Málai Máté uram perplexitása
Málai Máté uram perplexitása
A jámbor tiszttartó azok után, amiket a hajnal kelő fényénél látott, nem gondola egyebet, mint hogy ebben, íme, ő is megnyugodjék, s visszatérjen Somlyóházára.
Mert hogy mielőtt a grófot az esetről tudósítaná, elébb okvetlenül szükséges az eljárás módszerei fölött nejével értekezni, azt már csak mindenki meg fogja engedni, akiben egy szikrája az alkotmányos érzületnek s a parlamentáris kormányzat iránti tiszteletnek világít.
Mit hágy helyben az asszony?
Evégre tehát elébb hazautazott; a családi konferencia azt állapítá meg, hogy Máté úrnak elébb levélben foglalva kell előadni az eseményeket egész odáig, ahol Szeréna grófné útra indul, ő pedig kíséretére inkognitó vállalkozik.
Ez a levél hadd menjen el elébb a postán.
Rögtön utána másnap üljön kocsira Máté úr, s igyekezzék le Kolozsvárra. Ott ejtse úgy a dolgot, hogy külön találkozhassék a gróffal, s annak szép óvatosan mondja el, amiket élő szemeivel látott.
Így legjobb lesz.
Tehát Málai még aznap és másnap otthon maradt, s csak következő hajnalban indult útra Erdély fővárosa felé. Tiszttartó úr nem szokott lóhalálában utazni; ezúttal elég ideje levén estig helybe érkezni, csendesen kocogott két mokány lovacskájával, ekhós szekerével, s nem törődött vele, ha az utána jövők akárhányszor elkerülik is.
Szamosújváron innen, a fürdőház előtt van egy csárda, ott szokott rendesen megetetni. Ismerték már, mintha otthon volna.
Az örmény csapláros nem is teríttetett neki külön asztalt, hanem szokás szerint csak a családi terítékhez ülteté, ami igen jó szokás. A vendégre nézve nagyon megnyugtató az, ha látja, hogy a vendéglős is abból a borból iszik, amiből neki töltött.
– Mo nogy járás van ezen az úton – szólt a komoly örmény úr azzal a sajátságos kiejtéssel, mely a nyelvnek csaknem tréfás lágyságot kölcsönöz. – Csak az imént jöve egy ári hintó, abban öle egy fiatol ór, aki megrendele neki magának négy friss lovat, és meg azonkívül megparancsolá, hogy másik négy ló álljon a szerszámban, mojd megjön nemsokára egy másik hintó, annak meg kell.
– Vajon ki lehet, aki úgy siet?
– Bizony, ki lehet?
Arra aztán nekiállt a kér férfiú találgatni, vajon ki lehet.
– Talán staféta jön őfölsegitül, aki a kormányzót hívatja?
– Talán beteg valaki Kolozsváron, s Bécsbül hoznak neki doktort?
– Talán a török követ megy Bukaresztbe, az siet olyan nagyon?
– Vagy talán szökik valaki valahonnan, valami elől?
– Én bizony nem bánom – szólt sztoikus nyugalommal a vendéglős –, csak fizesse meg az árát a hajtásnak.
– Én nem sokat törődöm vele.
Alig egyeztek meg abban, hogy kölcsönösen nem fognak azon bánkódni, ki és mi utazik ilyen nagy sietséggel, midőn ostorpattogás, trombitaszó, kocsirobaj jelenté, hogy valaki érkezett a vendéglő elé. A kocsi azonban kívül maradt a kapu előtt, nem hajtatott be. Csak azt várták, míg a lovakat kifogják, s újakat fognak elé.
Az érkezett hintó csupa, sár volt, mert egész nap esett az eső, s evvel összefüggésben az oldalait védő oldalbőrök is mind le voltak csatolva, nem lehetett belelátni.
Pedig mind a vendéglős, mind vendége dacára a neutralitási fogadalomnak az ablakhoz sietének, hátha lehetne valamit kitudni abból a hintóból.
A bőrfüggönyök azonban meg sem mozdultak.
