XX. (Legitimista követek Pesten és Debrecenben. Coup d’états-k, Marciális törvények. Követi epuráció. Kizárt képviselő. Debrecenb…
XX. (Legitimista követek Pesten és Debrecenben. Coup d’états-k, Marciális törvények. Követi epuráció. Kizárt képviselő. Debrecenbe szökött képviselő onnan ismét visszaszökik. Nagykállói vészbíróság egy fuvarost halálra ítél, s ezért feloszlatik. Nyáry Széchenyiről. Széchenyi őrült jóslata. Mostani lélekállapotja)
A székvárosnak a kormány általi elhagyásakor a legitimista követek egy része ottmaradt Pesten, mint Szentkirályi, Deák, Klauzál, mások egy időre félrevonultak; mint Pázmándy, Zsembery, a többi pedig követte a kormányt Debrecenbe, hihetőleg azon szándokból: hogy az ott predominálandó montagne-nak kontrapondiumul szolgáljon.
Ezeknek a tête: Nyáry, Kovács, Kazinczy.
Míg tehát a Pesten maradtak herceg Windischgraetzet iparkodták arra bírni: hogy a magyar nemzet irányában békítő politikát kövessen, azalatt a Debrecenbe távozottak a magyar kormányt tartóztatták oly lépésektől, mik e békítő politikát lehetlenné tegyék.
A mágnetikus korrelációt e kettős működés között lehetlen volt észre nem venni, de ha nem lett volna is, a gyanúteljes montagne figyelme odaképzelte azt: s hogy e működés alapjaiban semmivé legyen téve, két törvénycikk jött az országgyűlésen indítványba, külszínleg s a debatte-okból következtetve egészen más célú, más tárgyú, de valóban egyenesen, mint a békepárt törekvései ellen intézett coup d’état tekintendő.
Az első volt a marciális törvények életbe léptetése.
A másik a követi epuráció.
Amannak tárgya volt: vésztörvényszékek felállítása, melyek azon esetek felett ítéljenek, ha valaki az ellenségnek szolgálatokat tesz, az ellenséggel összeköttetésbe teszi magát, rossz híreket terjeszt s. a. t.
Mindezeknek büntetése halál.
Emez kizáratni rendelé mindazon képviselőket a képviselőtestületből, akik a legrövidebb határidőre ott meg nem jelentek.
Annak célja volt a debreceni legitimistákat zárni el minden kibékítő közbenjárásoktól, emennek a kibékítő eszközöket zárni el tőlök.
Mindkét törvénycikk erős ellenzésre talált, s csak miután lényeges módosítványok jöttek közbe, bírt keresztülmenni a képviselőházban.
És egyikkel sem lőn az a cél elérve, amelyik irányozva volt. A békepártiak többséget csináltak maguknak a parlamentben, s a pártjukhoz tartozó követekből annyit fogadtattak el az országgyűléssel kitűzött határidő után is, amennyit akartak, s a vésztörvényszéket kinevették.
Az irányzott cél helyett azonban egészen más következett a kivételi törvényekből.
Nehány esemény megmagyarázandja: hogy mi.
Egyike a legszélsőbb montagne-ból való képviselőknek nem jelent meg a határidőre, s kitöröltetett. Ez a követ azalatt otthon volt megyéjében, ott népfelkelést rendezett, szabadcsapatokat alakított, a hódolatot a tisztviselőséggel megtagadtatá, egyszóval a legerősebben dolgozott a forradalom kezére, azonban nem jelent meg, tudósítást Debrecenből nem nyerhetve s kitöröltetett, a montagneardok azt hitték: hogy hazaáruló; a legitimisták pedig nem bánták, ha elmarad, s senki sem szólt mellette.
Egy másik, kit a császáriak mint a legveszedelmesebb főnökét a forradalomnak köröztettek, üldöztek, háromhónapi bujdosás után, bevándorolva tíz vármegyét, számtalanszor kitéve magát a legnagyobb veszélyeknek, végre sok szenvedés és kiállott félelem után eljut Debrecenbe s belép egyik békepárti ismerőséhez, ragyogó arccal jelentve: hogy végtére ezer veszélyen keresztül idejutott.
