Az én színpadi életem
Az én színpadi életem
Minthogy tartok tőle, hogy ezt a részét a biográfiámnak senki sem fogja megírni, hát megírom magam.
Nekem is volt életem a „deszkákon”, én is rajongtam az előfüggöny titkaiért.
A legelső színielőadást kicsiny híja, hogy háromesztendős koromban nem láttam.
Kisdiákok rendeztek előadást, ha jól emlékezem rá, a bátyám is köztük volt; mert a produkciónak éppen a mi szobánkban kellett volna végbemenni. Vitézi darab lett volna az; de siralmas lett annak – nem is a vége, de mindjárt a kezdete. A kurtina két egymással szemközt álló almáriom sarkaira volt keresztülkötve, azok közül az egyik olyan kettős pohárszék volt, amelyiknek a felső része lejár: az pedig felül tele volt rakva ecetes és tintás üvegekkel. Hát amint a kurtinát a zsineggel felhúzták, a nagy igyekezetben bumszti! lefordult az egész pohárszék, be a színpadra: ecetes üveg, tintás üveg a teátristák nyaka közé. Persze, hogy ezzel a csattanós kezdettel vége volt az előadásnak. Hanem a kritika, azt hiszem, hogy nem maradt el.
Ez a szcéna mindig eszembe jut, mikor a „Szigetvári vértanúk” utolsó jelenetét várom: no, most jön az almáriomesés, ecetes üveg, tintás üveg hullás! Csakhogy én azt jobban rendeztem, mint a bátyám; mert a végére csináltam a darabnak az almáriombeesést, nem az elejére.
Így múlt el egy hajszálon, azaz hogy egy zsinegen, hogy nem háromesztendős koromban láttam meg az első színielőadást.
Hanem negyedfél esztendős koromban.
Már ekkor csakugyan elvittek a színházba. Muszáj volt, nem maradtam el a kedves édesanyámtól, akárhova ment; színházba is el kellett vinnie. Víg darab volt az, de még vígabb lett attól, hogy én belekiabáltam a darabba, s ami megtetszett a beszédből, mind utána mondtam. Egy felkiáltásomra jól emlékezem. „Oh asszonyok! asszonyok!” Furcsa az, hogy ez még most is eszembe jut. Még az is, hogy valaki egy pogácsát akart adni, hogy elhallgattasson; de én nem engedtem a véleményem szabad kimondását egy pogácsával megvásároltatni; ami elég fontos adat megvesztegethetlenségem bebizonyítására. – Hanem többször nem vittek el a teátrumba.
Csak később, mikor már iskolába jártam, jutott az a feledhetlen élvezet osztályrészemül, hogy elmehettem arra az előadásra, amit a kollégium nagytermében rendeztek a „belső emberek”. Csokonainak „Gerson du Malheureux” című darabját adták. Pápay uram, a káplán volt a tiszt, Harmati uram, a kántor volt a kísértő lélek, s Szarka János urambátyám (akkoriban a legszeretetreméltóbb fiatal kedélyű úr Komáromban) – ő volt a tréfás cigány. A közönség őtet tapsolta elő legtöbbször; Pápay urammal pedig nem volt megelégedve, azt mondták róla, hogy akkurát úgy játszik, mintha prédikálna.
A harmadik színpadi előadás már – a sajátom volt.
Sajátom a színpad, a színmű és a társaság. Conjugista diákok voltunk; Benke Kálmán (meghalt a múlt évben), Vörös Benő (most ügyvéd), Goda Sándor (elesett mint huszár), Szikra Ferkó (meghalt élte virágában) meg magam. Ez volt a társaság. Tízéves volt köztünk a legöregebb. A színpadot kocsiszínben állítottuk fel; kulisszákat is magunk festettünk. A színdarabot én írtam. A címe volt Hohenheimi Fridrik, vagy a meggátolt gyilkosság szomorújáték öt felvonásban. Meg akarja abban egy gonosz nagybátya minden módon gyilkoltatni az unokaöccsét, hogy vagyonát örökölje; de őrködik afölött egy kegyes remete, s végre kiderül, hogy az a meggyilkolandónak elveszett apja, a gonoszság kiderül, az ártatlanság diadalmaskodik, a gonosz intrikus maga eszi meg a megmérgezett ételt, amivel az öccsét el akarta veszíteni. Mind benne volt ez abban a darabban. El is játszottuk mi azt szépen. Nem is volt semmi egyéb baj, mint hogy Vörös Béni a remete szerepét, egy álló helyében, mind az öt felvonásra valót végig elmondta. Az se lett baj; aztán még egyszer el kellett neki mondani – felaprózva.
Minket aztán megdicsértek, s nem vertek meg.
