Az első fejszecsapás
Az első fejszecsapás
Naponként háromszor szóltak a kis csengettyűk az apró tornyocskákban, a hevenyészett haranglábakon; mindennap háromszor látogatta minden vallásfelekezet híve fénytelen templomait, amik e napokban egészen hasonlítottak egymáshoz; leginkább azáltal, hogy a külön templomba járók megtanulták egymást szeretni.
Ime ennyi pusztulásra volt szükség, hogy az emberek szeressék egymást.
Ezen napok emlékére történik az, hogy a sokszor meglátogatott város népe a csapás évforduló napján háromszor keresi fel templomait most is: ez mindenkinek egyformán ünnepe; ami ó és új naptárban egy napra esik.
E nap általános böjt minden felekezetnél, amit meg nem tartani szívtelenség.
E napon nem esketnek házasulandó párokat össze.
E napon nem szabad zenének szólni senki házánál, sem a csapszékeket és boltokat megnyitni, sem a piacon árulni; ez sötét, gyászoló, szomorú nap; ez az emlékezés napja ama szomorú sírokra, amik egy napon megnyíltak az élők lábai alatt, hogy őket eltemessék, és mindenki jól tudja azt, hogy háza most is ezen sírokra van építve, és hogy most is él az, akinek szavára a hant megelevenül.
Azért ez ünnepnapot el nem feledi senki.
Tizennégy napig tartottak a föld rejtelmes háborgásai; de nem oly erővel többé, mint kezdetben. Az ima felhatott az égbe: a föld nem repedezett meg többé, a vizek nem hágtak át partjaikon, a kutakban ismét megtisztult az iható víz, a földingások mindig hosszabb időközökben jelentek meg, s nem hallatszott előttük többé az a félelemgerjesztő zúgás, az a föld alatti orkán; végre egészen elmaradtak: egy egész napon semmi rengést nem lehete észrevenni, és azután második, harmadik nap jött, elmúlt egy egész hét a veszély megújulta nélkül. Akkor a merészebb emberek kezdtek visszatérni kőházaikba, kezdték igazgatni falaikat, bevakolni a repedéseket; mindig többen vettek maguknak bátorságot a romokat újra házakká alakítani; a város lassanként visszanyerte előbbi alakját; az utcákról, a közterekről kezdtek eltünedezni a hevenyészett faházak, lakósátrak; a ledűlt tornyok omladványait félretakaríták, s a magas, karcsú lobortetők helyett betakarták azokat alacsony fedelekkel. A templomokat újra feldíszíték, a rongált festményeket kijavíták, az oltárokat felemelték; és még azután sok ideig látogatott hely volt a templom; minden ember azzal kezdte reggeli munkáját, mert hiszen nem lehete még tudni, béke van-e odalent vagy csak harci szünet?
Azután hetek, havak múltak; a borzalom napjainak emléke mindig jobban szürkült; az emberek kezdtek beszélni másról is; a mindennapi imádság kezdett már teherré válni: elég, ha a vénasszonyok és az iskolás gyermekek járdogálnak a templomba, komoly embereknek dolguk is van. Ki-ki lát munkája után, s amint egy év elmúlik a rettegés napjai után, alig emlékezteti az embereket más a lefolyt aggodalmakra, mint az a szürkére festett fatemplom ott a rác temető közepén.
Annyi rögtönzött faház eltűnt az utcákról, amiket akkor rémült emberek építettek maguknak, és ez még mindig ott áll.
Pedig hiszen már vége a veszélynek, nincsen szükség semmiféle faházra: a jó Isten is kibékült városunkkal, talán nem is kellene annyit alkalmatlankodni nála mindenféle embereknek. Hiszen csak addig kellett az, ameddig nagy volt a veszély.
Úgy látszik azonban, hogy ezt az atyafiak nem akarják belátni.
Sőt még iskolát is állítottak fel, és abba tanítókat hozattak Debrecenből, a híres kollégiumból.
