Deli Markó
Deli Markó
Január vége felé már annyira fokozódott az éhínség, hogy a rovinai nyomorultak éjjel a tövises acanthus leveleit ették meg, ami a Frangipáni vár kerítése mellett termett. Milióra nem állhatta ki az állati süvöltésüket: olyan volt az, mint mikor az éhező kutya a bezárt ajtón kívül nyihog. Axamita egyszer azon vette magát észre, hogy az ő éléstára üres; krumplit, sárgarépát mind kihajigált a kerítésen Milióra a nyomorultaknak.
– De már most mi magunk mit eszünk?
– Tudod mit? – mondta Milióra. – Neked van pénzed; Fiume nem messze, onnan hozatunk lisztet vagy málét, aztán sütünk pogácsát.
Hiszen az igaz, hogy Axamitának volt pénze egész fazékkal: arany is volt közte; de hogy menjen el az a pénz Fiuméba, s hogy jöjjön onnan liszt képében ossza? Ez volt a nagy kérdés.
– Van neked csónakod, Axamita. Azon te elmehetsz Fiuméba korán reggel, s estére vissza is kerülhetsz.
– De addig a kisasszony egészen magára marad itt a várban.
– Hát nincs-e az a vár ércharanggal letakarva?
– Az megint igaz. De nem fog a kisasszony nagyon félni itt magában?
– Hiszen van zongorám: nem vagyok egyedül.
– De hát a kecskét ki feji meg, ha én nem leszek itt?
– Azt is megfejem én.
Axamita rá hagyta magát beszélni, hogy elvitorlázzon a halászcsónakjával Fiuméba. Az „ostro” kedvezett a menetnek, s a visszajövetelnél majd segít az evezőlapát.
A strázsamester leányasszony tehát korán hajnalban útra kelt, a sok mindenféle pénzt a patrontáskába töltve; a kardját is felkötötte, s mellé a spanyolnád botot, ami a hajdani osztrák-magyar hadseregnél az őrmesteri rang díszes jelvénye volt.
Szép, derült idő volt, aminő idebenn Magyarországon csak április végén szokott lenni; Milióra egész nap a kertjében lehetett: a tavaszi virágok javában nyíltak már itt januárban, hogy a bóra egy álló esztendeig nem kefélte végig a vidéket, minden földfolt kizöldült. Délben megfejte Milióra a kecskét, s nem ebédelt egyebet, mint kávét. Estig csak eltelt az idő; de amint lassan bealkonyodott, elővette a nyugtalanság: az egyedüllét szomorú érzete. Ha könyvet vett a kezébe, azt sem tudta, hogy mit olvas; ha zongorájához ült, azt sem tudta, hogy mit játszik.
Nem volt maradása a várban: lement a puntához; azt gondolta, hogy ha ott várja Axamitát, az hamarább megjön.
A nap lement már: az ég narancssárga volt, a tenger acélkék. A Porto Re-i sziklapartról egy hosszú, haránt felmeredő alkotvány nyúlt be a tenger fölé: ez a szomszéd tinhalász figyelő állványa, két egymás mellé lecövekelt árboc, közben lépcsőfokokkal, a tetején pedig egy kis katedrával. Innen lesi naphosszat a halász, hogy jön-e a tinhalak csapatja errefelé, hogy azután ha azok az elterjesztett hálóba bevetődnek, a kelepcét hirtelen rájuk zárhassa.
Milióra sokszor elnézte ezt a munkát onnan a punta verandájáról. Olyan közel volt ahhoz a „tonnara”, hogy át lehetett egymáshoz kiabálni.
Sokszor fellármázta ő a halászt, ha az elaludt odafenn a csillagvizsgálójában: „Héj, Pablo apó! Jönnek a tinhalak!”
Ebből egy kis ismeretség fejlődött ki.tfi meglátta; nagy itt a babona: azt hitték, a Marguerita lelke kísért az elhagyott várban; az öreg Pablo nem félt már attól a rossz szellemtől, aki az embereket a csókolódásért megkínozza: biztosítva volt már ez egy veszély ellen. Axamitával össze is jött többször a tengeren, mikor halásztak, attól megtudta, hogy az nem lélek, hanem élő teremtés, annak is igen jó lélek: még csak a panaszkodásával sem bánt senkit.
