III. A SZÁDFAL
III. A SZÁDFAL
Azt a sokat emlegetett, rágalmazott, kigúnyolt meg ellenzett, eltagadott töltést nevezik így, mely az áradattal áttört régi töltésen kívül épült, s most már tökéletesen elzárja Szegedet az áradattól.
Ezt csináltatta az ország határozatára a magyar kormány.
Egy ötezer méter hosszúságú cölöpfal, minek az értékét akkor lehet csak felfogni, ha az ember a töltésen magán végtől végig halad, s aztán kétoldalt ott látja a kettéválasztott vízárt. A gáton belüli víz egy csendes sima kék tükör, amiben minden fűszál visszképe meglátszik, s amiből a nap égetőn ver vissza; a gáton kívül pedig az ott egész az Othalomig és Dorozsmáig egy háborgó barna tenger, mely ugyanakkor oly hullámokat hány a nem is nagy szélben, hogy azokhoz képest a Balaton hullámzása dajkaringatás. Előttünk két földszállító hajó küzd az árral; utoljára is kénytelenek horgonyt vetni, s egy közülök mégis elsüllyed; ugyanezen a vízen egy csónakkal játszanak a habok szemeink láttára, melynek evezői között van a budapesti tornavilág egyik viadora s a szegedi csónakászok legkitűnőbbje, s azokat is úgy kiveri a hullám, hogy kénytelenek egy fához kiköt ni. A vízcsapás, amely a szádfalon megtörik, keresztülcsap a fejeink fölött, s a túloldalon az őrházakat fecskendi össze. Mi lehetett ez a tenger egy olyan viharban, aminő az ápril 30-i volt? Az egész töltés cölöpfala készen volt már, a földmunka is javában folyt, kilencvenkilenc verőgép dolgozott a pilóták leverésén, száznegyven dereglye hordta három gőzössel a földet a szomszéd Öthalomból, kétezer munkás dolgozott feszített erővel. Ekkor jött egy olyan vihar, mely még az árvíz éjszakáján dühöngőt is felülmúlta; a kilencvenkilenc verőgépből nem maradt állva, csak egy; kettőt úgy keresztüldobott a szél a magas töltésen, mint egy gyermekjátékot, a többit darabokra törte. Hetven hajó a fenékre süllyedt, valamennyi tanyahajó mind elmerült; a munkások ezreit a falakról kellett megmenteni, de egy sem veszett oda. És azt az erős cölöpfalat úgy látták ingadozni a rémséges elmeostrom alatt, mint egy nádkerítést. Végre keresztültört rajta az ár, s újra kellett kezdeni a munkát.
De nagyon jó barátunk volt ez a vihar nekünk! Csókoljuk meg a kezét! Ez volt a nagy examinátor, aki eljött megbírálni a munkánkat, s aztán azt mondta: „Hohó! Emberek fiai: ha istenekkel akartok harcolni, nagyobb erővel induljatok hozzá!”
Aztán nagyobb erővel fogtunk hozzá. A vihar jó leckét adott. Most már a háromméternyi koronájú töltés ellenkező oldalán erős horgonycölöpöket vertek le, s azután a külső cölöpöket ezekhez erősíték meg puskacső vastagságú vasrudakkal. Most azután áll a fal, mint a Sion hegye. A hullámnak kétezer vasrudat kellene összetörni, hogy azt megingathassa. A két fal köze pedig ki van töltve földdel, amit az Öthalomból hordtak át. Csupa agyag, amit víz közé raktak le: ha az keresztülszárad, keményebb lesz a sziklánál.
Egymilliónál többe került az a fal. De remekmű az; minden külföldi építész bámulva szól róla, s vakmerőnek ismeri el az eszmét és kivitelét, mi pedig nyugodtan mondhatjuk el, hogy e gátfallal örökre meg van mentve Szeged felső területe az árvíz rombolásaitól.
E szádfal védi egyúttal az alföldi és az államvaspályák összekötő vonalát is, mely most készült el cölöpzetekre építve, éppen úgy, mint az államvaspálya szatymaz–szegedi vonala. Akár csak Velencébe menne az ember vasúton, az Adria lagúnáin keresztül!