Sőt még egy külön házat adtak állandó lakásul nagytisztelendő Gutai Thaddeus uramnak, és ellátták őt bőséges fizetéssel; kurátort, egyházfit, presbitereket választottak egymás közül, és azokat továbbra is megtartották, pedig hiszen már Isten jóvoltából egy esztendeje lesz, hogy mindezekre nincsen szükség…
…Egy szép reggel nemes Bajcsy András uram a tarsolyos hajdú kezéből szép hosszú levelet kapott a tekintetes alispán úrtól, nagy, sárga pecséttel a közepén, címezve a csizmadiák céhmesterének és az atyafiak főgondnokának.
Bajcsy András uram nem gondolt egyebet, mint hogy a tekintetes alispán úr őt ezennel ebédre hívja úri asztalához, tisztelt családjának bemutatandó kedvenc gyermeke életének megmentőjét, minél fogva szépen kérte a hajdút, hogy várja meg az üzenetet.
Azzal ollóval felmetszé a pecsétet, nehogy kettétörje rajta a becses családi címert, s kibontván az iratot, kitölté belőle a porzót, és amint végigolvasá a levelet, szép, gömbölyű arca lassankint ötszegletűvé kezdett válni, homlokán mély, goromba ráncok húzódtak össze, két hegyes bajusza reszketett az olvasásban, és izmos ujjai között reszketett a papiros, mintha maga is félne tudtára adni azt, ami lapjára van írva.
Az volt ama levélbe írva, hogy az érdemes főkurátor úr, miután a földrengés elmúlt, s véle az Úr haragjának minden jelei, gondoskodjék róla, hogy az a bódé onnan a köztér közepéről, mint amelynek építésére csak specifikus alkalomra adódott engedély, immár szükségtelenné válván, lehordassék, és ne legyen ottan többé.
Bajcsy András uram két leánya szörnyen megijedt, amint a céhmester úr e sorok olvasása után hirtelen szegen függő kardjához rohant, s azt oldalára felköté, villogó szemeiből s versengő arcából nem látszott ki egyéb szándék, mint hogy ez órában ama karddal valakinek le akarja vágni a nyakát.
A két leányzó ijedten borult András úr nyakába, ki is, amint első fellobbanásából magához tért, ismét leoldá a kardot oldaláról, átadá leányainak, hogy akasszák fel azt a szegre; maga pedig előkerese egy szűk nyakú kalamárist, s miután abból egy kurta szárú toll segítségével valami koromszínű nedvet meríte elő, s azzal mind az öt ujját alul és felül betintázta: fogá a neki küldött levelet, s mindjárt az alispán neve alá kezdve a sort, odamázolá nagy gömbölyű betűkkel e gömbölyű mondást: „Hoc non faciam!” A tinta elcseppent: annál jobb. Legalább elég nagy punktum van a végén; azzal egy bicsakkal porzót vakart rá a falról, s megfordítván a levél borítékát, ugyanazon borítékba lepecsételé az indorzált parancsot; ráírta kívül Malárdy címeit; azzal odanyomta azt a hajdú markába, s megfogván annak a gallérját, igen nyájasan kipenderíté az ajtón.
Mikor azután a hajdú eltávozott, akkor leborult az asztalra, és elkezdett sírni keservesen. Ott zokogott sokáig, és megrémült gyermekei együtt sírtak vele; pedig csak ő maga tudta, hogy miért.
Nem is mondta meg nekik, hogy mi baja van, hanem vizet kért, megmosta szemeit, hogy senki se lássa érzékeny voltát, midőn az utcára kilép.
Azzal rögtön sietett nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramhoz, aki bölcs és tudós férfiú vala, s ilyen bonyodalmas ügyekben egyedül ő tudott tanácsot adni.
