Hátha két halott összekerül?
Hátha két halott összekerül?
Mikor Opatovszky Kornél báró késő éjjel Rokomozernek az egylovas gyékényes szekerén elhagyta őseinek birtokát, olyan egyedül maradt a világban, mint aki a hajótörésből úszott ki egy ismeretlen partra. Nem volt senkije, semmije.
Rokomozer, aki sejtette, hogy mi történhetett a kastélyban, elmondogatott neki egyet-mást, amit megtudott a báró elszökött fia felől, hogy az most Illavaynál van, s hogy ott milyen jól bánnak vele. Azt gondolta a szatócs, hogy ezzel majd kedvet csinál a bárónak, hogy ő is odamenjen a nagybátyjához, ami a legokosabb elhatározás lett volna az ő részéről; hanem ezzel éppen az ellenkező hatást idézte elő. A báró csak hallgatta csendesen, hogy milyen jó nevelést adnak Illavayék az ő felfogott magzatjának, akár csak a saját gyermekük volna. A fiú egész nap a könyveket bújja, tanul, ír, rajzol, dolgozik, tollal, cirkalommal, líniával, mappákat is készít – egyszer csak közbekiáltott aztán:
– Úgy kell a gazembernek!
Mert Kornél báró meggyőződése szerint, alig lehetne egy gonosztevőre nézve, aki a bölcsőtől elkezdve tizennégy hosszú esztendőn keresztül folytonosan naponkinti apagyilkosságot követett el, az egész kriminálkódexben súlyosabb büntetést kitalálni annál, hogy el legyen ítélve naphosszant könyveket bújni, tanulni, írni, rajzolni, mappákat csinálni! Dehogy menne olyan helyre, ahol ilyen kínzószerszámokkal gyötrik az embert. Inkább egy egész kétemeletes bolondokházába, tele őrültekkel, mint „egy” okos emberrel egy házban.
Aztán valami főtt a fejében. – Egy saját eszme. – Abba úgy bele volt szerelmesedve, mint a majom a fiába. Őrizte, féltette, nehogy kiszaladjon a száján. Sejtette jól, hogy ha ő ezt csak egy félig-meddig helyes eszű embernek elmondaná, az bizonyosan lebeszélné róla, – hát még ha Illavaynak előadná. Pedig ez előtt az ember előtt nem maradhatna vele titokban. Ennek az embernek embervallató szemei kicsalnák azt a rejtekhelyeiből. – Egyre azt a tervet komponálta, illusztrálta, variálta, részletezte, szakaszozta meg rekapitulálta.
Ezt már nem hagyja kiverni a fejéből.
Az egylovas szekér zötyögve barázdol kacskaringós útjában a kátyúkkal elállt úton végig a bolondságokat kikeltő telehold fényénél.
A pozsonyi bezárt ház halottja szokott reggeli sétáját végezte a kertben.
Ez a kert nem tudja azt, hogy mi a tavasz. Az ő virágai nem bújnak ki a napsugártól a föld alól, az ő fái nem hajtanak új levelet, nagyon jók a régiek is, tartják a színüket.
Csak azok a kis vörösfekete, tarka bogarak, amik kora tavasszal előjönnek a föld alól, merészkednek jelenteni, hogy kezdődik egy új évforduló a világban. Jaj nekik, ha a sétáló halott útjába kerülnek!
Odabenn a szobáiban ugyanaz a világ van, ami lenni szokott, emberhangtalan méla csend, a gépmadár szomorú negyedórai csicsergése, hideg ételek az egyik asztalon, felbontatlan levelek a másikon.
A halottnak van foglalatossága, amivel napját betölti. Olvasmány, munka. De minő olvasmány. Csupa matematikai könyveket tanulmányoz. Még férfinak is rideg mulatság, hát még nőnek? Keresni azt az ismeretlent, akinek neve X, és kutatni az érdekes görög Π rejtélyeit.
Magasabb egyenletek, logaritmusok, infinitézimál kalkulusok, csillagászszámítás, gyökkeresés, mértani ábrák! Megölő a fantáziának és a poézisnak. Ez az ő mindennapi tanulmánya. Prelegálhatna belőle, akár egy professzor. A számtan, a mértan a gondolatok jegec világa. – Ezek közt érzi magát otthon.
Nála még az évszakok sem tesznek különbséget. Nyáron nincs melegebb a szobáiban, mint télen, s a kandallóban mindig ég a tűz; egy kombinált széntartó önmozgó gépezetével félóránkint ráönti a szenet az izzó parázsra, ha senki nem néz is utána.
Csak minden hónapban egyszer szokták egypár órára kioltani a tüzet a kandallókban; ilyenkor a füstfaragó járja sorba a kürtőket, a kormot letisztítani.
Ennek a kaparása, söprése az egyetlen profánus hang, ami a szobákba lehatol.
Az érdekes halott ugyan ezt a hangot sem hallja vagy nem ügyel rá, mert egész lelkét elfoglalja az „érintőkből és conjugált háromszögből meghatározott kúpszelet nemének eldöntése” Möbius nyomán, s mikor az ember előtt ez az olvasmány áll.
(4) .. .. .. (240) = 0,(340) = 0.
(24, c) .. (240) = 0,(134) (230) + (234) (136) = 0.
(34, b) .. (340) = 0,(124) (230) + (234) (120) = 0.
(b, c) .. (124) (230) + (234)(120) = 0,(134) (130) + (234) (130)
S ennek a megészlelésétől függ annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az illető kúpszelet hiperbola-e, vagy ellipszis, hát akkor könnyen megtörténhetik rajta az az eset, hogy csak azon veszi észre magát, mikor megszólal valaki a háta mögött, s jó reggelt kíván.
Ezen aztán először elbámul, ki beszél idelenn a halottak országában. Azután felindul, hogy mer élő teremtés ide bejönni.
– Végtére megretten; a hívatlan látogató, az a bizonyos fekete alak, akivel Mikulás napján a gyermekeket szokták ijesztgetni; a kéményseprő.
Ajka nyitva maradt a zsibbasztó rémülettől.
– Ne kiáltson ön, madame – suttogja tompa hangon a fekete, szurtos alak, tiltó mozdulatra emeli fel kezét.
Hiszen úgysem kiált az, a halottak nagyon csendesen szoktak beszélni.
– Mit akar ön? – kérdi a hölgy, hidegvért színlelve. – Mért tört be hozzám? Pénzt akar kapni? Nem szükség erőszakoskodnia. Itt vannak a wertheimszekrényem kulcsai. Abban áll a készpénzem. Nyissa föl; – amit bankjegyekben, aranyban, ezüstben talál ott, elviheti. A takarékpénztári könyveket ne bántsa, mert azokkal bajba keveri magát. Tessék a kulcscsomag.