Ezen a napon még a tonnara is üres volt. Pablo apó pedig nem szokott máskor a leshelyéről hiányzani, csak hogyha nagy fogást tett, s azt azután a bárkájában beszállította Fiuméba.
De végtől végig, amennyire a szem ellát, olyan üres volt a tenger, hogy egyetlenegy vitorla sem látszott rajta sehol, sem egy halászbárka, sem azok a dereglyék, amik Fiuméból Veglia szigetére, vagy Buccariból a Scogliora szállítják a munkásokat, akik reggel odamennek, este visszatérnek. Még a tenger is ki van halva.
Ha Milióra egész nap azzal nem lett volna elfoglalva, hogy a kert falai között pepecseljen, aztán meg folyvást a tengert nézte a puntáról, ha csak egy tekintetet vetett volna is a torony ablakából Porto Re felé: akkor észrevehette volna, hogy a város egész lakossága hogyan fut, menekül fel a Karszt hegyei közé, apraja, nagyja, minden lábasjószágát maga előtt hajtva.
Estére nem maradt ember az egész városban. De élelmiszer sem maradt: eltakarítottak onnan mindent. Hanem a rovinói lázárok, azok ottmaradtak a kalyibáikban. Azok estefelé kiültek a házaik tetejére, s onnan hallatták azt a háziállatokéhoz hasonló üvöltést.
Végre egy fekete pont a tengeren! Valami csónak közelít Buccari felől. Ez bizonyosan Axamita.
Milióra le nem vette a szemét arról a közeledő járműről; az alkony pedig egyre növelte a homályt, mentől közelebb jött a csónak, annál kevésbé lehetett a benne ülő alakot kivenni. Egészen besötétült, mikorra a csónak a puntáig érkezett. Milióra kiállt a legszélső sziklára, mely a tengerbe kinyúlik, s onnan integetett az érkező elé kendőjével. Halk evezőcsapásokkal egészen közelébe siklott a csónak. Akkor vette észre Milióra, hogy a benne ülő nem Axamita, hanem az öreg Pablo.
– Nos, Pablo! Mi hír? Jó estét!
Az öreg halász behúzta az evezőlapátokat, s aztán kiugorva a partra, a láncánál fogva kihúzta a bárkáját a szárazra, s ott azt fenékkel fölfelé fordítá.
– Óh, hála a mi Asszonyunknak. Boldog jó estét, kisasszony. Engedd meg, hogy elrejthessem itt a kis bárkámat a szikla mögé, nehogy ezt is elégessék az istentelenek.
– Kicsodák?
– Hát nem tudod még? Nem mondta meg senki! Jaj, de rosszak ezek az emberek! Pedig ők már mind elfutottak, fel a hegyekbe. Hát hiszen ott van már Fiuméban a Deli Markó!
– Ki az a Deli Markó?
– Azt sem tudod még? Hát a pokolból való uskók vladikája. A múlt éjjel lejött dereglyéken kétszázadmagával Segnából. Csak kétszázan voltak; de ördögök valamennyien. Álmában lepték meg a várost, a katonaságot meg a rendőrséget leverték, megkötözték; a lakosságot kirabolták, mindent, ami csak élelmiszer, összeszedtek, még a kereskedőhajókról is, a császári őrházakat lerombolták, s még az éjjel jönnek visszafelé egész zsákmánnyal, s útba ejtik Buccarit és Porto Rét. A lakosság mind elszaladt már előlük.
– Hát Axamita? – kérdé Milióra, leginkább emiatt rettenve meg.
– Hát biz azt, kisasszony, magam szemeivel láttam, mikor a jámbor lélek ma reggel bevitorlázott a mólóba; még ki sem szállhatott a csónakjából, amint a zsiványok a dereglyéikből rárohantak, megkötözték. Nekem az volt a szerencsém, hogy mögötte jöttem egypár puskalövetnyire, s be volt húzva a vitorlám; aztán meg hal nem kell a rablóknak; azt otthon is kapnak eleget; nem tartották érdemesnek, hogy üldözzenek. De már akkor rajtam kívül nem is őgyelgett senki a Quarneróban. Buccariban tudtam meg menekülő hajósoktól, hogy mi történt Fiuméban az éjjel.
– Mit csináltak Axamitával?