Egy szerény kis fehérre meszelt ház, roppant nagy zöld kapuval a gombai töltésen; volt a nagytiszteletű úr laka; akkori építkezési mód szerint belül az udvarra nyíló folyosóval ellátva, mely végtől végig terítve volt itatós papirosok halmazaival, mikben különféle múmiákká leendő növények száradtak az árnyékban, mikkel a nagytudományú férfiú füvészeti gyűjteményét gazdagítá.
Bajcsy uram üggyel-bajjal átlépkedett a minden utat elfoglaló papirosokon, s ekként a nagytiszteletű úr dolgozószobájához jutva, benyitá az ajtót.
Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram magas, erős termetű férfi volt, dúsgazdag hajfürtökkel, szép; szabályos arccal, beszédes szemekkel, s bárha a sok tudomány miatt e termet rendesen meggörnyedt, e hajfürtök kuszáltak voltak, ez arc avult papirosok színét vette is fel, s e szemek ellankadtak, de a lelkesülés perceiben egy próféta alakja, lángoló arca és tűzszemei voltak azok ismét.
A nagytiszteletű úr ez alkalommal úgy el volt foglalva egy igen szép példány Oenothera biennis leveleinek kiegyengetésével, mik a szárasztóban kissé ráncot vetettek, hogy Bajcsy uramnak második köszöntésére sem adott választ; pedig Bajcsy uram addig meg nem mozdult az ajtóból, határtalan vággyal bírván kimutatni azt, miszerint senki iránt sem érez annyi tiszteletet, mint papja iránt.
Csak ismételt köhögés és lábsúrolás ébreszté fel a lelkészt tudományos elmélkedéséből, s még akkor is, ahelyett, hogy „Tessék előbbre kerülni Bajcsy uramnak”, azt mondta neki, hogy „Öt hímes és egy anyás”.
A nagytiszteletű úr szenvedélyes természetbúvár volt. Füvészeti búvárlatai hírhedettek voltak egyik kollégiumtól a másikig, s szava eldöntő volt a műkifejezésekre nézve.
Bejárta a két haza minden bejárható hegyeit és völgyeit füvek és gombák ismerete végett, s nem volt az a víz fenekén rejtőzködő békavirág, ami csak lopva tekint fel egy reggeli órára a napvilág elé, amelyet Gutai uram meg ne lesett, és gyűjteményébe ne sorozott volna; nem volt biztos az a kőszikla tetején élő moha, melyet sem ember, sem állat el nem fogyaszt, hogy Gutai uram le nem szakasztja, és hasznát nem veszi, s a legparányibb fűben elbúvó virág bizonyos lehetett felőle, hogyha Gutai uram arra megy, meg fogja őt szólítani, és nevén nevezi; s a legkevélyebb szeparatisták, mik csak Erdély kiválasztott havasaiban élnek, mik válogatnak a földben, vízben és levegőben; nem tenyésznek másutt, mint égerfák alatt, porhadt fa földében, meleg vizek partján, erős sziklák fölött; – és a büszke arisztokraták, a májvirágok, cebravirágok, mik csak csudára jelennek meg itt-amott, pompás alakzatukkal kérkedve; mindezek bizonyosak lehettek felőle, hogy a nagytiszteletű úr rég megkeresztelte őket, személyleírással ellátta, és ismerősei közé sorozá.
Emellett, az igaz, hogy nemegyszer megtörtént a nagytiszteletű úrral, miszerint saját egyetlenegy fiának a nevét úgy elfelejtette, hogy mikor a gazkópét valahonnan a háztetőről vagy a most befagyott jégről s egyéb életveszedelmes helyekről be kellett kiáltoznia, összevissza válagatott a naptárból: „Te Sándor, László, Vince, vagy mi neved!” Míg végre rájött, hogy Lőrincnek hívják a semmirekellőt.