Innentül aztán hosszú idő telt bele, míg újra színpadot láttam. – Kecskeméten jogász voltam már akkor. Műkedvelő társaságot ütöttünk össze; előadtuk a főiskolai könyvtár javára először a „Szerelem és champagneit”, azután egy másik darabot, minek a neve nincs már a fejemben, hanem azt tudom, hogy én egy Selicour nevű bonvivánt játszottam benne. Igazán mondom, jól játszottunk! Olyan pompás komikust, mint Sas volt, olyan ügyes szerelmest, mint Zabolay Pista, olyan szeleburdit, mint Hartman (később Keményfy), igazi színészeknél is ritkán látni; magamat nem dicsérem, mert az nem illik; de mit szóljak primadonnáinkról? Az egyiket, egy gyönyörű festői mintaképnek való karcsú alakot, aki a menyasszonyt játszotta, kiváló kellemmel és női finomsággal, az előadás után rögtön nőül kérette gróf B. olasz nevű chevaux-legers kapitány; de nem adhattuk hozzá, mert a szép hölgyalak szinte jogász pajtásunk volt. Szegény Gál Józsi! Ha leánynak született volna, milyen hamar úrrá lett volna; de mert férfinak született, nagy ésszel, leleményes mechanikai talentummal, még most is más szolgálatában keresi kenyerét. – A harmadik előadásunk Kotzebue „Zűrzavara” volt. Ott már én voltam a primo amoroso. És abban már igazi delnők voltak primadonnáink. Az én hódolatom tárgya Simonyi Antal nagy hírű pesti fényképész nővére volt. Tele színház, taps és koszorú volt elég. Mire nézve saját magunk hetilapot is adtunk ki – előfizetés nélkül! –, s abban magunk iránt kellő elismeréssel viseltettünk.
Mily nagy lehetett a siker, amelyet kecskeméti színpadi szerepléseimmel arattam, azt onnan is meg lehet ítélni, hogy mikor a „Hahó tekintetes karok és rendek” című híres kortesverseket elszavaltam, a hallgatóság közt jelen volt Petőfi többek előtt kinyilatkoztatá, hogy ezt a verset rajtam kívül csak egy ember tudja még jobban szavalni az egész országban – ő saját maga. S nemrég találkoztam egy kecskeméti polgártárssal, aki egyszerre visszaemlékezett a nevemre; „Ahán, az, aki a »Hahó tekintetes karok és rendek!«-et szavalta 1841-ben”. – Azóta nem hallott felőlem semmit.
Negyedik színpadi föllépésemnek már a pesti nemzeti színház volt tanúja.
Ah! Az nagyszerű előadás volt.
Olyan drámát sem azelőtt nem adtak soha, sem ezután nem fognak adni soha.
1848. március tizenötödike volt.
A nép széttörte láncait, a nemzet felszabadítá a földet és a szellemet. A minden halottak föltámadásának napja volt ez! Cenzúra nélkül jelentek meg a lapok; népbizottmány vette át a közrendre felügyelést; s a szuverén nép óriási tömegben vonult át Budára, kiszabadítani börtönéből a sajtó mártírját, Táncsicsot, s úgy hozta haza Pestre nagy diadallal, mint egy hőst.
A friss szabadság új borától mámoros volt minden lélek.
A nemzeti színház is kitett e napon magáért. Színre hozták a cenzúra által rég eltemetett nagyszerű Bánk bánt, s ingyen előadást nyitottak a közönségnek.
Képzeljen valaki ilyen látványt. Ingyen előadás, Bánk bán, szabadságtól idvezült, örömtől ittas nép, a színház minden zuga tömve; szép hölgyek és kufárnők, elegáns úrfiak és mesterlegények összekeveredve, és valamennyien oly sárosak, mint akik egész nap barikádokat ostromoltak.
Aztán megzendült a Rákóczi-induló. Még csak ez hiányzott!
