A bóra
A bóra
A handzsárját otthagyta Milióránál a hős uskók vajda azon az első találkozás éjszakáján. Gyönyörű fegyverdarab volt, a markolata kirakva türkizekkel és gyémántokkal. Azok ugyan csak olyan selejtes fajta gyémántok voltak; de mégis igaziak. Meggyőződést szerzett magának erről Milióra, mikor a markolat gyémántjával e két betűt az ablakra karcolta: D. M. Csak azért tette, mert Axamita még a handzsártól sem maradhatott, hogy meg ne szólja; azt mondta, hogy azok csak mármarosi gyémántok rajta. Hazudott; igazi gyémántok voltak, mint amilyen igazi királyfi maga a Deli Markó.
Mennyiszer elővette ezt a handzsárt Milióra az ágya feje alól, forgatta a kezében, hogy tudna-e vele ő is vágni? (Az uskókok amazonjai együtt harcolnak a férfiak sorában.) Aztán ehhez a gyémántos markolatú kardhoz hozzáidomította az egész eszményi alakot, ahhoz megint mindazt, ami őt körülveszi: csupa fény és pompa volt ez, mesés hatalom és kimondhatatlan dicsőség. Tündérország van ott. – Mind rágalom, amit az Axamita beszélt a honfitársairól, meg azoknak a feleségeiről! A vén leányok mind emberszólók, hát amelyik még bakancsos őrmester is hozzá.
Egy reggel aztán azzal keltette föl Axamita a kisasszonyát, hogy nézzen csak ki, mi van a tengeren. S azzal félrehúzta a függönyt a mély ablakfülkéről.
Milióra kiugrott az ágyból, s csak úgy hálóköntösében odafutott az ablakhoz, s kitekintett a tengerre.
Az egész tengeröböl, a hosszú csatorna, ahogy a Frangipáni vártoronyablakából egyfelől Fiume, másfelől Buccari felé végig látni, tele volt kisebb-nagyobb dereglyékkel, amik duzzadó vitorlákkal közelítettek felfelé.
Egypár nagyobb árbocos hajó távolabbról látszott közeledni.
A dereglyék meg voltak rakva vörös sipkás hajósokkal és barna kávészín ruhás katonákkal.
– Mi ez? – kérdezé Milióra reszketve.
– Hát biz ezek a hajósok ott a vörös sipkákkal a scoglióták. Ezek értenek csak hozzá, hogy lehet a segnai tengeröböl sziklái közé behatolni. Ezek aztán a nagyobb hajóknak is kalauzul szolgálnak, hogy sziklazátonyra ne menjenek. Azok a katonák ott a dereglyéken horvát granicsárok: a legjobb lövők. Azokon a nagy hajókon pedig hegyi ágyúkat hoznak öszvérekkel, látom a pattantyúsoknak a süvegein a piros lófarkat.
– Mit akarnak ezek?
– Hát egy kicsit az uskókokat megtáncoltatni.
– Jézusom! Hisz ezek vannak kétezren is!
– Hja! Ha még csak ez volna minden! A császári generálisok soká készülődnek, hanem akkor aztán nagy erővel jönnek. Egy másik hajóraj meg a túlsó oldaláról a Quarnerónak, Veglia szigetéről indul egyszerre, s ugyanekkor bizonyosan jön a horvát gránicról egy hegyi csapat, hogy az uskókokat hátba fogja. Most kezdődik már majd a haddelhadd! Mindjárt szűk lesz a világ Uskókországban! No most, vitéz Deli Markó! Most ülj fel arra a paripára, aki egyet rúg, s rádönti a hegyet az ellenségre! Most kapd fel már azt a kardot, amivel egyet vágsz, s száz fej esik le utána! Most kezdődik már a hősballada. De én tudom annak a végit.
– Te tudod annak a végit?