Ezt a szórakozottságot egy ízben annyira vitte, hogy az utcákon andalogtában egyszer valami kis árvaleányt talált meg, aki még nem tudta, hogyan kell koldulni, csak nézni tudott szörnyű keservesen nagy nefelejcskék szemeivel; Thaddeus úr felvevé e botanikus találmányt kezébe, és hazavivé őt feleségéhez, azt mondván neki, hogy ezt örökbe fogadja, mivelhogy az ő házasságuk úgysem vala gyümölcsöző, s csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen van már egy, akit Gáspárnak, Menyhértnek, Kristófnak vagy mi a csodának neveznek. Éppen most hajított be egy ablakot az istentelen.
Hanem azért csak ott tartá magánál a talált leánykát Thaddeus úr, s Rozália, a nagytiszteletű úr hű hitvestársa, sokkal kegyesebb asszonyság volt, hogysem azért megneheztelt volna, sőt inkább azt a véleményét nyilvánítá, hogy egykor ez a kis leányka fogja őneki mindazon bánatot kárpótolni, amit az a másik okozand.
A kisleány, aki legfeljebb hároméves lehetett akkor, annyit tudott saját magáról mondani, hogy az ő neve Lila, és ennek köszönheti azt a szerencsét, hogy a nagytiszteletű úr az ő nevét is el nem feledte, mint azét a másik gézengúzét; mivelhogy a füvészkönyvben Lila virágnév; s ha olykor a magyar nevét elfelejtette is, a latin mindjárt eszébe jutott: Syringa vulgaris; szegény kisleánynak nagyon hozzá kellett szokni, hogy mikor „Syringa vulgaris”-t hall kiáltani, akkor ő szaladjon.
A mi hatalmas természetbúvárunk tehát azon pillanatban, amidőn Bajcsy uram hozzá belépett, éppen a legnagyobb műgyönyört élvezé, egy hosszú csészéjű halványsárga virágot tartván kezében, melynek egypár atyafia már szétboncolt állapotban hevert az asztalán, kettő-három pedig a szárítóban adá ki lelkét.
– Üdvözlöm, főkurátor uram, üdvözlöm; ez valóban nagy öröm, nézze csak kegyelmed, nézze ezt a ritkaságot. Tudja-e kegyelmed, hogy mi ez?
Bajcsy uram azt akarta rá mondani, hogy valami paréj; de Tádé úr nem engedte felelethez jutni, hanem folytatá diadalmas arccal beszédét, a per alatti virágot hegyes bonckésére szúrva.
– Ez azon Oenothera biennis, amely egyedül Virginiában terem, és azonkívül egyedül a kegyelmetek városának szigetében található.
– Jaj, édes nagytiszteletű uram – szólt nagyot sóhajtva az érdemes kurátor –, én is kaptam egy virágot, amely felől nem bánnám, ha éppen csak Virginiában teremne, és a mi városunkban soha ki nem kelt volna.
– Nos, nos, mi lehet az? – kérdezé a nagytiszteletű úr, két keze ujjait összedugva, ami nála mindig nagy bosszúság jele volt; éppen nem bírta elképzelni, hogy történhetett volna ezen városban olyan fontos esemény, mely az Oenothera biennis föltalálását ellensúlyozza, vagy azt éppen háttérbe szorítja.
Bajcsy András uram elmondá neki a sajnálatos történetet. Az alispán levelét és a választ, amit ő adott rá; és hogy már most mitévők legyenek ők a dologban?
Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram e szavak alatt csendesen összecsuká az ő füvészi gyűjteményét, s azután lehajítá azt az asztal alá; holmi virágmaradványok voltak az asztalon, azokat lesepré kezével, ami nagy eset volt nála.
És egész alakja, egész arca elváltozott e néhány perc alatt. Az összegörnyedt férfi, kit íróasztala mellett könnyen nyomoréknak nézhettek, a mohos tudós, a komikumig vitt szenvedélyével, elhanyagolt viseletével, a szórakozott, bágyadt tekintetű bölcs, egyszerre délceg, atlétai termetté magasult fel, arcán és szemeiben az ihlet és magasztos elhatározottság tüze lángolt, ajkairól elmúlt minden hiú gyöngeség; ezen szónál a gyönge férfiúból, ki önmagával is tehetetlen volt, egy hős lett, ki ezrek helyett tud szólni és tenni.
