Ariadne
Ariadne
Katinka egész nap várta, hogy Kálmán meglátogatja, s hogy délelőtt nem jött el hozzá, türelmetlen lett, kikocsizott, elhajtatott a kávéház előtt, ahol az aranyos fiatalság ácsorogni szokott, de ott nem látta meg Kálmánt; délután kihajtatott a Városligetbe, összejárta a csalitok ismerős útjait, a csendes kis szigetbe leszállt, ahol együtt szoktak négylevelű lóherét keresni s fűszálakat összekötözni: lesz-e koszorú belőle; de ezúttal se négylevelű lóherét nem talált, se a koszorú ki nem jött, se Kálmánt nem lelte sehol.
Este elment a német színházba, volt dolga a látcsövének, hogy föfedezze akit keres, de ott sem látta, mint szoká, páholyával szemközt támaszkodni elválhatatlanját.
Akkor aztán haragosan hazament, s megtudva, hogy Kálmán egész nap nem kereste, levelet írt neki, s azt elküldte inasától Kálmán lakására.
Az inas visszajött azzal a szóval, hogy a tensúr ma délután elköltözött Korcza úrtól gróf Decséryék palotájába, s azokkal holnap reggel utazni fog falusi jószágukra.
Katinka összetépte a visszahozott levelet, s kivitette maga elől a vacsorát. Azt mondta, hogy verjék a szakácsnak a fejéhez; rossz minden.
Azok nem verték a szakácsnak a fejéhez az ételeket, hanem elköltötték szépen, s nevettek nagyot az úrasszonyukon.
Óh, azt Katinka nagyon jól tudta, hogy őrajta mindenki nevet. Imádói, védőügyvédje és cselédei mind nevetik.
Föltette magában, hogy majd csinál ő mind valamennyinek egy olyan jó tréfát, amin nem fognak nevetni.
Bezárkózott a szobájába, s ott virradt meg felöltözötten a pamlagán.
Lakásának ablakai keletre nyíltak, azokból éppen a Decséry-palota kertjébe lehetett látni, melynek erre az utcára egy magas falkerítése volt, alacsony kijáró ajtóval. A kerten túl volt az udvar, melyre szintén be lehetett látni a szomszéd ház emeletéből.
Katinka, amint a hajnalsugár derengett a redőnyökön át, odaült az ablakához, s a szomszéd ház udvarát leste.
Látta, amint a cselédek előhúzzák a kocsiszínből a hintót, amint felpakolják a bőröndöket, azután eléje fogják a lovakat, a kocsis felül.
Ekkor aztán elővette távcsövét.
A kastélyból lejönnek az utazandók. Egy nehéz termetű asszonyság, egy lepkejárású fiatal lányka, egy sánta ember meg egy karcsú ifjú; óh, erre ráismert minden mozdulatáról.
Először felül a hintóba a termetes úrhölgy, azután a leányka, azután a sánta ember, utoljára „ő”. Tehát szemközt jut a leánnyal.
A kocsiajtót becsapják; a kocsis kiereszti az ostorát, a hintó kigördül az udvarról.
Katinka sírt keservesen.
Most már megtanulta, hogy a féltékenység olyan gyógyszer, amit, ha a szerelmesnek szép okosan kanalanként adogatnak be, attól még betegebb lesz; de ha egyszerre bolond fővel mind az egész orvosságos üveggel fel találja hajtani – hát meggyógyul tőle.
De hisz ő nem akarta Kálmánt meggyógyítani.
Márpedig itt az ellenméreg jelenlétéről is meggyőződhetett.
Ettől azután nagyon fájt benne valami. Tán a szív? Nem: csak a hiúság.
Az, hogy őtet most kinevetik. Mit gondol Korcza, aki mindent tudott, és Bálvándy, aki büszke lesz rá, hogy puszta megjelenésével így elkergetett egy nálánál kedvesebbet.
Ez a bosszúság bizarr tanácsokat suttogott fülébe.
Aznapra kiadta a rendeletet, hogy senki számára nincsen otthon: beteg.
Pedig azért sem volt beteg; hanem levelet írt; mikor készen volt vele, háromszoros sűrű fátyolt vetett a kalapjára, hogy senki meg ne ismerje az utcán, s maga felvitte a levelet a postára, maga adta fel. Azt ugyan senki ki nem találja, hogy kinek írt ő most levelet.
Három nap nem eresztett senkit a színe elé. Mindig beteg.
