fölhoztak, s azzal legelőször is őtet kínálta meg az inas, ez a gondolat szökött ki az agyából, Diadém úrra néztében: „Mit gondolsz, kedves barátom; ha én most ezt az egész csokoládés kókot így egy gömbben a képedhez vágnám? – Mi volt ez? Revanche a diachilonflastrom-golyóért!”

Hahhahha!

Hanem aztán csak okosabb hasznát tudta venni a csokoládés kóknak. Atalantának kellett őt figyelmeztetni, hogy ne szedje ki mind a tányérjára a fölfújtat, mert azt a lánya is szereti. Azt észre se vette, hogy az asztalnál ül.

Ez a szó aztán kettévágta a kedvét, s elérzékenyíté. Könny szökött a szemébe. Talán nem is ettől a szótól, hanem attól a hevenyében bekapott csokoládés falattól, ami forró lévén, megégette a száját. Akkor aztán az egészet, amit magának kiszedett, oda akarta adni Czenczinek.

– Kedves leánykám, te! Drága gyermekem!Fogadd el tőlem. Úgysem adok már neked többet soha semmit.

Komédiázott! Szándéka volt mindenkivel komédiázni. Visszakomédiázni mindazokat, akik őtet annyi időn keresztül megkomédiázták.

És bámulatosan jól játszott. Kapott egy témát, amit egészen megértett, megszeretett. Mint ahogy vannak olyan rossz színészek, akikre rátalál egy szerep, s azt eljátsszák remekül; többet aztán nem tudnak, hanem ebben az egyben nagyszerűek.

Kornél báró a délesti órákat csupa érzékeny elbúcsúzási jelenetekre használta fel, Czenczi baroneszt a térdére ültette, és adott neki atyai tanácsokat. Hogyan viselje magát az életben? Mik a kötelességei egy serdülő hajadonnak? Idő jártával egy családanyának? Minden időben egy magas rangjáról soha meg nem feledkező úrhölgynek. Felszólította, hogy neki minden héten írjon levelet Döblingbe, és tudósítsa a kedves jó mama hogylétéről. Azután Diadém úrnak esett neki; annak elkezdett bölcs értekezéseket tartani, hogyan hozzon rendet a háztartásba, miféle hitelműveletekkel állítsa helyre a megzilált gazdasági viszonyokat, és hogy mindenekfelett azt a nagy és nemes hivatást, mely most már ezentúl az ő vállaira nehezülend, hogy egy családapjától megfosztott főúri nemzedéknek ezentúl ő leend a gondviselésadta feje, mily lelkiismerettel viselje.

– Hát te, angyalom, mindenem, földi mennyországom! Hogy kell tetőled majd örökre elválnom! Nem, azt nem engedem, hogy te is velem jőjj szomorú síromba. Odáig elkísér engemet Diadém barátom meg az orvosunk; neked itthon kell maradnod. A leányt anyjától megfosztani nem lehet. A fiatal leánynak mindig maga előtt kell látni a jó példát az édesanyában. Légy te ezentúl is gyermekeimnek anyja! Kerestesd fel azt a rossz fiút is, és mondd meg neki, hogy én megbocsátottam neki minden bűneit, amiket ellenem elkövetett. És most, még egyszer utoljára, jer velem ki a kertbe; hadd sétáljunk még egyszer karöltve a suttogó fák alatt, hadd emlékezzünk vissza a hajdani boldog időkre, amik örökre eltűntek.

Atalanta nem talált rá semmi okot, amiért azt a kívánságát megtagadja. Szép tavaszi idő volt (talán azóta sem volt több), ápril elején már szóltak a fülemülék; a telehold olyan szépen sütött, hogy az ember szinte azt hitte, hogy melegít. Lementek együtt sétálni a kertbe. Gyönyörű park terült el a kastély mellett, most ugyan már elhanyagolt állapotban; az utakat még az őszi falevél takarta; hanem azért minden körülmény meg volt, mely az idilli hangulatot felköltse az arra oly igen fogékony szívekben.

„Emlékezel-e erre? Emlékezel-e arra? Óh, azok boldog idők voltak!”