A grófnő elég nyugodt hangon tudott beszélni. Gondolt ő arra, mikor ezt a házat örök temetőjeül berendezte, hogy őrá itt egyszer valami tolvaj is rátörhet, s minthogy cselédet nem tűr a közelében, senki sem fogja megvédeni. Evégett azt az oltalmi stratagémát találta ki, hogy készíttetett Bécsben egy tökéletes vasfalakból alkotott fülkét, aminek a hátulját a wertheimszekrény képezte. Mikor aztán ennek a szekrénynek a belső trezorajtaját felnyitotta valaki, akkor egy furfangos gépezet egyszerre lebocsátott egy csapóajtót a fülke elé, s a benn levő a vaskalitkában meg volt fogva, s onnan csak egy vasrácson keresztül beszélhetett ki, ami elég sűrű volt arra, hogy ha fegyver van nála, ki ne lőhessen rajta. Ide szándékozott beküldeni Pálma grófnő a kellemetlen látogatót.
Hanem a kéményseprő nem vette el tőle a kulcsokat. Ahelyett megragadta a grófnő kezét, s azt dörmögé a fülébe:
– Én vagyok Opatovszky Kornél!
Ez arcot, e szemeket látta már egyszer Pálma grófnő. Akkor, mikor a vőlegénye azt mondta neki: Akarja ön, hogy leugrassak lovastól együtt innen a meredek bástyafokról? Most még ezen fölül be is volt kormozva ez arc; ahogy kéményseprőknél szokott az lenni, akiknek kiváltságuk van fényes nappal álarccal sétálni az utcán.
A helyzet semmit sem javult azáltal, hogy Pálma kiszabadítá a kezét a férfi markából, mert arra az letérdelt lábai elé, s most aztán átölelte a térdeit, s úgy tekintett fel hozzá, s az még rettenetesebb tekintet volt.
– Én önt imádom! Ezt jöttem önnek megmondani.
Pálma megijedt valamitől. De nem attól, ami más nőt az ájulással kerülgetett volna; hogy most itt egyedül van egy minden emberi lénytől távoleső szobában bezárva egy betörő férfi kezei közt, – akire nézve a legszelídebb mentség az, hogy őrült. – Nem. Ő nem ettől ijedt meg. Hiszen Opatovszky Kornél nem oroszlán, s ő nem tartozik a bárányok fajához. Neki is van két ökle, tíz körme, s ha amannak van őrültsége, neki meg van hidegvére. Ha viaskodásra kerül a sor, Rozgonyi Cicelle unokája megfelel magáért! Hanem azon rémült meg, hogy ha ez az eszeveszett látogatás valami olyan zajjal fog végződni, ami a külvilágba kihat, akkor az ő egész mostanáig fenntartott túlvilági uradalma egyszerre szétomlik. Nem lehet játszani többé a halott szerepét. Embereket kell maga elé bocsátania. Kérdésekre felelnie, megvallani, hogy él, és mi a neve, és a jövendőre nézve lemondani a magányról, társalgót, cselédet ott tűrni maga körül: holott eddig egy ölebet sem akart a szobájában tartani. Neki is megvolt a maga boldogsága, azt féltette, attól ijedt meg, hogy ezt elveszik tőle, hogy sírjából kiráncigálják a napvilágra. Ezt a sírboltot féltette!
Az volt az első eszméje, hogy ezt az őrült embert szép szóval rávegye, hogy ugyanazon az úton hagyja el a szobáját, amelyen észrevétlenül idejött. – Szépen kell vele beszélni.
– Álljon fel, uram! – szólt az előtte térdepelőhöz csendesen. – S magyarázza meg különös látogatásának okát.
Erre a nyugodt hangra egyszerre talpra ugrott Kornél, s az arca sajátszerű vigyorgásra torzult.
– Ugyebár különös látogatás, nemde, grófnő? Önmaga az okai. Az ajtón keresztül nem bocsát magához élő embert; én megvesztegettem a kéményseprőt, hogy adja át egy órára a páncélját, s e lovagkosztümben sikerült az ön színe elé kerülnöm. Nem hiszem, hogy ezt előttem próbálta volna valaki.
– S mi oka volt önnek arra, uram, hogy magát egy ilyen lángészcsínyre elszánja?
– Ön lángészcsínynek nevezi ezt grófnő? Ön tehát nem haragszik érte? Ön nem dobat ki? Nem karmolja ki a szememet?
E kérdés után Kornél hevesen csókolt kezet a grófnőnek, fekete foltot hagyva a fehér bársonyon a kormos orra hegyével, és Pálma nem törülte le onnan a koromcsóknyomot.
– Üljön le ön. Ide a karszékbe.
– Haha! Ez a kormos irhabőr sem ült még damaszt karszékben soha – szólt nevetve Kornél, amint a kínált helyre levetette magát. Pálma grófnő egész nyugodtan foglalt vele helyet szemközt a pamlagon.
– Tehát lépjünk mindjárt in medias res, grófnő! Ugyebár akörül forog a kérdés, hogy vajon az én apám egyetlen fia, báró Opatovszky Kornél csakugyan őrült, bolond ember-e, vagy pedig egy okos és helyes eszű egyéniség?
– S ezt itt ezen a helyen akarja ön megtudni?
– Itt! Ezen a helyen. És ebben a jelmezben. De nemcsak magam akarom ezt megtudni, de az egész világgal tudatni, még pedig oly eklatáns módon, hogy afelől senkinek semmiféle kételye fenn ne maradhasson, amire minden ember vagy azt mondja, hogy „Ez az Opatovszky csakugyan egy kötözni való bolond, tébolydába való!”, vagy pedig azt, hogy „No lám, ez az Opatovszky megtalálta valahára a jobbik eszét!”. Ilyesmit akarok tenni.
– S mennyiben szolgálhatok én médiumul ennek a kényes kérdésnek az eldöntésére?
– Ön határoz ebben egyesegyedül, grófnő. Senki más, mint Temetvényi Pálma grófnő. Ön emlékezni fog rá, hogy volt egy idő, amikor Temetvényi Pálma grófnő az én jegyesem volt.
– Ismertem azt a hölgyet. Úgy tudom, hogy régen meghalt, és el is temették.
– Óh, én tudom azt, hiszen én voltam a gyilkosa! Oh, mennyi lelkimardosást kellett nekem ezért kiállanom! Ha ön az én keblembe láthatna! Ez a fehér arc üldözött éjjeli álmaimban, mint kísértet!
– Nagyon hízelgő rám nézve ez az öntudatlan vendégszereplése képmásomnak.
Opatovszky csak most vette észre, hogy megfordított bókot talált mondani a grófnőnek. Azért is abbahagyta azt a fáradsagot, hogy elérzékenyülése tanújelével, szemeiből alápergő könnyeivel még jobban elmázolja az arcán a kormot, s fordított a beszéd hangulatán, hízelkedésre fogta.
– Óh nem! Nem így mondtam. Ön nagyon szép most is, grófnő, Isten úgyse, egészen elbájoló. Sokkal szebb, mint ezelőtt tizennégy évvel volt, pedig akkor is nagyon szép volt.
