AZ ÉN ATYÁM
AZ ÉN ATYÁM
Ha Leon csak egy árnyékát vetette volna észre a bizalmaskodásnak – amire a herceg levele jogot adott neki –, midőn Rafaela elé lépett, bizonyos lehetett volna felőle, hogy egy olyan jéghideg tekintettel találkozik, amely egyszerre a túlsó égsarkig taszítja; ha pedig könnyekkel szemében jelenik meg előtte, elérzékenyülten, egy gúnymosolyt fog előidézni e klasszikus arcon: visszaemlékezést Alienorra.
Nincs utálatosabb torzkép a csinált szomorúságnál.
Az igazi bánat nem csinál arcfintorgatásokat, az előtte jár az arcnak, s nem mutatja magát, mégis mindenki által észrevehető. Leon még csak gyászba sem volt öltözve. A szokott úti ruhájában jött el, kalapja mellett sem volt fátyol, jó tengerútra való túri süveg volt az, mindössze is a darutollat tépte ki mellőle. A hercegnő az orvos jelenlétében fogadta őt. Leon megvárta, míg a hercegnő nyújtá eléje kezét, hogy azt komoly tisztelettel elfogadja.
– Vártuk önt – mondá Rafaela.
– Bocsánat, hercegnő, ha késtem. Távol voltam Bécstől, ahova a levél intézve volt, s emiatt nem kaptam azt rögtön.
– Önért sajnálom azt: mert most már nem látja jó atyámat. Már le van zárva a koporsója. Pedig én nagyon szerettem volna, ha látja őt, olyan volt halva is, mint mikor élt: olyan szép, nyugodt, kiszenvedett arc. Egy fürtöt szép ezüst hajából eltettem: azon majd megosztozunk. Én nem akartam engedni, hogy őt bebalzsamozzák. Ugye jól tettem? Már szegény jó anyámnál úgy elborzasztottak e műtéttel. Így nem lehetett mást tenni, mint őt lezárni ólomkoporsóba, s úgy szállítani útra. Helyesli ön ezt?
A kérdésben oly gyöngédség volt, mely jogot adott a válaszra.
Leon pedig nem helyeselte azt.
– Megvallom, hogy jobb szerettem volna, ha vaskoporsót választottak volna ólom helyett. Vagy messinget, vagy bármi más ércet.
Rafaela ajkán könnyű félrepittyesztés vonaglott át.
(Ejh! Ó már éreztetni akarja, hogy van joga kifogásokat tenni! Másnak azonban van joga az ő kifogásainak az okát megtudni.)
– S miért?
– Vannak aggályaim, amik meglehet, hogy alaptalanok. Úgy áll az esély, mint száz az egyhez. Most már ez meg is van, s nem lehet változtatni rajta. – Ezzel átvezette Rafaela Leont a nyílt corridorra, feltakarva előtte a lefüggönyözött nehéz ólomkoporsót, melyen nem volt semmi díszítés, cifraság, név. Csak egy sima ötszögletű szarkofág volt az.
Nem következett semmi érzékeny jelenet.
Leon az orvoshoz fordult.
– A koporsó meg van töltve szesszel?
– Szabály szerint. Ez az enyészet ellenóvszere.
– Eképpen ez nyom valami tíz mázsát. Ezt csak a hajó födélzetén lehet elhelyezni, s hogy a hajó himbálása közben a tengerbe ne essék, le kell srófolni vaspántokkal. Van erről gondoskodva?
– Biz erről nincs. Ez nem is jutott eszünkbe.
– Akkor kérem a titkár urat utasítani, hogy rendelkezzék a szükségesekről. A tenger nagy hullámokat hány most.
Azután nehány suttogó szót váltott az orvossal. Rafaelától elfordultan.
Rafaela észrevette, hogy róla beszélnek: azt is sejtette, hogy mit.
– Óh, miattam ne aggódjanak önök: én nem félek a zajló tengertől.
Leon helyeslőleg bólintott.
– Akkor holnap útra kelhetünk.
Az orvos aztán eltávozott a titkárt megbízni az elszallítás technikai nehézségeinek elhárításával, kézművesek, hordárok megrendelésével.
Rafaela és Leon egyedül maradtak. Rafaela kérte Leont, hogy foglaljon helyet vele szemközt, úgy, hogy a világosság Leon arcába sütött, egészen a szemei mélyébe lehetett látni. A hercegnő folyvást e mélységet vizsgálta.
– Ön félt engem a tengeri betegségtől? – kérdezé Rafaela. – Én nem kapom azt meg. Bizonyos vagyok felőle.
– Utazott már a hercegnő zivataros tengeren?
– Igaz, hogy még nem. De én nem akarom ezt a betegséget megkapni! S azt hiszem, hogy az akarat sokat tesz.
– Ez esetben igen sokat. A kedély, a példa is határoz. Néha az egész utazó társaság neveti a bajt, de amint egy megkapta közülök, a többi utána esik bele. A félelem felkölti azt: a bátorság visszatartja.