Ez andalgó visszaemlékezések közben eljutott a sétáló pár a tóhoz. Az is halastó volt valamikor; de biz abból a potykákat mind eladták mázsaszámra, mikor rájuk került a sor, s most nem lakik benne más, mint béka. Az is idilli állat. Hanem vadkacsák szoktak ellátogatni bele, s azoknak a kedvéért állított fel valaki a tóparton egy leskunyhót fenyőgallyakból. Valaha még hattyúi is voltak e tónak, benn a víz közepén áll cölöpökre rakva a hattyúház, csakhogy a hozzávezető gyaloghíd már elpusztult.

– Vajon nincsenek-e most is hattyúk a házikóban? – mondá Kornél.

– Nincsenek, kedvesem. Elrepültek, mert nem etette őket senki.

– A hattyú vándormadár; tavasszal vissza szokott jönni a régi helyére.

– Ha volnának, látnók őket.

– Ilyenkor költenek, s benn ülnek a házikóban. Nézzük meg.

– Látod, hogy a híd összedőlt.

– De itt egy csónak. Emlékezel rá, hányszor csónakáztunk együtt kettecskén e sima tó tükrén, amit éppen úgy ezüstözött meg a hold, ahogy most… (No, még utoljára poéta lesz Kornél báróból.) Úgyis utoljára csónakázom ebben az életben. Tedd meg a kedvemért. Én evezek, te kormányozol.

Mit meg ne tenne az ember egy kedves hitvestársért, akit holnap a bolondokházába akar becsukatni? Atalanta rá hagyta magát venni a kéjcsónakázásra.

– Aztán majd dalolni fogunk a vízen – mondá Kornél. Mit? Azt-e, hogy „Eljött az esti szellő, ringatva csolnakom”, tudod, az a szép barkarola a „Velencei nő”-ből, vagy azt, hogy „Hajlong sajkám, verdesi a hullám!”?

– Mind a kettőt.

– Te énekeld a discantot, én meg a basszust. (Kappanhangja volt, de ő azt hitte, hogy azzal basszust tud énekelni.)

– Az nagyon szép lesz.

Az evezőlapát csapkodta a hullámot, aztán egy pár semmiképpen egymással össze nem illő hang zavarta meg az est ünnepélyes csendjét, két külön melódiára énekelve ugyanazt a nótát, aminek utoljára is nagy nevetés lett a vége. A nevetés jó kedélyt árult el.

– Kormányozd a csónakot a hattyúházhoz, kedvesem.

Atalanta megtette a kívánságát.

Mikor közel értek, hogy be lehetett a házikóba látni, azt mondá Kornélnak

– No, látod, nincsenek benne a hattyúk.

– Én szeretnék egészen közel menni, hátha el vannak bújva.

– S azzal, amint a csónak orra a kunyhóhoz közelített, behúzta az egyik evezőt, s a kezével belekapaszkodott a kunyhó palánkjába. A palánk rozzant volt, a kezébe szakadt.

– Jézus Mária! – kiálta fel Kornél ijedten.

– No, mi történt? Megsértetted a kezedet a deszkával?

– Nem. Hanem a gyűrűm.

– Micsoda gyűrű?

– A pecsétnyomó gyűrűm beleesett a vízbe.

– Szent Isten.

– Én utána ugrom.

– Dehogy ugrol. Hisz nem tudsz úszni!

– Aztán pedig te sem tudsz.

– Én sem tudok.

– De nekem azt a gyűrűt minden áron vissza kell kapnom. Tudod, hogy az milyen nagy fontossággal bír rám nézve.

– Hát hiszen majd visszakapjuk, a tó vizét le lehet ereszteni, s ekkor a lecsapolt mederből kihalásszuk a gyűrűdet.

– De hátha addig elnyeli valami hal?

– Nincs itten hal.

– Vagy valami béka.

– Az meg nem él vele.

– De reggelig elsüllyedhet az iszapban, s nem akadunk rá.

– Hiszen tudod jól a helyet, ahol az ujjadról lecsúszott.

– Igen, itt az innenső cölöpnél mindjárt. Csak a hínár közé ne keveredett volna.

– Ott is rá fogunk találni reggel. Most már ne aggódjál miatta, vedd az evezőt; térjünk vissza a partra.

– Bárcsak le ne húztam volna soha a növendékujjamról! Hisz így is lehetett volna vele pecsételni visszakézzel.