– No, hisz ide éppen jó helyre jöttél! – mond az neki. – Itt fognak meg, ha még sehol meg nem fogtak. Te hazaáruló vagy.
Az ember nem hitt a hallottaknak, azonban miután a hozott törvénycikkeket elolvasván, azoknak valóságáról meggyőződött, szépen visszafordult, s szerencséjének tartá: hogy Debrecenből újra visszaszökhetett oda, ahonnan jött.
E törvénycikk következtében tehát a baloldal minden elmaradt követei kizárattak, míg ellenkezőleg a mentális rezerváták utat nyitottak a jobboldali elmaradozóknak.
A vésztörvényszékek életéből is vannak jellemvonások.
Így a nagykállói vészbíróság elé került egy fuvaros. Vétke ez volt:
Ahogy a császáriak Rimaszombatot odahagyták, egy tiszt a szállásán feledé kofferét. A szomszéd faluban megfogad egy árendást száz forintért: hogy hozza el utána. Az árendásnak nem voltak honn lovai, felkeresett tehát egy fuvarost, adott neki tíz forintot és a tiszt levelét, s beküldte Rimaszombatba. Az úton feltartóztatják a fuvarost, meglelik nála a tiszt levelét, s mint olyan embert, ki az ellenségnek szolgálatokat tesz, elküldték a nagykállói vészbíróság elé. Az kénytelen volta vésztörvény illető cikkénél fogva az embert halálra ítélni. Ez nyugodtan fogadta ítéletét, levelet írt a feleségének, kérte: hogy hadd menjen gyalog a vesztőhelyig, mikor odaért, gyóntatójának azt mondta:
„– Uram, én egész életemben becsületes ember voltam, hazámat mindig szerettem és még most is szeretem. Négy fiam van, kettő a honvédek között szolgál, megírtam nőmnek: hogy a másik kettőt is honának szentelje. Én ártatlanul halok meg.”
Azzal letérdepelt és főbe lövetett.
Az eset lázasztó volt, – a kormány maga is visszarettent tulajdon institúciójától, s az említett vészbíróságot rögtön feloszlatta…
*
Midőn ez említett törvénycikkek az országgyűlésen keresztülmentek, Nyáry leveretve mondá társainak:
– Mindnyájunk között legboldogabb Széchenyi, hogy Isten nem engedte neki megláthatni jóslatai teljesülését. Minő büntetés volna rá nézve ha eszét visszanyerné.
(Midőn a szeptemberi napokban a néphez szónokló Kossuth fejébe Madarász egy vörös tollas föveget nyomott, Széchenyi e látványtól alterálva eszét vesztve s őrültsége első rohamaiban fölvitette magát a Lánchíd egyik oszlopzatára, saját hírnevének kolosszális monumentumára, és ott egy őrült zavart beszédet tartott, melynek egyes szaggatott tételeire örökké fognak emlékezni, akik azt hallották.
„Az én kedves kertem elpusztul…
Északról, nyugotról, délről és keletről vad, vérszomjú népek jönnek, kiirtják az én fiaimat… Ezt a szép várost lerontják, felégetik… Idegenek lesznek urai az elpusztult kertnek…
Ez a folyam vértől veresen fog folyni, messze, messze! véresen, tajtékosan… És a vérhullámokból egy fő fog kilátszani, mely köztök úszik, egy fő véres tollas föveg alatt és azon főnek neve lesz a siralom és kétségbeesés. …”
És a nemes grófnak még most sem engedi Isten: hogy jóslatát teljesülve lássa. Még most is sokat beszél elpusztult kertjéről, vérfolyamokról, de nem haragszik többé senkire, aki magyar ember, mindenkinek megbocsátott, még Kossuthnak is. „Az is szerencsétlen – úgymond, – én-én vagyok egyedül oka mind e gyászesetnek!”
És még most is azt mondja: hogy „nincs az Istennek több oly népe, mint a magyar! oly dicső – és oly szerencsétlen!”)