Felállt, magára ölté lelkészi palástját, felköté széles selyemövét, és bátor hangon monda Bajcsy uramnak:
– El fogunk menni az alispánhoz; és szólni fogunk előtte a mi szívünk szerint.
És széles, izmos kezével odaütött mellére, mintha azt értetné, hogy ott szív van, mégpedig igazi szív!
Bajcsy uram kész volt erre az útra. Már egyszer megtette azt, mégpedig olyan társaságban, ahol ő volt a legbátrabb ember, s a legjobb szónok. Miként rettent volna vissza most, midőn Gutai Thaddeus járult előtte. Bizonyára őutána keresztül mert volna menni még a halál országán is.
A két nevezetes férfiú éppen reggeli kilenc órakor érkezett meg Malárdy szállására, ki a megyeház jobb szárnyában lakott.
A bejelentő hajdú azt a választ hozta nekik, hogy az alispán úrnak előkelő vendégei vannak; várjanak künn a folyosón. Úgy cselekedtek. Egyik ember a másik után jött-ment, ki és be az alispán ajtaján; hivatalnokok, ügyes-bajosok, patvaristák, még hajdúk is. Ezek mind előkelő vendégek voltak, kiket a jámbor férfiaknák ki kellett békével várni.
Tíz órakor egyedül maradt Malárdy, akkor ő maga jött ki az ajtón, díszruhájába öltözve, nyusztprémes mente nyakában, fejébe nyomva aranyvitézkötéses kalapja a gyémántos forgóval.
Büszkén lenézte a két férfiút, és engedte őket levett kalappal maga mellett menni, hallgatta is, nem is, hogy mit beszélnek. A megyegyűlés nagy terme ajtajánál röviden annyit mondott nekik
– A gyűlés megkezdődött, amíg vége nem lesz, addig nem beszélhetek kegyelmetekkel.
Ott egy csoport dolmányos úr körülfogta mindjárt, s elzárta a hozzáférhetést a két követ elől.
Odalenn hosszasan tanácskoztak az urak, tartottak beszédeket, s megvivátozták egymást; a két követ délutáni négy óráig ott állt a folyosón, és várta az ülés végét.
Egyszer azután zörögni kezdtek a székek, kiverték a tollakat az asztalhoz, az ünnepélyes mondatokat köznapi zajgás váltotta fel, az ülésnek vége lett. A nagy teremajtók szétnyíltak: egyik zsinóros mente a másik után tűnt el, a patvaristák, hajdúk, ólomgombos nemes urak kiszállingóztak; csak az alispán nem jött ki.
Ő a mellékszobaajtón át a választottakkal együtt az ebédlőbe sietett, s az ebéd sokáig fog tartani.
Esti hét óra vetett véget az úri lakomának. A két férfiú ott várakozott folyvást a tornácon. Néha a nyitott ajtón jókedvű lárma hangzott át hozzájuk s felderítő pohárcsengés, ők pedig nagyokat sóhajtottak magukban, s gondolkoztak hosszan-hosszan, és megtörtént velök az a „mindennapi csoda”, hogy amint megszólaltak, egyszerre egy dolgot mondott mind a kettő, ami olyan csudálatos tünemény egy ismeretlen világból, és még nem írtak róla könyvet a bölcsek.
Azonban vége szakadt az ebédnek is; nagyokat ásítottak odabenn; egymásnak egészségére kívánták az ebédet; Malárdy hangja kezdett kihangzani a közzajból, amint az ajtó felé közeledett. Az ajtó kétfelé nyílt; s az alispán ismét szemközt állt Bajcsy és Gutaival.