Bálvándy pedig mindennap kétszer hagyta ott az előszobájában látogatójegyeit.
A negyedik napon aztán csoda módra meggyógyult, s megengedé, hogy látogatóit bebocsássák.
A legelső volt természetesen Bálvándy.
– Ah, asszonyom! – kiálta a báró –, az égre! Ne ijeszgesse ön a világot betegsége hírével. Három nap alatt egyebet sem tettem, mint egyik orvost a másik után húztam ki a házából, követelve tőlük, hogy mit csináltak önnel; mi baja van; – míg valamelyiktől megtudtam, hogy veszélyes „febris acolomannnicus”-ban szenved. Az Istenért: gyógyíttassa magát.
– Köszönöm, már meggyógyultam – viszonza mosolyogva a hölgy.
– Allopathice vagy homoeopathice?
– Csak parasztkúrával.
– Tehát sympathetice.
– Nem olyan cifra ennek a neve. Valóságos parasztkúra.
– No, arra kíváncsi vagyok.
– Hát megismertethetem vele. Negyednapja írtam a férjemnek, hogy jöjjön fel Pestre.
– Ah! Kegyed kívánja őt látni?
– Nemcsak látni kívánom, hanem ki akarok vele békülni.
– Mi célból?
– Hát mi egyéb célból, mint azért, hogy azután együtt éljünk, mint tisztességes házastársakhoz illik.
– Mint tisztességes házastársakhoz illik! Ez remek. Kegyed megy őhozzá haza? Vagy ő jön kegyedhez haza?
– Azon majd megegyezünk.
– Ah, ez mennyei tréfa. Katinka nagysámat a gödénylaki birkateleltető szalonba képzelni; minden fantáziát fölülmúl.
– Tudni fogom azt lakhatóvá átidomítani.
– És a gazdáját is?
– Simulni fogunk egymáshoz.
– Megfésüli és megmosdatja minden szombaton este?
– Kérem tisztelettel beszélni róla: ő nekem férjem.
– Hja, azt nem tudtam.
– Még többet is mondok. És én neki neje vagyok.
– Áh! Ezt meg még Berti sem tudta.
– No, önök meg fogják látni. Mi mind a ketten hibáztunk, s mi mind a ketten megbocsátunk egymásnak, s azontúl úgy fogunk élni, mint…
– Mint Philemon és Baucis. Kegyedről fölteszek mindent, az asszonyok mindenre képesek. Még arra is, hogy a férjükbe beleszeressenek. De Bertiről nem teszem föl ezt a lehetőséget. Az nem áll kötélnek.
– S hátha már meg is tette volna?
– Micsoda?
– Ma kaptam meg a válaszát, melyben örömmel fogadja meghívásomat; holnapután itt lesz.
– Ha ugyan tizenhat ökörrel keresztül tudja magát vontatni a poroszlói töltésen.
– Várok rá, míg megjön.
– Én is.
Akkor aztán egy kicsit elnevette magát Katinka; de egyszerre megint komoly, haragos képet öltött.
– Ne haragudjék nagysád – monda Bálvándy –, én egészen beletalálom magamat kegyednek a kedélyébe. Hiszen nem hiába tanulmányoztam e kimeríthetetlen tudományt annyi hódolattal. Ariadne azt mondja magában: no ha Theseust elvitte a tenger, én mármost a többit is utána dobálom; ezt a bolond Bálvándyt, akire azért haragszom, mert olyan jó fiú, meg a válópört, amiért majd Korcza úrnak lesz a képe egyszerre hosszú, aztán meg a kedves nagybátyának, a huszárőrnagynak, akik mind agyon lesznek rettenve, ha én a férjemmel kibékülök; tehát jövel Bacchus!
– Kérem, az én férjemet ne csúfolja Bacchusnak.
– Hiszen az isten volt; azért, hogy szerette a bort. No, de én meg Neptunus leszek, aki Theseust visszahozza Naxosra.
– Már akkor Csollán úr itthon lesz.
– Dehogy lesz! Nem eresztem én azt be Pestre. Eleibe küldök egy csoport Angyal Bandit, visszaszalajtom Gödénylakra, vagy felgyújtom Pesten a „Két Kecskét” s akkor ő nem tud hová szállni s visszafordul.
– Óh, nem fog a „Két Kecskébe” szállni. Már én gondoskodtam neki szállásról másutt.
– Hol?
– Azt nem mondom meg önnek.
