XII. A körtefa
XII. A körtefa
D*n jártomban egy tehetős gazda házához betértem. Maga becsületes földművelő volt, a felesége szeretett egy kicsinyt pörölni. Háza mögött szép gyümölcsöskert volt, nagy gond látszott rá fordítva lenni, a fák mind megtisztítva a rozsdától, megnyesve, megtámogatva, a fiatalabbak kikarózva, a gyengébb héjúak tövissel és mohával beburkolva a nyulak és a hideg ellen, töveik megkapálva a faférgek végett, s derekaik bemeszelve, bekalamászolva a hangyák s más apró állatok bosszantására.
Annál meglepőbb volt rám nézve egy vén körtefa a kert túlsó szélében, mely telerakva érett gyümölccsel egészen magára hagyatva látszott, alja terítve volt túlérett s nagyobb részint már rothadásba menő gyümölccsel, ami a fán maradt, azt egész raja lepte meg a darázsoknak, fészket csináltak az ágak között, s a gyümölcsnek csak a héját hagyták ottan.
Minthogy a körtefa egyike volt a legnemesebb fajúaknak, nem hagyhattam szó nélkül ez elhagyatását; példátlan levén előttem, hogy az érett gyümölcsöt valaki a fán hagyhassa veszni, s megszólítám a gazdasszonyt, hogy miért nem szedi le.
– Én-e? – viszonza –, hát ha aranyból volna!
Kérdezém: hogy mi kifogása lehet ellene, talán nem szereti e gyümölcsöt.
– Legkedvesebb fám volt az egész kertben, hallja az úr – viszonza, – még a megboldogult édesapám ültette. Isten nyugosztalja meg. Nem terem a faluban ehhez fogható gyümölcs sehol, még a szomszéd faluból is ide járnak belőle venni, néhanapján marékra való ezüstpénzt hozott nekem ez a vén fa, annyi termett rajta, hanem nem lesz tovább a kertemben. Csak a telet várom; – kivágatom, nem marad ott.
Bámulva csóváltam fejemet, s kérdve kérdém: mi rossz fát tehetett a tűzre eme szerencsétlen gyümölcsfa: hogy ekképp kivágassék és tűzre vettessék?
– Hagyja az úr, pogány története van annak, de ha meghallgatja, elmondom. Ezelőtt két héttel, mikor ez a körte érni kezdett, egy ilyen szomorú úr vetődött hozzánk, mint az úr, la. Bujdosott az is, nem maradhatott otthon, no hiszen, azt az urak tudják: hogy miért. Szívesen láttuk; hogy is tehetne másképp keresztyén ember ilyen keserves időkben? úgy volt a házunknál, mintha tulajdon hozzánktartozó lett volna. De hiába kerestük mi annak kedvét, mert ha tenyerünkön hordoztuk volna is, egész nap lógott a feje, olyan szomorú volt, majd a szájába hágott, s akkorákat sóhajtott, mint a kára vallott cigány. Biz Isten, magam is szinte megsavanyodtam a mindennapi látásától. Egy szép reggel, mondom: hogy az a körte akkor kezdett érni, – az én szomorú emberem szokatlanul korán felkelt és kiment a kertbe, rövid idő múlva utána nézek s látom: hogy felmászott a körtefára. „Nézze kend, apjuk – mondom az öregemnek –, a szomorú szentem megsejtette: hogy a körte érik.” – Az öreg megdorgált; „ne panaszold neki, ha kedvét találja benne, biz amit ő leszed róla, nem a világ.” – Ráhagytam. Egy óra múlva, kerülök-fordulok, megint a kertbe találok nézni, az én emberem, még mindig a fán van. Már ekkor morogni kezdtem, de csak azt gondoltam, nem szólok neki, majd ha eleget látott belőle, leszáll a maga emberségiből is. Megint egy óra múlva odanézek, mégis ott van. De már ezt az öregem sem hagyhatta szó nélkül. Lekiált rá: „szálljon le már az úr onnan, vagy mi! Hagyjon nekünk is rajta valamit!” Az ember reá sem konyított. – „De már ez egyszer gorombaság – mondék magam –, ha az emberhez emberül szólnak, legalább billentse rá a fülét!” Meg sem mozdult. Az öregem elkezde káromkodni; már-már a teremtése körül kezdett járni, – azt sem bánta. – „No iszen, majd megindítom én a fülét, ha soha meg nem volt indítva” – kiálték, s odarohantam nagy széllel-lével, olyan pörpatvart csapva: hogy hét országra szólott. De amint odaértem a fához s föltekintettem rá, belém fagyott a szó, egyet fordult velem a világ, s amint álltam, úgy vágtam magamat a földre szédültömben. – Az ember fölakasztotta magát a fára… Engemet négy nap folyvást lelt a hideg, s valahányszor azóta arra a fára nézek, mindig kéket-zöldet játszik előttem a világ; nincs az a pénz, amiért annak a gyümölcséből még egyet megenném, mikor még tolvajnak sem kell, láthatja az úr, nem jár arra egyéb, mint a darázs, nem hiszem, hogy az is valami rossz lélek ne volna.
– S hogy híták azon embert?
Nem lehetett azt voltaképpen megtudni. Háromféle paszusa volt, mindenikben más néven volt nevezve; alkalmasint egyik sem volt az igazi. A bognár azt metszette sírfájára név helyett: „Egy szerencsétlen férfiú.”
… Némán állottam ott csüggedt gondolatim közé elmélyedve, s alig vettem észre, hogy szemeim elválhatatlanul amaz elátkozott fára vannak függesztve. Gazdaasszony megrántá kaputomat.
– Nagyon nézi az úr azt a fát, az úr is éppen olyan szomorú ember, mint az volt, nehogy megtréfáljon az úr is, mert úgysegéljen, itthagyom még ezt a vármegyét is.