– Én ám. Láttam már egyszer ilyen táncot. Akkor is három oldalról mentek így az uskókokra, akik iszonyú sok rablást követtek el a tengeren. Még én akkor gyerek voltam, nagyon kicsi leány, akit ottfelejtettek az útfélen egy sziklaodúban; három nap nem ettem egyebet, mint pesce cannellát a tengerparton. De most is emlékezem rá, mikor visszatértek a hajók a katonáikkal, a vitorlarudak végig tele voltak aggatva uskókokkal, akik úgy lógtak ott, mint a fenyőmadarak a tótnak a póznáján; a velencei gályának az árbockosaráról pedig egy nagy vaskalitka csüggött alá, abban volt az elfogott uskók vajda, mint egy majom a ketrecében. Csak úgy kalimpázott valamennyi, amint a hajót hányta-vetette a hullám.
Milióra a kétségbeesés dühével emelé ökleit a magasba, kitörő sikoltással kiáltva fel:
– Hogy az Isten bocsásson rájuk olyan szélvészt, ami a tenger fenekére süllyessze valamennyit!
– Micsoda? Kisasszony! Kegyed a mi császárunk katonáit átkozza?
– A vihar pusztítsa el őket, mielőtt odaérnének!
Azzal felszakító az ablakszárnyakat, s messze kihajolva szétterjesztett karjaival, úgy kiálta fel az égre:
– Hol vagy, te vihar? Hol vagy, te fergeteg? Szélvész? Aki a hajókat elsepred… Te bóra! … Te rém! … Hol alszol? Jöjj elő! … Verd a sziklához őket! Hej bóra! Bóra! Szörnyeteg! Rohanj ki! Üvölts! Ordíts! Dühöngj!
Axamita erővel vonszolta el az ablaktól a leányt.
– Mit csinál, kisasszony? Minden szentek nevére! Ne tegye azt! Ne hívja a szelet! A bórának a nevét sem jó kimondani, mert mindjárt megjelen. Jaj, itt senkitől sem félnek, csak egyedül a bórától; szidnak, káromolnak Istent, szenteket, Szűz Máriát, sorban, de a bórát meg nem meri káromolni senki. Lisztet hintenek neki, mikor dühöng, hogy lecsillapítsák; kést hajigálnak vele szemközt, hogy megsebesítsék, de meg nem szólítják, mert attól rettenetessé lesz.
Milióra acélozott erővel tépte ki magát Axamita kezei közül, s visszafutva az ablakhoz, kikiáltott rajta:
– Bóra, te cudar kutya bóra! Dögölj meg, ha alszol! Sántulj meg, bénulj meg, mászva mássz! Zsákba légy bekötve, korsóba lefojtva, odúba bezárva, ha most elő nem jössz! Bagolyszárny üssön pofon; attól is elgunnyadj! Bóra! Bóra! Jöjj elő! Hadd köpjelek le!
– Boldogságos szent szűz! Láncos lobogós teringette! Hisz ez rettentőbben káromkodik, mint egy dragonyos káplár! Kisasszony! Térjen eszére! Legyen Istennel! Micsoda beszéd ez egy kisleánytól!
Akkor aztán Milióra térdre omlott, s eltakarta az arcát a két kezével, s zokogva rebegé:
– Hiszen én őt szeretem…
Tudta azt már Axamita régen.
Hanem az mégis új dolog volt előtte, hogy az a szerelem egyszerre így átváltoztasson egy csendes kis, mindenben megnyugvó keresztyén leánykát a viharvívó mesebeli vilák egyikévé. – Mégis nagy ördög az a szerelem!
Alig tudta azután annyira vinni a leányt, hogy felöltöztesse. Akkor meg egészen elhagyta magát: ahová leültették, ottmaradt. Egész nap nem szólalt meg, csak nézett maga elé nagy bamba tekintettel. – Rossz tündér az a szerelem.
