Deák Ferencnél (1875. szeptember 10-én)
Deák Ferencnél
(1875. szeptember 10-én)
(1875. szeptember 10-én)
Budapest fővárosának egy olyan részében, amit a turisták nem írtak még le, tölti a verőfényes időszak napjait a nemzet kegyelt férfia.
A százházon túl, paradicsomtermő kertektől környékezve, egy olyan utcában, amit kétfelől terebélyes fák szegélyeznek, van az a zöldre festett kerítés, mely a Deutsch-villát elzárja a külvilágtól. Ünnep délután van, s ember még nem jár az utcán, akitől kérdezősködni lehetne, hanem azt minden bérkocsis tudja, hol lakik Deák Ferenc, s egyenesen odahajtat velünk.
A kényelmes nyári lak fiatal park közepett fekszik, fákon és virágcsoportokon még nem látszik az ősz búskomor színe. A nyitott veranda alatt ül Deák Ferenc egy pamlagon, bő téli kabátban (hálókabátot sohasem viselt), körüle rokonai, látogatói, egyik ápoló rokona, egy finom alkatú, szőke, kék szemű szilfid, ki az öreget papának nevezi; a másik egy fekete hajú, életpiros, büszke szépség (vendéghölgy); aztán egy délceg huszártiszt, meg egy magamforma vén képviselő, aki mindenképpen el akar tagadni az ötven esztendejéből egyet, meg egy felsőházi tag, aki velem együtt csak azért akar harmincesztendősnek látszani, hogy a fejét meg ne hűtse. Mert ilyenkor ősszel, mikor a parókámat felteszem, minden ember azon kezdi, hogy abba köt bele. Denevértermészet! „Tedd fel azt a kalapot!” „Ámbár úgyis fedve van a fejed.” „Bizony, magam is rászorulok idestova, de várok vele, míg ötvenesztendős leszek.” „Hiúság! A te neved képviselő, még fiatalítja is magát!” „De itt a zsebemben a keresztlevelem.” „Az bizonyosan az öcsédé lesz.” „De: nem lehet egy apának két Tádé fia!”
Most közbeszól Deák Ferenc: „Miért ne lehetne? Mikor hajdanában a nemesi katasztert készítettük, találtunk egy apát, akinek mind a három fiát Jánosnak hívták, egy másiknak pedig két Ferenc fia volt. Az utóbbi ki tudta menteni magát. Azt mondta, hogy az egyik fia Ser Ferenc, a másik pedig Bor Ferenc. Ti. hogy a naptárban Franciscus Seraphinus és Franciscus Boromaeus csak a három első betűjével szokott jelezve lenni.”
Áttértünk ezután a mai szent ünnepnapra: Mária napja volt; a városligetben nagy búcsú, erre egy nagyon kedves adomát mondott az öreg úr.
Kehida szomszédságában is van egy hírhedett búcsújáró hely, melynek van egy csodatevő kútja, aminek a vize mindenféle betegséget meggyógyít, s azonkívül is használatos. E hely birtokosa jó barátja volt Deáknak, s sokszor időzött ott nála. Egyszer a többi között marasztja, hogy ne menjen még. „Sietnem kell haza, mondá a vendég, holnap angyalok napja van; búcsú lesz, s még az éjjel lajttal vizet kell hordatnom a szent kútba, mert egészen kiszáradt.” Hanem azért használt az mindenre.
Deák mondá neki, hogy mint okos, felvilágosult ember, miért nem hagy fel ezzel a szent kúttal, ha már nincs benne víz? „Azt én nem tehetem, felelt a tulajdonos, mert az árendásom százhúsz forinttal többet fizet a korcsmámért, azért, hogy a szent kút ott van.”
A vízről aztán áttértünk a csengettyűre. Két tárgy van az öreg úr keze ügyében elhelyezve, egy légycsapó meg egy óriási nagy csengettyű. Hogy az első mire való, azt könnyű volt kitalálni; a pesti levegő, mint már analizálva van, áll egy rész élenyből, három rész légenyből (carbonicum: nem Bursche) meg egy rész légyből. Ezeket a repülő Lusztkandeleket rendre kell utasítani. Hanem az az elnöki csengettyű mire való? Az öreg úr felfogta azt, és csengetett vele. Azt hittem, ez azt jelenti, hogy a tisztelt ház hallgasson. Nem biz az, hanem hogy a messze lakó gazdasszony meghallja, és hozzon friss vizet.
