II. AZOK A SOK KERESZTEK
II. AZOK A SOK KERESZTEK
Kanizsán túl az angol borász helyett egy osztrák baronesse és egy apáca lettek útitársaim. A baronesse érdekes halovány arc, az apáca szigorú, merev tekintetű szent hölgy. Az egész úton semmiről sem beszélnek. Vajon zárdába viszik-e a halvány leánykát, hogy oda eltemessék? Vagy pedig zárdából hozzák ki, valamely kifáradt osztrák pair menyasszonyául, hogy úgy temessék el? Mi közöm hozzá? Egyszer egy faluhoz oly közel halad el a vonat, hogy a faluvégi szent feszület ott suhan el az ablak alatt. Az apáca ájtatosan keresztet vet magára, s villámló tekintetet az ifjú hajadonra, ki azt elmulasztá; halkan mormogva: „Baronesse, nem látta ön a szent feszületet?”
A megdorgált leányka még halványabb lesz, s most már figyelni kezd az út mellett elsuhanó tárgyakra. Egyszer csak keresztet vet magára. Egy perc múlva ismétli. Megint egy perc múlva ugyanazt teszi. Aztán megint úgy tesz. Perc múlva megint. Mikor már a huszadiknál van, az apáca szemei szikráznak a haragtól, nem állhatja tovább, megszólítja a túl ájtatos hölgyet.
– Baronesse, mit csinál ön? Hisz azok nem keresztek, hanem telegráfrudak!
(Biz azok hasonlítanak az apostoli hármas kereszthez nagyon.)
A szemvillámokból nekem is jut, önkénytelen profánus hallgatónak és szemtanúnak, mely közbeszólásra készt.
– Sorror in Domino, az Úr csak a jó szándékot tekinti.
E kegyes mondat megszerzi számomra az abszolúciót.
Bizonyosan menyasszonyul viszik a halavány hölgyet, azért nem tudja még, hogy mi különbség van a feszület és a távírdaállvány között! Majd ha férjhez megy, megtudja, hogy mi hát az „igazi kereszt!”