Délután elnyomta Milióra szemeit az álom – a börtönlakók sokat alusznak. Ütközetekkel álmodott, amik a földön kezdődnek, s a fellegek közt folytatódnak tovább, azután meg lenn a tenger fenekén. Arra ébredt fel, hogy nagyon zörgetnek az ablakán, s hangosan sírnak odakívül.
Azok ugyan nem a csatában elhullottak, s nem a tengerbe fulladtak lelkei voltak (ámbár senki sem tudhatja, hogy nem laknak-e bennük?), hanem azok az apróbb és nagyobb viharmadarak, sirályok és hojszák, amik derült időben a tenger felett röpködnek. Most úgy teleülték a várfalak minden párkányát, hogy csak úgy feketéllett tőlük, majd beverték a torony ablakait. Aztán éppen úgy tudnak sírni, mint valami kétségbeesett ember.
– Aha! – gondolá Milióra. – Ezek nagy vihart éreznek! Mégis használt az én átkozódásom.
(Csak későn ne jöjjön, azalatt rég elérhette Segnát a hajóraj.)
Egy tekintet a távolba még jobban meggyőzte róla, hogy igazat álmodott. Az ég egészen opálszínű volt, a naptányérnak nem volt semmi fénye, úgy lehetett bele nézni, mint a holdba. A legközelebb eső buccari öböl sziklapartjai alig voltak kivehetők, s Veglia sziklahegyei mintha csak felhők volnának a messze távolban. A láthatár eltűnt a ködben, egy vitorla sem volt látható a tengeren; ennek a felszíne pedig vakító fehér volt nagy messzeségben. A vészmadarak sikongásain keresztül hallatszott a távolban a partőrök kürttutulása, amikkel a hajósoknak, halászoknak jelt adnak, hogy siessenek haza a partra; ők is úgy ismerik már az előjeleit a zivatarnak, mint a viharmadarak.
Axamita is előjött a toronyablakok vastábláit három oldalon bezárni: „valami idő lesz!”
– Csak hadd legyen.
Alig voltak az ablaktáblák betéve, amidőn megdördült a Karszt hegyek mögött a hívogatott patvarnak a legelső morgása. Köröskörül egyszerre, mint most születő hóhegyek tolakodtak elő a bércek mögül a gomolygó felhők, vakító fényes ormaik közül alig látszott ki a villám; nem is lobbant, csak pislogott, pedig szakadatlan volt a dörgése odafenn.
Megelőzték a királyi rém jöttét a kengyelfutói, a táncoló szélforgatag, a porkavaró viheder, akik előtte rohannak, porfelleget szalajtva az utakon, a hegyhátakon végig, a porözönben tépett erdők hímvirága, lepkebábok milliói kavarognak, amiktől vérvörös lesz a fal, mikor hozzácsapódnak, mintha véreső hullana; a forgószél beletáncol a tengerbe, s ott víztölcsérré alakul át, széles krinolinjával felsodorva a hullámot orsóderekába, míg oszlopfejével a felhőt támogatja, amely a fél eget elborította már bakacsinsötét palástjával; nem fehér már a felhő, hanem fekete; a tenger pedig haragoszöld; csak a sziklapartok vörösek, mintha izzók volnának.
Mintha mindazt a haragját, amit egy egész esztendeig visszatartott ezen a tájékon, most egyszerre akarná kiadni, olyan bőszülten jár a zivatar, minden villám egyenesen csap le, sziklába, tengerbe; egész lángoszlopok lövellnek alá az égből, amiknek rettentő ropogását pokoli skálával dörgik vissza a nagy fiumei öböl bérc-amfiteátrumának falai; az egész vár meg-megrázkódik egy-egy mennykőcsapás után, mintha össze akarna omolni. – A villámlobogás pillanatokra vakító fényt áraszt el a toronyszobában.
– Hadd zárjam be a negyedik ablak tábláját is – mondá Axamita.
– Nem! Nem. Én ezt szeretem nézni – tiltakozák Milióra, s odaült az ablak hídjára, s gyönyörködve nézett ki a zivatarba.