A vendéglős diplomáciai fogáshoz folyamodott.
– Te Jutka! – szólt tányérválogató szolgálójának. – Elmenj ahhoz a hintóhoz, és szólj be neki, hogy ha nem parancsol-e valamit őexcellenciája.
Jutka futott ki a paranccsal; körülkerülgeté a hintót, sehol bele nem tudott nézni, utoljára aztán csak úgy találomra interpellálta. A választ megkapta, és visszajött.
– Nos, mit parancsolt őexcellenciája?
– Lovakat mentül elébb, meg egy pohár vizet.
– No, azt miért ne adnál neki. Milyen az az úr?
– Nem láttam én.
– Milyen a hangja?
– Hát vékony.
– Jól van, hát itasd meg!
Azzal ismét az ablakhoz álltak; most már csak ki fogja legalább a kezét nyújtani, hogy a poharat elvegye; arról majd megláthatni, van-e rajta aranypaszománt, zsinór, hajtóka vagy prém; generális-e vagy basa, vagy doktor, vagy pedig muszka herceg.
A szolgáló megjelent a pohár vízzel az egyik kezében, meg egy fekete korsóval a másikban, hogyha talán még egy pohárral tetszenék.
Erre aztán a bőrfúggöny egyik hajlása kissé fölemelkedett, s kinyúlt egy kéz a pohár után, mely pedig nem volt sem katonatiszt, sem török úr, sem doktor, sem muszka herceg keze, mert az a legfinomabb fehérebb hölgykéz volt.
– Hiszen az az ór kisasszony – dörmögé a vendéglős lehangoltan. S azzal mind a ketten visszaültek az asztalhoz, ahol azután sokáig eltanakodtak még azon a rendkívüliségen, hogy egy úri dáma mi oknál fogva siethet ilyen nagyon. Abban aztán megállapodtak, hogy bizonyosan haldoklik valaki a famíliájából, azt akarja még életben találni.
Néhány perc múlva be voltak a hintó elé fogva a pihent lovak, trombitaszó, ostorpattogás, kerék- és patkórobogás hirdeté, hogy az utazás tovább foly, s többet nem törődött vele senki.
Málai uram időt szokott adni a lovainak utazás közben; maga szokott utánanézni, hogy kellő korszakokban legyen nekik szolgáltatva elébb a széna, azután az abrak, utoljára a víz, azután még egy kis széna, mert a ló ebédje ugyan kevés szakácsművészetet kíván, de a tálaláshoz nagyon kell érteni.
Csak úgy délután felé vett azután búcsút gazdájától, kifizetve neki ételt és italt abban az árban, amibe annak magának került, mert hisz az örmény kocsmáros nem a vendégei falatján gazdagszik meg; s azután elhelyezé magát szekerébe, s úgy engedvén az égiek, egész Kolozsvárig békén szunnyadozott.
Kolozsvárott az urasági majorba volt megszállása, ott volt a tisztség számára is leszálló szoba, ahol átöltözködhetett, s nagy szívdobogással ballagott az úri lak felé, mely a főpiacon vala.
Valakinek rossz hírt vinni sohasem tartozott a kellemes missziók közé; de rossz hírt vinni azzal a szándékkal, hogy azt úgy kell előadni, mint jót, és meg lenni felőle győződve, hogy rossz: erre csakugyan precedens eset nem jutott eszébe Máté úrnak az Ó- és Újtestamentomból.
Mert ha veszi az ember Éli esetét, a hírnök annak sem mondá: uram, örülj, nem kell már őrizned a frigyládát, mert elvették a filiszteusok; hasonlóképpen Jób patriarchának sem mondá a cseléd: bízzál, uram, nem kell már szénáról gondoskodnod, mert a tevéidet agyoncsapta az akol; szent Dávidot sem biztatá a követ, ki Absolon lázadását tudtára adá: bízzál uram, mert a fiadat ugyan szereti a te néped; egyedül ő az a szerencsétlen, aki mint valami kedves eseményt kénytelen előadni azt a dolgot, hogy Kalondai Szeréna grófnő Borcz Adorján gróffal itt meg itt találkozott csalhatatlan körülményei között a találkozni akarásnak, s hogy itt mármost nincs egyéb hátra, mint az esetet örvendetes tudomásul venni.
