VI. AZ OTTHON – HÁZ NÉLKÜL
VI. AZ OTTHON – HÁZ NÉLKÜL
Sohasem láttam annyira ragaszkodni otthonához népet, mint a szegedit. Mikor ez az otthon nem állt már egyébből, mint egy hosszú töltésből, amit egyfelől az árvíz, másfelől a Tisza hullámai vernek, oda letelepült – éppen annyi ember, amennyi ráfért. Még most is ott vannak. Száz napot töltöttek ottan. S minő száz nap volt az! Az időjárás minden mostohasága folyton váltakozva, s a visszatéréshez semmi remény. És mégis jólesett onnan a magasból visszanézni a bedűlt ház tetejére. S a mindenét vesztett nép nem zúgolódott, nem vádolt embert, nem káromolt Istent a rázúdult csapásért; tűrt, szenvedett oly általános nemes nyugalommal, hogy az ily tömegben összesítve valami isteni fogalom. Magán a nagy katasztrófa napján sem vesztette el ezt a nyugalmát. Beszéltünk egy polgárral, ki asztalosműhelyét ott állítá fel egy vasúti szín egyik zugában; ez a vész elől egy fa tetejére menekült fel. Aztán mikor jöttek érte mentőcsónakokkal, azt mondta a szabadítóknak: „Én itt még biztos helyen vagyok, de ott ama házban hallok nagy segélykiáltozást, előbb azokat szabadítsák meg.” És tizennyolc órát töltött így a kegyetlen viharban a fatetőn, elutasítva a szabadítókat más nagyobb veszélyben forgó lakostársaihoz; csak akkor engedte magát elvitetni, összedermedten, mikor már más mind meg volt mentve. Római jellem ez!
Most már csak az öregek és gyermekek tanyáznak e szárnyékok alatt, a munkaképes rész kenyérkereset után lát. Az ottmaradottaknak aztán tűzhelyeik is vannak. Végtől-végig a töltésen, az út mellett, minden partoldalban kis katlankák vágva a földbe, ott főzik az ebédjüket. Egy-egy úszó háztetőt partra húztak, a boroshordót aláhengerítették, s kész a csapszék, ahol a szegedi sillert árulják tíz krajcárért. Egyúttal gyógyszertár is az, mert aki bort iszik, azon nem fog a hidegláz.
A vasúti vagonokban pedig az iparűzőket találjuk letelepülve; ott szabó-, csizmadiaműhely van, s varrógépek dübörgése hangzik a lokomotívoké helyett.
Ilyen a hajléktalanok otthona.
D a belvárosi romházak omladékai között is találunk még beköltözött lakókat, akik fáskamrákból, félszerekből rögtönöztek a düledék tetején hajlékot, amit az omladvány tulajdonosa átengedett nekik, s ahová csak mesterségesen gerendákra rakott deszkapadlókon át lehet eljutni. Ez is otthon.
Hanem fecskét nem láttam egész Szegeden. Milyen szomorú tájkép, ami fölött nem jár madár, s ami különös, még gólya sem. Csak az ember tekinti még – otthonnak.