Pálma kezdett hátrább húzódni a nyugtalanító ömledezés elől. A rávillogó szemekben bizonyos neme az éhségnek volt kifejezve, ami olyanformát mond, hogy „szeretnék beléd harapni”.
Kornél vette észre Pálma tekintetéből, hogy elsiette magát. Ezt később kellett volna elmondani. Visszatért az előbbi búsméla hangulatba.
– Eléggé meglakoltam én ezért az esztelen ballépésemért, grófnő, higgye el. A purgatórium valóságos Mahomed paradicsoma ahhoz képest, amit én kiálltam tizennégy esztendő alatt. Azért volt az, hogy beszaladgáltam az egész világot, mert otthon nem volt maradásom. De hisz ön ezt mind nagyon jól tudja.
– Én? – szólt közbe elbámulva Pálma grófnő.
– Van nekünk egy közös jó barátunk, egy nemes lelkű nagy ember. No, ugyebár, nem szükség a nevét kimondanom ön előtt, grófnő?
Pálma összehúzta a szemöldeit, s néma fejbólintással inte, hogy ért belőle valamit.
– Ez a nemes lelkű férfi mindenkor értesíté önt afelől, hogy minő viszontagságokon megy keresztül az az ember, aki önt, a gyémántot felcserélte – egy békasóért.
– Báró úr! Énnekem nem okoz vele kellemes érzést, ha ily kifejezéseket használ – a felesége iránt.
– Feleségem? Semmi feleségem! Hát azt hiszi ön, hogy az a bizonyos némber Donna Atalanta Di Pelargonio márkinő? Az ám! Egy cseh muzsikusnak a leánya, mamzell Muskatlinek Hanna vagy Panna, vagy Libussa, vagy nem tudom én, hogy mi a keresztneve. Engem lúddá tettek, rászedtek. Komédia volt az egész. Azelőtt Loreley név alatt produkálta magát a cirkuszban, s három percig el tudott sétálni lélegzetvétel nélkül egy üvegkádban a publikum előtt. S ezt én mind csak most tudtam meg, tizennégy esztendő múlva. Egyetlen igaz barátom, Koczur fedezte fel előttem (az is gazember volt, hogy akkor meg nem mondta, mikor még nem kerültem a hálójukba!). De én magam a saját szemeimmel is meggyőződtem felőle. Majd mindjárt el is mondom én az egész történetet a grófnőnek. De hogy is kezdjek hozzá? Úgy? Igen. A feleségem, azaz hogy nem a feleségem, hanem egy kalandornő, mamzell Muskatlinek engemet először is tökéletesen kirabolt; – azután pedig megajándékozott.
– Hogyan? Kirabolta és megajándékozta.
– No igen, kirabolt minden vagyonomból és amellett megajándékozott; nem mondom, hogy két tökéletes szarvasaganccsal, mert tudom, hogy ezzel a grófnő szemérmetes kedélyét megsérteném, de igenis megajándékozott két istentől elrugaszkodott, vásott poronttyal, akiknek az egyike fiú, a másika leány; de akik azért vetekednek egymással mindenféle emberfölötti gonosztettekkel.
– Ön túl szigorú gyermekei iránt. Talán inkább az eltévesztett nevelés okozta a vásottságot.
Kornél báró egyetértően hunyorgatott. Jó nyomon volt már.
– Igen, igen. Ez volt a főok. Elhanyagolt nevelés. Hisz a grófnő nagyon jól van értesülve efelől. Tudom én!
– Én vagyok jól értesülve? – kérdé Pálma elbámulva.
– Stt! Ez titok. A mi közös titkunk. Ön egy angyal. Még az angyaloknál is jobb teremtés. Ön félrevonulva az egész világtól, még akkor sem szűnt meg áldást terjeszteni azok fölé, akik önt oly keserűen megbántották.
– Nem értem önt.
– Ön nagylelkű. Ön el akarja titkolni jótetteit. Hisz ez is az ön jellemvonása. Ön nagyobb szellem a zsidók Jehovájánal. Ön nem azt mondta: megbüntetem az apák álnokságait a fiakban, ön az apa bűneiért jótéteményekkel halmozta el annak gyermekeit. Ha valaha imádtam volna a Jehovát, most detronizálnám, s önt ültetném a helyébe.
Pálma egyik ellentétes kedélyállapotból a másikba esett. Ez az ember hol megrémíté, hol nevetésre ingerelte, közbe-közbe megharagítva és sajnálatra költve.
– Miattam meg ne fossza ön az oltárt az istenektől, mert én valóban nem tudok semmit e nekem tulajdonított nagylelkűségről.
– Grófnő! Komolyan szóljunk. Most már nagyon komolyan kérem. E kérdés körül forog meg minden. Az én életemről van szó. Többről az életemnél. Elevenen eltemettetésemről. Tudja ön, hogy mit akart velem tenni az az asszony? – Nem asszony; csak mamzell! – Be akart csukatni a bolondokházába. Elhiszi ön, hogy kitelik tőle ilyesmi?
– Elhiszem!
– De az okát nem találja ki, grófnő. Semmi regényes indok. Csupa vastag önérdek. Azt akarta, hogy magam ismerjem el magamról, hogy bolond vagyok, írjam meg az elismervényt, pecsételjem le a gyűrűmmel, ami nélkül az aláírásom nem hiteles, hogy ő aztán ezzel fölvehesse azt az összeget, amit az apám hitbizományban letett arra az esetre, ha én egyszer a bolondokházába kívánok saját magam jószántából fölvétetni. Hát lehet valakinek ilyen képtelenséget kigondolni? Hiszen ha már valaki elismeri magáról, hogy bolond, akkor eo ipso nem bolond, ha pedig valósággal bolond, akkor nincs az az emberi hatalom, ami őt rábírhassa, hogy ezt elismerje, leírja, aláírja, megpecsételje, s maga odamenjen a Lunatic-Asyl kapujára bezörgetni: „Eresszenek be, kérem szépen, én bolond vagyok, be akarom magamat csukatni”. Hol itt a logika, hol itt a pszichológia?
Pálma valóban nem tudta ezeknek egyikét sem föltalálni.
– És mégis, csak egy hajszálon múlt, hogy az a furfangos némber be nem font ezzel a cselszövénnyel. Az írást már elkészítettem. De nem adtam a kezébe. Itt van a zsebemben. El tudja ön olvasni az én írásomat, grófnő? Ugyan, kérem, olvassa el. Nem olyan szépen van írva, ahogy egykor önhöz írtam a leveleket, hajh, azok boldog idők voltak. De igen szépen kérem, olvassa el.
Kornél előhúzta a sokrét összehajtott iratot a kéményseprő-bőrpáncél kebeléből. Pálma grófnőnek meg kellett annak tartalmaval ismerkednie. Azután visszaadta azt Kornélnak.
– Ugye, hogy nagyon különös? De amit ön soha ki nem fog találni, ez az, hogy hogyan lehetett egy férfi olyan gyönge, hogy egy ilyen iratot saját kezével lemásoljon? Pedig ez az egész rejtélynek a kulcsa. Hallotta bizonyosan a grófnő az illavai fegyencek szándékolt kitörését.