A felhők egészen beborították már az eget, eddig olyan volt az ég a Frangipáni vár fölött, mint egy üvegharang, most olyan, mint egy koporsófödél. A zápor úgy ömlik, hogy egészen eltakarja a tájat. Eleinte a zápor, azután következik a jég. Elsőbb csak apró jégmogyorók, azután jönnek rendre a parittyakövek, a görcsös buzogányfejek a mennyei fegyvertárból; csak úgy csattog az ablakok érctábláin, mint a kartács.
Axamita szentelt fűzbarkákat hajigál a kandallóba, s mormogva imádkozik, félbeszakítva az áhítatoskodását egyszer-egyszer holmi katonás kifakadással, s azzal a keserves észrevétellel, hogy „minden veteményünknek vége, oda a szép virágok is!”
És Miliórának nem jutnak eszébe a szép virágok. Őneki másutt jár a lelke.
– Vajon oda is eljut az a zivatar, ahová ezek mentek ma reggel?
Axamita a fejét csóválta az ilyen kérdésre.
– Ne féljen, lelkem kisasszony, meg nem áll ez Ciprus szigetéig.
Annak nagyon örült Milióra.
A haragos vihadar nem is időzött itt sokáig, nagyon sietős útja volt; az adriai partok régen nem kaptak a villámkorbácsából, újat hozott, el akarta nyűni rajtuk; mennydörgő táborával tovább szállott, mint valami sötétkék éjszaka a láthatártalan távolban. A mély sötétségen keresztül mint ijesztő kísértetek árnyai szálltak hosszan rémfehér felhőleviatánok, csaknem a tengerszínen úszva. Aztán nemsokára felszakadt a felhőkárpit a nyugati láthatáron; a lemenő napsugár küllői végiglövelltek a tájon a felhőmennyezet alatt, s akkor egyszerre meglátszottak a buccari partok a vegliai hegyek, amik délután oly messze távolban enyésztek el, most mintha egészen közelben volnának; tegnap még zöldek voltak, ma fehérek; be vannak takarva jéggel, hóval.
Valami éles, sivító szél kezd fújni, ami a torony ablaktábláit meg-megrázza dörömbözve; az széttépi a vihar hátramaradt palástját rongyokra, s ezeket a rongyokat megfesti bíborra az alkony fényében, a nagy lángözönben csak úgy bujkál egy egy foltja a smaragdzöld égnek; a tenger pedig azalatt acélkék; a feldúlt hullám nen tükrözi vissza az eget; fehér barázdákat szánt rajta végig a szél.
– Ez a bóra?– kérdezé a kisasszony a leányasszonytól.
– Nem. Ez még csak a boretta, a kisebbik leánya. Azután jön a nagyobbik, a borina, az még gonoszabb.
– Szeretném én azt a nagyobbikat látni!
Ilyen kívánságot még nem ejtett ki a száján halandó ember.
Mert elég az, megismerkedni a bórának a kisebbik leányával is; a nénjéből ne kívánjon senki.
Axamita nagyon is megbotránkozott e mondáson. Egy fűzbarkát vett elő a tükör mellől, s dörmögve mondá: „Ne hallgasson az ég az ilyen beszédre.”
Milióra pedig odaugrott hozzá, s dühösen kapta ki a kezéből a szentelt barkát, s azt összetörte, morzsolta, úgy szórta széjjel.
– Én akarom, hogy hallja meg! Ha félsz velem lenni idefenn, eredj le a szobádba, nincs rád szükségem; én gyönyörködni akarok a viharban. Hagyj magamra.