– Én bátor leszek. Azt gondoltam ki magamban, hogy nem maradok a kajütben, ahol az emberek jajgatása ragályos, hanem felmegyek a tetőre, belefogózom az árbockötélbe, felnézek az égre, s azt mondom magamban: ejh, milyen jól hintázunk. A halálnak pedig azt mondom: no hát jer, én nem félek tőled, jó barát vagy, s kikerülöm vele, hogy a lábai előtt görnyedezzek. Vagy pedig megfogom a legelső bátor embernek a karját a födélzeten: egy matrózét, s arra fogom kérni, hogy beszéljen nekem adomákat, úti kalandokat.
Leon nem mondta rá, hogy hiszen lesz ott más ember is, akinek bátorsága van, aki nem veri a fejét a falhoz, s tud mondani vidám adomákat.
Ehelyett azt mondta neki, hogy:
– Jól lesz, hercegnő.
Erre Rafaela azt a fontos mondást ejté ki ajkán:
– Kérem, ne nevezzen engem hercegnőnek.
Akárki is odamagyarázta volna e felszólítást, hogy itt az ideje most, elérzékenyült gyöngédséggel térdre ereszkedni, ama hófehér kéz után nyúlni, azt megcsókolni, és elértő sóhajjal rebegni: „Rafaela!”
Leon nem tette azt. Meggondoltan mondá:
– Azért tán, mert a herceg meghalt?
Rafaela meg volt elégedve vele, hogy Leon nem ingadozott meg.
– Azért. – Családunkban a hercegi cím az utolsó férfival el lesz temetve, s a leány, aki utána marad, már csak grófnő. Így volt az adományozva.
– De én úgy tudom, hogy Etelváry Miksa hercegnek meg volt ígérve, hogy ha leányát fiúsítja, a hercegi cím arra is rászáll.
– Meg volt ígérve. Ő el is készítette ez iránti folyamodását.
De az utolsó napokban megsemmisítette azt: nem adta be, s én ezentúl”csak” grófnő vagyok.
Ez már nehezet nyomott a mérlegben. Ez reveláció volt. Rafaela egy fokkal lejjebb lépett a ranghágcsón, hogy ne legyen a távolság kettőjük között olyan nagy, ne kerüljön olyan nagy fáradságába annak a másiknak hozzája felemelkedni.
Rafaela grófnővé lett –, hogy közelebb legyen.
Leon agyát nem kábítá el ez a nagy diadal. A hangban, a modorban, mellyel e felfedezés történt, annyi biztató, annyi világosságterjesztő volt, megannyi illusztrációja a hercegtől kapott utolsó levélnek, amit Rafaela keze írt.
– Akármit rendeljen is a heraldika, az aranykönyv és az udvari etikett: a közélet azt, aki hercegnőnek született, hercegnőnek fogja nevezni holtáig: a nép a rangátváltozások subtilitásait nem érti meg. S ez szokatlan is a mi monarchiánkban; én nem tudom, hogy hasonló eset történt volna, hogy egy hercegnő rangja alábbszálljon. Egyébiránt Magyarországon, amint semmi különös előjoga nincs egyik mágnási osztálynak a másik felett, úgy nincs is ok reá, hogy a címerkoronák közötti különbséget fokozatnak tartsa valaki, nálunk vannak nagy tekintélyű bárók s „jó pajtás” hercegek.
– Van azonban egy hely, mely minden embert egyenlővé tesz: ez a hullámzó tenger. A hajófödélen a hercegek csak olyan nyomorult tántorgó alakok, mint a matrózok, s minden méltóságnak vége a földön heverő alaknál. Ilyenkor az egyenlő emberek, az útitársak, csakugyan híhatnák egymást „ön”-nek.
– Parancsnak veszem e kívánatot. S ha véteni fogok a szabály ellen: az nem az én hibám lesz.
– Hanem az enyém. Rajta leszek, hogy soha se feledtessem el az útitársnőt. – Nézzünk ki a tengerre.
Leon addig is az ablakkal szemközt ült, ahonnan a tengerre volt kilátás, szép nemes vonásait megvilágítá a tengerfény, most Rafaela is odafordult.
– Ön azt mondá, hogy távol volt Bécstől. Hol járt, amióta Párizsból megjött?
Leon aztán elbeszélte neki, hogy hol járt. Leírta kis ősi lakhelyét, s az abban megtelepült boldog családot. S aztán az irtó vészt, mely e boldog családból hét nap alatt csak egy gyászoló apát és anyát hagyott meg. Csak az egyszerű eseményt beszélte el. Kilenc parasztgyermek történetét, akik múlt héten keresztapjukat körülfogva dalolták az ipsilándi rózsát, s ma már az anyjuk dalolja azt egyedül az öt kis sírhalom előtt. Semmi nagy dolog sincs ebben az egész történetben, hanem azért mégis, mikor a kilenc cipőcskérül beszélt Leon s az üres vánkoskákra kiosztott páros almákról, Rafaelának egyszerre a szemébe szökött a könny: „Istenem!” – rebegé, és amíg egyik kezével eltakarta arcát, a másikat öntudatlanul nyújtá Leonnak.
Pedig Leon nem sírt, mint Alienor.