– Semmit sem hallottam róla.
– Hogyan? Azt sem hallotta, hogy ez alkalommal Zsiborákot agyonlőtték, és monsieur Cousin elvágta a saját nyakát?
– Nem tudok semmiről, ami a világban történik.
– De már ezt az egyet csak lehetetlen, hogy meg ne írta volna önnek Illavay.
Pálma fölugrott a helyéről, s indulatosan kiálta föl:
– Kérem, ezt a nevet ne mondja ki többet előttem.
– Hiszen nem azért mondtam, hogy önnek kellemetlenséget okozzak vele. Csupán csak azért, hogy ő volt az, aki a haramiákat a nép segítségével leverte.
– Ne beszéljen ön nekem róla! – rivallt föl Pálma, s oly zila tekintetet vetett Kornél báróra, hogy annak elhalt az ajkán aszó. Nem érte föl ököllel, hogy ha valamivel föl lehet zavarni egy halottat a nyugalmából, ez az a szó, hogy az, akit elvesztett, most is ugyanaz a mesebeli hős, aki egykor volt, hogy a jelenet, melyben őt, mint egy földfeletti tündérlovagot tanulta ismerni, minden csodatételeivel ismétlődhetik. Ez olyan gondolat, amitől ököllel kell ütni a koporsófödelet belülről!
– De édes Istenem! Én csak azért voltam kénytelen ezt elmondani, mivelhogy akkor történt az, hogy a nép, amely a rablók leverésére sietett, holmi rejtélyes fegyvereket kapott, amikről utóbb kisült, hogy azokat Olaszországból hozták ide be a hegyek közé. És azután rám fogják, hogy én hozattam be azokat a fegyvereket. Pedig becsületemre mondom, egészen ártatlan vagyok benne!
Ez megint olyan furcsa mondás volt, hogy Pálma grófnő egész fölindulása egyszerre kitörő ideges kacagásba ment át.
– De nem nevetni való ez, grófnő. Komoly dolog ez nagyon. Mert az embernek a nyaka körül jár a hurok. Hadd mondjam el tovább, grófnő; kérem, üljön le a helyére. Volt nekem egy jó barátom, Koczur. Tetszett őt ismerni.
– Nem jegyeztem föl az emlékemben.
– Nagyon jól tette a grófnő. Felejtse is el. Nagy gazember volt, szegény jó fiú. Nekem testi-lelki jó barátom volt. Játszótársam, kutyám, lovam, gyermekkorom óta. Hanem azért, ha valahol megkaphatom még egyszer a világban, úgy lelövöm, mint a tököt. Sok bajból kihúzott a derék ember, ezúttal is neki köszönhetem, hogy kiszabadított a legnagyobb csávából, hanem azért mégis lelövöm, mint a varjút, ahol megkapom. Mert hogyha száz esztendeig élne, s ezalatt folyvást ragályos betegeket ápolna, és mezítlábos emberek számára csizmát varrna, s holta után ezer esztendeig mindig postaszolgálatot teljesítene az ég és föld között, még akkor sem ellensúlyozná azt az egy rettenetes bűnét, hogy ő volt az, aki engemet öntől, istennők legjobbika, csalfa módon elválasztott, s ezzel az endori boszorkánnyal összeboronált! Ezért meg fogom őt ölni! Esküszöm a poklok minden ördögére, hogy meg fogom őt ölni!
A kormos arc egészen megelevenült ez új indulatkitöréstől. Pálma grófnőnek elmúlt a nevető kedve, amint a vérben forgó szemekre tekintett.
Opatovszky Kornél egészen megfeledkezett róla, hogy micsoda furcsa vitéznek van ezúttal álcázva.
– Grófnő! Pálma grófnő! – monda érzékeny pátosszal. – Hát nézzen az arcomra és mondja meg, úgy nézek-e én ki, mint akiről azt lehet feltenni, hogy az osztrák birodalmat föl akarja forgatni? – Komolyan beszélek. – Sok mindenféle nagy bolondságot elkövettem életemben; de erre az egyre nem gondoltam soha.
Pálma grófnő fejbólintással mutatta, hogy egészen elhiszi ezt neki.
– No, lássa! És ezért mégis mintha minden ellenem esküdött volna! Éppen azokban a fatális napokban hozta meg Koczur azt a bizonyos ötezer forintot, aminek a provenienciáját a grófnő legjobban fogja tudni.
– Én? – szólt a grófnő elbámulva, s a fejét rázta tagadólag.
– No! Grófnő! Most már vége a titkolózásnak! Én ismerem az ön nemes motívumait; de ezúttal most már életről és halálról van szó. Vagy azt akarja a grófnő tán, hogy engem a vesztőhelyre vigyenek? Vagy legjobb esetben tíz esztendeig toljam a talyigát Olmützben? Ezt akarja-e?
A grófnő megijedt.
– Dehogy akarom.
– No, ha nem akarja, hát akkor ismerje el, hogy tudja jól a provenienciáját annak az ötezer forintnak.
A grófnő kénytelen volt ráhagyni, hogy tudja.
– S megengedi nekem, hogy ezt az egész világgal tudassam?
Ráhagyta, hogy megengedi.
– Hogy megtudja a minisztérium, megtudja a császár, megtudja még az auditor is!
A grófnő el nem tudta gondolni, hogy miféle zöld csoda lehet az, aminek megtudására a fent elősorolt hatalmasságok olyan igen kíváncsiak; de csak belenyugodott a különös kívánságba.
Erre aztán gyöngéd mosolygásra fintorult el a látogató kormos ábrázata.
– Akkor nyújtsa nekem legelébb is a kezét, grófnő, hadd csókoljam meg azt. Nyújtsa, kérem, a kezét! Mert azért jöttem ide expressz, hogy önnek ezért kezet csókoljak.
Rá kellett szánnia magát a vállalatra.
Kornél egészen ráfektette az arcát a nyújtott kézre.
– Így, ni! Oh, ez a gyöngéd kezecske volt az én őrangyalom mindig. Ez szabadít ki engem most is sírom fenekéből, börtönöm mélyéből. – Ez a kéz még engem boldoggá is fog tenni!
Pálma grófnő ugyan örült, mikor visszakaphatta megint kezét.
– És lássa a grófnő, ezek a semmirekellők mégis azt híresztelték, hogy én azt az összeget Garibalditól kaptam a fölkelés organizálására. S mikor a puccsnak vége volt, az embereket összefogdosták, akkor nekem estek, megrohantak, elhitették velem, hogy én is kompromittálva vagyok, s addig rémítgettek, míg rá hagytam magam beszélni, hogy leírjam azt az okiratot, amiben saját magamat bolondnak deklarálom.
– Ezt már hallottam egyszer.
