III. CANNAGATTA
III. CANNAGATTA
Annyit hallottam ma már ezt a nevet emlegetni, hogy szinte kíváncsi lettem rá.
Azonban hozták a levest, s ez a világon a legnagyobb úr, aki még a királynak is parancsol. Sőt még a parlamentnek is parancsol. A leves a klotűr. – Még többet mondok! A leves még a ferblikompániának is parancsol. „Cupász.”
– No, csak tegye le a hegedűjét valahová a kadét – mondá az őrnagy.
– Aztán ösmered az anekdotát, öcsém; sohse keresd a helyed: ahová te leülsz, ott az utolsó hely – elméskedék a nagybátyám.
– Hogyne ismerném, már az öregapámat is ezzel traktálták patvarista korában.
A leves után sört hoztak az asztalra, nekünk is jutott egy pohárral.
– Kivételképpen – mondá katonás pedantériával az őrnagy. Ma, és soha többet tíz hónapig. A kadétok vizet isznak.
Aztán kegyes volt az elejtett témára visszatérni.
– Igaza van, madám. Nekem magamnak is felötlött első pillantásra, hogy az új kadét mennyire hasonlít a Cannagattához. Mindjárt le is hozattam az arcképét a képes teremből.
Azzal intett az inasnak, hogy hozza elő a portrét. Olajfestmény volt; egy mellkép: fiatal főhadnagyot ábrázolt.
– Majd meg fogja látni a kadét – szólt hozzám intézve a szót.
– Nekünk három nagy termünk van, tele hírhedett celebritások arcképével, akik nálunk lettek kiképezve. Úgy igyekezzék, hogy az ön képe is ide jusson.
(Már bizony nem jutott oda. Én vagyok a legalsó tízezerek egyike Magyarországon, akinek az arcképe sohasem jelent meg, sem a Politisches Volksblattban, sem a magyar élclapokban, még karikatúrának sem; ami elég nagy pironkodás.)
A Zsán odahozta az arcképet. Elég görbére volt festve. A jobb szeme a fülébe sugdosott, a szája meg utánasietett hallgatózni. Éppen nem hizlalta a büszkeségemet, hogy köztem és ez arckép között hasonlatosságot találnak. Az az egy, hogy annak is középen volt kétfelé választva a haja. – Elhatároztam, hogy holnaptól kezdve simára nyíratom a fejemet.
– Ez egy igen érdekes történetnek a hőse – magyarázá az őrnagy. – Jobban mondhatnám: hősnője. Minthogy autentikus följegyzéseken alapszik, elmondhatom önöknek a történetet, akik azt még nem ismerik. Cannagatta asszony előkelő milánói olasz hölgy volt. A férje Armeeliferant, aki dacára ezen minőségének meglehetős korlátolt vagyoni viszonyok közt halt meg. Két ikergyermeke maradt. Francesko és Franciska. Köznyelven: Cecco és Fanny. A Cecco nehézfejű fickó volt, annál élesebb eszű a Fanny. A házitanító oktatása közben a leány együtt tanult a fivérével, hogy kedvet csináljon neki a tudományhoz. Az lett belőle, hogy a fiú mindent rosszul tanult meg, a leány pedig jól. – Tizennégy esztendős korában Ferencet felküldte Cannagatta asszony a bécsújhelyi katonai akadémiába. Az volt az özvegy vágya, hogy a fiából derék katonatiszt legyen. – De a Cecco itt sem igen akart tanulni; vívásban, testgyakorlatokban sem volt ügyes, úgyhogy egy ünnepi szünidő alatt hazaküldték az anyjához pihenni. Ott a fiú maláriát kapott, s nagyhírtelen meghalt. Az anya kétségbe volt esve, hogy nagyralátó terveit így el kell temetnie. Ekkor így szólt az anyjához a Fanny. „Hát majd folytatom én ott, ahol a Cecco elhagyta. Én is Ferenc vagyok”. Az anya beleegyezett a vakmerő vállalatba. A leány bámulatosan hasonlított az ikerfivéréhez. Amint a bátya egyenruháját fölvéve, visszatért a katonai akadémiába, senki sem vette észre a cserét. Csak annyiban tapasztalták a változást, hogy a visszakerült Cannagatta Ferenc sokkal komolyabb volt az eltávozottnál; szorgalma, tanulékonysága által mindenkit meglepett, iskolatársait mindenben fölülmúlta, úgyhogy nem sokára mintaképül lehetett állítani a többiek elé. Elöljárói kegyét megnyerte, azt a kiváltságot élvezte, hogy egy külön cellát kapott lakásul, amelyet egyedül foglalt el. (Ez az, amelyben most a két kadét tanyáz.) Így lehetett valószínűvé, hogy három éven át el tudta titkolni a nemét. A tanfolyamot elvégezve, azonnal áttétetett hadnagyi ranggal a hadsereghez. Ott is nagyhamar kitüntette magát bátorsága, vitézsége által. Kitört a francia háború. Ferenc főhadnagy lett. Egy ütközetben, az ellenséget üldözve, megsebesült. Ekkor aztán nem lehetett a tábori orvos előtt eltitkolnia a nemét. Kitudódott, hogy a vitéz Cannagatta Ferenc – kisasszony. A dolog őfelsége elé került. Az udvarnál nagy szenzációt keltett. Határos volt a mesével. Őfelsége teljes fizetésével nyugdíjazta a vitéz főhadnagyot, aki azután ismét fölvette a szoknyát, s nagyhamar férjhez ment egy őrnagyhoz, akivel aztán élt évek hosszú során át boldog házasságban, s kísérte őt mindenüvé a napóleoni hadjáratokban. Végre özvegy lett, öregasszony lett. Levelében, mely az emlékezetes iratok közt látható odafenn a múzeumban, dátuma 1852, ezt a nevet látjuk aláírásul: „Cannagatta Ferenc, nyugalmazott cs. k. főhadnagy és özvegy őrnagyné”.