– És ön még gyászfátyolt sem tesz fel keresztgyermekeiért? (Rafaelának korábban feltűnt már, hogy Leon kalapja mellett nincsen gyász. – Másért is talán?)
– Nem akarom, hogy minden profanus ember megállítson, és elmondassa velem, hogy kit és mért gyászolok. (Ez válasz volt azért a „másért” is.)
– És most hallgassa meg ön a mi tragédiánkat – mondá Rafaela.
És aztán elmondta Leonnak, minő idilli életet éltek itt a tenger közepett, míg az ágyúdörgés fel nem zavarta azt. Elbeszélte atyja szenvedését, midőn a rémjelenet beteg szívének minden sebeit egyszerre föltépte, midőn mindent megtudott, amit titkoltak előtte: hogy halt bele e fájdalomba!
S amíg ezt elbeszélte, Leon arcán oly változás ment végbe, mely Rafaelát megdöbbenté. Elsápadt, szemei elveszték fényüket, homlokán nehéz veríték gyöngyei verődtek ki. Nem a gyász, nem a részvét: az önvád képe volt ez. Azt az egész ólomkoporsót emelte e beszéd alatt. Utoljára Rafaela megszólítá:
– Valami változása van? Ön beteg?
– Bár volnék az! – szólt Leon, felkelve helyéről. – Ennek nem így kellett volna történni!
Rafaela elérté az eszmét.
– Tehet ön róla, hogy így történt?
– Talán nem. De hátha igen? Ki tudja azt?
– Én tudom. Atyámtól hallottam. Valaki vádolta önt előtte, azzal, hogy ön elrontott valamit. Atyám azt felelte rá: „Nem igaz! Zárkány Napóleon mindent úgy tett, ahogy kellett. Istenség titka a jövendő”! Jól esik önnek, hogy ezt megmondtam?
– Lelkemből köszönöm.
Leon csak most vette észre hogy homloka mennyire meg van izzadva, s letörülte azt zsebkendőjével.
– Most sietek az előkészületek után nézni. Még ma éjjel át kell szállíttatnom a koporsót a födélzetre, s ott megerősítenem.
– És reggel értem fog ön jönni? Igen korán jöjjön. Mihelyt hajnalodik. Költessen fel. Itt nincs se óraütés, se fülemüle, se kakasszó éjszaka.
Leon búcsút véve, azt mondá, hogy meg akarja elébb tekinteni a koporsót, ha jól van-e összeforrasztva.
Rafaela nem ment utána.
A teremben ahol hátramaradt, a fali tükrök mind a szegletek be voltak elhelyezve, úgy, hogy diagonálban adták vissza a terem képét. Az egyik tükörbül éppen a korridorra lehetett kilátni, éppen oda, ahol a koporsó feküdt.
Rafaela látta Leont odasietni. A koporsó előtt letérdepelt, és sokáig nézett egy helyre, azután hirtelen fölkelt, s hármat ütött ököllel a homlokára.
Azután gondja volt rá, hogy a térdét leporolja, mielőtt visszajön a terembe.
Ott ismét találkozott Rafaelával.
– Minden rendben van – mondá neki és eltávozott.
Csak a házon kívül vette észre, hogy kalapja gyászfátyollal van körülfonva: ezt Rafaela tűzte oda, azalatt, míg ő künn a korridoron a koporsóval tartott néma találkozót.
Aznap nem is látta őt Rafaela többet.
Szavatartó emberre talált.
Mikor éjfél után két órakor felébredt, s a holdvilágot hajnalnak vélve, felöltözött, már nem találta a korridoron a koporsót. Azt olyan mesterséggel vitette el onnan Leon, hogy őt fel nem zavarta álmából.
Rafaela azután künnmaradt az üres korridoron, s a párkányzatra kidűlve várt Leonra.
Már annyira volt vele, hogy várt reá.
Nem tudott magának számot adni róla, hogy mi az; több-e, mint puszta érdeklődés, több-e mint engedelmesség az atyai végakarat iránt, több-e, mint ragaszkodás az erősebbhez? várt reá.
Szép, csendes, holdvilágos éj volt. Éjfél utánra lecsillapult a szél.
És Rafaelának eszébe jutott, hogy van valahol a világon egy másik nő, aki a napi vélemény előtt az ő vetélytársnéja, mert neje lett annak a férfinak, aki tőle eljegyzett vőlegény korában elvált. A világ örömest beszél a szép nőkről, s ez a nő szeret beszéltetni magáról a világgal. – Az a félbeszakadt légyott nem maradhatott titoknak, a diplomaták feljegyezték belőle a világtörténetre kiható mozzanatot, s a nők a szenvedély és önuralom rendkívüliségeit. Rafaela is megtudta azt, ami ezzel a nővel történt. Ez a nő éppen így várt egy holdvilágos éjszakán Leonra: szívében tilos szenvedéllyel s ahogy a kéjmámor és a gyilkolási düh együtt szokott járni, a vétkes szerelem összeforrva szívében háborúszomjas vad indulatokkal. A nő szép volt, csábító és önfeledt. S ez a nő hiába várt erre a férfira, akire ő most. S akinek a lépteit már hallja a távolból a fövényen ropogni, aki az ő hívására megjelen. – Vajon a két nő közül melyik a nyertes, melyik a vesztes fél?