– De csak olvassa el még egy kicsit a grófnő azt az írást. Nem rettenetes ez? – Az volt a szerencsém, hogy a gyűrűt nem tudtam lehúzni az ujjamról, hogy megpecsételjem vele az írást; anélkül pedig az én névaláírásom nem érvényes. S ez volt rám nézve a mennyei gondviselés. – Hiszi a grófnő, hogy van mennyei gondviselés?
A grófnő olyan csodálatos tekintetet vetett rá, amiből még a bolond is megértett annyit, hogy igen rossz helyen alkalmazta ezt a kérdést, egy élve eltemetett embertől kérdezi ezt – a sírásó!
– No, ha végig meg fogja hallgatni ezt az én esetemet – sőt, mondhatnám: „a mi esetünket”, mert mindnyájan bele vagyunk abba foglalva, akkor meg fog róla győződni a grófnő, hogy igaz az, amit a „Fehérek”-ben mond az a nem tudom, hogy hívják, Sir Patriknak, „hogy van, sir Patrik”, s azzal főbe lövi. – De, hogy legjobban megértse a grófnő a dolgot, íme, olvassa el Koczurnak ezt a levelét, amit kutyafuttában írt hozzám. Olvassa el, kérem.
Pálma émelyítő undort érzett e levél olvasása után. Annyi visszás érzelmet, annyi gyűlöletes emléket keltett az szívében.
– Így tépték ők össze két szerető szívnek boldogságát! – kiáltá lelkeseredéssel a kéményseprő. – De van gondviselés az égben! Van, Pálma grófnő. A gyalázatos csalás napfényre került. Én felderítettem azt, hahaha! A Loreley!
S itt elkezdte összevissza hadarni a megtörténteket, hogy szedte ő rá Atalantát a vízbe ejtett gyűrűvel, hogy kereste az azt éjjeli fáklyafénynél a tó hínárjai között, három percig kitartva a víz alatt, hogy árulta el ezáltal, hogy az egész vízbefúlási scénája kicsinált komédia volt! – Pálma csak a szavakat hallotta, de értelmükre nem hallgatott. Oly rút, oly zavart, oly utálatos volt előtte az egész történet, hogy nem bírta azt lelkébe befogadni. Rá sem bírt nézni a beszélőre, fejét félrefordította tőle, s megtagadta minden érzékének, hogy vele foglalkozzék.
Így aztán csak azon vette egyszer észre magát, hogy a kéményseprő a lábainál térdel, és kezét megragadja.
– Mit akar ön?
– Azt akarom önnek megmondani, hogy most már szabad vagyok. Isteni és emberi törvények szerint szabad. Akivel az oltár előtt megesküdtem, az nem az volt, akinek magát kiadta. E csalás megsemmisíti a házasságot. Nekem nincs nőm többé, nem is volt. Kezemet annak adhatom, akinek akarom. Az egész egy átkozott álom volt, semmi más. Én az vagyok, aki tizenöt év előtt voltam, az ön vőlegénye és ön az én menyasszonyom.
Pálma grófnő megdermedt e tekintet előtt. Most kezdte megérteni, hogy ez komoly bolondság.
Opatovszky Kornél fölemelkedett térdéről, s méltóságteljes állásba vágta magát.
– Báró Apátváry Opatovszky Kornél eljött jóvátenni hibáját, s egy új jobb élettel helyrehozni az elmúltat, a gonoszt. Én voltam az, aki miatt az angyalok legjobbika önként kereste föl élve a sírboltot; én leszek az, ki a sírbolt ajtaját feltöröm, hogy őt az életnek újra visszaadjam.
Vette észre a grófnő arcvonásain, hogy annak nem csekély idegenkedése van a kéményen keresztül emelkedni az elhagyott, szép világra, szabadítója vezetése mellett. Azt hivé, hogy jó lesz neki gyöngéd bókokkal meglágyítani a szívét.
– Az igaz, Pálma grófnő, hogy azóta egy kis idő elmúlt, de becsületemre mondom, hogy Pálma grófnő most is olyan szép, mint akkor volt, oly szeretetreméltó, s esküszöm a magam részéről, hogy én is képes vagyok egy nőt boldogítani.
Pálma grófnő rémülten tapasztalá, hogy kísértete egyre bátrabb kezd lenni, már kezével a vállát érinti, s szemei egészen keresztbe állnak.
Fölgerjedt a haragja, s eltaszította őt magától:
– Hallgasson ön, és hagyjon el!
De ez nem volt olyan egyszerű „apage Satanas”-szal elűzhető gonosz lélek.
– Mondtam, grófnő, hogy én ma itten vagy valami nagyon okosat, vagy valami nagyon bolondot fogok elkövetni – szólt Kornél báró, s most már odaült Pálma grófnő mellé a pamlagra.
– Azt, hogy én idejöttem, és még milyen úton jöttem ide, ön maga idézte elő.
– Hogyan? Uram!
– No, már megint nem akarja tudni. Hát ki volt az, aki innen az egész világtól elzárt házból az én sorsomat figyelemmel kísérte? És amidőn észrevette, hogy sorsom rossz fordulatot vett, ki volt az, aki megszabadító kezét kinyújtotta utánam, hogy fölemeljen? Ki volt az, aki azokat a gyönge ötezer forintokat Illavaynak küldte, hogy azokat Koczur által részben az én becsületbeli adósságaim törlesztésére saját magamnak, részben elzüllött gyermekeim neveltetésére azoknak a másikaknak kézbesítse? Nem ön volt-e az, grófnő?
Pálma előtt most kezdett mar világosodni! Azt hitte, hogy most már egészen érti ez orozva udvarlás indokait. – És most aztán már utálta ezt az embert. Először félt tőle, azután szánta, most már megvetette. Úgy volt vele, mint ahogy idegen kutyával szokott lenni az ember, eleinte attól fél, hgoy megharapja, azután meg attól, hogy megcsókolja, azon is aggódik, hogy hátha meg van veszve? Míg utoljára rájön, hogy ez a kutya éhes!
Amíg azt hitte róla, hogy futóbolond, volt némi tekintettel iránta; most megtudta, hogy ez okos ember, s ezzel ki lett szolgáltatva egész kegyetlen bosszújának.
Mert a halottak bosszúállók, kivált, ha nők.
Abban a rémületben, hogy egy őrjöngő ember erőszakos szenvedélyének martalékául van ejtve, még volt valami hízelgő rá nézve: ez a veszélyérzet még hevesebb dobogásra indította szívét; – de az a tudat, hogy egy tönkrejutott préda botlik bele végső gyámoltalanságában abba a mentő gondolatba, hogy régi menyasszonyát azért a kis megtakarított pénzért felkeresse, – ez csupa jegeccé változtatta kedélyét, ami ott karcol, ahol hozzáérnek. – Most már nem lesz hozzá irgalommal.
Opatovszky megdöbbenésnek vette ezt az elmerevült tekintetet Pálma arcán, növelni szándékozott a hatást.