Axamita el is ment a szobából. Neki nem volt olyan erős szíve, hogy az égi hatalmakkal merjen dacolni. Pedig hányszor állta meg a helyét a golyózápor között! Mennyi halálvésznek nézett a szemébe; hányszor csapott össze öldöklő fegyverrel; az mind nem félemlíté meg. És ez a gyönge leány, aki még alig több, mint gyermek, képes az égiek és föld alattiak haragját is fölidézni, s nem bánná, ha olyan világromlást támaszthatna elő, amiben ég, főid összeomlik, csakhogy azt az egy alakot megmenekülve lássa, akibe szerelmes! – Ilyen szörnyeteg az a szerelem!
Milióra pedig odaült az ablakba, és gyönyörködött a viharban, míg a nap egészen lement.
Mikor az ég besötétült, akkor a tenger lett fehér, a tajtékzó hullámbarázdák egymás hátára tódultak, úgy siettek délkelet felé. – Hány hajót vertek már azóta a segnai sziklazátonyokra?
Pedig ez még csak a boretta, a bórának a kisebbik szülötte. Majd éjszakára megjön a nénje is, a borina. Ez nem olyan szenvedélyes, mint a húga, a szeleburdi szélara, aki villámkorbáccsal kergetteti magát a vőlegényével, az meg az előle futót jégzáporral dobálja hátba; ez a borina a rigolyás, szeszélyes, makrancos hoppon maradt vénleány, a veszekedő agglant, aki egy óra alatt tízféle indulatra változik, perlekedik a kandallóban égő tűzzel, huhog, mint az elkárhozott rosszlélek a kürtőben, s csikorgatja a szélvitorlákat, mintha az ő fogai volnának, azután sírásra fogja a dolgot, úgy jajgat, könyörög az ajtón, ablakon, hogy bocsássák be, s dideregve rázza meg a csukott táblákat, egyszerre memmeg, felkacag, süvölt, fütyül, rikoltoz mindenféle kísértetek hangján, aztán megint marokkal csap valamit az ablakokhoz, talán jégdarát, akkor úgy tetteti magát, mintha elbóbiskolt volna – nem kell neki hinni, a veszekedő aggszűz nem alszik igazán, csak arra vár, hogy a házban levők hadd szenderedjenek el, akkor egyszerre összegyűjtött haraggal tör ki újra, hogy a kandalló lángja messze kicsap a rostélyon keresztül, s a gyertya lefelé lobog; egy dörgő csattanás hangzik végig az épületen, s arra aztán mintha ördögök szabadultak volna be csoportostul a házba, olyan vihogás, üvöltés támad, kárörvendő gúnykacaj; rugdalják az ajtót, dörömbölnek az ablakon, dobolnak a háztetőn, huhognak a kéményodúkban, s e pokoli hangversenyhez a fellázadt tenger harsogása adja a zenekart.
Axamita fölkelt az ágyából, megnézni, hogy micsoda ajtót szakított fel a szél a folyosón, s azt újra bereteszelte, bekötözte, aztán felnézett Miliórához, hogy nincs-e valami ablak rosszul bezárva a szobájában, meg hogy a kandallójára fát rakjon. Elcsodálkozott rajta, hogy a kisasszonyt még most is felöltözve találta; úgy ült az ágya szélén.
– Talán ez már a borina? – kérdezé tőle Milióra.
– Úgy van, kisasszony, ez a borina.
– Ez már a rosszabbik szél?
– Ez olyan szél, amelyikben tíz hajó közül odavész kilenc.
– Hát a tizedik?
– Az Isten csodájára megmenekül.
– Hát az minek menekül meg?
– Nem tudom én.
– Hát mikor a bóra maga jön?
– Akkor száz hajó közül egy szabadul meg, akiket a sík tengeren kap, de még a kikötőkben is összezúzza őket; gyakran a trieszti kikötőből kidobálja a gályákat a piac közepére.
– S ez azután az igazi bóra?
– Ez az, maga az öreg.