Rafaela a korridorról kívánt jó reggelt Leonnak, mikor az a ház elé érkezett.
Leon felsietett hozzá.
– Egy órával korábban jöttem – mondá Rafaelának, – a szél egyszerre lecsendesült: jó lesz felhasználnunk az időt a hajóra szálláshoz, mert hajnalra ismét fel fog támadni a szél.
Rafaela megvolt régen úti készületeivel. A férfi cselédeket előre küldé, aztán útiköpenyegét felvéve, még egyszer megöntözé az ablakába tett virágokat, a villatulajdonos gyöngéd figyelmének tanújeleit, s aztán Leon karját kérve, levezetteté magát a partig, az orvos, a titkár és a komorna kíséretében. Rafaela egy percben visszafordult komornájához, s azt kérdé tőle:
– Emília! Itt van Camilla?
– Igenis, hercegnő – felelt a megszólított. – Leon szétnézett. Nem látott sehol egy harmadik hölgyet.
A part előtt a keletkező dagályban táncoló csónakba lépésnél segíteni kellett a hölgyeknek. Mikor a komornára került a sor, Rafaela azt mondá Leonnak:
– Ugyan kérem, vegye át Emíliától – míg a csónakba lép, Camillát.
Leon összerezzent, mikor a komorna egyszere a kezébe adta azt az addig kendője szélével letakart valamit. Az egy fehér cica volt.
Rafaela észrevette e megrettenést, s rábámult nagy szemeivel.
– Ön is fél talán a cicáktól?
– Óh dehogy félek! (Hanem Lívia kedvencére ismert benne, az rezzenté meg oly nagyon! s aztán gyöngéden odaszorítá a szelíd állat selyem pofácskáját arcához, s biztatólag suttogá neki: „ciuc-miuc!”)
Amíg a hajóra értek, a tenger csendes volt; de alig szedték fel a horgonyokat, midőn a tenger ismét dagadni kezdett, s amint az induló gőzös megkezdé oldalhintázását, a komorna rögtön eltűnt a födélzetről, s lement a kabinjába lefeküdni.
Amint aztán a nap fölkelt, veres fényével még pirosabbra festve a távozó sziklaszigetet, mintha magával hordaná a szelet, egyszerre újult erővel kezdte az rá, s most már a hajó nemcsak azokat a hintázó oldalmozgásokat követte, amik még olyan jól esnek, mint a ringatás, hanem amint a hullámhegyeken átbukdácsolt, egész hosszában hányta-vetette magát, majd az orrával, majd a hátuljával ágaskodva fölfelé.
Minden ember eltűnt már a födélzetről, maga az orvos sem tudott magának semmi profilaktikus gyógymódot rendelni a tengeri betegség ellen: senki sem kérdezősködött a más baja felől.
Csak Rafaela állta meg a helyét és Leon a födélzeten.
A kajütgádor ajtajának támaszkodva s kezével a kilincsbe fogózva, nézte a büszke hölgy a feje fölött elrepülő felhőket. Esőköpenyének csuklyáját fejére húzta, oltalmul a födélre felcsapó, freccsenő hullámok ellen, s beszélgetett Leonnal, ki a gőzhajókéményt megerősítő láncba kapaszkodva tartá fenn magát.
– Én szeretem a tengert. Ha tengerész neje volnék, mindig együtt járnék vele. Akinek a tenger a hazája, az hontalanná nem lehet soha. A tenger nem enged magára határokat festeni, mint a föld. Az nem engedi magát meghódítani. A tenger megvalósulása a „közös haza” eszméjének. A tenger sohasem olyan mostoha ahhoz, aki rajta keresi kenyerét, mint a föld, s annyi embert táplál, mint a föld, s annyinak ad sírt, mint a föld. Most, mikor ez a hajó recseg-ropog alattunk, mikor azt kell hinnem, hogy a jövő percben a tenger fenekéig süllyedünk le, s a hullám mint egy hegylánc közeledik felénk: arra gondolok, hogy mennyivel nyugodtabb helyen vagyok én itt most, mint volnék abban az országban, melynek a földe hány most ilyen hullámokat, mint ez a tenger, s egész tartományainak elsüllyedését siratja. S ettül a gondolattul az orkán maga szelíd tündérnek tűnik fel előttem. Ezzel szoktam minden rossz érzést leküzdeni magamban, arra gondolok, hogy mások még jobban szenvednek, mint én. Én szeretem ezt a vihart. „Ezt” a vihart!
– Nekem is jó barátom a tenger – szólt Leon –, s még úgy jöhet, hogy tengerész leszek. Mindig kárhoztattam őseinket azért, hogy úgy szerették a lovat, szerették volna inkább a hajót. Akkor nem keresték volna a pusztát, ahol zöldebb a fű, hanem a partot, ahol szabad a tér. Amennyi erővel Magyarországot elfoglalhatták, annyival letelepülhettek volna Japánba. Ez az ország az én eszményképem. Nem hiszem, hogy valaha oda ne kerüljek. Körös-körül tenger. Semmi szomszéd, semmi atyafi, semmi diplomácia. Maga teremt magának mindent.