– Én bizony tartok tőle, hogy felakasztották, vagy ha eleresztették is, levágták az orrát meg a füleit; mert az a szokásuk ezeknek, ha egy katonaruhást megkaphatnak. Azt bizony hiába várod ma haza, jó kisasszonyom. Csak eredj haza a kastélyba, s zárd magadra az ajtót, s ne gyújts világot az ablakodban; mert az éjjel még bizonyosan itt haladnak el az uskókok. A rettenetes uskókok, óh én szegény fejem, hová fussak el előlük.
– Hát én?
– Te könnyen danolhatsz! Tetőled fél az egész világ, még az uskók ördögök is. Azt hiszik, te vagy a Marguerita. Te csak maradj a kastélyodban. Ne félj, oda nem törnek be. Téged, meg a rovinói lázárokat nem bánt semmi ördög. Jaj, de boldogok azok a rovinói nyomorultak ilyenkor. Csak felvehetném egynek a pofáját holnap reggelig: nem kellene az nekem tovább! Óh boldogságos Miasszonyunk Lorettóban! Csak az uskókoktól szabadíts meg! Huszonnégy fontos gyertyát adok: csupa viaszkból. Becsületemre mondom. Semmi homok nem lesz benne.
(Ezt a megerősített fogadalmat csak azok értik, akik látták a tersattói vár alatt a nagyhírű lorettói kápolna mintaépületében lerakott fogadalmi viaszgyertyákat, amiket a jó dalmaták nagy veszélyekből kiszabadítás emlékéül mint fogadott ajándékot hátrahagytak. A huszonöt fontos gyertyának csak a felső része viasz: négyötöde homokkal töltött bádog, viasszal borítva. Megcsalják ezek még a mennybéli szenteket is!)
Milióra azon vette észre magát, hogy egyedül maradt: a jámbor Pablo úgy eltűnt valamerre a parti sziklák között, hogy jó éjszakát sem kívánt.
Egyes-egyedül maradt ezen a rettenetes helyen.
Előtte a morajló tenger, háta mögött a lakatlan Frangipáni vár, aminek a falai tele vannak karcolva halálkínt szenvedettek átokmondataival. Élő hang körülötte csak a delfinek sírása a vizekben, s a lázárok süvöltése a kőfalakon.
Egészen elzsibbasztá a félelem. Ha már odafenn lett volna a várban, kandallója előtt; ha zongorájához ülhetett volna, ha ágyába rejthette volna magát: talán elnyomhatta volna rettegését; de nem volt bátorsága most ebben a sötétben egyedül fölmenni a várba, végighaladni a kongó folyosókon, a szűk lépcsőkön: oda volt kárhoztatva ahhoz a kőpadhoz, ami a punta őrének szolgált valaha ülőhelyül.
S ott aztán elővették a jövendő rémlátásai. Mert nem azok a legfélelmesebb kísértetek, akik halottaikból visszatérnek, hanem akik születésüket megelőzik. – Mi lesz vele ezentúl?
Egyedül, elhagyatva, egy ismerős lélek, egy tanácsadás, egy gondolat nélkül; attól az embertől, akihez vér szerint tartozik, elszakítva ismeretlen országok által: annak a parancsára ide lekötve! És most már senkinek még csak tudomása sincs arról, hogy ő itt van. – Akik tudnak róla, azok azt hiszik, rémalak, s elfutnak, mikor meglátják.
Amint így bámul ki a láthatárba, nézve, hogy merül el egyik csillag a másik után a tengerbe, egyszer csak úgy tetszik neki, mintha Fiume tájékán hajnalodnék.
Korán volna még januárban ilyenkor a hajnal, aztán nem is arra van napkelet, aztán nem is ilyen a pitymallat fénye. Tűz volna ott talán.
A vérvörös derengő fény azonban közeledni látszik, s nemsokára egészen átfogja a quarnerói tengercsatornát. Egy óra múlva ki lehet venni, hogy mi az. Egy egész hajóraj közelít. A tenger be van szórva csillagokkal. Száz fáklya vagy talán szurokserpenyő lobogása az; a vezérhajóról görögtűz sugárzik szerte.
Nemsokára hangja is támad a jelenésnek: erős férfihangok kardalát hozza magával a szél. A diadalmas uskókok térnek sziklahazájukba vissza: azoknak a győzelmi danája ez!
