IV. HEGEDŰ ÉS GORDONKA
IV. HEGEDŰ ÉS GORDONKA
Az egész ebédet nem írom le per longum et latum, amire annál több okom van, mert itt az a szokás, hogy a kadétnak, még ha vendégül van is híva a tanárjához, nem szükséges végigvárni az egész lakomát, a sült után az mondatik: „a kadétok fölkelhetnek az asztaltól.”
Három tál ételből jóllakhattak; édesség, fagylalt nem nekik való, kipotyogna tőle a foguk; a feketekávé, chartreuse rájuk nézve éppen méreg.
Mehetnek labdázni.
Mi ketten megtörültük a szánkat, és szalutáltunk. Nikkel ment előre.
– Ohó! Apropos! – kiálta utánam az őrnagy, mikor én is nyúltam a hegedűm után. – Hiszen maga az a hegedűvakaró! No, hát halljunk valami szép nótát. Mit tud? Valami szép magyar nótát.
Kész voltam rá.
Már akár hiszed, akár nem, én gyerekkoromban valóságos csodagyerek voltam. Azt jósolták rólam, hogy második Reményi leszek. A velencei karnevál variációit kotta nélkül tudtam végigjátszani, egészen á la Reményi, arpeggióval, pizzicatóval, flageolettel.
– Bien! Très bien! – mondogatá az őrnagy, rábólintva. A nagybátyám is megdicsért.
– Hogy nagy cigány vagy, azt mindig tudtam; de hogy ilyen tökéletes cigány volnál, azt nem gondoltam volna.
Fritillária szakértő véleményt hallatott.
– Igen jó iskolája van. Tud ön hangjegyekből is játszani?
– Óh, igen. Hangjegyből eljátszom akár Beethoven Esz-dúr szimfóniáját, akár Chopin etűdjeit.
– Az már derék… az én kedvenc piészeim.
Nagybátyám jónak látta kellemeteskedni.
– Szabad volna meginstálni bájos nagyságodat – hallom, hogy kitűnően gordonkázik – hogy ha ez olympi élvezettel koronázná be a mai lukulluszi lakomát.
– Igen szívesen – mondá az őrnagyné –, örülök rajta, ha közönségem akad; úgyis ritkán akad.
S kezdett az asztaltól fölcihelődni.
– Majd a Zsán kihozza a csellót – mondó az őrnagy –, tessék ülve maradni.
– A csellót kihozhatja a Zsán – mondta Fritillária –, de a hangjegyeket mégis csak magunknak kell kikeresnünk a halmazból.
– Magunknak? – akadt fel e szón az őrnagy.
– Igen, nekem meg a kadét úrnak. A hegedű-partitúrák is ott vannak. Tudja, tekintetes úr, a gordonka, hegedűkíséret nélkül, magában nagyon szomorú hangszer.
A Zsán pedig éppen jött a mellékszobából, egy tálcán hozva a kávésfindzsákat meg a chartreuse-ös pohárkákat.
– Csak vigye még vissza! – parancsoló az őrnagyné. – Nem szeretem, ha kávéskanalakkal csörömpölnek, mikor csellót játszom. Aztán hozza ki a csellót meg a két hangjegytámlányt.
A Zsán visszavitte a tálcát.
Fritillária pedig kegyteljesen intett nekem, hogy menjek utána. Engedelmeskedtem; tudtam, hogy itt ki viszi a kommandót. Az a szoba szalon is volt, budoár is volt, mindenféle ízlésű bútorzattal. Zongora is volt benne. A zenevirtuózra vallott minden.
A Zsán, mint rendtudó ember, odatette a tálcát a zongorára. Mi elkezdtünk a hangjegyek közt válogatni.
Én nagyhamar rátaláltam a hegedű számára írott Chopinváltozatokra.
Fritillária nem akadt a magáéra.
Nem ám, mert mindig énrajtam volt a szeme.
Micsoda szemek voltak azok! Az éhes párduc szemei, amikkel az argalit nézi. (Nem tudom, birka-e az, vagy kecske?)
– No, hát – nem fog ön gyantázni? – kérdé tőlem dévaj mosolygással.
– Gyantázni? (Hiszen nem volt nálam a hegedűvonóm.) Fölkacagott.
– Sohasem hallotta még ezt a műkifejezést? Nem iszik egy pohár chartreuse-t? (Persze hogy persze. Arra mifelénk is ezt hívják gyantázásnak.)
– Szabad? – rebegtem én hülye módon. (Bizony csak birka az argali.)
Erre Fritillária fölvett egy pohárkát a tálcáról, s elsőbb a saját ajkához vitte; egy kicsit szürcsölt belőle, piros nyelve hegyét megnedvesíté a likőrrel, aztán odanyújtotta nekem.
Én hirtelen felhörpentettem a chartreuse-t. (Mégiscsak kecske az argali.)