Katinka csakugyan nem hagyta magából kivallatni, hogy hová fogja elrejteni Csollán urat. Hanem hát Pest még most sem London; azon időkben pedig még csak Párizs sem volt. – Könnyű a vendégfogadókat ellenőrzés alatt tartani.
Van az Úri utca torkolata előtt egy ház, mely azt gondolta magában, hogy ő bizony kikönyököl az utcára; s ha gondolta, hát meg is tette. Ez a „Fehér Hajó”. – Mai nap már senkinek sem megy a fejébe, mi oka lehetett annak a háznak a szegletével keresztbefordulni a világgal szemközt: hanem történetünk korszaka világosan kimagyarázza azt. Ez a ház vendégfogadó, tárt kapuja egyenesen elnyeli a szemközt jövő utcát; mondván az utazónak: „Hova mennél tovább? Itt az utolsó ház, ide térj be.” S a Fehér Hajónak azon időben igaza volt. Túl rajta csak a német színház van még, nagyobb messzeségben a Marokkáner-ház, meg a Mocsonyi-palota. A Wurm-udvar helyén náddal felvert mocsár terül s a távolból háborítatlanul sárgul a ködökön át a „Neugebäude” vigasztalan tömege.
Tehát a Fehér Hajó a szélső vendéglő a város közepén.
Ide bérelt ki szállást Katinka az ő kedves férjének, mit az el is fogadott, ámbár hajlamai inkább vonzották a „Griff-hez, vagy a „Vörös Ökörhöz”. De hát csak megtette az asszony kedvéért, hogy végighajtatott az egész városon a lókészségével.
Bizony megnézni való útiszerszám volt, amin megtette a parádét. A hintón a sok kovácsigazítástól több már a vaspánt, mint a fanemű, s a fedelén több a lyuk, mint a bőr; az egyik első kereke eltörvén az úton, annak a helyébe kölcsönkért parasztszekér hasonló alkatrésze van rekvirálva. A sárhágója valahol elmaradt az úton s az ajtaja be van kötözve madzaggal, hogy ki ne nyíljék. De mind nem tesz az semmit; mindegy volna annak, ha új volna is, azért akkor is be volna fecskendve tenyérnyi vastag sárral. A fekete sár Poroszlónál ragadt rá, a sárga sár Hatvan körül, a zöld sarat Cinkota alatt szedte fel s a veres sarat itt a pesti határban szerezte.
Hanem a négy ló, az már kitett magáért. A rudas egy tizenhat markos gémnyakú szörnyeteg, aki nem szégyenli a zsiráffejét még magasabbra is emelgetni; no, ha ő nem szégyenli, hát szégyenli a nyerges, akit bántani látszik az a gondolat, hogy ő másfél marokkal alacsonyabb a barátjánál, s azért le is sunyja a fejét a két konya fülével csúnyául. Ámbár Csollán Berti véleménye szerint az rendes szabály, hogy a nyerges mindig alacsonyabb legyen valamivel, mint a rudas. A gémnyakú rézderes, a konyafülű pedig szürke volt addig, amíg ki nem verte a szeplő. Hanem mind a kettőnek kitűnő tulajdonságai vannak. A konyafülű szürke rendesen, amint észreveszi, hogy a kocsis fel akar ülni a bakra, nem várja meg, hanem nekiiramodik, majd kikapja alóla a szekeret, s ha az szerencsésen felszökhetett, s nem törte ki a lábát, viszi a szürke árkon-bokron keresztül a bárkát, mentől jobban húzzák a száját, annál jobban harapja a zablát, ragadja a szekeret; az első állomáson aztán kifárad, akkor ugyan elereszti fülét-farkát, nem bánja, akárhogy biztatják az ostorral; azt mondja a másik lónak, no, már most húzz te!
Ekkor következik a gémnyakú mulatsága. Ennek meg az a jó tulajdonsága van, hogy amint rámarad a húzás sorja, megköti magát, megáll egy helyben, nem akar indítani. Üthetik azt mindenféle ütőeszközzel, akkor meg éppen hátrálni kezd, meg felrugdal, s ha a kocsis nem akarja a fogát kirúgatni vagy a kocsit az árokba faroltatni, hát kénytelen utoljára is leszállani az ülésből, s zablájánál fogva vezetni a lovat, amíg megindul. S miután ezt a mulatságot tízszer-tizenötször ismételte, akkor aztán belemelegszik a gémnyakú s kocog előre pompásan, nagyon jó ló aztán; csakhogy bele kell vezetni. Ilyenformán délig húzza a kocsit a szürke, délután a deres, ami legszebb munkafelosztás.