– Grófnő! Ön elárulta a szívét. Elárulta, hogy az érez. Velem tudatva lett ez az érzés. Engem felköltöttek eddigi álmomból. Azt az asszonyt, akiről azt hittem, hogy feleségem, elkergettem magamtól. De még üldözni is fogom törvény szerint, mint csalót. Engemet önnek az elárult jósága egészen új emberré alkotott. Ne kívánja ön, hogy visszaalakítsam magamat az elhagyott emberré. Én magammal játszani nem engedek! Én ide betörtem úgy, ahogy tudtam. Itt vagyok. S innen el nem megyek anélkül, hogy célt érjek. Ön összehívhatja az embereit, azoknak ugyan elébb bezárt ajtókat kell keresztültörni, s bemutathat nekik, mint vagy eljegyzett vőlegényét, vagy mint becsülete elrablóját. Választhat tetszése szerint.
S azzal szerét ejtette, hogy Pálma hajából kihúzza a fésűt, s leomló hosszú szőke hajfonadékai egyikét kezébe kerítse. Pálma tudott uralkodni kedélyén.
– Ön tehát mindent tud – suttogá csendesen –, nem kellett volna ezt elárulniok azoknak, akikre bízva volt. – Azt hittem, hogy jól el tudtam azt titkolni. Tudják sokan, hogy nekem egész kis könyvtáram van takarékpénztári könyvecskékből. Hanem azt nem tudja senki, hogy ezekre a könyvekre az ön gyermekeinek a neve van felírva.
– Óh, az szükségtelen. Az egészen fölösleges, grófnő. Minek a gyermekek nevei oda? Én azokat ki akarom tagadni. Anyjostól el akarom űzni. Nekem nincs rájok semmi szükségem. Minek volna azokra pazarolni az ön jótéteményeit – protestált Kornél báró egész méltó felgerjedésével egy rossz gyermekei miatt elbúsult atyai szívnek. – Dolgozzanak! Majd, dúskálkodni! Dolgozzanak!
– Hiszen még addig sokat dolgozhatnak – szólt fél mosolygó arccal Pálma grófnő –, mert csak halálom után jutnának hozzá; az én családomban pedig a férjhez nem ment nők iszonyú sokáig szoktak élni. – Ezt a felfedezést azonban csak azért tettem önnek, hogy meggyőzzem róla, mennyire volt gondja a szegény élő halottnak az iránt, aki őt eltemette.
– Ön nemes szívű, grófnő! Tudtam én azt! Én tudom, mit vesztettem akkor, mikor önt elvesztettem. Ha akkor rossz ördögöm ki nem veri planetámat a szférájából, most hatalmas ember volnék, talán nagykövet valamely küludvarnál, egyesült birtokaink felérnének egy német hercegséggel.
– Most már ne beszéljünk erről, uram; hanem értekezzünk a magunk dolgáról komolyan. – Önnek a házassága meg lesz semmisítve: ez bizonyos. Akkor ön visszatérhet oda, ahonnan önt, mint mondá, egy rossz álom eltérítette. Hogy én megbocsátottam önnek, arról már ön többet tud, mint én akartam. De hát az atyám? Hogy fog ön azzal kibékülni?
– Ah! Az öregúr is meg fog hajolni a bevégzett tények előtt.
– Önnek a vagyoni helyzete nagyon zilált.
– Bizony e tekintetben Temetvényi grófnak sincs mivel kérkedni, neki is éppen a szája széléig ér.
– Ne értse félre, amit mondok. Két főúr, aki már annyira meg van alázva, hogy a hitelezőjének még az előszobájában levegye a kalapját, még akkor is lehet egymással szemben olyan büszke, hogy fölcsapja a kalapot a fejére, ha hozzá hasonló másik látogatására jön. – Én csak magamról beszélek. Rám nézve volna az végtelenül megalázó, ha azt mondaná a világ: „Íme, a régi jegyese visszatért hozzá akkor, amikor már vagyonilag tönkrejutott, elvette őt a pénzéért”. Ezt nem szabad a világnak sem önről, sem énrólam mondani. Önnek előbb rendeznie kell vagyoni állapotait; kiszabadulni terhelő kötelezettségeiből; tisztázni legalább egy részét uradalmainak, hogy mikor egy rangjához méltó új asszonyt visz a házhoz, az a ház minden benne levővel együtt az ön igazi sajátja legyen, nem igényper alatt levő egzekúció-tárgy.
Opatovszky feltolta a fejéről a kéményseprő-sisakot, hogy megvakarhassa a füle tövét. Ez sehogyse akar belemenni a fejébe.
– Hogyan? Kérem. – nyöszörgé nyefegő hangon.
– Igen egyszerű módon – felelt Pálma nyugalommal. – Én a menyasszonyi hozományomat nem az esküvő után, hanem az esküvő előtt bocsátom önnek rendelkezésére. Nem tudom, mennyire mehetnek önnek a tartozásai, de azt hiszem, hogy az én tőkepénzeim bőven fogják azokat fedezni.
Kornél báró hevülni kezdett ettől a szótól.
– Ön átvesz tőlem most annyit, amennyit szükségesnek talál, hogy birtokát rendezze. Ha egyszer aztán ezzel helyben van, akkor egész fölénnyel jelenhetik meg Temetvényi gróf előtt, mint rendezett birtokú gavallér, ajánlatát megújítani, s az egész világ tudni fogja, hogy ön vett el engem; nem én vettem el önt. Nos, uram, el fogja ön ereszteni hajtekercsemet?
– Ha ön a kezét adja érte cserébe.
– Előbb feleljen ön. Elfogadja-e az én ajánlatomat?
– Micsoda ajánlatát?
– Azt, hogy ön most rögtön átveszi tőlem a menyasszonyi hozományomat; visszamegy vele azon az úton, amelyen idejött, s azután, ha ismét eljön, négylovas hintón fog az udvaromra bejáratni?
A „négylovas hintó” tette meg! De régen nem volt már Kornél bárónak ebből egyebe, mint a megmaradt hosszú ostor, a négy lóhoz való, amivel olykor a parkon végigsétálgatva, nagyokat szokott pattogtatni, s mondogatta hozzá: „Gyi, te Szellő, halló, Alborac!”
Nagyon kíváncsiság-gerjesztő az az ajánlat, hogy vessen az ember egy pillantást abba a mesemondta könyvtárba, ahol csupa ezeres, tízezeres, százezres betéti könyvek vannak egymás mellé állítva sorba, s tanulmányozza rajtuk az összeadás tudományát, azzal a kellemes érzéssel, hogy mindez a menyasszonyának hozománya. A költők sokat beszélnek arról a tündéri gyönyörről, amit a menyasszonytól anticipando még a menyegző előtt nyújtott kegyosztás okoz a férfiszívnek; hát még ha egyszer ilyen reális alapokon nyugvó bizalomnyilvánulásról van szó.
Vajon mennyi lehet ottan? Az emberek milliókról beszélnek.
Pálma grófnő elővette zsebéből a wertheimpénztár kulcsait, s odanyújtá azokat Kornélnak.
Ezért aztán megszabadult a hajtekercse, ismét föltűzhette azt a fésűjére.