Egy percre visszadöbbent tőlük, azután magas tekintettel szólt feléjök:
– Hiába jönnek hozzám: quod scripsi, scripsi, quod dixi, dixi. Amit írtam, megírtam. Ha holnap le nem hordatják kegyelmetek az épületüket, holnapután majd lehordatom én.
Azzal karjára ölté valamelyik tiszttársát, s közönyös beszédet kezdve, eltávozott lakosztályába.
Gutai uram és Bajcsy uram szótlanul mentek le a lépcsőkön, s midőn a megyeház ajtajában kezet szorítva egymástól elváltak, egyszerre mondá mind a kettő:
– Mink is ott leszünk.
Másnap déltájon a jámbor német ácsmester meglátogatta Bajcsy András uramat. A jó német polgár igen szomorú volt; amint megfogta Bajcsy uram kezét, el sem akarta többet ereszteni.
– Miért olyan szomorú, mester uram? – kérdé tőle Bajcsy, pedig magán is elfért volna a vigasztalás.
A német úr különféle variációkban köhögött, s azután azt felelte
– Akarok elmenni a várostól; aztán akarok nem visszajönni többet.
– Hát miért?
– Csak. Jobb nekem Győrbe. Mesterség ott is van. Aztán más világ van.
– De hát mi baja, mester uram? Tán a tanácsbeliek?
– Nincs, nincs. Tanácsbeli jó ember.
– Rosszul megy a kereset?
– Az sincs. Házteteje sem megy ki módiból. Ácsmester szükség mindég.
Utoljára is csak annyit vallott meg a jámbor férfi, hogy jobb Győrben, mert ott a zsidónak is szabad imádkozni, meg a pogánynak és az eretneknek; és hogy ő igaz vallásos ember, aki a maga hitéért meg tudna halni, de a máséhoz egy ujjal sem nyúlni; és hogy ő semminek sem oka, valamint az egész polgárság sem, sem pedig a tekintetes tanács, sem a főtisztelendő urak, hanem egyedül a tekintetes alispán úr: az pedig Győrben már nem parancsol; tehát ennélfogva áldja meg az Isten Bajcsy uramat és minden rendű és rangú polgártársait, ha most nem is, de időjártával.
Néhány óra múlva azután megtudá Bajcsy uram, hogy mi volt az ácsmester keserűségének oka? A jámbor úr parancsot kapott Malárdytól, hogy holnap reggel azt a faépületet ott a téren bontsa széjjel.
A jó német polgár inkább elhagyta a várost végképpen, mint hogy kezét tegye azon szerény házra, amelyet ő maga épített, amibe ő maga verte a szegeket saját kezével és ingyen.
Tehát a rendelet már ki volt adva.
A városbeli ácslegények megtagadták a szolgálatot ennek végrehajtására. A hajóépítők és molnárok szintén visszautasították a parancsot; erővel nem lehete őket kényszeríteni arra.
Malárdy tehát falukról rendelt be ácsokat és napszámosokat robotban, akik akaratát végrehajtják.
A következő nap reggelén, midőn korán hajnalban megjelentek a munkások a parancs végrehajtására, bámulva látták, hogy az épület tele van emberekkel, akik ott énekelnek.
Ilyenkor nem kezdhettek a munkához, várniok kellett, míg azok odabenn elvégzik.
Azonban az ének elhangzott, következett az imádság; azután megint éneket kezdtek. Egyik csoport ember, asszony, gyermek kijött az ajtón, helyette másik csoport bement, aztán folytatták, amit ezek elhagytak.
A munkások csak vártak, hogy majd vége lesz; vártak délig: már a déli harangszó is elmúlt, és az ének és imádkozás még egyre tartott. Emberek jöttek ki, s mentek be az ajtón, s ha kérdezte valaki: mikor lesz vége az ünnepélynek, olyan mélyen néztek a kérdező szemébe, és nem feleltek neki semmit.