A fénylő fáklyák raja egyre közelebb jő, a harci dalhoz ütenyt vernek az evezők, száz meg száz lapátütés hangja egész harsogássá válik. A Frangipáni vár falainak visszhangja utána zengi a dalt és a harsogást.
Milióra ott látja őket már a közelben végigsikamlani a hullámtükrön: a rémmesék alakjait. Akik ellenségei a császároknak, királyoknak, szultánoknak és köztársaságoknak, s akiket együtt valamennyi nem bír legyőzni soha. Századok óta irtják őket, s íme most itt vannak! Ott viszik magukkal egy egész kirabolt város zsákmányát. Magukat a császári színekre festett dereglyéket, az evezőpadhoz láncolt katonákkal. Ezek most az ő rabszolgáik. A rabszolgák eveznek; az uskók dalolnak és isznak. Könnyű csónakjaik úgy sikamlanak tova a víz felett, mint a sirály; négy evezős van mindenikben és három fegyveres, az egyik kormányoz.
A csónakok raja közepette jönnek az elrabolt dereglyék. Ezek közül az egyik a vezér hajója. Megismerni az árbochegyen kígyózó vörös lobogójáról. A vitorlarudak tele vannak aggatva színes lámpácskákkal, s a hajó orrában bengáli tűz ég.
E vakító fénytől megvilágítva áll a hajó közepén az uskókok vezére: Deli Markó. Gyönyörű ifjú férfiarc, karcsú, idomzatos termet, viselete csupa skarlát és arany; dolmánya, mellénye négy sor aranypénzzel kirakva, kalpagjának színe nem látszik a ráfűzött imperiáloktól és soveraignektől, arannyal hímzett török övébe drágakövektől csillogó markolatú handzsár és pisztolyok tűzve; bíborköpenyegét fél vállán lecsüggve tartja a zománcos aranylánc. A tűzfénytől beragyogva olyan, akárcsak maga a pokolbeli fejedelem.
Milióra úgy látta ezt a tüneményt közeledni, mint egy álomképet. A punta folyosójának vastag oszlopa őt elrejté szem elől, ahol ő rejtőzött, ott sötét volt. Úgysem tudott volna elfutni: olyan volt, mint aki álmodik.
Szemeit ottfeledte e tündöklő alakon.
Ha ilyenek az ördögök, akkor jó ellenük imádkozni! Mert nagyon szépek.
Amint a puntával egy magaslatra ért a vezérdereglye, akkor Milióra még valami mást is meglátott rajta, mint a deli férfi bűvalakját: egy embert az árbochoz kötve. Az Axamita volt.
Milióra ráismert. S abban a pillanatban elfeledkezett minden veszélyről, s elsikoltotta magát: „Axamita!”
Sikoltásának visszhangja támadt a rovinói kalyibák tetőin guggoló nyomorultak vészüvöltésében: azok is ráismertek Axamitára; s üvöltöttek, mint az ebek.
E sikoltásra a pokolbeli fejedelem parancsoló mozdulattal inte a kormányosnak, mire a vezérnaszád rögtön a part felé vette irányát, s néhány perc múlva elérte a félhold alakú kikötőt.
Ekkor a vezér az árbochoz kötőzött alakhoz fordult, s ezeket a kérdéseket intézte hozzá, csengő, erőteljes szóval, hogy azokat Milióra is meghallható a punta verandáján.
– Ez az a vár?…
– Ő volt, az, aki kiáltott?…
– Azok ott, akik üvöltenek?…
A válaszokat nem hallhatá Milióra; csak azt látta, hogy a vezér egy csendes fejmozdítására két uskók harcos odaugrott az árbochoz, s egy perc alatt feloldozták Axamitát. Aztán egyet intett a szemöldökével, s akkor előhozták Axamitának a kardját és a nádpálcáját, aztán meg a patrontáskát. A vezér ez utóbbit megrázta: csörgött benne a pénz. Azt is odaakaszták a nyakába.
Aztán a mutatóujjának egy mozdulatával inte Axamitának, hogy kiszállhat a hajóból.
– Megállj! – rivallt rá, mikor Axamita már a parton volt.