– No, már megvan. Ezen ne lamentáljunk. Megkerül holnap. Légy egészen nyugodt.

Dehogy tudott Kornél nyugodt lenni. De e perctől fogva egészen elkeseredett kedélybe talált jönni. Mikor kiszálltak a partra, összefonta karjait, s úgy nézett vissza merően a tóra.

– Vajon nem a sors intése volt-e ez most, hogy én ezt a gyűrűt a tóba ejtettem? Tudod, királynőm! Mint ahogy a velencei dózsé szokta a Bucentoróról eljegyezni magának az Adriát egy gyűrűvel. Úgy én is tán eljegyeztem magamnak ezt a tavat.

– De mi a gutának jegyeznéd el te magadnak ezt a békalencsés posványt?

– Azért, hogy ott feküdjem a fenekén a sima kavicsok között – rebegé Kornél báró tragikus arckifejezéssel.

És Atalanta még most sem jött rá, hogy ez most őneki komédiát játszik! Ő, a rafinált művésznő rá hagyta magát szedetni egy ilyen improvizátor által.

Sietteté, hogy menjenek vissza a kastélyba.

Mikor a veranda lépcsőjén felhaladtak, Kornél báró még egy elegiakus kitörésre határozta el magát. Végignézett az elhagyott parkon. S aztán megrázta a fejét, s egyik kezével a homlokához kapott, a másikat a szívére nyomta:

– Nem jobb volna-e egy ilyen pillanatban azonnal meghalni?

Aztán lenézett onnan a szédítő magasból. (A veranda legalább is nyolc láb magas volt.)

– Ha én most innen leugranám. (Bizonyosan kificamítaná a lábát.)

Atalantának eszébe jutott, hogy ennél nagyon hamar megvan a kiugrás, s beráncigálta őt magával.

– Jöjj, kedvesem, jöjj be innen.

– Nem! Nem hagyhatom el ezt a helyet. Bevárom, hogy értem jöjjenek! Verjenek láncokra, úgy vigyenek el.

Atalanta komolyan vette a dolgot. Ez az ember még majd csupa merő bolondságból nem hagyja magát bolonddá felavatni.

– Jer teázni. Ma nem kávéztál ebéd után, pedig hozzá vagy szokva. Most pótold ki teával. A tavaszi est levegője hűs, még megárt az egészségednek.

– Oh, bár lehetnék halálos beteggé, hogy a te karjaid közt halhatnék meg. (Lehetetlen volt e szónál egymás karjaiba nem omlaniok.)

(És hogy nevettek azon mind a ketten! Kornél még jobban, mint Atalanta.)

Diadém úr lejött eléjök, s az ilyen okos, éles eszű férfiúnak egy szó, egy tekintet is elég, hogy átértse rögtön a helyzetet. Odahajolt Atalantához, s fülébe súgta, de olyan hangosan, hogy Kornél is meghallja.

– Koczurt elfogták Pesten. Minden kompromittáló iratot nála találtak. Most írja az ügynököm.

– Stt! Lassabban súgja ön! – inté Atalanta.

Késő volt már, megütötte ez már a fülét Kornélnak.

– Mit? Mit mondasz? Koczurt elfogták Pesten? – kiálta, s oly jól tudta adni az ijedséget, hogy Diadémot is rászedte vele.

– Nem! Nem! – mondá a bankár. – Én nem beszéltem Koczurról.

– De igen, igen! Én jól hallottam. Mindennek vége van. (Még reszketni is tudott, s a fogait összevacogtatta.) Pedig hisz a zsebében volt Koczur levele, amiben azt tudatja, hogy jó helyen van, s nincs nála semmi ok, amiért elfogják, s nincs nála semmi irat, amivel valakit bajba keverjen.

– Hogy tud ön ilyen vigyázatlan lenni! – förmedt látszólagos haraggal Atalanta Diadém úrra. – Tudja, hogy ő milyen ideges!

– Szegény Kornél. – No, ne aggódjék ön azért! Elég időnk van az intézkedésre.

– Igen! Csak a gyűrűm bele ne ejtettem volna a vízbe!