Végre kénytelenek voltak az alispánnal tudatni ezt a körülményt: hogyan fogjanak egy emberekkel tele épület szétbontásához?
Néhány pillanat múlva ott termett Malárdy hintaja az ó-temető terén.
Már ekkor roppant néptömeg állt a faépület körül; más felekezetek hívei; néma, halvány arcok csoportozata: úgy látszott rajtuk, hogy szeretnének könyörögni lakostársaikért, de nincs bátorsága senkinek megszólalni, ha e kemény, hideg szemek közé tekint. Sietett mindenki félre az útjából.
Malárdy néhány pillanatig halk hangon beszélt az ácsokkal, miközben többször mutatott a faépület felé.
Azt parancsolta nekik, hogy bontsák széjjel azt a benn levők fejei fölül.
A legények a parancsszóra megindultak szekercéikkel. Odabenn éppen új éneket kezdtek; ezer és ezer ajk harsogta azt a búbánatos dallamot, ami kezdődik e szókkal:
„Hogy a babiloni vizeknél ültünk…”
Malárdy és az ácsok a főbejárat elé siettek. Midőn néhány lépésnyire voltak az ajtótól, felnyílt az előttük, és ott álltak az ajtóban az egyház vénei, a gondnokok és maga a nyáj pásztora, a lelkész.
– Miért jönnek kegyelmetek e házba fejszékkel és feszítővasakkal? – kérdezé Gutai Thaddeus a vele szemközt állókat.
Az alispán büszkén felelt neki:
– Hogy e ház megszűnjön ház lenni…
Akkor előlépett a többiek közül Gutai Thaddeus; hosszú fekete palást folyt alá termetén, hosszú hófehér haj homlokán kétfelől; előlépett a templom tornácára, és két kezét felemelte az ég felé.
És két reszkető kezét emelve az ég felé, e szavakat mondá:
– „Én uram, én erős hajlékom!Fordítsd ez órában a te arcodat hozzám, hogy meghalljad, amit az én szívem keserűsége mond te előtted. – Íme romboló szerekkel jőnek a te sátorod ellen, akiknek mi nem vétettünk soha. Íme azt mondják, hogy hiába imádkozunk tehozzád, mert te meg nem hallgatsz bennünket, és meg nem őrized a mi házunknak elestét. De én zokogva kiáltok tehozzád, és azt mondom: légy jelen, és hallgass meg engemet! A mireánk kiméretett pohár keserűségét mi kiürítjük ma; de a te kezed legyen azon, aki az ő kezét e mi hajlékunk ellen legelőször felemeli. Jegyet tégy annak homlokára, hogy megismerjék őt a te ártó angyalaid, s kikerülje őt az áldás, ami onnan felül jő az égből. Tedd hiábavalókká minden munkáit, veszteséggé minden akaratát, bánattá minden örömét; alázd meg őt az ő büszkeségében, tördeld meg őt az ő erejében, és terjeszd ki e keserű kiáltásnak szózatát az ő gyermekeire és egész családjára; ne legyen neki öröme magzatokban, ne legyen vigasztalása utódaiban, ne legyen neve unokáknak általadva; hanem szórassanak széjjel magzatai a világ minden részeiben, s legyen példa az ő történetük mások előtt!… Te pedig, siralmak városa, emlékezzél meg azon napra, melyben e nehéz szó kimondatott, és reszkessenek a te falaid, valahányszor egy új élő születik annak ivadékaiból, és meg ne nyugodjanak a te fundamentumaid mindaddig, amíg egy élő lesz annak családjából, aki a legelső csapást ezen ház ellen merészli tenni!… Én uram, zárd be a te egednek felhői közé ezen szavaimat, és el ne felejtkezzél róluk… Úgy legyen!”
Irtózatos! Irtózatos!
A néptömeg futva rohant el a piacról e szavak alatt, sokan eltakarták füleiket, hogy ne hallják az átok végét; asszonyok futottak kétségbeesetten keresve férjeiket, s vonszolták őket erőszakosan ama rettentő ház közeléből. Senki, senki ne merjen ahhoz nyúlni! Ki vonná magára és az ő maradékaira ez irtózatos átkot?