Tiszttartó úr elébb saját lakosztályában keresé a grófot, ott azonban csak a pitvarnokot találta, kitől megtudta, hogy a gróf odaát van nejénél, s hogy Máté úr jöveteléről értesülve van már, rendeletbe is adta, hogy amint megjön, utasítsák a grófné lakosztályába.
Ez kellemetes lesz – gondolá magában Máté úr –, tehát a grófné is tőlem tudjon meg mindent. No, ha most innen ki nem vernek, hát akkor sehonnan sem.
Egészen más lépcső vezetett fel a grófné szobáiba; Máté úr aggodalmasan számlálá meg a lépcsőket, amíg felment, s nevelte rossz előérzetét, hogy minden lépcsőszakasz páratlan számban ment ki. De csak mégis felment.
Az előszobában felkérte a szolgálattevő inast, hogy szólítsa ki egy szóra a grófot. Az visszajött azzal az izenettel, hogy csak tessék besétálni.
– Mások is vannak odabenn?
– Mind együtt vannak, s egypár idegen úr is.
– Jó kedvük van-e?
– Nagyon jó kedvük van.
– No – gondolá magában Málai Máté –, már ez aztán csak isten ellen való vétek lesz, egy ilyen szép jókedvet elrontani. Pedig hát csak el kell azt rontani.
A grófné szobáin nem voltak ajtószárnyak, csak hosszú nehéz függönyök, két-három terem lakói hallhatták egymás beszédét, s ha nem látták is egymást, úgy vehették, mintha egy szobában volnának.
A grófon és nején kívül Rajcsovics, a bánáti ismerős volt az első teremben; kit mindjárt az első üdvözlés után úgy mutatott be a gróf, mint leendő vejét.
Málai Máté forró szavakban gratulált a derék úrnak; igazán angyalt kap nőül a szelíd grófkisasszonyban.
A szelíd epithetonnál mindenki mosolygott: Málai Máté el nem tudta gondolni, miért.
De mindamellett is nem volt szándéka idejövetele indokairól beszélni; sokkal érdekesebbnek vélte azt tudakolni, hogy nem fognak-e ma őnagyságaik elmenni a színházba.
– Ma nem – felelt a gróf –, mert mindenféle családi ünnepélyünk van, amire ön is hivatalos lesz.
(Családi ünnepély. Ezt gonosz munka lesz egy rossz hírrel megzavarni. Ha a gróf nem fog tudakozódni Szeréna grófnő felől, ő ugyan egy szóval sem hozza elő ma. Bárcsak a levelét ne kapta volna!)
Mily nagy volt azonban ijedelme, midőn a gróf a tárcájába nyúl, s onnan az említett levelet vonja elő.
– Kedves Mátém; öntül ma reggel egy levelet kaptam.
Málai Máté úgy kezdé érezni, mintha annak a karszéknek, melyen ül, valami titkos gépezete volna, mely azt felfelé emelgetné. Hogy felelhessen e kérdésre itt ezen a helyen?
– Igenis, kérem alássan. Egy levelet? Mi van abban a levélben?
– Hát hiszen ön tudja; mert maga írta.
– Igazság, hogy én írtam. Az valóban igaz.
– Azt írta ön benne, hogy Szeréna leányom utazik.
– Igaz, igaz, ezt írtam, hogy Pozsonyba utazik. Emlékszem már rá – felelt a jó öregúr, mintha valami olyan történet jutna eszébe, ami gyermekkorában történt vele.
– Mármost én szeretném tudni, hogy mi történt tovább. – Hogy mi történt? (Valamit mégis csak kell vallani.) Igenis. Tehát másnap csakugyan befogatott a hintóba, és elhajtatott a kastélybul.
– Látta ön elmenni?
– Igenis láttam; sőt, amint el méltóztatott hajtatni, én készen tartott szekeremen rögtön utánaügettem, és azontúl egész reggelig nyomában maradtam; nehogy éjszaka valami veszedelem érhesse.