Rafaela panaszkodott, hogy lábai reszketnek, bárhogy erőlteti magát: nem tud állva maradni.
– Ez pedig a legelső, hogy a tengeri betegséggel megküzdjünk, az állva maradás – mondá Leon. – Támaszkodjék ön vállamra, s engedje, hogy karommal fenntartsam.
Rafaela úgy tett, s aztán, mikor Leon átkarolta, nem szédült többé a feje.
Addig-addig dicsérték egymásnak a tengert, míg az kiengesztelődött a sok magasztalásra: délfelé megszűnt a vihar, eltisztultak a felhők, s a hullámhegyek szép sima völgyekké lapultak alá, miken most már a kis gyors jacht hintázva lapátolt előre.
A lélekerő csakugyan csodát tett Rafaelánál, acéllá tette idegeit. Nem szenvedett tengeri betegségtől, ami valamennyi kísérőjét előfogta. Leont természetesen nem. Ő megszokta már a tengert régen.
Eddigelé kevés hajó tűnt fel láttávolukban, az is messze elmaradt; de amint a vihar megszűnt, egyszerre kezdtek feltünedezni a vitorlák, s a gőzhajót jelző fekete füstvonalok a láthatáron.
Egy nyugot felől jövő gőzhajó egyenesen az ő útjokat látszott keresztezni. A hajó hadi fregatte volt, kétárbocos, vitorlával és gőzzel haladt. Amint egyre közelebb érkezett, felismerték benne a francia cirkáló hadihajót.
– Ez alkalmasint velünk akar szóba állni – jegyzé meg Rafaela, távcsövét felé irányozva.
– Akkor az ő dolga, hogy utolérjen bennünket – mondá nyugalommal Leon.
A cirkáló megjelentére a kelet felől mutatkozó vitorlák legtöbbje irányt változtatott. Azok alkalmasint német hajók voltak, s nemigen kínálták oda magukat hadizsákmányul, a fregatte nem talált mást útjában, mint a jachtot. Azt utol is érte Neuwerk magaslatán. A jacht nem tartozott róla tudomást venni addig, míg meg nem szólal. A fregatte megtette. Félmérföldnyi közelbe érve, jellövést adott: mire az utazó gőzös megállt, s közel engedte amazt magához jönni. A cirkáló hajó mintegy tizenkét fonalnyi közelig jött a jachthoz, s akkor hosszoldalával fordult felé, rátátva tizenkét ágyúja torkát.
Akkor aztán egy csónak hagyta el a hadihajót, mely a gőzöshöz evezett. Egy tengerész hadnagy jött rajta hat tengerész katonával.
Nehány perc múlva a födélzeten volt a tiszt és a katonák. A jacht kapitánya és a tengerész hadnagy a szokott értekezést megkezdték. Ez előkérte a hajóiratokat, amaz megmutatta neki azokat. Minden rendben találtatott.
– Semmi hadi dugáru a hajón? – kérdezé a hajóshadnagy.
– Semmi – felelé a kapitány jóhiszeműleg.
A hadnagy kötelességéhez híven széttekintett, az adott szón kívül még saját szemeivel is meg akarva győződni, s a legelső tárgy, amibe belebotlott – a koporsó volt.
Ez a hajó födélzetén feküdt, leszorítva erős vaspántokkal és csavarokkal a padozathoz. Nem volt betakarva semmivel.
– És ez itt, uram? – kérdezé a hadnagy.
– Ez egy koporsó. – felelt a hajóskapitány.
– Igen. De ólomkoporsó. Nem tudja ön, hogy az ólom mai napság hadi dugáru?
– Nekem úgy lett feladva, mint koporsó. Egy előkelő magyar főúr fekszik benne, kit Helgolandból hazaszállítanak.
– Ezt én hihetem is, nem is,
– Itt van a családja, orvosa, kísérete, akik mind bizonyítják.
Azok valóban mind ott voltak már a födélzeten, s várták, hogy mi lesz ennek a kimenetele.
– Ezt látta ön előre – súgá Rafaela Leonnak, odatapadva hozzá s karjába fogózva.
– S ha úgy van is! – mondá a hadnagy, azt csak nem képzelik önök, hogy én nyolc-tíz mázsa ólmot az orrom előtt be hagyok csempészni Németországba egy halott által?
A jacht kapitánya erre kijött a türelméből.
– Tán csak nem kívánja ön, hogy a tengerbe dobjuk a holttestet a koporsóbul? – viszonzá, s hozzátevé nyomatékkal – ez egy igen előkelő férfiú volt!
Ez a szó tűzbe hozta a fiatal hadnagyot.