Most aztán tudtam, hogy mit tesz az a „per fas et nefas”. Én a gordonkát tartom a legrokonszenvesebb hangszernek a világon; ennek a zenéje hasonlít legjobban az emberi tüdő hangoztatta dalhoz. (Nem a brúgót értem, ami már basszus hangon bömböl, hanem a bariton hangon éneklő violoncellót.)
A gordonka azonban éppen azért, mert a zenéje olyan nagyon hasonlít a bariton férfihang dalához, magában játszva, túlságosan melankolikus hatású – hogy tökéletes legyen a hatás, szelídítő közbenolvadással kell melléje csatlakozni a hegedűkíséretnek. A violin hangja aztán megint közeltalál a női szoprán énekhez.
A duó együtt egy pár: nő és férfi.
Most azután képzeljük a helyzetet éppen megfordítva, hogy nő játssza a gordonkát, s férfi a hegedűt.
Nem is szólok a pózról. Az olasz úgy nevezi a gordonkát, hogy „viola da gamba”, a játszó térdei közt tartja a hangszert. Az embernek az esze zavarodik, ha rágondol.
Az első produkció után meg volt velem elégedve az őrnagyné. Az őrnagy is.
„Bánja a szösz!” – dörmögé vállat vonva a kalugyer.
Nekem már akadt hivatalom.
Ezentúl minden este, mikor vége volt a tanóráknak, a tornázásnak, vívásnak, lovaglásnak, s vacsora után fölszabadították a növendékeket, hogy választásuk szerint mehetnek a játszóterembe, sakkot, dominót, ostáblát játszani, vagy pedig a hadjátékasztalhoz, ahol (a mappán) ütközeteket gyakoroltak, vagy a rajzoló iskolába: mi ketten Nikkellel más nemes szórakozásban részesültünk.
A Nikkel ment az őrnaggyal a kémiai laboratóriumba fehér puskaport főzni. Nyakig bele volt bolondulva a pirotechnikába. Én pedig mentem duót játszani Fritilláriával.
A gordonka és hegedű melódiás harmóniája folyvást lehangzott az éppen alattunk levő vegytani műhelybe. Az őrnagy folyton hallhatta, hogy a feje fölött szól a zene. Egy percre sem szakad félbe, sem egy taktus el nem hibáztatik.
Ez éppen olyan biztosíték, mint volt azé a földesúré, aki azt követelte a hajdújától, hogy folyvást fütyüljön azalatt, amíg a pincében bort ereszt a csapról.
Mikor mi abbahagytuk a hegedűszót, az őrnagy rögtön sietett föl a puskaporok konyhájából.
Némelykor nagyon sokáig eltartottak a zenegyakorlatok, késő éjfélig is. Én olyan passzionátus zenevirtuóz lettem, hogy semmi más mulatságra nem gondoltam. Még azt is eltitkoltam, hogy rajzolni tudok.
Egykor az őrnagy mégis azt a megjegyzést kockáztatta Fritillária előtt:
– Önök nagyon is hosszú zenegyakorlatokat tartanak.
– Igen, mert egy új hegedűvel tanuljuk be a duót, amit úgy hínak, hogy „violon d’amour”.
– Potz Teufel! – mondá az őrnagy. – S mért hívják azt violon d’amournak? (Szerelem hegedűje).
– Azért, mert nem négy húr van rajta, mint a rendes hegedűn; hanem hét.
– S mire jó az?
– Majd megtudja ön, ha egyszer hallani fogja; annak a hangja még jobban összeolvad a viola da gambáéval.
– Nagyon jól van.
S nyugodtan főzte tovább a fehér puskaport. Egyszer megint elkezdett okvetetlenkedni.
– De sokszor ismételnek önök egy idő óta egy nótát; már magam is utána kezdem danolni: „lalla, lalla, lalla”.
– Az egy igen mesterséges darab.
– Mi a neve?
– Ez az Arditi „Csók-keringője”.
– „Csók-keringője?” De furcsa nevet választott magának!
– Igen; mert így kezdődik: „Sul le – sul le labbre”.
– De a szöveget csak éneklik hozzá. Fritillária nagyot nevetett.
– „Telles choses se font, mais ne se chantent pas.”
A dicső föltalálója a fehér puskapornak nyugodtan ülhetett a lombikjai között.
Amikor „chantent”, akkor ne „font pas”.
De már most komolyan mondom ám, és „hony soit, qui mal y pense”, hogy remekül összetanultuk a duókat Fritilláriával. Még nyilvános koncerteken is fölléptünk együtt. Nagyon kedvező esztendő volt. Volt egy országos fagy, egy tartományi árvíz, egy nagy tűzvész, ínség mindenfelé. Megannyi kedvező alkalom jótékony hangversenyekre. Mindig tele volt a terem, mikor mi együtt fölléptünk. Még Bécsből is rándultak le egész társaságok, a mi hírhedett celloviolino előadásainkat élvezni.