– Egészen önre bízom magamat.
Opatovszkyban egy percre föllázadt az egy csepp nemes vér, mely tiltakozott ellene, hogy egy gavallér elfogadja az általa megkért hölgynek a pénztárkulcsát a menyegző előtt.
E tétovázást látva, Pálma grófnő annyira tudta vinni az önuralmat, hogy egészen odahajolt hozzá, s csábító mosollyal nézett a szemébe, s a kulcscsomagot forró kézszorítással nyomta a markába.
Ha a négy ló meg a milliók nem húzták eléggé oda, úgy ez a mosoly, ez a kézszorítás egészen odasegíté: a veszedelmes egérfogóba.
– Hiszen e perctől fogva minden a tied! – suttogá a grófnő. (Veni, vidi, vici! – mondá magában a golyhó, s megcsókolva az édesen erőszakoló kezet, oda hagyta magát vezettetni a fülkéhez, ahol a pénztár volt elhelyezve.)
Pálma megmagyarázta neki, hogy elébb a felső zárt kell fölnyitni, azután az alsót, utoljára a fogas kulccsal a középsőt. Kornél báró köszönte szépen az utasítást, tud ő a wertheimzárral bánni; hisz neki is volt tűz- és betörésmentes szekrénye, amíg fölöslegessé nem tette magát.
Mikor aztán az alsó zárban elfordította a kulcsot, akkor egy csattanást hallott a háta mögött, s egyszerre nagy lett körülötte a sötétség. Szétnézett és Pálma grófnőt nem látta sehol; egy arasznyi magasságú rács pálcáin keresztül szűrődött be hozzá egy kis világosság. – Úgy meg volt fogva a csapdában, mint egy ostoba egér.
Eleinte el nem tudta gondolni, hogy mi történt vele. Csak az jutott eszébe, hogy ez ugyan furcsa kis menyasszonyi kelengye, ahol a skatulyának a teteje rácsapódik a kíváncsi vőlegényre! Azt hitte, hogy ez valami tréfa. – Hanem aztán, mikor ahhoz a szűk rácsozathoz lépett, amelyen keresztül a szobába lehetett látni, az az egy tekintet fölvilágosította a helyzetéről. Pálma grófnőt látta maga előtt. Olyannak látta, amilyennek még sohasem. Ilyen lehet a halott, aki sírjából föltámad, hogy háborgatóját megölje: egy istennő, ki embertől eredő gyalázatáért bosszút állni leszáll az Olimpról! Arcának márványfehére lángolt, felnyílt ajkai között villogott az összeszorított fogsor, egész arca torzkép volt; de gyönyörű, az asszonyindulat démonerővé magasulva sugárzott tekintetéből, vegyítve a fenyegető kifejezésben minden, ami a nőt emberfölöttivé teszi abban a pillanatban, amikor diadalmaskodik; Mária, mikor a kígyó fejére tapos; Juno, mikor Ixion ölébe dobja a felhőt, ilyen volt.
De Kornélnak nem ezek a magas alakok jutottak eszébe; nemigen volt jártas sem a keresztyén, sem a pogány mitológiában; neki csak az „ezeregyéjszaka” volt a bibliája, az a tündérasszony jutott neki eszébe, aki királyi férjét félig kővé változtatja, aztán meg az a bolond dzsinn, amelyik rá hagyja magát beszélni, hogy bújjék vissza még egyszer abba a korsóba, amelyikből kiszabadult. Most ő lett ez a dzsinn. S az ott ama tündér.
Ekkor valami villant az eszébe. Az észhomálynak szoktak villámai lenni. Ha ez a vasajtó arra csattant le, hogy a pénzszekrényben elfordították a kulcsot, akkor csak megint föl kell nyílni, ha azt a kulcsot visszafordítják. Odarohant, hanem aztán szomorúan tapasztalá, hogy azt a kulcsot se jobbra, se balra nem lehet fordítani többé: meg van az is fogva.
Ekkor aztán igazán megijedt.
Megint visszament a világosságadó rácshoz, kitekintett rajta. Onnan végig lehetett látni az egész szobában.
A kegyetlen istennő már akkor egy asztalnál ült, s éppen nem istennői munkával foglalkozott: levelet írt. (Mint tudjuk, Minerva, az írás istenasszonya, csak a szövés művészetére volt büszke – lásd Arachne –, de maga nem levelezett.) Tehát Pálma grófnő írt, mégpedig nagy nyugalommal.
– Grófnő, instálom! – szólt Kornél báró, megkocogtatva a vasajtót, mint valami illedelemtudó látogató.
Az író hölgy föl sem tekintett.
– Szeretnék innen kimenni.
Ezzel úgy latszik nem mondott valami meglepőt a megszólítottnak.
– Nagyon sötét van idebenn, nem látom, amiért a grófnő ideküldött. – Grófnő, ez illetlenség! Egy becsületes embert, egy főrangú urat így rászedni, becsukni, mint valami tolvajt. – Grófnő, igen szépen kérem, bocsásson ki innen, becsületem szentségére fogadom, hogy még csak egy szóval sem fogom önt bántani. Hiszen behíhatja ön a cselédeit, s azokkal dobathat ki innen. – De ne dobasson ki, igazán mondom: meg fogom újítani tanúk előtt azon ajánlatomat, hogy önt nőül veszem. Becsületes szándékkal jöttem ide. – Grófnő! Mást mondok. – Ha nem akarja, hogy a cselédjei megtudják, hogy én itt voltam, mondja meg, hogyan kell megint kinyitni ezt az ördöngös ajtót. Ön ezalatt kifuthat a mellékszobába, s bezárhatja az ajtót; én elmegyek, amerre idejöttem, a kürtőn keresztül. – Grófnő, hát nincs önnek szíve?
Mintha a falaknak beszélt volna.
A kegyetlen tündérnő bevégezte a levélírást csendesen; le is pecsételte a levelet, s ráírta a címet; azután a zsebébe tette azt.
Akkor aztán fölkelt, s lanyha léptekkel odament a csapóajtóhoz.
– Ön szólt hozzám? – kérdezte a benn szorulttól.
– Igenis, grófnő. Kérem, legyen vége a tréfának. Bocsásson ön ki innen a ketrecből.
– Ki lesz ön bocsájtva, mihelyt megígéri ön, hogy megtartja azt a szavát, amit egy nőnek adott.
– Óh, megtartom! Igérem! Esküszöm rá! Lovagi becsületszavamra fogadom! Beváltom minden ígéretemet, amit önnek tettem, grófnő.
– Nekem nem tett ön semmi ígéretet; mert azt én elfelejtettem. Nem arról van szó, hanem arról, amit a feleségének ígért ön.
– Micsoda?
– Hogy be fog önként menni a Lunatic-Asylba.
– Hogyan? Ön is gyilkosomnak akar kiadni?