– Reggelre le lesz csapolva a tó, s megkerül a gyűrű. Most jerünk teázni, ön meghűtötte magát, átfázott, reszket. Legjobb lenne, ha lefeküdnék. Én odaviszem önnek a teáját a szobájába.

– De hátha az éjjel értem jönnek? – rebegé Kornél.

– Arról én felelek – mondá Diadém úr –, hogy ma nem fogja önt háborgatni senki. Légy nyugton, kedves barátom.

Nem vették észre, hogy Kornél maga is ott van már a színpadon, s a színfalak közé lát; megtudta már, hogy mivel csinálják a villámlást és mennydörgést.

Lefektették az árvát.

Atalanta maga vitte be aztán az ágyában didergőnek a jól megrumozott teát, s azt belediktálta az utolsó cseppig, amiért az nagyon háladatos szemeket vetett a feleségére, s megcsókolta neki a kezét, magában mondva: „Szervusz mamzell Muskátlinek!”.

– És most mondjunk el együtt egy imádságot.

Még ez a színjátszás is kellett.

A férj és nő egymáséba kulcsolták kezeiket, s úgy rebegték végig az Úr imáját. Annál a szónál, hogy „szabadíts meg a gonosztól”, egymásra gondoltak. Amen!

Vajon lesz-e sikere az imádságuknak?

– Most már nyugodjál csendesen, angyalom – szólt Atalanta, megcsókolva Kornél ajkait, s maga sietett az ablakredőnyöket lezárni, s az ágyfüggönyöket összehúzni. – Nem háborgat senki.

Alig távozott el az ifjasszony, Kornél felkelt az ágyból, felöltözött egészen, s a csizmáit a kezébe fogva, hogy léptei alatt ne csikorogjanak, mezítláb szökött ki a hátulsó ajtón a kastélyból.

Megjövendölte ezt neki egy bölcs férfi régen, hogy „Mezítláb fogja ön elhagyni ősei kastélyát valamikor!”. Csakhogy erre a jóslatra ő most nem gondolt, mert nem azzal a szándékkal szökött ki a lakából, hogy oda többet vissza ne térjen, hanem ellenkezőleg, hogy másvalakit abból örökre kiűzzön.

Nagyon tetszett neki az az egész vígjáték-terv, aminek kidolgozását Koczur az ő talentumára bízta.

Arra a gyűrűre múlhatatlanul szüksége van Atalantának és Diadémnak. Olyan írást, amilyen Kornélé, akárki tud csinálni, de a gyűrűt nem lehet utánozni, mert azon a sok százados használat miatt annyi kopás, karcolás van, hogy azt vésnök utána nem tudja csinálni. Ha tehát ez a gyűrű a tó vizébe esett, Atalanta szeme lattára, ez a nő nem fog reggelig várakozni, amíg a tavat lecsapolják, nem fogja ezt a gyűrűt többé Kornél rendelkezésére bízni, s kockáztatni azt, hogy hátha meggondolja magát, s azt mondja: „Én bizony nem pecsételem meg azt az írást, egyiket sem, én nem megyek Döblingbe bolondnak, itt künn maradok okos embernek!”. Atalanta, aki valaha Loreley kisasszony is volt, előveszi még az éjjel vízitündéri tudományát; s a szép fényes holdvilágnál megkeresi a víz fenekén a leejtett gyűrűt.

Ennek a tündéri produkciónak kell hogy tanúja legyen Kornél.

Akkor aztán meg fog győződni felőle, hogy Atalanta vízbe ugrása, tetszhalála, életre térése, ami az ő egész élete pályáját összezilálta, mind betanult művészi alakoskodás volt. Ezért akkor nagy belépti díjat fizettettek ővele. Hátha a másodszori előadásnál vissza lehetne kapni az entrée-t?

Sietett, hogy el ne késsék az érdekes előadás elejéről. A parkban nem jár már ilyenkor senki.

Koczur csak a vázlatot közölte vele a bohózathoz; őneki még saját ötletei is támadtak a kivitel közben.

A tóparthoz érve, még azt a furfangot is kigondolta, hogy a pálcatőrével kifúrta a csónak fenekét; hadd teljen meg egészen vízzel. Legyen kénytelen a vízitündér mindjárt a partnál elkezdeni az úszást.