Furcsa érzés volt az! Mikor én a nevemet a Fritillária nevével egy színlapra nyomtatva olvastam. Aztán meg az a közös partitúra. Ugyanazon hangjegyek. Ez egy neme a fakultatív polgári házasságnak. A Kapellmeister taktusverője adja rá az áldást (Lám, még a „kápolna” szó is előfordul benne.) Mikor azt az Arditi „Csók-keringő”-jét végigjátszottuk, a művészi egzaltáció közepett úgy tetszett, mintha a közönség tapsai, brávózásai biztatnának, hogy azt megismételjük, egészen más régiókba, más tengerekre repülve és evezve át, az az átkozott nyirettyű szárnnyá, evezővé lett metamorfoziálva. – És aztán a közös dicsőség!
(Látom a képeden, hogy te azt mondod magadban, hogy „jól van jól, Herr Kadét; de hát aztán a tanulás, hogy mint ment? A bécsújhelyi katonai diákoknak rengeteg sok tudományt be kell szedni a fejükbe, ott csak jól tanuló egyéneket tűrnek meg, a gyöngéket kimustrálják”.)
Ne félts te engem. Minden jól ment.
Mondtam már, hogy a magasabb katonai körökben, különösen az „árkoláj”* terén, nagy volt a küzdelem két ellenkező szisztéma között. A pattantyúsok egyik tábora új lőporral, a másika új ágyúkkal akarta reformálni a régi slendriánt. A hadügyminisztérium rájuk hagyta az experimentálást.
Máig is nevethetném rajta, mikor ezt a szót leírom. A magyar lapok egy akkoriban megjelent katonai brosűrt, melynek az volt a címe, „Arkolay”, kegyetlenül leszidtak. Egy magyar nevű ember! Ilyen schwarzgelb munka szerzője! Pedig hát ez a név: Arkolay nem egy tekintetes úrnak a neve, hanem egy minden tüzérségi tudományt magába foglaló kollektív cím. (J . M.)
Az új ágyúk eszméje Uchatius ezredesé volt. (Még akkor csak ezredes volt.) Ő gondolta ki a hátultöltő acélbronz ágyúkat.
Az volt a terve, hogy az ágyúcsövet nem egészben kell önteni, s azután üreget fúrni bele, mint eddig; hanem követni kell a népies utasítást: „veszünk egy nagy lyukat, azt körülöntjük rézzel, s kész az ágyú”. Azt az űrt azután keresztülpréselt acélkúpokkal addig tágítjuk, amíg a cső belseje a mechanikai sajtolás által a réz lágyságából az acél keménységébe megy át. Így lesz belőle acélbronz; ebből aztán dupla adag lőporral lehet lőni. Itt azonban az volt a legnagyobb kérdés, hogy honnan vegyük azt a lyukat, amit körülöntsünk bronzzal?
A laikus ember neveti ezt a gondot. Hát hiszen a lyuk nem kerül semmibe. Dehogy nem kerül!
Először úgy próbálták meg, hogy az öntőminta közepébe lebocsátottak egy bronzcsövet, az képezte a kalibert, ezt a csövet pedig megtöltötték egy Celsius fokra lehűtött vízzel, hogy majd az megakadályozza az olvadt ércet, hogy magát a csövet elolvassza.
Hát aztán az lett belőle, hogy amint az olvasztó-kohóbul azt a 300 hőfokú ércfolyamot beleereszték az ágyúmintába, az egy pillanat alatt forró gőzzé alakította át a csőben talált jéghideg vizet, s ez a gőz oly elementáris erőszakkal tört ki az öntő-tárnából, hogy az öntőműhely vastetejét földobta az arzenál tetejére, s agyonütött egynehány kanonirt.
Hát ez a baleset nagy örömére szolgált a fehér puskaporosoknak. Annál nagyobb elkeseredést szült az acélbronz ágyúsoknál, akik a balsiker dacára sem hagytak föl az eszméjükkel, s most már azt tervezték, hogy a lyukat képviselő csövön nem hideg vizet, hanem jéghideg levegő-áramlatot vezetnek keresztül folyton működő fújtatóval, ahogy csakugyan sikerült is később az Uchátiuságyúk öntése. – De egy időre le voltak pipálva.
S minthogy valamennyien ennek az új ágyúnak a hívei voltak, annálfogva engem különösen protezsáltak, aki abszolúte nem értettem semmit a fehér puskaporhoz; én könnyen csúsztam át minden fogas kérdésen. Ellenben a Nikkel pajtásom, aki a fehér lőporos dékánnak bevallott Handlangere volt, a legkeményebb examenekben részesült.
Ha valaki az indexeinket nézte, azt hihette, hogy én vagyok az iskola címere, s a Nikkel a sereghajtó.