– Nem úgy van. Az ön feleségének igaza van. Ha ön ismeretlen eredetű pénzösszeget fogadott el egy olyan embertől, akinek ön eddig csak alamizsnát szokott osztogatni, az csak árulási részvét miatt történhetett. Ha volt önnek erről tudomása, akkor ön áruló; börtönben a helye. Én soha nem küldtem önnek semmi összeget. Ön választhat a börtön és tébolyda között. Én annak adom önt át, amelyiknek akarja.
– Grófnő. Ön igazán kegyetlen. Ha ön engemet annak az asszonynak a kezébe ad, az engem meg fog ölni. Hiszen ismeri őt a grófnő. Herkulesekkel birkózik, és bikákat öl le.
– Legyen nyugodt. Nem annak a nőnek a kezébe adom. Annak az embernek írtam, akit egyedül nem tudok még elfelejteni az élő világból.
– Illavay nagybátyámnak?
– Igen. Megírtam neki, hogy jöjjön sietve. Mihelyt itt lesz, ővele fog ön értekezni a további teendőkről. Ő becsületes ember, s önnek jóakarója. Úgy fogja elintézni az ügyet, hogy az ön atyja által e célra hagyományozott összeg biztos kezekbe jusson, s arra a célra legyen fölhasználva, hogy önnek úri kényelmet, teljes ellátást adjanak a kedélykórok menedékében, ahol ön igen jól fogja találni magát, s megszabadul minden gondjától. Ha más kezekbe jutna ez az összeg, nem vagyok felőle egészen bizonyos, hogy az ön javára lenne-e egészen fordítva. Látja ön, mennyire javát akarom.
– Csókolom kezeit. – A grófnő nagyon kegyes. – Tehát ön is azt kívánja, hogy megígérjem, hogy aláírom azt a bolondjogi elismerést? Azazhogy alá van már írva; de a gyűrűvel is lepecsételjem? Kívánja ígéretemet, grófnő?
– Az ön ígéretei értéktelenek. Én az okmányt akarom előbb a kezemben bírni, kellően ellátva, addig el nem küldöm ezt a levelet Illavaynak.
– Hát mit tesz, ha én nem pecsételem azt meg?
– Itt hagyom önt, s kimegyek a többi szobáimba, s holnap megint visszajövök a kérdést ismételni.
– Ez szívtelenség! Ez erőszakos kényszerítés.
– Én nem hozattam önt ide.
– No, jól van, hát lepecsételem ezt az írást a gyűrűmmel; de hát idebenn nincs mivel.
– Majd mindjárt lesz.
Pálma az íróasztalához ment, s visszatért viasztekerccsel, egy szál aranyos spanyolviasszal meg egy ezüst gyufatartótokkal.
– Ezeket mind be lehet venni a rácson keresztül.
Kornélnak első dolga volt a viaszgyertyácskát meggyújtani, s aztán körülnézni vele a sötétben.
– No, jól van. De hátha én most azt az írást odaadom a grófnőnek, meddig fog ez a fogság tartani?
– Amíg az ön nagybátyja megérkezik.
– De hisz az soká fog tartani.
– Azt hiszem, nem. Ő nem messze lakik innen. A levelemet még ma megkapja, s holnap ilyenkor itt lehet.
– De hátha nincs éppen otthon.
– Akkor itt lesz holnapután.
– És mit eszem, és mit iszom én itt addig?
– Azt én nem tudom.
– Ön engem itt éhen akar megölni!
– Ne féljen ön. Az ember nem hal meg olyan könnyen éhen. Én próbáltam egyszer tizenhat napig nem enni, nem inni semmit, s mégis itt vagyok.
– De én nem próbáltam még tizenhat óráig sem. Én dühös leszek, mint a vadállat, ha megéhezem.
– Arról én nem tehetek. Ez nem az én dolgom.
– Grófnő! Azt mondom, hogy ne akarjon engemet dühbe hozni! Ha én méregbe jövök, török, zúzok, mindent, amit magam körül találok. Felkapom a székeket, s keresztültöröm velük a falat! Olyan dörömbölést csapok, hogy az egész ház meghallja. Kapom ezt a gyertyát, s ahelyett, hogy írásomat pecsételném le mellette, felgyújtom vele a bútorokat idebenn, s ideégek az ön takarékpénztári könyveivel együtt.
– Tanácslom önnek, hogy csendesen tartsa magát. Ebből az odúból erőszakkal ki nem szabadulhat ön. A falak mind vasból vannak. A bútorok támlánya bronz, szövete azbeszt, azokat meggyújtani nem lehet. Dörömbölést csaphat ön, amilyen nagyot akar, s azt a célját elérheti, hogy az egész ház összeszaladjon, s önt itt találja. Hanem abban az esetben azt a rossz fordulatot fogja adni sorsának, hogy önt, mint dühös őrjöngőt fogják megkötözve az őrültekházába szállítani, s az úri kényelem helyett fogadja önt ott az elzárt ketrec, amiben a szerencsétlen ördöngösöket tartják.
– De én máris éhes vagyok!
– Akkor engedje ön a gyomrát és az eszét egymással tanácsot ülni. Talán a gyomra okosabb lesz. Minél hamarább elhatározza önnek a bölcsessége, hogy azt az iratot, helyesen ellátva, ezen a rácson keresztül kiadja, annál hamarább útnak indul az én levelem. Öntől függ, hogy siessen vagy halasztassa kiszabadulását ebből a nehéz helyzetből.
– Tehát csakugyan azt akarja grófnő, hogy az őrültekházába menjek? Örökre itt hagyjam a világot? Elve eltemettessem magamat?
E szóknál elkezdett sírni.
Csak az kellett még, hogy az utálat teljes legyen iránta: hogy sírva fakadjon egy férfi.
– Ah, uram, akik sírnak, azok még élnek. Én attól a naptól fogva, hogy élve eltemettek, egy könnyet sem ejtettem soha. Határozzon! Menjek vagy maradjak?
Odabenn elhallgattak.
Pár perc múlva a megpecsételt okirat előbújt a rács pálcái között, s odahullott Pálma lábaihoz.
Pálma fölvette azt, megnézte s visszadobta a földre.
Azután kiment a termébe. Egy mozaik asztalon hevertek az érkezett levelei; azokat megnézegette, félredobálta, egyen kívül, azt az egyet átolvasta, keblébe dugta. Azután a saját maga által írt levelet letette az asztalra, a villamcsengettyű gombját megnyomta, és maga lement a kertjébe, sorba járni a művirágokat, hány nyílt ki közülük tegnap óta – tizennégy év óta?
Beszélni nem szokott senkivel: emberrel nem szokott találkozni soha. Csak másnap nyitott be ismét az írószobába. A csapda üres volt; a vasajtó felhúzódott. Az asztalon pedig hevert egy gyászjelentés.
Báró Apátfalvy Opatovszky Kornél jelenti minden rokonának és ismerőseinek, hogy a mai napon, hosszas szenvedés után, örök nyugalomra tért a döblingi kedélybeteg-ápoldában.
Béke hamvaira!
Béke hamvaira!