Az embernek kedve támadt az egész publikumot sorba csókolni. Aztán felhúzták a függönyt; a nemzeti színház egész személyzete teljes díszben állt a színen, s rákezdé a „Hazádnak rendületlenül”-t. Drámai tagok is énekeltek, ki hogy tudta. Utoljára a publikum is együtt énekelt velük. Végig az egész szózatot. Dehogy lehetett aztán szó Bánk bánról. Elébb kívánhatott volna egy kétségbeesett népszónok csendet a Niagara-zuhatagtól, mint ettől a lelkesedésében határt nem ismerő közönségtől. Nem kellett annak se Bánk bán, se Petur bán; nem volt türelme őket kihallgatni. Abba kellett hagyni a darabot. Ekkor Egressy Gábor, a nagy nap egyik hőse, arra az ötletre jött, hogy kiállt a színpadra, fekete atillában, görbe karddal az oldalán, s elkezdé szavalni a Petőfi lángszavú versét: „Talpra magyar, hí a haza!” Erre egy kicsit elcsendesültek a karzatok; de mikor odaért Egressy, hogy „kárhozottak ősapáink!”, lekiált egy hang a kakasülőről: „Ha kárhozottak, maradjanak a pokolban.” S azontúl nem tudom én mit szavalt Egressy Gábor, csak azt tudom, hogy minden ember kiabált, én is kiabáltam; de a magam szavát sem hallottam. Végre kitalálta a felizgatott közönség, hogy mi kell neki? – „Lássuk Táncsicsot!” S azzal elkezdte a lelkesült nép hangoztatni Táncsics nevét. Táncsicsot akarták a színpadon látni. Hasztalan volt minden józan ellenvetés; hogy szegény Táncsics most odahaza van a családjánál, pihen, ne háborgassuk; nem is illik, hogy egy nemzeti mártírt most ide a színpadra cipeljünk, mint valami híres koncertistát, s az itt hajtogassa magát a publikumnak. – Nem használt semmit. – A nép Táncsicsot akarta, s addig nem mozdult a helyéről, míg azt meg nem kapja; a zaj egyre növekedett. A nép vezérei zavarban voltak, hogy mint szabaduljanak meg az ünnepélyes napnak e derültté lenni fenyegető befejezésétől?
Hasztalan szónokolt Petőfi a zártszék tetejéről; hasztalan állt ki Irinyi a tudósok páholyának mellvédére a népet haranguirozni; elveszett még Vasvári szava is a zajban, pedig a legfelső kakasülőről kísérté meg a tengercsillapító szónoklatot. A közönség a színházat szétbontani készült.
Sokan már arra a gondolatra jöttek, hogy valakit fel kell öltöztetni Táncsicsnak, s bemutatni helyette a színpadon, ami nagy sérelem lett volna a nép jóhiszeműségén.
Ekkor nekem egy mentő gondolatom támadt. Felmegyek a színpadra, s szólok a néphez a proszcéniumból.
S azzal térdig sárosan, mint más, vállamon a karbonári köpönyeggel, behorpadt cilinder kalapom mellett egy óriási veres tollal, oldalamon egy jurátus karddal felrontok a színpadra.
Ott találkoztam legelőször is Laborfalvi Rózával, ki saját nemzetiszínű kokárdáját vette le, s azt keblemre tűzte, azzal léptem a publikum elé.
Hanem ez aztán hatás volt!
Mit beszéltem, azt nem tudom; hanem hogy kihallgattak, az áll; s hogy azután szép csendesen és lelkesülten hazaoszlott a publikum, nem követelte többé, hogy Táncsicsot a színpadra hurcoljuk, az is igaz.
Tehát ezen színpadi föllépésem teljes sikert aratott.
Föllépti díjam volt amaz emlékezetes nemzetiszínű kokárda. Azontúl aztán megint sok ideig visszavonultam a művészi pályáról.
Nem jó világ járt akkor ott, mikor még az öreg színigazgató Simoncsics is azt a vigasztalást adta a panaszkodó Szigetinek, hogy „jobb is lesz már, ha maguk végképp felhagynak azzal a színészettyel!”
A hatvanas évek mozgalmas napjai szólítottak ismét vissza.
Horvát testvéreink éheztek; ezúttal nem miránk.
A magyar főrend megemlékezett a magyar irodalomról; ezúttal nem a hírlapkaució eltörlésének leszavazása által.
A főrendi urak és asszonyságok elhatározták, hogy fényes színpadi előadást fognak tartani horvát testvéreink fölsegítésére a nemzeti színpadon, képletekkel, énekkel és szavalmányokkal, mikben csak urak és úrhölgyek és írók veendnek részt.
Volt biz abban egy kis politikai demonstráció is. Az utolsó budai basa azt mondá rá, hogy „das war eine fein gesponnene Intrigue!”, de nem lehetett megakadályozni; mert horvát testvéreink valóban éheztek, s mi valóban fel voltunk értük lelkesülve.
Minden szereplő gróf, herceg, grófnő és hercegnő volt; csak egy csizmadia volt a társaságban, magam egyedül.