Ezek mind autentikus adatok Cannagatta Franceskórul. Azért az előadás végén mégis azt mondá a bűbájos Fritillária német repülőszóképpen „Und wer das nicht glaubt, der zahlt einen Groschen.” (S aki ezt el nem hiszi, az fizet egy garast.)
Úgy látszik, hogy a nagybátyám reszkírozni akarta a garast.
– Hihetetlen történet ez, őrnagy úr – szólt, egyet hörpentve a karloviciból. (Amiből mi már nem kaptunk.)
– Hogyan? ön nem hisz az írott dokumentumoknak? – szólt fölfortyanva az őrnagy. – Az autentikus jegyzőkönyvnek? A császár Handbilletjének?
A nagybátyám meg volt szorítva, könyörgő tekintettel fordítá szemfehérig elveresült arcát az őrnagyné felé, mintha azt instálná, hogy ha belevitte ebbe a csávába, hát rántsa ki belőle.
Fritillária megtette neki e szolgálatot.
– A tekintetes úr bizonyosan nem abban kételkedik, hogy Cannagatta kisasszony mind e rendkívüli vállalkozást egész a csatatéri megsebesülésig valóban megtette, hanem hogy női volta, az adott körülmények között, oly hosszú időn át fölfedezetlenül maradhatott, egy négyszáz diáktól lakott internátusban.
– Igen, igen, így értettem! – kapott a mentőkötélhez a kalugyer, akinek különben jól húztak a lovai, csak ha a kátyúba rekedt szekerét valaki onnan kiemelte.
– Hát először is – magyarázá az őrnagy – Cannagattának egy külön cella volt átengedve, kiváló szorgalma végett, ahol szobatárs nélkül lakott. Azonfelül pedig kulcsot ád ez a tény ahhoz az abszolút morális integritáshoz, amiben a mi kadétjaink neveltetnek. Az a fiatal katona, aki a bécsújhelyi akadémiából kikerül, mikor a hadnagyi kardbojtot megkapja, még nem ismeri a bort, a dohányt, a kártyát és az asszonyt.
– Ezt elhiszem, de a professzorok csak ismerik! – Erősíté a témát a nagybátyám, aki mindenáron szeretett volna magánál okosabb ember hírébe keveredni.
– Nos aztán? – kérdezé az őrnagy.
– Hát – hát – hát, hogy is mondjam? Akkoriban a katonai egyenruha frakk volt, és feszes nadrág. Hát már csak lehetetlenség…
Az őrnagyné tűkön látszott ülni.
A kalugyer még tovább feszegette a dolgot. Falusi rüpők volt. Nem tekintette, hogy asszony ül az asztalnál. A két diákgyerek pedig éppen nem zsenírozta semmit.
– Hát – hát az asszonyi organizmusnak vannak bizonyos szabályai, amiket nem lehet eltitkolni.
Az őrnagyné már emelkedett a székéről, hogy kiszaladjon a szobából.
Én aztán megmutattam, hogy snájdig gyerek vagyok. Bátorságot vettem magamnak közbeszólni.
– Úgy tudom, hogy urambátyám nőtlen legény, honnan ismeri hát olyan nagyon az asszonyok szokásait?
Ez az ostobaságig naiv közbeszólás roppant hatást idézett elő. Az őrnagyné visítva kacagott föl; az őrnagy kolerikus nevetésre döcögtette a mellét; mi ketten kadétok is bátorkodtunk minden Vorschrift mellőzésével akkompányírozni a röhögésünkkel; csak a nagybátyám mérgelődött. Nem tudott egyebet mondani, mint azt a goromba frázist, hogy „pueri taceant in ecclesia”. (Nem is „pueri”-nek szól pedig a regula. – Aztán ez nem ecclesia, hanem refektórium.)
Ezzel azonban szerencsésen agyon volt ütve a delikát természetű napirend előtti tárgyalás.
Én pedig egy csapással figyelemreméltó szubjektté lettem.
– Ez egy Teufelskerl! – mondá az őrnagy. (Ami magyarul tán úgy mondható, hogy fenegyerek.) S aztán, hogy a bácsi vissza ne térhessen a kényes témára, tartott neki egy tudományos disszertációt a héber Sulchán Áruchból, melyben az parancsoltatik, hogy asszonyokrul in natura csupán feleséges embereknek vagy özvegy férfiaknak szabad szólni; ha nőtlenek cselekszik azt, szíjjal megkorbácsoltassanak.
A bácsi azzal akart rajtam bosszút állni, hogy beárulkodott.
– No hát akkor csak tessék az öcsémuramat jól végigkorbácsoltatni, mert ez már tudja, hogy mi az x + y? Azért kellett idejekorán azt a lakodalmat megtartani, ami miatt elkéstünk. Hát aztán az a hét szűk cipő, ami mind asszonylábra való volt! Te istentelen!
Én alázatosan húztam a fejemet a vállam közé, bűnbánó hangon rebegve:
– Ha tudtam volna, hogy kedves nagybátyámnál atyai érzelmeket érintek…
Erre a második erupciója következett a közderültségnek. Nagybátyám átlátta, hogy jobb lesz neki a bifsztekkel vesződni, mint velem.
Fritilláriának a szeme azonban egészen hozzám szegődött. Jól be voltam már nála auffűrolva. Valahányszor rám nézett, elnevette magát, csipkekendőjét szája elé tartva. Azt is mondta, hogy „Dummer Kerl”. – Ami húsz éven alul – hízelgő epitheton.
