IV. A MAGYAR ZUIDERSEE
IV. A MAGYAR ZUIDERSEE
Ha én tavaly nyáron azt mondtam volna itt kepét kötő aratóknak meg a koszorút fonó aratóleányoknak, hogy ennek a szép pipacsvirággal tarkázott búzatengernek a helyén esztendő ilyenkorra gőzhajóval, nem, egy flottával fogunk hajókázni: hogy a szemem közé nevettek volna!
Ami álomnak is szörnyeteg lett volna, most itt van előttünk; egy új tenger: tele járó-kelő hajókkal; megvannak neki azok a rossz kiváltságai, amik a Balatonnak, hogy mikor vihar nincs, akkor is háborog. Ha pedig szél fú, akkor a tengeribetegséget is megkapja rajta, akinek az idegei érzékenyebbek. A hajósok már kitanulták, mikor kell belőle menekülni? Jár rajta mindenféle jármű; volt itt a többek között egy kis propellernaszád is, ami az utcákon is csinált kirándulásokat. Furcsa kis gépe miatt elnevezte a néphumor „sparherdes csónaknak”.
Erős É.-ÉNY. szél mellett szálltunk fel a „Szent Gellért” gőzösre, a királyi biztos, a bizottság tagjai, a vállalkozó, Dutsch és egy újságíró, a „Cap der schlimmen Hoffnung” felé való expedícióra; derék kis gályánk bátran szembeszállt a széllel és hullámmal. A pilóta a hajó orráról mérte a rúddal a vizet, folyvást kiáltozva „Hét! Nyolc!” Éppen mint a Balaton mélysége rendes időkben.
Mikor az árözön közepén jártunk, akkor lehetett belátni azt egész nagyszerűségében. A tó egyik partját az új szádfal képezi, mely ötezer méternyi hosszúságban, mint egy fehér bástya vonul el egyenesen, túl rajta a szegedi tornyok. A másik oldalon Dorozsma házai zárják el a láthatárt, egész odáig hullámzik a víz. A harmadik oldalon végre a zöld Előfok, az Öthalom emelkedik ki, s közben egy kútgém meg egy tanyának a teteje beszél róla, hogy ez a tengerfenék itt hetvenezer embernek a kenyerével adós!
Szatymaz felé elnézve, látcsövünk felfedezi az államvaspálya új vágányát, amin ide jöttünk. Cölöpökre van az építve, egy öllel magasabban a régi vasútnál. Annak a réginek a helyéből kiforgatott síneit úgy összevissza görbítette az ár, mint valami sodronyt. Éppen előttünk megy rajta végig egy vonat. Úgy tűnik fel, mintha a víz színén kocsikázna végig valami százkerekű ördögszekér.
Fél óra telik bele, míg gőzösünk az öthalmi kikötőig elhatol.
Kikötő az Öthalomnál! Egész hajósereggel. S ezek a hajók a gőzössel együtt mind egy, még ennél is nagyobb tóról jöttek ide, s ugyanazon még vissza is akarnak innen térni.
Ez a mi Zuiderseenk.
Nem a megszokott kiöntés ez; hanem egy valóságos új tó az ország közepén. Aki ezt előidézte, annak nem ember a neve. A rendkívüli időjárás volt az. Ezredév lefolyik, míg ehhez hasonló előfordul valaha. Hiszen már négy év óta permanens a Tisza-áradás. Új-Szegeden egy olyan tavat láttunk, amit még az 1876-ki áradás hagyott hátra. Azóta folyvást a „vízöntő” jegyében éltünk, már tavaly ősszel a szüretünk lerohadt a folytonos esőzéstől, s azóta folyvást hó és zápor váltogatta egymást. Ezt az áradást ember meg nem akadályozhatta, s ennek következményeit semmi mérnöki tudomány el nem hárítja. Hanem aki ettől a tengertől visszafoglalja megint azt a földet, az lesz az igazi „honfoglaló”, annak lesz „ember” a neve.
Tisza Lajos, királyi biztos, mikor Székesfehérvárott a kiállításon volt, ajándékba egy pálcát adtak neki, mely tiszafából készült. Nagy szüksége lesz reá! Kívánjuk, hogy Tisza ne sajnálja a Tiszától e tiszát! Értse, aki érti!