Axamita egyenesen állt, ahogy a katona szokott a főtiszt előtt.
– Azt mondád, kenyérnek való lisztet akartál vásárolni úrnőd parancsából a rovinói nyomorultak számára. No, hát tanuld meg, hogy az uskókok nem bántják a gyöngéket, hanem csak az erőseket! Amit a gazdagoktól elvesznek, megosztják a szegényekkel. Mennyi pénzed van lisztet vásárolni?
– Harminc forint.
– Azért kapsz harminc zsák lisztet. Drágállod? No, hát legyen hatvan!
(Abban az éhínségben egy zsák lisztet sem lehetett harminc forintért kapni.)
Hanem az átadásnál nagy nehézségek támadtak. Nem akart senki a partra kilépni. Először maguk az uskókok tagadták meg az engedelmeskedést, azután meg a rabul ejtett katonák. Hasztalan fenyegette őket pisztollyal a vezér, nem fogadtak szót.
– Hát gyávák lettetek mind? Ti nem követnétek Deli Markót még a pokolba is?
S ezt mondva ő maga kiugrott a dereglyéből a partra. Senki sem követte.
A kormányos tolmácsolta társai véleményét.
– Megyünk veled, Deli Markó, a pokolba is, s megverekszünk a Drómóval is, de ahol a Marguerita lakik, oda ki nem szállunk, ha mind megnyúzatsz is bennünket. Mi a lisztet innen ki nem hordjuk.
– Jól van. Hát akkor itt hagyom nekik az egész dereglyét, minden benne levővel együtt. Szálljatok ki belőle.
A vezér nem tréfált. Minden embernek ki kellett szállnia vezérdereglyéből a csónakokba.
Akkor aztán a vezér megfogta a dereglye láncát, s azt beleakasztá a kikötő vaskarikájába.
– Ami benne van, az mind a tied – mondta Axamitának. – A dereglyét visszaadhatod a császárodnak, az az övé. Ne hálálkodj, alkun vetted: hol a pénz?
Axamita leteríté a köpenyét a sziklára, s elkezdte a tarsolyából kimarkolt pénzt leszámlálni.
Ezalatt valami álomszerű harmónia hallatszott a rovinói házak felől; mintha a kutyák összebeszéltek volna, hogy dalárversenyt tartsanak, s zsolozsmát üvöltsenek kórusban. A Marguerita lázárainak éjjel látó szemeik vannak: azok meglátták, megértették, mi megy végbe ott a parton. Kenyeret hoztak dereglyével, abban nekik is lesz részük. Örömüvöltés volt az.
Ez a zűrhang elvette Miliórának az eszét. Azt képzelte ő is, hogy az a fényes alak, bíbortól, aranytól ragyogó, de a nemes férfi-bűbájtól még jobban ragyogó, valami földöntúli lény, egyike a tündér fejedelmeknek, akikről könyvei regélnek, s az ellenállhatatlan varázstól vonzatva, elhagyta sötét rejtekét, s a punta lépcsőin alásietett a partra.
Megjelenésére rémületes üvöltés támadt az uskókok között. „A Marguerita!” ordíták a csónakokon, s belekaptak az evezőkbe, minden irányban szétlódulva a parttól.
A vezér pedig délcegen felemelt fővel tekinte a közeledő leányra.
– Fuss! Fuss, Deli Markó! – ordíták a knézek. – A Marguerita megcsókol!
– Bolondok! Gyávák! – kiálta vissza a vezér. – Deli Markó egy tábor férfitól sem ijed meg, egy leánytól rémülne agyon tán? Milióra villi-alakja körül az éjjeli szél lebegtette a repkedő fehér fátyolt, a zöldre változott bengáli tűz fénye olyan sápadttá tette az arcát, aminő azoké a sír-aráké; nagy, sötét szemeinek nem volt semmi fénye.
Az uskókok vezére mégsem ijedt meg tőle. Egy lépéssel még eléje is ment, s délcegen szembeállva a tüneményes alakkal, e kevély szókra fakadt:
– No, hát nem adom pénzért a dereglyémet terhével együtt, hanem adom e tündérkisasszonynak egy csókjáért.
E szóra a leány egyszerre visszadobbant, s két kezét visszatiltólag emelte a vezér elé, szemeiben halálos rémület volt kifejezve.