Mikor azzal készen volt, akkor elrejtőzött a vadászles-kalyibába. Annak a fenyőág falain keresztül mindenfelé ki lehet látni szépen. Az ember láthatja a közelben a holdvilág aranyozta tavat, távolban a rengeteg nagy kastélyt, melynek most tömérdek ablakai közül csak kettő van kivilágítva az első emeleten. Azok Atalanta hálószobájának ablakai. – Rövid idő múltán ez a két ablak elsötétül, s azután a két szögletablak világosodik meg. Az meg ott Diadém úr lakása. – Ez is jól van. – Az egyik ablakot kinyitja valaki, s látni az éj homályában, hogy szivarra gyújt. Ez a páholyközönség. Onnan is nézik hát az előadást.

Soká kezdődik ez! – A földszinti közönség ott a leskunyhóban már kezd türelmetlen lenni. Ámbár az ügyes clownok, az utánozhatatlan szellemdús kecskebékák minden művészetüket előveszik, hogy a hosszú időközt a „diva” megjelenéseig gimnasztikai produkcióikkal kitöltsék.

Hátha felsülés lesz belőle?

Az pedig nagyon könnyen meglehet.

Ugyan már minek ugranék bele ilyenkor éjszaka a hideg vízbe Atalanta, mikor holnap reggel egy gereblyével is kihalászhatja az ő gyűrűjét.

A várakozás kellemetlenségeit nevelte még az, hogy a hűs tavaszi éjszakában fázott az ember. Kornél ezt a hideg tólevegőnek tulajdonítá, de meglehet, hogy az állati ösztönnek is volt benne valami része. Meglehet, hogy ez a lúdbőrző test aggódott valamin, amire a káprázatok közt élő lélek nem gondolt. Meglehet, hogy annak volt valami sejtelme arról a veszedelemről, amibe őt most idehozták. Hátha az a mesebeli tündér, aki egy időben sámsoni alakokat vert a földhöz, s vadállatokat fékezett meg puszta kézzel, ha megtudja, hogy rálestek, felcsúfolták, dühbe jön, és bosszút áll a leskelődőn. Hiszen annak csak játék lesz ezt nyalábra kapni, beledobni a vízbe, sőt, ha igaz, amit Loreleyről írt a cimbora, leviheti őt magával a tó fenekére, s ott tarthatja három percig, az pedig rá nézve halál lesz.

Hanem a lúdbőrző irha gondolatjai nem hatottak le a bolondos szívig, s azt csak a tréfa rendkívülisége csiklandozta. Kornélnak volt gondja magával hozni a rumospalackot, s azt hitte, hogy ha abból szorgalmasan kortyogat, attól elmúlik a fázása. – El is múlt. Aztán meg az is egyik sajátsága a hóbortosnak, hogy az Herkulesnek képzeli magát, azt hiszi hogy dobálózni tud az emberekkel. Ez az előleges félelmet nem ismeri, csak a páni rémület lepi meg, mikor már a veszély előtte áll. Aztán meg az a tudat, hogy ő az „úr”, amaz meg az „asszony”! Ő a hatalom bizományosa, ez meg a gyengeségé. A férj az úr és a bíró, az asszony a vádlott és elítélt! És mindenekfölött az egyik egy Apátváry Opatovszky Kornél báró, a másik meg egy mamzell Muskatlinek, egy cseh muzsikus szeméten szedett porontya! – Kit illet itt a félelem? Az útféli száraz haraszt zörögni kezd.

Mégis igaz hát!

Ott közelít valaki a széles út felől, melynek perspektívájában a kastély látszik. Fekete burnusz takarja a termetét, a csuklya a fejére húzva. Azért rá lehet ismerni a járásáról, az a csípőin ringó termet minden burok alatt elárulja magát.

Ő van itt!

Odasiet a csónakhoz. Mozdulatán látszik a bosszús meglepetés, mikor észreveszi, hogy a csónak tele van vízzel. Ezalatt a fekete burok alatt éppen olyan, mint azok a boszorkányok otthon – a „Szerelmes ördög”-ben.