– Ejh uram! Mit akar ön? Most, mikor a legderekabb férfiak ezrei rakásra hullanak a csatamezőn, s urat, közvitézt egymásra dobálnak egy közös verembe; mikor a legnemesebb férfiak hulláin a hollók osztoznak; amikor hősök, hadvezérek, lángelmék és özvegyasszonyoknak egyetlen fiai beérik százan egy fakereszttel; most, mikor hideg vérrel rúgják félre a koponyát, ami tegnap még egy félistené volt; – most azt kívánja ön, hogy sirassunk meg egy magyar főurat, amiért egy nyugodalmas halál után nem adatott neki más sír, mint a dicsőséges tengerfenék? Hát egy vég vitorlavászon, egy ágyúgolyó, három búcsúlövés, félárbocra felvont lobogó s tizenkét fonálnyi mélységű tengervíz nem elég temetési tisztesség-e a világ bármely hercegének?
Leon érié, hogy a leány keze reszket az övében.
Hirtelen odalépett a két értekező tengerész közé.
– Uram!
– Uram! – szólt a tengerész hadnagy is, udvariasan meghajtva magát, s most már Leonhoz beszélt. – Vagy ha éppen olyan erősen el vannak önök határozva, a magyar főurat hazája földének visszaadni: Hamburg már nem messze van: betakarhatják őt odáig kátrányos vászonba; ott vehetnek számára másik koporsót, s beletehetik abba. Aztán más mód is van. Önöknek van orvosuk. Mi kölcsönzünk önöknek mercurius corrosivust: van hajónkon elég; az orvos Hamburgig bebalzsamozhatja a hullát.
– Istenem! – hangzott Rafaela reszketeg sikoltása.
– Én elhiszem – mondá a hadnagy –, hogy ebben a koporsóban egy hulla fekszik, az az önöké: azt elvihetik; hanem az ólom az enyim, azt én viszem el!
E szónál Leon egyszerre odalépett a koporsó elé, s kirántva revolverét oldaltáskájából, haragtól megcsattanó hangon kiálta:
– E koporsóban az én atyám fekszik! Aki ráteszi a kezét, azt én főbe lövöm.
Leon a tengerész hadnagy homlokának irányzá pisztolyát, a hat tengerész katona pedig célra kapta karabélyait mind ő ellene.
A fiatal tengerész hadnagy elébb hátrafordult katonáihoz, s azt mondá nekik:
– Amíg én nem vezénylek, addig maradjon mindenki karra vetett fegyverrel.
Azután nyugodtan belenézett a homlokának szegzett pisztoly csövébe, s karjait összefonta és mosolygott, mikor Leonhoz szólt:
– Kár volna önért is, ifjú barátom, meg azért is, akit le fogna lőni. Becsületszavára mondja-e ön, hogy ebben a koporsóban önnek az atyja fekszik?
Leonnak erre a szóra reszketni kezdett a keze. Vevé észre, hogy nagyon rosszul céloz oda a szemközt állónak a két szeme közé. Zsibbadtan ereszté le karját a revolverrel.
Mit feleljen erre a kérdésre?
Azt felelje-e: „Igen, ő az én atyám! Becsületszavamra mondom!” Becsületszavát dobja-e oda ennyi ember hallatára, aki mind tudni fogja, hogy nem mondott igazat. Zálogba tegye-e becsületszavát e büszke hölgy hallatára, megbántva őt akkor, amidőn megmenti? Képtelenné tegye-e magát örökre e nő előtt becsületére hivatkozhatni?
Meg volt rendítve.
E pillanatban odarohant melléje Rafaela, s megragadva mindkét kezével Leon karját, sietett helyette megfelelni:
– Igen. Az ő atyja fekszik e koporsóban! És az én atyám! Mindkettőnk becsületére mondom! – Oly igazi bensőséggel, oly önkénytelenül elárult hévvel mondá e szavakat, hogy Leont megrendíté vele.
A tengerész hadnagy nem lett volna francia, ha e nyilatkozatot tökéletesen meg nem értette volna. Ez egy regény. S a regénynek még a hadviselés közepett is megvannak a maga kiváltságos jogai.
– Honneur au malheur! – mondá. Karjával üdvözölve a hölgyet, s katonáinak tisztelgést vezényelt: visszaadta a kapitánynak iratait, s elhagyta a födélzetet.
Ettől fogva Rafaela folyvást Leon karjába akasztott karral sétált a födélzeten.
Kísérői mosolyogva suttogtak egymás között. A herceg csak úgy lehetett Leonnak atyja, ha a hercegnő Leonnak a menyasszonya.
Hamburgba még elég jókor érkezett meg a jacht, hogy a koporsót vasútra lehessen szállítani, s különvonattal Berlinig vinni. Ezen a vonalon nem sok vasúti nyomorúság jött eléjük.
Berlinbe este későn érkeztek meg. Rafaela azt akarta, hogy ne is időzzenek tovább, mint amíg az új különvonatot elő lehet állítani, de Leon azt tanácsolta, hogy jobb lesz az éjszakát Berlinben tölteni.
– Én nem vagyok fáradt – mondá Rafaela.
A valóságban pedig azért nem akart ott éjszakázni, mert a Spree melletti Athenenek ekkor igen zajos éje volt. A város ki volt világítva a nagy diadalhírre, örömzaj hangzott fel az utcákról, s mindez nem illett Rafaela kedélyébe.
– Pedig jobb lesz „önnek” kipihennie magát: itt szállunk meg a vasúthoz közel, ahová nem hat a zaj.