De a csók szóra még másvalaki is felszólalt. Axamita leányasszony egyszerre odaugrott Deli Markó elé, s kardját kirántva, azt keresztbe tette előtte.
– Azt pedig nem kapsz, vajda, amíg én élek.
E vakmerő támadásra kevélyen rántá ki övébe dugott handzsárját a vajda, s feje fölé emelte azt büszke tekintettel. Annak a fegyvernek az ütése villámcsapás.
De Milióra odalebbent kettőjük közé, s megfogta a vajda karját, hevesen lihegve e szókat:
– Te azt mondád, nem bántod a gyöngét, a nyomorultat. Én gyönge vagyok és nyomorult. Ne bánts hát.
Deli Markó gyönyörtelt tekintettel nézett a könyörgő leány arcára. Most már nem volt az sírok tündérarája, hanem földi nő, könnyező szemekkel, rebegő ajakkal. Deli Markó aláereszté felemelt karját, s aztán gyöngéden mondó franciául: „Honneur au malheur”.
S azzal a handzsárja pengéjét kapva a kezébe, a markolatával nyújtá azt Milióra felé, s ismét franciául szólt hozzá.
– Bocsáss meg, ha megbántottalak, s ölj meg e fegyverrel, ha még valaha megbántalak.
Axamita türelmetlenül kiálta közbe.
– Itt van a pénzed, le van számlálva már!
De Milióra még egy köszönő szót is adott hozzá, összetette kezeit, imára kulcsoltan nyújtva a vajda felé.
– Légy áldott a jótettedért.
– Fogadásunk tartja – szólt Deli Markóó – a dúsgazdagokat megalázni, s a szegényeket felemelni. Tartsd meg emlékül ezt a fegyvert. Oltalmazni fog ez téged. Ha valaha fenyegetne valaki: e handzsárt vedd kezedbe. Ráismer minden ember, aki Liguria vidékét lakja, s rettegi ennek a gazdáját; nem fog bántani senki. Isten veled!
Azzal bíbor köpenyét vállára felvetve leszökött a partról a dereglyébe, odakiálta a legközelebbi csónakosnak, ahhoz átszállt, s aztán rivalló parancsszóval sorakoztatá a naszádokat. Egy sípszóra sortüzet adott mind a kétszáz harcos a csónakon, s a búcsúzó üdvözlés után rákezdték ismét a riadó csatadalt, az evezők ütötték hozzá a taktust.
Az egész tünemény tovaszállt, mint egy túlvilági álom. Milióra ott állt még a parton, és utánabámult, míg az utolsó tűzcsillag is eltűnt a láthatáron, míg a déli szél egy hangot elhozott a riadó kardalból.
Mikor reggel ágyából kikelt Milióra, azt hivé, hogy a tegnapi éj eseménye csakugyan mind álom volt.
Hanem amint ablakából kitekintett, meggyőződött róla, hogy ez való. A dereglye ott himbálódott a kikötőben, s Axamitának nagy dolga volt annak a kiürítésével. Azok a rovinói csodaszörnyek segítettek neki benne. Most már elég közelről láthatta őket Milióra, hogy még jobban irtózzék tőlük. A kutyának az arca tud örömet kifejezni, az ő lárvájuk rosszabb annál, még erre sem képes.
Axamita kiosztá közöttük, ami nekik való volt. De ami az úri asztalra volt rendelve, ahhoz nem engedte őket nyúlni, azt mind maga hordta fel a várba. Aszalt déligyümölcs, csemege, szalámi annyi volt, hogy egész esztendőre kitartott, s ahol makaróni van és pármai sajt, ott nem kell az étrend miatt aggódni többé. Az éhínség a Frangipáni kastélyban és Rovinóban megszűnt. – Egyszerű csodatétel volt biz ez; de ezt mégiscsak Deli Markó vitte véghez. – Ha a rovinói nyomorultak tudnának dalolni, milyen hősballada lenne ebből!
De annál jobban meggyűlt Axamitának a gondja más egyéb miatt.
Mikor ki lett ürítve a dereglye, akkor eloldá azt a láncáról, s nekiereszté a hullámoknak, hadd menjen, amerre neki tetszik, az ilyen lelt tárgyat nem üdvösséges dolog tartogatni, hadd találja meg más!