Képzelhetni, milyen nehéz dolog lehet egy ilyen főrendű színésztársaságnál rendezőnek lenni. Eleinte én kísértettem meg; de nagyon hamar átláttam, hogy nem értek hozzá. Akkor erélyesebb kezek birkóztak meg a feladattal; gróf Andrássy Manó vette át a rendezést, és oly eréllyel kezdte dirigálni a méltóságos főurakat és úrhölgyeket, hogy azzal még Ürményi Miksa barátom is meg lett volna elégedve, aki pedig kétszáz huszárt kommandírozván egy időben, nagyon jól tudja, hogyan kell egy színtársulatot eldirigálni. Hanem aztán Andrássy Manónak meg éppen nem fogadtak szót. – Elvégre is a színháztól kellett egy ahhoz értő színészembert felkérnünk, hogy jöjjön oda parancsolni: annak aztán szót fogadtunk valamennyien, s lett nagyszerű előadásunk, közkívánatra ismételve rangunkhoz illően felemelt belépti díjak mellett.
Én szavaltam Szilágyit és Hajmásit. Ennél nagyobb kaliberű szavalmányt nem engedett a cenzúra a budai várlak és citadella ellenében elsüttetni, és magyaráztam Zrínyi Miklós, a költő verseivel a tablót, melyben gróf Zichy Manó mint Zrínyi megesküdteti a magyar arisztokráciát, hogy az utolsó csepp vérig nem fognak ezentúl másképp beszélni, mint magyarul. Olyat sem látott a publikum soha, ezután se fog látni soha.
Azonban horvát testvéreink még nem voltak egészen kielégítve; ők soha sincsenek egészen kielégítve; a vidéken is kellett a számukra rendezni jótékony előadásokat.
Ugyanazon év nyár elején Székely Imre hírhedett zongoraművész és Várady Antal barátaimmal Kazinczy Gábor látogatására indultunk el. Első este Tarnaőrsön szálltunk meg báró Orczy vendégszerető házánál, kinek fia s bájos leánya az esti társalgást kitűnő művészi citerajátékukkal tették még élvezetesebbé. Másnap együtt mind felmentünk Egerbe.
Hát amit legelőször meglátok Egerben, az egy nagy színlap, azon olvasható: Horvát testvéreink javára nagyszerű színielőadás; a sok éneklő és szavaló között ott áll feketével a fehéren: Jókai Mór szavalja az „Egy akol egy pásztor”-t. Tudtom és hírem nélkül!
Hisz ez valóságos orozva felléptetés!
Ez persze Orczy Bódog munkája volt, aki ezúttal nem fogott bennem Macsivánszkyt, hanem kaptam tapsot és bukétot sokat, amit hajlandó vagyok művészi előadásomnak beszámítni, mert ami magát a verset illeti, az valami hallatlan ostobaság: az van benne, hogy Magyarországon minden párt egyetért, minden nemzetiség kezet fog, minden osztály egybeolvadt, minden vallásfelekezet egymást gyámolítja. Próbálja most ezt valaki eldeklamálni, tudom, hogy kifütyölik! Nekem pedig még az érsek is tapsolt! Majd adna most a pásztorbottal, csak beszélnék neki az „Egy akolról”.
Azután még egyszer debutíroztam a színpadon, mégpedig Gyulai Pál barátommal együtt – az írói segélyegylet javára. Valami regényfélét olvastam fel, s ismét csak jeles előadásomnak tulajdoníthatom, hogy Pál barátom a felolvasásom után a helyett a vers helyett, amit el kellett szavalnia, nem egy kriminális kritikát rántott elő ellenem a zsebéből, amit elismerem, hogy megérdemlettem volna. Hanem hát szép előadásom van, azt Toldy Ferenc is elismeri. Gyulai nem is tud mással levágni, mint azzal, hogy a feleségem tanít meg szavalni; ha pedig Jókainé játszik, olyankor azt mondja, hogy a baloldal rendezte az ovációt.
Nem akarok dicsekedni balatonfüredi vendégszereplésemmel a Szeretetház javára. Jótékony cél volt: én gorombaságokat mondtam a publikumnak, az megéljenzett érte, köszönöm. Amit a jobb kéz tesz, ne tudja meg a bal.
S minthogy ez a jobb oldali intézmény javára történt, nem tanácsos vele a bal oldal előtt dicsekedni.
Utolsó színpadi föllépésem most volt Budán, egészen tudtomon kívül. Minden gáz egyszerre kialudt; nekem csak az jutott eszembe, hogy a nézőtér sötétben maradt, s ott két fiatal nőrokonom ül a zártszéksorban, s azok most kétségbe vannak esve, s azzal kaptam a legelső gyertyatartót, s kiléptem vele, hogy világosságot csináljak. – Azért is megtapsoltak. Hiába: a világosság terjesztését mindenkor fő feladatomnak tartottam.
Hanem ez volt utolsó fellépésem, s már most visszalépve a megérdemelt nyugalomba, ezentúl pihenek babéraimon.