Erre aztán én is elmondtam az öreg úrnak, hogy mennyire meg vagyunk most elégedve az elnökünk csengettyűjével. Példányképe lettünk a rendnek. Mai nap azt mondta tisztelt elnökünk: „Fel kellene még olvastatnom a házszabályok értelmében az indítványkönyvet és az interpellációs könyvet; de miután azokba mind ez ideig semmi sincsen beleírva: a tisztelt ház engedelmével, úgy hiszem, helyesen fogok cselekedni, ha nem olvastatom fel.” S a tisztelt ház egyhangúlag beleegyezett.
„Bizonyosan nem volt ott Simonyi Ernő.”
Most már, ha a fejem leütik, sem tudom megmondani, hogy tértünk át az országházról az állatkertre: erre is volt az öreg úrnak egy jó adomája. Mikor még a jóságos Ferdinánd koronaörökös volt, akkor került az első zsiráf a bécsi állatkertbe. Egy kíváncsi polgár éppen a trónörököst magát szólította meg, mikor a schönbrunni kertben sétált, hol lehet azt a ritkaságos állatot meglátni, aminek a nevét nem tudta. Ferdinánd a kísérőihöz fordult, s azt mondta; „Zeigt ihm einen Ligurianer; so ein seltenes Thier hat er gewiss noch nicht gesehen.”
A zsiráfokról áttértünk az újságírókra (fatális eszmeláncolat!); az öreg úr elmondá, hogy egyszer Kemény Zsigónál Mátyás napján ebéden volt, s ott felköszöntötte a hírlapírókat, akiknek ma nevük napja van. Hogyhogy?, kérdezék tőle mindannyian. Hát úgy, hogy Mátyás teszi azt a jéggel, amit ti az újdonságokkal: „findt er keins, so macht er eins.”
„Az ám, mondék, csakhogy a löbliche policáj sokszor megtette a szegény újságíróval, hogy »macht er eins, so findt er keins«.” „Különösen Zsigóval történt ez meg sokszor, folytatá Deák. Majd minden éjjel fölverték az álmából azzal, hogy itt van Pultz úr (a cenzor-rendőrbiztos), valamit ki kell venni a lapból, s valami mást tenni helyébe. Egyszer megsokallta a mulatságot Zsigó, s mikor éjfél után bekopogtat hozzá Pultz úr azzal a szóval, hogy baj van, a főcikket ki kell venni, különben lefoglalják a lapot, Zsigó álmos is volt, mérges is volt; azt mondta: no, hát foglalják le! Azzal befelé fordult, s tovább aludt. A rendőrbiztos csak magyarázta neki még a dolgot: alkudozott vele, hogy legalább a kék plajbásszal aláhúzott sorokat vegye ki a cikkből: de Zsigó már akkor úgy horkolt, hogy rengett bele a ház! A biztos hazament, s referált Protmannak, hogy a szerkesztő nem enged a fenyegetésre, hanem horkol. A hatalmas főnök megütődött: „da muss was dahinter stecken!” Már most csak azért se foglaljuk le a lapot! S másnap sértetlenül megjelent a cikk. Ilyen dolog volt akkor az újságírás!
Kemény Zsigmond emlékénél egészen fölmelegedett az öreg úr; ő ismerte tanítványának, e tiszta léleknek, e lángelméjű államférfiúnak legfőbb becsét, kinek lelke elébb megtörött, mint porhüvelye, míg ő, a mester, a testi szenvedések közepett is a szellemóriás maradt. Magasztalását, sajnálatát mindnyájan osztottuk.
Most új látogatók jönnek: mi helyet adunk, s búcsút veszünk az öreg úrtól.
– De ne tessék elszaladni! – kiált utánunk minden olvasó. „Hát az öreg úr egészségi állapotjáról nem hallunk valamit?”
Úgy hiszem, hogy folyvást arról beszéltem.
Deák Ferenc derült, vidám kedélyben van: adomázik, mint hajdan, szelleme teljes ruganyosságával bír; nem aki az egész társaságnak a hátán fekszik, de aki kedves hangulatával az egész társaságot kezén hordja. Csak az a kéz reszket kissé, ha felemelve tartja. (Nem reszket a lélek!) A veszélyes betegség csaknem egészen elmúlt, s a maradék is teljes gyógyulásnak ad helyt. Visszatérő jó álma, étvágya, szabad lélegzete, izomereje: s most már nemcsak az életnek, de a közéletnek is reméljük őt visszaadva látni.
Mint szerető rokonai mondják, az öreg úr most már kész elfogadni a pest-belvárosi képviselőséget: mégpedig nemcsak mint megtisztelő kegyelet címét, de mint tettleges munkakört: „Én nem akarok szavazógép lenni” – mondá, s szándéka megjelenni az országházban, hogy részt vegyen annak tanácskozásaiban.
Olyan napot nem látott még az országház, mint az lesz!
Adja Isten, hogy minél elébb bekövetkezzék, s adja hosszú sor folytatását ennek az örömnapnak.