Óh, rettenetes ember volt, aki azt kimondta. Hogy gondolhat ki ilyet emberi szív, hogy emberi ajknak által adja? Oly irtózatos átokkal venni körül egy házat, mely még a születendő gyermeket is megrontsa; oly átokkal, mely félelemtől aludni ne engedje a város lakóit még száz év után is. Vondd vissza e szókat!
A lelkész lebocsátá az ő kezeit, amik még égnek voltak emelve: azután megfordult, visszalépett a tornácra; az ajtó becsapódott, a zár rácsattant; minden be volt zárva.
Ott a bezárt ajtó előtt sápadt, reszkető emberek álltak szekercékkel, rudakkal vállaikon. Azok mind együgyű publikánusok, akik otthon hagyott gyermekeikre gondolnak ez órában, s kezük úgy reszket a fejsze nyelén, pedig meleg nyár van.
Csak Malárdy arca olyan most is, mint volt. Semmivel sem halványabb, semmivel sem érzőbb.
Megvető hidegséggel néz le a gyáva mesteremberek tömegére: mellette egy hivatalnoka áll; az is lesüté szemeit, s kezeit összekulcsolta mellén. Imádkozik. A térről siet a nép hazafelé. Egymásnak beszélik, amit hallattak, s úgy borzadnak tőle. Egy nő elájult, azt friss vízzel locsolják: ott benn zúgó énekhangok mondják:
„A nagy búnak és bánatnak miatta
Hegedűnket függesztettük fűzfákra.”
Hegedűnket függesztettük fűzfákra.”
És az ő arcán egy vonás sem változik.
Midőn látja, hogy az egész körülálló nép között nincs egy bátor ember: kiveszi az egyik ácslegény kezéből a fejszét, s az ajtóhoz lép vele.
Az elszörnyedés elfojtott zúgása hallatszott körülötte: vajon merészli-e azt tenni, vajon ő áll-e útjába a kimondott szónak, gondolva, hogy a szó csak levegő? – Hiszen őneki oly hatalmas, oly szép, oly viruló családja van: nem jutnak-e eszébe gyermekei? Elfeledte-e kedvencét, a legkedvesebbet?
Egy pillanatig tétovázni látszott, lába önkéntelenül hátralépett; – azután ismét büszkén veté fel homlokát, bal kezét feje fölé tartá, mintha védeni akarná magát valaki ellen, a szekerce megvillant jobbjában, s egy erős csapással behasítá a bezárt ajtót.
E csapás után oly csend volt künn és benn, hogy az enyészetes visszhangzó döngést az utolsó reszketésig lehetett hallani utána. Azzal visszafordult a munkásokhoz
– Most folytathatjátok a munkát.
Azok szomorúan kezdtek hozzá; kifeszíték az ajtókat, felmentek a tetőre, leszedték a deszkákat, a gerendákat, azután szétbontották az oldalfalakat, kidöntögették a szobrokat, ágasokat egymás után.
Azok az éneklők pedig odabenn meg nem mozdulának helyeikről, hanem ott maradtak, míg a ház el nem tűnt körülöttük, míg egészen az ég alatt, a szabad pusztaságban nem maradtak.
Malárdy hintajában állva nézte végig az egészet, és hallgatá az ének sorait:
„Boldog, ki tenéked e dolgot
Megfzeti, e méltatlanságot,
Ki öledből gyermekidet kirántja
És az erős kősziklához paskolja.”
Megfzeti, e méltatlanságot,
Ki öledből gyermekidet kirántja
És az erős kősziklához paskolja.”
Mikor vége volt a zsoltárnak, vége volt a sátornak is; hazamehetett mindenki.
Amit Malárdy megparancsolt, azt véghez is tudta vitetni.
