IX. RISTORI-UTÓFÁJDALMAK
IX. RISTORI-UTÓFÁJDALMAK
Szerkesztő barátom! Két hétig az volt a jelszó Pesten: „Látta ön Ristorit?”, mely nélkül senkit keresztül nem bocsátottak az utcán, s melyet annyira összekevertek már a jó nap kívánással, hogy nem ritkán lehetett ilyen kérdéseket és válaszokat hallani: „Hogy van ön?” „A meghalási jelenetekben felségesen.” – „Látta ön Ristorit?” „Köszönöm; én egészséges vagyok, hanem az öcsém beteg.” – Nekem csak a nyomdáig szokott utam lenni; de odáig annyian elfogtak: „Honnan jön? Hova megy? Látta ön? Hogy van ön?”-féle kérdésekkel, hogy néha egy órai határidőbe került, míg puskalövésnyire juthattam; emiatt azután, ha ismerőst láttam felém közeledni, már messziről elkezdék rá kiabálni: „Hazulról jövök, a nyomdába megyek, láttam Ristorit, nagyon tetszett; köhögtem egy kicsinyt, alászolgája!” csakhogy meg ne fogjanak ebben a hideg időben. A nagy vendég eltávozása után szóljunk pár szót e vendégszereplések utófájdalmairól. Nem értem utófájdalmak alatt azon verseket, miket hozzá írtak, sem a kimerítő ismertetéseket, mik még egy ideig épületes gyönyörködtetésül fognak szolgálnia vidéki olvasóknak, hanem értem utófájdalmak alatt azt a hangulatot, ami utána színházunknál és irodalmunkban maradt. A vélemények kezdenek szavakat keresni. Íróink azt mondják, hogy ha így játszanák darabjaikat színészeink, majd ezek is tetszenének; színészeink azt mondják, hogy ha ilyen darabokat tudnának számukra írni, majd ők is játszanának úgy azokban; a közönség azt mondja, hogy ha ilyen drámai előadások volnának, majd ő is eljárna a színházba… pedig mindegyik érzi, hogy nem mondott igazat, és ismét megengedi mindenki Kakas Mártonnak azt a dicsőséget, hogy az ő együgyű „Vasárnapi Ujság”-ában mondja ki azt, ami igazán meggyőződése, nem kérdezve azt, hogy kinek hízelkedjék, kit bántson meg véle, kitől féljen miattok? Tehát:
Meg kell ismernünk, hogy a Ristori által bemutatott olasz–francia iskola mind egyes személyeiben, mind különösen Ristoriban elérte azt a tökéletességet, mely számára a világhírt méltán biztosítja.
Meg kell ismernünk, hogy ehhez az iskolához a mi nemzeti jellegünkből kifolyó művészetünknek semmiféle atyafisága nincsen.
Következőleg: az olasz tökéletes volt olasznak, a magyar is maradjon meg magyarnak, mert így még van valamije, de ha utánozni akar, semmije sem lesz.
De az Isten őrizze meg mind színészeinket, mind minket, árva közönséget, attól a gonosz mulatságtól, hogy valakinek eszébe jusson az olasz iskola mozgásgazdag részletezését annyira vinni, hogy a szemek pillantását, a száj beszédét is megfelelő mozdulatokkal kísérje, vagy elhagyva nyelvünk zengzetes szavalását, megpróbálja azt az olasz hanglejtést, melynél az indulat parancsol a hangsúlynak, s melyet hangjegyekre lehet szedni. Csak maradjunk mi annál, amink van, s tökéletesítsük azt, ha tudjuk. Ha nem tudjuk, akkor is inkább legyen rossz eredetink, mint jó másolatunk. Íróink is haladjanak a pályán, melynek eddig is jól látták elejét, végét; s ne keressék műveikhez a hihetetlent, a csodálatost, csak azért, hogy színészeink azokban hihetetlen és rendkívüli helyzeteket fejtsenek ki. Jámbor kritikusaink pedig beszéljenek valamit a nemzetiségi alapon kifejtendő művészetről, ahelyett hogy azon vitatkoznak, vajon R.-t 126-szor vagy 136-szor hívták-e ki előadásai alatt? Amivel ugyan nem nagy bölcsességet vittek a vásárra. Dixi.
