A hálaima
A hálaima
A pap kinyitá a kunyhó ajtaját, s halk hangon valakihez szólt, akit Pálnak nevezett; az öreg halász volt az, ki ezalatt kunyhója előtt ült egy reves fűzfabokron, pipáját szájában tartva, aludtak mind a ketten, ő is, a pipa is.
– Átmegyünk a túlsó partra – dörmögé a lelkész a felébredőhöz –, készítse kend a csónakot. – A halász nagyot ásítva fogott a munkához, eloldá ladikját a tőke mellől, ülést csinált benne deszkákból két személy számára, elkészíté az evezőket a ladik orrában s a kormánylapátot hátul. A tisztelendő úr maga fog kormányozni; óh, a tisztelendő úr nagy hajós.
Mikor készen volt a ladik, akkor kijöttek ketten a kunyhóból, az apa és a fiú, s beleültek a csónakba.
Thaddeus fiára adta saját köpenyét, hogy ne lássa a halász annak a kezein a láncokat, pedig anélkül is sötét volt már. A félig telt hold egyik szarvával már lemerült a vízbe, csak a másik állt ki még abból, csodálatos bűvös jegyet képezve égen és vizen, csillámló, hosszú káprafénye a láthatártól kezdve egész a csónakig nyúlt végig a reszkető habtükörben egészen a csónak oldaláig, az evezőtől hányt habokig, a hosszú fehér vonalig, mely a haladó csónak után maradt.
Olyan szép az ilyen holdvilágos vízbe nézni…
Thaddeus látta, hogy fia nagy gyönyörűségét találja abban, hogy e csillámló habokat nézze.
A hajó oldalához volt hurkolva egy vékony kötéldarab, azt Thaddeus úgy, hogy a halász észre ne vegye, Lőrinc lánca körül tekergette, s végét összecsomózá… a fiú nem gyönyörködött többé a holdvilágos vízben.
A halász egy sarkantyú előtt elhaladva megszólítá a lelkészt, hogy ott vigyázzon, mert forgóba jönnek. Amint keresztülvágták az örvényt, a halász csendesen felsóhajtott: „Óh, Jézuskám”; s mikor távolabb haladtak onnan, kérdezetlenül elbeszélte, hogy ott harminc éve egy igen kedves leánytestvére fulladt a vízbe, sohasem találták meg többet, azt kiáltotta utolsó szavával: „Óh, Jézuskám”, azóta ő valahányszor azon a helyen átmegy, mindig eszébe jut az a szó, pedig mindennap átmegy rajta kétszer.
Thaddeus úr megtapogatta a kötelet: jól rá van-e hurkolva a békjóra.
Azután a Duna közepének irányozta a csónakot. Eddig csak a part mellett haladtak, felfelé, hogy a túlparton a megfelelő révnél jussanak át, most azután befelé vágtak.
Lőrinc szemközt ült atyjával, ki a hajó farában a kormányt tartotta, s a távozó partra bámult; a ködös síkság mindinkább alaktalanná kezde lapulni, a távolban látszott valami nagy ház, melynek még néhány ablaka ki volt világítva, egyenkint azok is kialudtak; a ház is eltűnt, a parti bokrok eltakartak mindent.
És azután eltűnt a hold is, az utolsó kis fényhegyecske is lemerült a vízbe anélkül, hogy egyet lobbanna előtte, anélkül, hogy a víz egyet sercenne utána.
S amint a hold letűnt, és egészen sötét lett: egyszerre elkezdett valami csípős szél fújni, mintha csak arra várt volna, hogy sötét legyen, s nem mert volna addig előjönni, amíg a hold látja; most azután a sötétben felkuszálta a szép sima habokat, nekivetette a vállát a csónaknak, s keresztülhányta rajta a tajtékot, s talált egy rongyos zászlódarabot a csónak orrán, azon olyan szép nótákat fütyült hozzá.
Lőrincnek eszébe jutott, hogy napokkal ezelőtt éppen így hányta, lóbálta a csónakot a hullám és a szél, csapkodott be a csónakba a hab. És akkor ketten ültek abban, egy köpeny alatt két egymásért dobogó önfeledt szív, és mondogatták egymásnak: „Hol kívánsz inkább lenni: kényelmes palotában vagy itt a lélekvesztőn és az én keblemen?… Itt, itt… Gyerünk együtt, ne kérdezzük hová, talán nyomorba, szégyenbe, talán a halálba, de egymást ölelve… Megyek, megyek…”, és ajkaik összeforrtak, és a villám lecsapott mellettük, és a mennydörgés elhangzott és a csóknak mégsem volt vége…
Lőrinc csendesen megfogá a kezeire tett békjókat. Ujjainak nyomására összehajlottak azok, mintha csak ónból volnának, azután csendesen lehúzta mind a kettőt kezei fején keresztül a legkisebb erőlködés nélkül; atyja szemközt ült vele, és nem vett észre semmit.
A szél és a hullám nagyot taszított a csónakon. Tajtékos üstökű hullámok fölemelték zöld fejeiket, mintha azt zúgnák: „Jobb volna ott a víz fenekén”.
– Óh, Jézusom! – hangzott e pillanatban…
…És a másik pillanatban csak ketten voltak a csónakban: a kormányos és az evezős.
A levetett békjók ott hevertek a csónak fenekén a kötélhez hurkolva.
A halász hirtelen csáklyája után kapott, s elkezdé vele, a vízbe hullottat keresgélni: a Duna közepe van ott; mélyen halad ottan, aki abba esett. Félórai hasztalan fáradság utáni veszélyes küzdésben a zajgó habokkal meggyőződhetett a két férfi róla, hogy aki elveszett tőlük, az nagyon jól el tudott rejtőzni; óh, ott a vizek alatt igen biztos búvóhelyek vannak!
Mikor minden keresés sikertelen lett, akkor a pap leborult a csajka fenekén, s összetett kezeivel, könnyes orcájával azon padra borulva, melyről egyetlen fia eltűnt, sokáig maradt úgy mozdulatlanul.
A halász nem merte őt megszólítani. Az ősz férfiú imádkozásban volt.
És mondott magában ilyen imádságot:
„Óh, én Uram, végtelen irgalmú Istenem, fogadd fel lelkét eltévedt fiadnak, és bocsáss meg azokért neki, miket te ellened vétett. Tőlem pedig legyen hála a te szent nevednek, hogy megmentéd őt a gyalázattól, és soha ne ejtsen az én lelkem egy panaszos hangot te ellened, amiért elvevéd tőlem az én napjaimnak világát és életemnek örömeit, és soha ne tégyenek az én gondolataim szemrehányást te előtted, amiért így kitépted az én szívemhez nőtt szívet. Legyen áldva a te szent akaratod: amen.”
A szél is elhallgatott, a habok is lecsendesültek, a vizek ítélő szellemei megkapták az áldozatot, akiért felzúdulának vala.