Ugyan mit forral most magában, hogy úgy lehúzza a fejét, leguggolva a földre, s a fekete burkony szárnyait maga elé húzza? Valami tűz lobbanik fel, s egyszerre csak egy égő fáklyát tart kezében. Éppen úgy, mint azok a pokolbeli fekete tündérek, akik „Uriellát” körültáncolják, vagy éppen maga „Uriella”. A fáklyát aztán megcsóválja, és messzire behajítja a tóba, egész a hattyúkalyibáig.

De az is megint valami ördöngös fáklya lehet, mert nem alszik el azzal, hogy a vízbe elmerül, újra felveti magát magasra, fityfirékelve a sziporkákat, s aztán ott úszik a víz színén tovább, bevilágítva maga alatt a víz fenekét.

Hát a fekete rémalak mit csinál?

Odalép a leomlott híd megmaradt dobogójára, olyan közel a vadászles-kalyibához, hogy az ott leskelődő a sietéstől felszított heves lélegzetvételét hallja.

Aztán egyszerre leveti magáról a burnuszt, éppen úgy, mint abban a balettben, s ott áll egyfelől a holdsugártól, másfelől a fáklyatűztől megvilágítva, ahogy Uriella szokott állni, baletthez öltözötten. Csak a vékony patyolat éji öltöny van rajta.

Onnan egy ugrással beszökik a vízbe. Kornél lélegzetét visszafojtva néz utána.

Úgy úszik, mint egy hableány. Vállai és fél keble kiállnak a vízből, alig mozdítja a karjait, azért mégis sebesen halad.

Mikor odaér a hattyúházhoz, akkor egyszerre alámerül; de vele együtt a fáklya is. Ez a pokoli szövétnek még a víz alatt sem alszik el. Azt kezébe ragadja a nyelénél fogva, s leviszi a vízfenékre. A fáklya most bevilágítja az egész víztömeget, s a partról bámuló előtt egy csodavilág elevenül meg, – mely felcsúfolja a hagymázok minden álomlátását. A fáklya előtt elevickélő békák, kígyók, vízibogarak óriásivá nagyított árnyképei az özönvíz előtti Saurusok világát mímelik eléje. A tófenék növényei egyenesen álló erdőt képeznek, a víz színéig emelkedve, s ez emberölő bozótban, amilyen halála szokott lenni a leggyakorlottabb úszónak is, ha belekeveredett, jár lobogó fáklyával a kezében egy zöld fényű alak. Arca, öltönye, minden tagja zöld, mint a tengeri isteneké, csak a haja fekete. Két szeme, mint két karbunkulus világít a fáklyafénytől. Nyitva tudja azokat tartani. Nem fél.

Háttal úszó rákok kapkodnak oda gömbölyű karjaihoz, odacsődülve a tűzfényre, a pióca kacskaringós evickeléssel rajozza körül, százlábú úszószalagok tekergőznek körüle, s lábai elől lomha teknősbékák menekülnek az iszapból. – Nem fél.

Lehajol keresgélve –, mint ahogy az eprészlyánka keresi a szamócát a fű között, úgy keresgél ő a maga drágasága után a zöldrojtos, úszószakállas, serteborzas vízfenéki bozótban. A szemei olyan mereven néznek, mint a halé: alig pislant egyet.

Ezernyi bámulója van. Azok a homályvédte lények, amik soha napvilágra nem kerülnek. Egy egész hidegvérű állatország. A holt tavak népsége. A fáklyafény körítette aureoléban hemzseg zsibongó rajzatuk. Majd a szemeit verik ki. A hínár, a lócsagaz belekapaszkodnak lábszáraiba. A nyugalmából fölvert ezüstcsillámú vízikígyó menedékének nézi patyolatruhája redőit, s közéjük furakodik. A nézősereg között egy melegvérű állat is van, a férj, az úr, aki a fűzfabokrok közé előlopózva, bámul alá a vízfenékbe.

Hosszú percek múltak el. A búvárnő odaalant úgy jár-kel a nem emberi lények számára teremtett világban, mint aki egészen otthon van abban.

A férj, az úr, a bolond – pedig idekinn tanácsot ül magával. Mit fog tenni, ha a nő előkerül a tófenékről?

Az első percben azt főzi ki, hogy amint a nő kijön, büszkén eléje lép, s sértett kevélységgel veti majd szemére: „Loreley, Ön engem megcsalt! Ön tud úszni! Ön tud a víz fenekén élve maradni. Én önt megismertem”.