– Én tovább akarok menni! – mondá Rafaela határozottan.
– Engedjen meg, „hercegnő!” de énnekem van itt halaszthatlan dolgom.
Rafaela észrevette a „hercegnő” címzésből, hogy ő volt a hibás: megint elfeledé, hogy az útitársak között egyenlőség uralkodik, s sietett hibáját helyrehozni:
– Az változtat a helyzeten. Ha önnek van dolga, akkor itt maradunk.
Leon azt is megmondta, hogy mi dolga van itt.
– A hadügyminiszterrel vagy helyettesével kell okvetlenül beszélnem ma.
Rafaela belenyugodott.
Hanem aztán elgondolkozott magában, mikor a magyarázatot kereste, s olyan igen közel találta, hogy mégis sajátszerű alkotású emberek ezek a diplomaták. Leon, ki ismeretessé lett a berlini udvari körökben, nem utazhat keresztül a fővároson anélkül, hogy egy ilyen diadalnapon a maga üdvözletének adóját le ne rója az illető köröknél, s nem szolgál mentségeül az, hogy utazásának célja egy halott hazaszállítása s egy gyászoló hölgy lovagias kísérése.
Hát még midőn Leon megjelent előtte, hogy elbúcsúzzék, s Rafaela meglátta rajta, hogy egészen bálnak van öltözve, fehér nyakkendő, fehér mellény, frakk. Így mennek hadügyminisztert látogatni?
Leon olvasta a kérdést Rafaela szemében.
– Az excellenciás urakat most otthon nem találom. A főváros táncvigalmat rendezett a mai nap ünnepélyére; azok mind ott lesznek, s ott kell őket felkeresnem.
Tehát még bálba is megy? Táncoló, kacérkodó hölgyek közé! S itt hagy azalatt egy gyászoló hölgyet, aki – legalább is gondjára van bízva.
Az udvariasság bizony nagyon hidegvérű.
Rafaela csak azért sem feküdt le. Meg akarta próbálni, hogyan esik az, mikor az otthon maradt nő vár arra, – aki másutt jól mulat?
Nem soká kellett várnia. Leon még éjfél előtt hazaérkezett.
Amint Leon megtudta a komornától azt, hogy Rafaela le sem feküdt, bejelenteté magát nála.
– Hercegnő! Ha úgy látja jónak, minden kész a továbbutazásra.
Rafaela beleegyezést inte fejével.
Leon öt perc alatt útnak volt öltözve.
Egy óra múlva az indóháznál voltak.
A különvonat gépe fűtve volt, csak az előrejelzést kellett bevárni, hogy a mostani mozgalmas időkben valami vonat szemközt ne jöjjön rájuk:
Leon ezalatt egy alvókocsi-osztályt rendeztetett be Rafaela és komornája számára, s igen szépen kérte, hogy engedjen magának időt a pihenésre.
– Arra önnek még több szüksége van, mint nekem – mondá Rafaela –, ön a múlt éjjel sem aludt semmit.
– Én is aludni fogok a kocsiban – ígérte meg Leon.
Ez azonban nem olyan éjszaka volt, amelyiken az emberek azért ülnek fel azokra a tűzszemű szörnyetegekre, hogy lelkeiket Istennek ajánlva, aludjanak. Amíg a kettős vágányú vasutak tartottak, rövid időközökben rohantak el szembejövő vonatok, miket Rafaela az ablakon keresztül csak mint futó, dübörgő rémképeket látott jönni és eltűnni. Azután pedig, hogy a vasút egyes vágányú maradt, egyre felébreszté a gép vészfütyölése és a rendelkező személyzet lármája.
E zűrzavaros hangok között megismeré Leon hangját is. Kíváncsi volt rá, felnyitá az ablakot és kihajolt rajta.
Egy nagy kokolyszalapály (moorland) közepett állt meg a vonat, ahol semmi állomás nem látszott. Szomorú vidék. Fiatal vörösfenyő és lucerdők ültetve a messze elterülő mocsáros homokrónára, miktől az ingovány vize, amint visszatükrözte, még feketébbnek látszott.
A vasút itt éppen erős elhajlást tett dél felé, s ez ívhajlaton látszott közelíteni egy égő veres szempár: egy éjjeli szörnyeteg. A gép egyre fütyölt. A szembejövő kettős tűzfény megállt, mire a távolból visszhangja kelt a fütyölésnek.
Annyit ki tudott venni Rafaela saját észlelete nyomán is, hogy egy előre nem jelezett vonat jött az övékével szemközt.
Leont hallotta a távolban kiabálni.
Azután megismerte a visszatérő alakját a kalauz lámpafényenél. Meg akarta tudni, hová ül be.
Az pedig egy utazókocsiba sem ült, hanem felkapott a mozdonyvezető mellé a gépre. Leon az egész utat künn a gépen tette meg, hogy őt a bajtól megőrizze.
Rafaela aztán szíve szerint megsajnálta őt, s föltette magában, hogy amint legközelebb meg fog állni a vonat, behívja őt magához és nem bocsátja ki.
