III.
III.
Az első vers! Az első nyomtatott vers!
Ah! Ezen szó értelméről nincs másnak fogalma, mint a költőnek.
Ami a szerelmesnek az első „igen” szó, az ügyvédnek az első kedvező ítélet, az – de hogy az! Százannyi a költőnek az első nyomtatott vers.
Minket is megragadott ez a szent őrültség, mit az udvarias világ költészetnek nevez; Pápán voltunk, diákok voltunk, mi is alkottunk magunknak tudós társaságot.
Hát mi rossz volt abban? Lám, az igazi tudós társaság sem árt senkinek; mi kárt tehetett volna hát a mienk? Neveztük mi azt illő szerénységgel képzőtársulatnak.
Választottunk elnökül egy derék tanárt, aztán alelnököt, jegyzőket, választmányi tagokat, tartottunk gyűléseket, amikben szónokoltunk, úgy, mintha országgyűlésen volnánk, szavaltunk, mint a színpadon, s vitatkoztunk apróságok fölött, mintha igazi tudósok volnánk. Olvastunk fel verseket és novellákat, megbíráltuk, s ami jó volt, azt beírtuk egy nagy könyvbe, melyet híttak érdemkönyvnek. Ebben maig is találni olyan verseit Petőfinek, amik nem láttak napvilágot (értsd napvilág alatt nyomdai festéket).
Ez aktív mulatság a könyvolvasás passzív élvezetével levén összekötve, kicsiny társaságunk közvetlen előmozdítója volt az irodalomnak azáltal, hogy a megjelent jobb műveket megvette, és bámulta.
És mégis akadtak pártosok, kik ez ártatlan mulatságunkat kigúnyolták, s elnevezték szép társulatunkat képzelődő társaságnak.
Hogy sértett bennünket ez a gúnynév! Pedig pecsétje is volt már társaságunknak, melyre nagyszerű géniuszt metszett egy pápai vésnök, nagyobb volt a feje, mint az egész alak; ezzel pecsételtük meg a diplomákat, miket tiszteletbeli tagoknak osztottunk. És mégis kigúnyoltak bennünket.
A gavallérok és a betyárok, ez a két öröklött ellenséges osztálya minden irodalomfélének, kik jobban tartották kávéházban és kocsmában dőzsölni, míg mi szónokolunk és verseket deklamálunk. Pápán iskolai törvény szerint a kocsmázás bírsága volt tíz garas, a kávéházjárásé pedig öt forint, minélfogva a gavallérok még jobban lenéztek bennünket, mint a betyárok.
De ki lett víva nemsokára a társulat becsülete. Minden megelőző hír nélkül, senkitől elő nem segítve, nem híresztelve, egyszerre, mint az üstökös, megjelenik az Athenaeum hasábjain egy vers Petrovics Sándor aláírással (ez volt Petőfi családi neve).
Az pedig nem volt jelentéktelen dolog; akkoriban nem létezett hét szépirodalmi lap, csupáncsak egy, és az is nagyon válogatós volt; szerkesztője Bajza és Vörösmarty.
Ez korszakot képezett társulatunkban. E vers kivívta számunkra az egri nevet. Hogyan? Az Athenaeumban jött ki a vers? Lehetetlen! Pedig úgy van, suttogták mindenfelé, s kezdtek ránk valamit tartani.
– Most már te se nyugodjál addig – szólt hozzám Petőfi, büszke öntudattal –, míg tőled is meg nem jelenik valami.
És azután én sem nyugodtam addig. És azután adtunk ki egy egész könyvet, aminek neve volt Tavasz, Szentmihályi Sándor viselte a költségeit; és ha valaki olvasná azokat a furcsa verseket és novellákat, amik azokban vannak, hogy elmosolyodnék rajtok; én pedig, valahányszor azokat előveszem, mindig valami olyan könnyféle jelen meg a szemeiben; milyen boldogok voltunk akkor!