A gyeplüs, az nem húz semmit; az csak táncol. Igen vidám gondolatjai lehetnek az egész úton, mindig táncol, sohasem jár a szerszámban. Nyilván újonc hátasló lehet, akit most fogtak be először. Különben igen szép állat; nemes félvér. Talán abbeli büszkeségből hagyja rá az ostorhegyesre, hogy az húzza az egész kisafát; amit az meg is tesz becsülettel, lévén ő szegény hosszú sörényű, hosszú farkú mokány paripa; akivel hogy milyen mostohául bánnak, bizonyítják a szőrébe csimpajkozott bogácsok és koldusdiók.
Hanem csengettyű, az van mind a négynek a nyakában, úgyhogy előtte-utána megáll bámulatára a nép, mikor végigvágtat a Hatvani, meg az Úri utcán, be egyenesen a Fehér Hajó tátott torkába; ahol olyan szerencsésen viszi neki az ügyes kocsis a hátulsó tengelyével a szegletkőnek, hogy Csollán Berti nem is ugrik, de repül ki a hintóból, s úgy mázoltatik a falhoz, hogy lemegy a képéről valami. Talán a bőr? Nem biz a, csak egy kis piszok.
Berti meg se ütődik ezen. Megmondja a kocsisnak, hogy micsoda véleménye van a Krisztusról meg a szentekről, s azzal rendben van minden. Az egyetmást a hausknecht viszi utána a kocsiról a készen tartott szobába; aki után nyomban megjelenik a pincér, kinek a fél szeme be van kötve, alkalmasint a vasárnapi bálban megütötték, s kérdezi, hogy nem tetszik valamit parancsolni.
Bertinek persze az volna a legelső kötelessége, hogy borbélyért küldjön s emberi formába igazíttassa magát, hogy még ma este felkereshesse a feleségét, aki finnyás úrhölgy. Hanem hát ez marad holnapra.
– Micsoda megnéznivaló van itt most Pesten? – Ez az első kérdése a pincérhez.
– Kabale und Liebe von Schiller, a színházban.
– Nem kell nekem. Nem értek én németül többet, mint azt a szót, hogy „bezahl”; azt is csak ritkán értem. A Schillert pedig csak úgy veszem be, ha bor.
– Azután itt van egy optisches theater.
– Hát az micsoda? Kutyakomédia?
– De az is van. A Kerepesi úton, a Stocker-udvarban van ma is nagy hecc, amit az uraságok nagyon látogatnak.
– Miféle hecc, te félszemű Cupido!
– Hát kutyák meg bikák és bivalyok verekszenek egymással.
– No a kell nekem! Van ott entrée?
– Persze hogy van. Egy tízes a belépés.
– De már oda elmegyek.
Berti rögtön csapta a hóna alá a fokosát, megtömte a dohányzacskóját, s azon sárosan, szurtosan megindult a heccet megnézni, ráijesztgetve a kellnerre, hogy valami el ne vesszen a szobájából, mert akkor azt a másik szemét is kiüti.
Az ajtó küszöbén szemközt találkozott felesége házikisasszonyával, ki annál gazdasszonyi szerepet viselt; e csinos hölgynek csak fél szeme volt, a másikat, mit himlőben vesztett el, egy homlokáról lecsüggő hajfürttel szokta elmaszkírozni.
Ezen kisasszony már várt itt a nagyságos úrra, s kényes természetű üzenettel volt megbízva úrnőjétől, amiért is Bertók urat elfogván az ajtóban, bizalmas suttogással monda neki.
– Kérem nagyságos úr, négyszem között akarnék önnel beszélni.
Dehogy engedte volna el Csollán Berti, ha egyszer valami bolond jutott az eszébe, hogy azt el ne mondja. – Észrevette a küldött hölgy fennemlített fogyatkozását.
– Te, kellner! – kiálta a messze futott pincér után – gyere csak vissza, hozd ide azt a félszemedet, ez a kisasszony négyszem között akar velem beszélni, aztán kettőnknek nincs több háromnál.
A sértett hölgy erre dühbe jött, azt mondta neki: „maga goromba, maga!” S azzal bevágta orra előtt az ajtót, s re infecta, üzenete elmondása nélkül visszament az úrnőjéhez. Képzelhetni, hogy miket fog otthon referálni.
Bertók tehát nem ment Katinkához megérkezése estéjén, hanem ment a heccbe.