Ezen a jó szándékon aztán elaludt.
Csak Drezdánál ébredt fel.
Itt a kalauz tudtára adta, hogy ez olyan állomás, ahol reggelizni szoktak.
Az orvos jött érte, hogy a váróterembe átvezesse, s mondta neki, hogy Leonnak nagy dolga van az állomásfőnökkel, akit arról kell meggyőznie, hogy semmi ellenmondás nem lesz a szabályzattal szemben, ha a koporsót nem szállítják át más vagonba, hanem engedik azt egész Bécsig tovább gördülni.
– Azt hiszem, hogy ennél még nagyobb bajunk is lesz – mondá az orvos Rafaelának. – Bodenbachnál a határon ismét meg fognak bennünket állítani a vámőrök, – a végzetes ólom miatt, amire egyikünk sem gondolt; ismét megújul a kellemetlenségünk, s nem tudom, elütjük-e azt is egy kis pátosszal, aminek a tengeren, a francia előtt nagy hatása volt: nem tudom, mit mond rá a szárazföldön a flegmatikus német. Az ólmot pedig éppen úgy tiltják a németek kivinni, mint a franciák behozni.
– Emiatt én is aggódom – mondá Rafaela, ki most éppen csak egy percre találkozott Leonnal, amidőn az jelenté, hogy minden kész a továbbutazásra.
– Ön az éjjel kinn utazott a mozdonyon? – szólt neki a hölgy szemrehányólag.
– Amire nagy szükség volt. A mozdonyvezető a múlt éji ünnepély hatása alatt nagyon derült hangulatban volt, s egyszer egy szemközt jövő vonattal kellett volna összeütköznünk, másodszor pedig kicsiny híja, hogy egy előttünk haladó tehervonatba nem futottunk bele.
Ezért aztán Rafaela szemrehányást tett magának, hogy miért erőszakolta az éjjeli utazást.
– Mármost jöjjön, üljön be ide hozzám. Nappal csak nem történik semmi baj. Ott azután elmondatta magának Leonnal, hogy milyen volt a múlt esteli bál? Minő celebritások voltak jelen? Találkozott-e ismerősökkel? Jó kedvük volt-e?
Bodenbachnál csakugyan az történt, amit az orvos már Drezdában előre sejtett, a vámfelügyelő felelősségre vonta Leont az ilyen nagy tömeg ólomért. S ez igen komor, prózai hangulatú férfiú volt. Nem árult el költői hajlamokat.
– Tudja ön, hogy az ólom háború idején hadiszer?
– Tudom – mondá Leon.
– És így dugáru?
– Azt nem tudom.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy „hadiszer” és „dugárú” két külön substantivum és nem egyik a másiknak az adjectivuma.
– Nézze meg az ember! Ez az úr most nekem grammatikai előadást akar tartani. De hát van önnek engedélye ennyi ólmot kivinni?
– Van bizony.
– Hol van? És kitől?
– Itt van a zsebemben. A hadügyminisztériumtól.
Azzal átadta a hivatalos okiratot.
– Hát mért nem mondta ön ezt hamarább?
– Mért nem kérdezte ön hamarább?
A vámfelügyelő hol az engedélyokmányt, hol Leon arcát nézte.
– Hallja ön: mind ilyen élces emberek a magyar urak?
– Hja, de hát még azok, akik odahaza vannak!
Mikor aztán Leon visszatért Rafaelához, ez hálateljesen nyújtá eléje kezét.
– Ön a múlt éjjel ezért maradt Berlinben. Arra gondolt, ami másnak nem jutott eszébe, s amit más talán nem is tudott volna ily gyorsan kieszközölni. És én félreismertem önt. Nem fogok önnek soha többet ellentmondani.
– S én ezt a jóságát rögtön felhasználom egy kérelemre.
– Rendelkezzék tetszése szerint.
– Amint Bécsbe felérkezünk, ott félbeszakítjuk az utat, azért, hogy egy egész napot ott töltsünk.
– Értem akarja ön ezt, hogy kipihenjem magamat?
– Önért is, de másért is. A megboldogult hercegnek őszinte tisztelői voltak Bécsben, kik nem jöhetnek le Etelvárra, hogy koporsójánál végső istenhozzádot mondjanak neki. Ha egy napig ki lesz téve a koporsója egy kápolnában, mindazok eljöhetnek hozzá, s jól fog esni nekik a kisírt könny.
– Ez szép gondolat öntől…– rebegé Rafaela, Leonnak nyújtva kezét.
Annak pedig az a gondolat járt a fejében, hogy lakik ott Bécsben egy elhagyott leány, akinek szíve nagy fájdalomtól szabadul meg, ha látatlanul, megfigyeletlenül kisírhatja magát azon férfiú koporsója fölött, aki atyja volt, míg élt, halottja, midőn meghalt, akinek nagy lelkét oda áldozta az égnek szerelméhez való hűségeért.
Leon nem szeretett senkit, csak Líviát szerette.
És Rafaela az egész úton egy szóval sem hozta elő Líviát!
Pedig kedvencét, az elhagyott kis cicát, még Helgolandba is elvitte magával.