– És azután?
– Azután?
– Hol hagyta el?
– Hogy én hol hagytam el? (No, most jön a haddelhadd!) Egy helyen meg méltóztatott állni a hintóval az erdőben. – Az nem rendkívüli eset.
– És ott le tetszett szállni a hintóbul.
– Még azt is hajlandó vagyok föltenni róla.
(No, de most.) Máté úr hallotta, hogy a mellékteremben is vannak, vidám hölgybeszéd hangzott ki onnan, közelgő öltönysuhogás figyelmezteté, hogy olyan hallgatók támadnak, akiknek talán nem is kellene mindent hallaniok, ez aggodalmas helyzetében amint megfordítá fejét, hogy hátratekintsen, csaknem úgy maradt a feje. Akit maga előtt látott, az nem volt más, mint Szeréna, ki vidám mosollyal támaszkodott Cecil vállára; a két hölgy mögött láthatta még Gyula ismerős arcát.
– S hát aztán, mikor leszállt? – sürgeté Málait a gróf tréfás kegyetlenkedéssel.
Máté úr egy ravasz fordulatot tett szorultságában.
– Hát azután megint felült a hintóba – megfordult – és visszahajtott Kolozsvárra.
Csaknem leszédült a székről, míg annyi roppant hazugságot ily hirtelen kigondolt, elmondott – és maga is elhitt.
Amire aztán a legátalánosabb kacaj tört ki egyszerre minden oldalról.
A kisded férfiú ajkai és szemei nyitva maradtak bámulatukban.
Mi nevetnivaló van itt?
A zavarból Szeréna segíté ki.
– Ne mondjon ön érettem több históriai falsumot, kedves Máté bácsi. Én már megvallottam mindent. Ha ön volt az, ki az ekhós szekéren mindig nyomomban járt, akkor azt látta, hogy egy hintó jött szemközt, abban egy fiatalember ült; – nem: aludt. Azt én felébresztettem pisztolylövéssel. Ugye, így volt?
– Valóban igaz – szólt Máté úr lábait maga alá kapva.
– Akkor az megismert, leszállt; a kocsis kezéből kivette a gyeplűt, s maga hajtotta lovaimat. Egész Szatmárig jött velem. Ott az éjszaka utolért; én szállást nyittaték, három egymásba nyíló szobát. A középsőt elfoglaltam én, a bal felőlit szobalyányom, a jobbról valót ő. Én egy percre bezártam őt, hogy átöltözzem. E perc alatt felkeresett leendő sógorom.
Máté úr karikaszemekkel nézett Rajcsovicsra, s meghajtá magát.
– Nem az! – szólt Szeréna. – Hanem Gyula, Cecil mátkája.
Máté urat egyre nagyobb csodák környékezték. Hát ez a másik akkor…?
– Gyula azt kérdezte tőlem, miért hívattam. És én akkor elmondtam neki, hogy vezessen szülőimhöz vissza. Én azt az embert, akit fölvettem a sárból, ismét visszadobom oda, anélkül, hogy kezemhez ragadt volna a szennye. És ez az ember hallgatta azt mind az ajtón keresztül. És hazajöttem, keresztbe tettem a két kezemet, hogy, íme, verjék rá a vasat.
– Amit mi azonnal meg is tettünk – szólt a gróf, Szeréna kezét megfogva s Rajcsovicséba téve. – Itt van a te láncod; s ez, mondhatom, erős lánc lesz. Ezt nem hagyod ott az oltárnál.
– Csak „az ásó, kapa választ el” – szólt Szeréna érzéstől ragyogó szemekkel.
Most már aztán Málai Máté is értett mindent.
– Hát ugye, hogy van okunk családi ünnepélynek nevezni ezt az estét?
– Valóban.
Szeréna odatérdelt anyja lába elé, arcát annak kezére nyugtatva. A grófné lehajolt hozzá, megsimítá fejét, és megcsókolá leánya homlokát.
…Talán először életében!