Ennél a szónál Milióra felkelt a fekhelyéről, s míg Axamita a kandallóra rakott száraz targallyat, azalatt ő a tenger felőli ablakhoz sietett, hirtelen felnyitotta az ablakszárnyakat, s kikiáltott az éjszakába:
– Hej, bóra! Szelek nagyanyja! Ne küldözd a leányaidat, hanem gyere magad, ha élsz még, meg nem haltál.
A nyitott ablakon át besüvöltő szél egyszerre eloltotta a gyertyát meg a kandallóban égő tűzet; koromsötét lett.
Axamita odarohant Miliórához, elráncigálta őt az ablaktól, s aztán nyalábra kapva, elhurcolta onnan; belevágta az ágyába, s betakarta paplannal, dunnával, mérgesen dörmögve: „Mármost bújjék a takaró alá, hogy meg ne fagyjon; amíg a bóra tart, addig nem lehet tüzet rakni a kandallóban.”
Alig tudta az ablakot betenni Axamita, úgy nyomta azt befelé a szél.
Milióra magára maradva hallgatózott a sötétben.
Ez hát a bóra? Maga az öreg?
Még csak a hangjáról ismerni rá; az is felséges.
Ez nem sír, nem üvölt, nem tart pihenőket, kiáltása folytonos égzengés, mely egyre erősödik, s az egekig emeli a hangja harsogását.
Az embernek a keble érzi a rajta fekvő légoszlop nehézségét. Az álom lehetetlenné lesz, a szemek nyitva akarnak maradni, mintha meg akarnák látni azt a földfeletti rémet.
Egy pillanatra való szünet sincsen.
Odafenn a vihar orgonázik, idelenn a sziklákat korbácsoló hullámok csattogása döng.
Mikor megvirradt, Milióra bámulva látta, hogy a tenger felé nyíló ablaktáblák alsó része jégvirággal van borítva.
Itt van a tél!
A dalmata part nem ismeri a telet, annak itt évszaka nincs, csak a bóra hoz el belőle mutatónak egy napot, vagy kettőt, hármat, onnan hazulról a maga hazájából, a Kárpátok közül, vagy még odábbról, az ukrán pusztákról; a tél meg a bóra együtt utaznak, a kettőt csak együtt ismerik.
Milióra szétnézett a toronyablakból; alig ismert rá a vidékre. Hová lett innen a tegnapi tavaszzöld? Hol vannak a virányok, a ligetek? Hol a zöld pázsit, a zsenge tavaszi növényzet? Kopár, avar, parlag minden.
A fügefákon nincs már levél. Azokat előbb pozdorjává sodorta, azután letépte a bóra, s a meztelenül a puszta ágon maradt zöld gyümölcsök fejeit paskolja egymáshoz, míg megfeketülnek. A jeget, a havat, ami a zivatar alatt esett, úgy elseperte, hogy annak a maradványát csak a sziklahasadékok között láthatni még; aztán kitépte az illatterhes növényeket, amiket a jég lepaskolt, gyökerestül: most már a kiszárított földet magát tépi fel, morzsánként, mintha ráspollyal reszelné, úgy sepri magával a murvát, s aztán, mint a kőesőt, úgy zúdítja azt a letarolt fákra, ha talán még egy levél ott talált volna valamelyiken maradni.
A tengeren nem látni a távolba, mintha porfellegbe volna borulva, úgy takarja azt a köddé szitált tajték, hanem a közelben toronymagasra emelkedő hullámhegyek omlanak egymásba, hogy a sziklákon felcsapó víztorlat egész a várablakokig loccsan fel, s mint egy átlátszó boltozat dűl vissza megint az örvénybe.
S fenn a magas égen egy felhő, egy pára nem látszik, egész sötétkék a mennyboltozat, a fogyó hold fehér csónakja úszik rajta, azt is mintha fenekével felfelé fordította volna a vihar. – Az ég és a tenger élni, a föld halva lenni látszik; ember, állat, se közel, se távol; ma a bóra egyedül a „világ ura”!
S ennek a látványnak Milióra tapsol: „Ah, milyen szép!”