Amint a másik perc múlik, bántott önérzete kegyetlen gúnyra ösztönzi.

Kacagva fogadja majd a vízből kilépőt: „Hahaha! Mamzell Muskatlinek! Hát hogy tetszett a hideg fürdő?”.

Ki fogja őt csúfolni, és el fogja beszélni az egész világnak, hogy milyen bolonddá tették egymást ők ketten.

Amint aztán a harmadik perc is elkövetkezik, s az a rendkívüli nő még akkor sem találja szükségesnek, hogy fölvesse magát a víz színére, újra lélegzetet venni az Isten levegőjéből; még a harmadik percet is ki tudja húzni a víz alatt, pedig nem kényszeríti rá senki, akkor a düh fölforralja Kornél egész agyvelejét! Nem válogatja, mit fog neki majd mondani. De levág egy szívós fűzfavesszőt onnan a rekettyésből. Beszéljen az vele. Amint ki fog lépni a partra, azon vizesen, testhez csapzott köntösében, úgy fog igazán jólesni neki, keresztben, hosszában; ezzel a fűzfasuhogóval, végig a hosszú úton, aztán ki a kerítésen kívül, amíg a fűzfavessző el nem nyüvik rajta!

A harmadik perc vége felé megtalálta a vízitündér, amit keresett. A fölvillanó öröm az arcán jelezte, hogy reáakadt. Lehajolt érte, fölhúzta az ujjára.

Aztán lefelé fordította a fáklyát, s beledugta az iszapba, eloltotta azt. Perc múlva ismét fönn a víz színén lebegett tündéri alakja, félkebléig kiemelkedve a tó tükréből. A hold egészen szembevilágította arcát, olyan volt, mint egy igazi sellő.

Kikapott a partra. Ott megállt, arcát hátravetve, s szétbomlott hosszú haját fölemelt kezével összefonva és kifacsarva, s aztán ismét koronába csavarta a fején.

Még egyszer olyan szép volt!

Mint egyszer … akkor … valaha …

És ennél a látványnál az jutott eszébe Kornélnak, hogy – nem szemrehányást tenni, – nem kikacagni, – nem vérig korbácsolni; – hanem hogy odarohanjon hozzája, és lábai elé boruljon, és átölelje a térdeit: „Imádlak! Istennőm vagy! Teremts meg vagy semmisíts meg! Tied vagyok! Azt mondtad: vagy uram légy! vagy bolondom légy! Voltam már urad, leszek még bolondod, csakhogy a tied maradhassak!”.

Hanem amint a haját fölcsavarta a fejére a szép nereida, az első mozdulatja az volt, hogy a megtalált gyűrűt, amit az ujjára fölhúzott, a tele hold világa felé fordítva, megtekintse.

Ehh! Hogy változott egyszerre át az Anadyomene-arc Megaera-fővé! Meglátta, hogy az nem az a gyűrű; nincs rajta címer! Lábával dühösen dobbantott, és két öklével szétcsapott maga előtt.

A bosszúálló valkür ábrándképe lehet csak ilyen ádáz, mikor fehér paripáját a holtak mezején korbácsolva száguldtatja végig.

– A bolond! – ordíta, két öklével ütve a halántékait. – A bolond!

S oly szívdermesztő volt a tekintete, hogy a vadászgóréban leskelődőnek egyszerre porba esett minden gondolatja, szemrehányás, gúnyszó, korbácsütés, meghódolás! minden élő eszme, csak a néma elzsibbadás vett minden tagjain erőt. És ha páncélvért fedte volna is tagjait, és kard, pajzs lett is volna két kezében, mozdulni nem volt képes e meztelen nő előtt, aki ily bősz tekintetet vet maga körül.

– A bolond! – ordíta az még egyszer kitörő, felcsattanó hangon. S azzal nekikezdett a futásnak. Félmeztelen, még a burnuszát is ott feledve, rohant vissza, oly szilajon, mint valamikor ősdruszája, a férfiölő Atalanta, a kastély felé.

Jól jártál vele, bolond, hogy ott nem fekszel most az ágyadban, mert ha ez ott kap most; ez téged megfojt, összezúz, szerteszéttép!

És mármost fuss innen, ahogy a lábaid bírnak!

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem