L. FEJEZET • Buda ostroma
L. FEJEZET • Buda ostroma
A magyaroknak tehát ez esztendőben a fővárosuk egyik felében is, a másikban is más-más királyuk volt. Buda István Zsigmondé volt, Pest Ferdinándé.
Pest abban az időben (La petite ville, ahogy Bechet nevezi) városnak nem számított, de erősszégszámba ment. Félkör alakban fogta körül egy lőréses bástyafal, melynek kapui fölött hatalmas tornyok emelkedtek; ilyen volt a hatvani kapu, azzal szemben a török temető, a mostani Nemzeti Színház helyén; a körbástya két végpontját pedig terjedelmes bástyaköröndök zárták be a Duna-parton. Ezeknek egyikében még e század elején a vándor magyar színészek tarták előadásaikat. A városban elfért négyezer harcos. S azonkívül volt hozzáragasztva a külön kőfallal elzárt zsidóváros, mely szintén védelmezhető állapotban volt tartva. Az akkori pesti zsidók harcias indulatú népek voltak, s falaikat a végső körömszakadtáig védelmezték. Jól tudták, hogy akármilyen ellenség foglalja el a várost, az okvetlenül őrajtuk tölti ki a bosszúját.
Török Bálint megkísérté Fels Lénárd elvonulta után Pestet visszafoglalni. Segítségére jöttek a boszniai, belgrádi és szilisztriai basák a seregeikkel. Vácot hamar el is foglalták; de amint Pest város sáncait meglátták, azt mondták, hogy ők lóháton falra nem tudnak mászni, ami gyalogságot pedig magukkal hoztak, azt a pesti várparancsnok, a derék spanyol Fotiszkusz lovag, véres fejekkel utasítá vissza. Amire aztán a török basák azt mondták, hogy ez gorombaság! Ők nem azért jöttek ide, hogy a fejeiket beveressék; s megfordultak, visszamentek. Ekkor aztán a pesti magyar huszárok, Nyáry Ferenc és Horváth Bertalan kapitányaik alatt, utánuk eredének, s az utóhadaikat lekaszabolták.
– Így nem jutunk dűlőre! – mondá Fráter György Török Bálintnak. – A határszéli török had mind martalóc, gyülevész. Meg kell próbálnunk, hogy van-e még Magyarországon fegyverfogható ember, aki jó pénzért fegyverbe öltözik!
Arról már régen letett, hogy a magyarságáért, lelkesedésből fegyvert fogjon a magyar! Ott vannak azok már mind a mohácsi mezőn eltemetve! Kik így éreztek vala.
Török Bálint tehát a lovasdandárával nekiindult Tolnának, Somogynak sereget gyűjteni. Kapott rá pénzt Fráter Györgytől eleget. Össze is hozott valami kétezer embert.
Fráter György pedig ezalatt szintén felgyűjtötte a hűséges bihari, hajdúsági vitézeit, akik soha, amíg a világ éjjelből és nappalból áll, más zászló, mint a magyar alatt nem harcoltak. Azokkal rakta meg Buda várát.
A hadi készülődések alatt készséggel ráállott a lengyel követek tanácsára, hogy küldjön a királyné követet Bécsbe Ferdinándhoz, békeajánlattal. A csak nemrég áttért Bebek Imrét bízták meg e feladattal.
Bebek Imre túlment az utasításon, melyet a királyné adott neki; úgy látszik, hogy azt is előadta Ferdinánd király előtt, amit Mineróna kisasszony bízott rá. Hogy a királyné kész volna minden órában átadni Buda várát és a koronát Ferdinándnak, de a barát nem engedi. A barát zsarnoki önkénnyel kényszeríti a királynét az ellenállásra. Szigorúan bánik vele. Háztartását szűkre fogta, udvari személyzetéből mindazokat elbocsátá, akiket fölöslegeseknek tartott; a pénzt csak a katonáknak osztja. A királyné gyakran sír miatta.
– Hát mi a királynénak ez a barát? – mondák a bécsi állambölcsek. – Ha nem tetszik neki, vettesse fogságra, üttesse le a fejét, s azzal vége lesz az egész nehéz állapotnak.
Ezt a jó tanácsot bevette Bebek Imre, s ígéretet tett Bécsben, hogy rövid időn végre is fogja hajtani.
Mikor aztán Bebek Imre Budára visszatért, az összes országtanács beleegyezett, hogy a barátot elemésszék. Másnapra a királyné termében tanácsot hirdettek, melyre hivatalos volt Verbőczy és Petrovich is, Fráter György legnagyobb irigyei. Azokkal is megértették a beavatottak, hogy már csak legjobb lesz így. A barátot félretenni az útból, s aztán Ferdinánddal megegyezni. Kinek-kinek előkelő hivatalokat ád az új király, pénz is jut elég. A tanácsban, ha a barát beleegyez a békekötésbe, úgy neki is kijár a jutalom, de ha ellenkezni fog, Bebek Imre egy csengetésére berohannak az ajtónállók, megkötözik, s mindjárt a palota küszöbén levágják a fejét.
Ez szép, barátságos közmegegyezéssel el lett határozva.
Nagy lett azután a meglepetésük a főuraknak, mikor Fráter György az országtanácsba megérkezett.
A szokásos fehér barátcsuhája helyett zöld bársonykantus volt rajta, és afölött kék zománcú pikkelypáncél, oldalára kötve hatalmas kétélű pallosa. Egy pillanatra nyitva hagyta maga után az ajtót, láthatták a főurak, hogy a külső terem a barát páncélos katonáival van tele.
Fráter György elfoglalá az ülését az első helyen ülő királyné mellett. Túloldalon ült Petrovich, átellenben a lengyel követek.
A királyné, megnyitván a tanácsülést, felszólítá Bebek Imrét, hogy adja elő, miket végzett Bécsben Ferdinánd királlyal.
A tanácskozás latin nyelven folyt, azon a magyarral, lengyellel, horváttal kevert, semmi grammatikai szabályt nem ismerő diákságon, melyet Szerémi naplójában megörökített, s melyen ez a három nemzet megértette egymást: ez volt a hajdani volapük. Kivételt csak Fráter György és Verbőczy képeztek, akik a klasszikus római nyelvet használták.
A válasz meghallgatása után Fráter György szólalt fel.
Mindent helyeselt. A békekötést, Buda és a korona átadását. De végül egyet kérdezett Bebektől.
– Hát afelől mit izent Ferdinánd király, hogy ha mi átadjuk neki Buda várát, akkor Szolimán szultán nem fogja-e őt amiatt nagy hadsereggel megtámadni?
Bebek Imre ötölt-hatolt, hogy erről bizony semmi bizonyosat nem hallott.
– No, hát én hallottam. Most érkezett vissza Drinápolyból Bozza Benke követünk, hírül hozva, hogy Szolimán megindult százezernyi derék haddal Magyarországra, azzal a céllal, hogy ha Budát más király kezében találja, mint akit ő helyezett be, Budából török fővárost, Magyarországból török szandzsákságot fog csinálni. Urak, országtanácsosok, szólaljatok fel: tudtok-e ez ellen valami segítséget?
Mélységes hallgatás követte a barát felszólítását.
– Újból kérdezlek benneteket, kinek van elég erős szíve magára vállalni az ország sorsát, s kezébe venni a kardot azzal a szándékkal, hogy Ferdinánd király zászlói alatt, meg fog mérkőzni Szolimán szultán derék seregével?
Újból nagy hallgatás.
– Ti engem azzal vádoltok ország-világ előtt, elvádoltatok a szentséges római pápa előtt is, hogy én akadályozom meg Magyarországnak egy keresztény király alatti egyesülését. Én megírtam őszentségének is, ahogy tielőttetek is elmondom: hogy semmit jobban nem óhajtok, mint hogy hazámnak ily egyesülése valaha lehetővé legyen. De elébb segítsenek nekünk ebben a keresztény hatalmasságok. Mert ha ők nem segítenek, Magyarország a török birodalom rabtartományává lesz. Most még van egy gyenge pókfonál, mely e balsorstul visszatartja: egy csecsemő királynak a nemzet választásából eredő joga; akit a szultán királynak megerősített. Ha ezt a fonalat elszakítjuk, hazánk elveszett. Tartsa föl a kezét, aki elég merész azt állítani, hogy ő meg tudja akadályozni e végveszedelmet! Szóljon a királyné: akarja-e eltépni ezt a vékony pókfonalat, mely őt és gyermekét ez országhoz köti, hogy aztán hadd rohanjon ez ország a maga örvényébe, míg ő maga elmenekül belőle.
– Nem akarom! – kiáltá közbe a királyné.
Fráter György e szónál tiszteletteljesen állt föl a helyéről, s hódolattal hajtá meg magát a királyné előtt, s azontúl állva beszélt. – Ki akarja hát ezt? – E szónál önkéntelenül a kardmarkolatára ütött.
– Ha kegyelmed, püspök uram, a kardjára üt, akkor szóval nem lehet választ adni – monda Bebek Imre.
– Kegyelmednek, főispán uram, majd később felelek. Várjon sorára. Elébb a lengyel követ urakkal kell tisztába jönnünk. Kegyelmetek, nemes uraim, hozták a tanácsot a királynénak Krakkóbul, hogy mondjon le fia nevében az országlásrul, s adja át Budát és a koronát a római királynak. Van-e kegyelmeteknek felhatalmazása őfelsége Zsigmond király által, megbízatása a palatinus és a lengyel országgyűlés részéről, hogy ha a lemondás következtében a török császár Magyarországot hadjárattal támadja meg: Lengyelország egész hadi erejével segítségünkre fog sietni? – Mert ha efelől bizonyossá tesznek bennünket, semmi tétovázás nem lesz többé: a vitéz lengyel nemzettel vállat vállnak vetve, szembe merünk szállni az ozmán hatalommal.
Erre azonnal válaszolt Kravkovszky püspök.
– Ilyen meghatalmazás nekünk nem adatott, s ilyen segítséggel mi kegyelmeteket nem is biztathatjuk: miután maga Lengyelország is évi adófizetéssel váltja meg magát a törökök ellenségeskedése alól.
– Akkor e szóm és mondásom kegyelmetekhez. Ha minket Lengyelország haderejével támogatni nem szándékoznak: akkor ugyan rövidítsék meg a látogatásukat Buda várában; ne avatkozzanak Magyarország ügyeibe, ne csélcsapjanak a királyi palotában, hanem ugyan igekezzenek egy óra alatt innen kijutni: nehogy a hajdúk meghajigálják kegyelmeteket.
A követ urak ezt nem mondatták maguknak kétszer. Sietve fölkelének, s búcsúzatlan távozának.
Ekkor aztán Bebek Imréhez fordult Fráter György.
– Főispán uram, az imént e szót ejté: ha a püspök kardjára üt, akkor szóval nem lehet neki felelni. Én itt most nem püspök vagyok, hanem a király gyámatyja. Kegyelmed, főispán uram, a bécsi tanácsurak előtt elmondva azt, ami igaz, hogy a királyné hajlandó a koronáról lemondásra: azt is előadta, hogy ennek egyedül ez az én ősz fejem áll útjában, és aztán magára vállalta, hogy ezt az akadályt el fogja hárítani. No, hát idehoztam ezt az ősz fejemet, megkaphatja kegyelmed. Gondolom, hogy nem orgyilkosok módjára vállalta el ennek megszerzését; hanem ahogy igaz nemesember szokta az olyan fejet leütni a helyéről, amely neki nem tetszik. No, hát ki azzal a karddal, s váltsa be kegyelmed, amit Bécsben ígért. Ne tudja most azt, hogy püspök vagyok: nincs rajtam se casula, se infula. Nemesember vagyok, mint kegyelmed: gróf Utyessenovics György a nevem! Több töröknek gázoltam a fejére, mint ahánynak kegyelmed hátat adott. Ítéljen az Isten közöttünk, melyikünk szereti a hazáját jobban!
S ezzel kirántota a kardját.
Erre aztán Bebek is kihúzta a kardját.
De a királyné egy hősnő bátorságával lépett közéjük, s felcsattanó szóval kiálta Bebekre.
– Parancsolom kegyelmednek, hogy bocsássa hüvelybe a kardját! És kegyelmed is, gróf Utyessenovics György! – Ez tanácsterem, nem ordália. – Kegyelmed, követ úr, túlhaladt az utasításokon, amelyeket tőlem kapott. Soha és semmiképpen nem kapta kegyelmed éntőlem azt a tanácsot, hogy fiamnak gyámja, Fráter György élete ellen alkudozzék! Maradt volna szigorúan az utasításaim mellett!
A tanácsurak lehúzták a fejeiket, tenyerükbe támaszták az arcukat. Bebek Imre nagy morogva dugta hüvelybe a kardját. Hol leült, hol felállt: aszerint, amint a királynő trónja mögött álló Mineróna hercegnő szemjátéka biztatá. Végre Mineróna hercegnő félrefordítá a fejét, s az arany hajtűjével kezdé el a fogát piszkálni. Ekkor aztán Bebek Imre durcásan leveté magát a székre, s félkönyökére vágta a nyírott fejét. Neki nem egyenesen a királyné mondta azt, hogy a barátot el kell pusztítani: de Mineróna hozta izenetül.
Fráter György úgy tett, mint aki ez arcjátékokbul nem vesz észre semmit. Térdét meghajtva csókolt kezet a királynénak.
– Fölséges asszonyom. E királyi szavakban nagyobb elégtétel van nekem adva minden vérhullatásnál. Szolgáljon minden csepp vérem fölségednek és fiának javára.
Azzal Bebekhez fordult.
– És most, Bebek Imre főispán uram, tisztán és világosan megértve a dolgot, menjen vissza kegyelmed azonnal Bécsbe, s mondja meg a római királynak, őfelségének: hogy Izabella királyné igenis kész lemondani a koronáról, és Fráter György nem áll e lemondásnak útjában. Adja két kézzel a koronát, hajol két térddel hódolva Ferdinánd királynak – ámde jöjjön Ferdinánd a koronáért olyan hatalommal, mely az országot Szolimán ellen képes diadallal megvédeni.
Ebben a határozatban az egész országtanács megnyugodott. Mindenkinek könnyebb lett a keble a magas Tátra hegyével. Még maga Bebek is finta mosolyra fanyalodott arccal járult Fráter György elé, s magyarázni kezdé, hogy így volt, meg amúgy volt: nem egészen úgy volt, ahogy ő hallá. (A Csontfülű!)
Mikor a királyné elbocsátá az országtanácsot, egy intésével ott marasztá Fráter Györgyöt.
Csak hárman maradtak Minerónával.
– Van kegyelmednek valami indulatja ellenem? – kérdezé a baráttól, engesztelő, lágy hangon.
– Csak egy van, az örök hódolat. Én fölséged nevét attul a perctül fogva, amelyben a szent keresztséget feladtam, mindennap kétszer imáimba foglalám. Én fölségednek mindenkor könnyeket okoztam. Akkor is sírt, amikor megkereszteltem. Sírt, mikor a király nevében eljegyzém, sírt, midőn az oltár előtt vele összekötöttem, sírt, mikor a koronát vállára tettem. Hogyne sírna most, midőn e koronával együtt egész ország szerencsétlen sorsa nyomja vállát, s asszonyi voltábul csak az özvegyi fátyolt hordja fején. De az elmúlt könnyek mind üdvére váltak, adja Isten, hogy a mostaniak s az ezutániak is arra váljanak. Mert jön még több könnyhullatás is. Jönnek rémes napok, melyek még a férfiszívet is megreszkettetik. Ha ezen balsors adta napok valamelyikén felségednek szívén erőt találna venni az az érzés, hogy jobban szeresse a síró csecsenőt, mint a királyfit, s inkább akar boldog anya lenni, mint boldogtalan királyné:… akkor az én rideg, érzéketlen kőszívem ne álljon útjában. – Tudja meg fölséged, hogy a Szent János templomából a kriptán keresztül a régi német barátok temetőjébe lehet jutni. Én ezt a kis tért, melyet már a barátok is kertnek használtak, most még inkább kibővíttettem, hozzáfoglalva a bástyák közeit, s azokat is veteményeskertté, baromfiudvarrá alakíttattam át. Ha Buda várát az ellenség ostrom alá találja venni, fölséged, asszonycselédeivel együtt ebben a kis kertben mindennapi üdülőhelyet talál. A bástyafalak és a templom azt három oldalrul megvédik: csak keletnek van nyitva.
– Köszönöm e gyöngéd gondoskodást – monda a királyné, kezét nyújtva a barátnak.
– Többet akarok mondani. Ezen kertnek van egy kis ajtaja, mely a keleti vároldalra nyílik. Ennek az ajtónak a létezéséről csak a legrégebben itt lakó polgároknak van tudomása. Azt senki sem őrzi. – Ha tehát egy keserű órában le találná győzni a királynét az anya: ha fölséged nem bírná tovább a küzdelmet a rámért iszonyatokkal: íme, átadom felségednek ezt a kulcsot. Ez annak a kertajtónak a kulcsa. Fölséged észrevétlenül elhagyhatja ezt a várat, amikor akarja. Nem őrzi nyomait a hétfejű sárkány, az átkozott barát. Itthagyhat bennünket, viheti gyermekét magával, s a pókfonál szakadtával engedheti Magyarországot gördülni a lejtőn lefelé, míg össze nem törik.
Ismét csak könnyekre fakasztá a királynét: ez volt az ő sorsa.
Izabella visszautasítá a rejtett ajtó kulcsát.
Ahelyett átsietett a gyermeke szobájába, s azt kiemelve a bölcsőbül, odahozta Fráter György elé.
– Ugye? Együtt maradunk? – mondá a királyné, odatartva a kis királyt a barát elé. És a gyermek mind a két kezével belekapaszkodott annak a szürke szakállába: úgy tépte, cibálta; alig akarta kiereszteni a két kicsiny ökléből.
Oh, milyen jólesett Fráter Györgynek ez a legmagasabb királyi válasz.
Azt a titkos ajtó kulcsát odadugta a gyermek pólyáiba. A királyné nem vette azt észre.
De észrevette Mineróna hercegnő. Odalépett a királynéhoz, s kivette a kezéből a csecsemőt, s azután a pólyában megtalált kulcsot ügyesen a hosszú ruhaujjába pratálta.
Fráter György azonban eléje állt a gyermekkel együtt távozni akaró hercegnőnek.
– Mineróna hercegnő! Nekünk egymással nagy leszámolásunk lesz. Kegyelmednek énnálam sok van a rovásán. S a papok bosszúállók. Én a hercegnőnek irgalmatlan megtorlással fogok megfizetni. – Én Mineróna hercegnőnek férjet szerzek.
Erre mind a két hölgy nevetésre fogta a dolgot.
– Hol van hát! – veté oda félvállán keresztül Mineróna kisasszony.
– Pedig amit Fráter György megígér, azt meg is tartja.
S bár hamarább férjhez adta volna ezt a cselszövő fehércselédet; sok veszdelemnek elejét vette volna.
Izabella újabb békeajánlatára Ferdinánd azzal felelt, hogy egy tehetős nagy sereget útnak indított Buda elfoglalására. Németek, csehek, morvák, spanyolok és magyarok adták ki a seregszámot, mely huszonötezerre ment. Száznál több tábori ágyút hoztak magukkal, s harminchat nagy öblű faltörő csatakígyót és tüzes golyókat szóró tarackokat. Ugyan el voltak látva minden ostromszerrel.
Ezzel a nagy haderővel szemben a budaiaknak nem volt több fegyveres katonájuk kétezernégyszáznál. Török Bálint a maga dandárával kinn rekedt. Mire Baranyábul előkerült volna, már akkor a budai hegyeket megszállta Perényi Péter és Serédy Gáspár, Révay a magyar huszársággal, s ezek mind a hárman régi, kedves fegyvertársak levén: ellenük Török Bálintnak nem illett hadkozni.
Eszerint egészen Fráter Györgyre maradt Budavár védelme. Neki kellett most bebizonyítani, hogy mit tud a várostromló pattantyús mesterséggel szemben kifundálni.
Az öreg Roggendorf volt újból az ellenfele: akit már egyszer olyan nagy kudarccal kergetett el Buda alól.
Ezúttal Roggendorf a Gellérthegyről kezdé el az ágyúztatást egyenesen a királyi palota ellen, mely azzal szembe esik. Fráter György odaizent a generálisnak: „Oh, te bolond fejű vénember! Hát megint eljöttél abba az árokba, amibe már egyszer beleestél? Ugyan ne ijesztgesd a szegény asszonyokat a puffogatásoddal: eléggé meg vannak azok már rémülve anélkül is. Ne töltesd meg olyan nagyon az ágyúidat; mert bizony még elvetél az emse.”
Ezalatt Fráter György nyilván azt értette, hogy elreped a túltöltött öreg ágyú: amit ellenben a histórikusok, Jovius után, szó szerint vettek, s komolyan megróttak.
Ekkor aztán Roggendorf úgy megharagudott, hogy egy vasbuzogánnyal fenyegeté meg Fráter Györgyöt, s menten lehozatva az ágyúit a Gellérthegyről, minden nehéz ütege a Kálvária-hegy aljában levő zsidó temetőben állíttatott fel, s onnan löveté a várfalakat.
Ekkor aztán azt izente neki Fráter György.
– Visszavonom az ítéletemet; most már látom, hogy helyes eszű ember vagy: kikerested magadnak a legjobb neked való helyet: a temetőt.
Roggendorf azonban nem érté a tréfát. Ferdinánd király által meg volt neki hagyva, hogy minden véráldozattal siessen Buda várát ostrom útján bevenni, mielőtt Szolimán a Dunán átkel a török sereggel, hogy akkor egy bevégzett ügyet találjon maga előtt: Buda-Pestet erős haddal megszállva, Izabellát, István Zsigmondot, a szent koronát Ferdinánd hatalmában: az egész magyar nemzetet egy király alatt egyesülve. Ezért Buda elfoglalásának a legnagyobb politikai eredménye lett volna, mely Európa minden keresztény fejedelmét Ferdinánd védelmére kényszeríté lészen.
S az ostromágyúk roppant nagy rést törtek már a bástyafalon, éppen a királyi várkert alatt. Mikor a cseresnyefák májusban virágozni kezdtek, akkor kezdé el Roggendorf a faltörést, s a cseresnyék érni kezdtek a királyi kertben, mikor a ledöntött falakon át rohamra indítá a legjobb ezredeit: jó korán hajnalban. A rés ostromára Pest vitéz parancsnoka, a hős spanyol Fotiszkusz lőn rendelve: a zsidóváros felől ugyanakkor Perényinek kellett a naszádosokat lábtókon a sáncra feljuttatni.
A roham kezdetén Fráter György felölté a messze virító zöld kantusát, ragyogó páncélját, felköté a hajdani fejvágó jó kardját. A két apródját pedig kiküldé a királyi kertbe:
– Menjetek, fiaim cseresnyét szedni a királyné asztalára. Ha golyókat hallotok fütyülni a fületek körül, higgyétek azt, hogy sárgarigó, seregély fütyül az ágak közt.
S ezzel a fegyveres had élére állva, sietett a résen felnyomuló hadoszlop elé.
Fotiszkusz a spanyol vitézek élén vakmerően nyomult fölfelé a tört résen: ámbár azt éjszaka Fráter György hirtelen emelt új fallal eltorlaszoltatá; de a spanyolok a falakra is felhágtak, s a Szent János templomáig hatolva, egy emeletes házat elfoglaltak. Ekkor jött elé Fráter György a hajdúival. Azok aztán megmutatták, hogy mi lakik a magyarban, ha egyszer kihozzák a házából. A spanyolokat leölték, a kitűzött zászlójukat elvették; a segítségükre siető német ezredeket maguk a budai polgárok golyózáporral és kövekkel fogadták; még az asszonyok is köveket hajigáltak, s forró szurkot öntögettek az ostromlók fejére. Elkeseredett, vérengző harc után nyolcszáz halottat hagytak a vitatott résen az ostromlók, s teljes kudarccal vonultak vissza a pallizádjaik mögé.
S e viadallal egy időben a Pest felőli oldalon Perényi naszádosai, kik már az Ország-nemzetség házáig hatoltak előre, Batthyány Orbán által hanyatt-homlok verettek le a falakról; maga a vezérük, Záray Jeromos halálos sebekkel tetézve vitetett el katonái által.
Az ostrom minden ponton vissza lett verve: fényes diadallal.
A királyné az egész harc alatt palotája földszinti pitvarában rejtőzött, félénk udvarhölgyei s még félénkebb udvaroncai által környezve. Egyik jobban jajveszékelt, mint a másik. Az ádáz rohamordítás, a haldoklók jajszava kórusban, a puskaropogás, ágyúdörgés, a félrevert harangok kongása keresztültört az ablakon, s reszketésbe hozta az üvegfestményű szentképeket. Imádkozni kellett volna! De kihez? És miért? Allahhoz vagy Jehovához? Ki a jó barát? Ki az ellenség?
A királyné kisgyermekét tartá ölében, ki anyja emlőin elaludt, gömbölyű szájában az utolsó csepp tejjel.
Egyszer aztán elcsendesült az ádáz kiabálás, fegyverzörej, puskaropogás: a tornyokban a harangok elkezdtek ünnepre kongani. Azután másnemű zsongás támadt: asszonyi és gyermeki hangok elegy kiáltozása, mely közül komoly dobverés és tárogatósípok hangja tört keresztül. A győzelmes had közelített a Szent György tér felől a királyi vár felé.
A kíváncsiság hatalmasabb a félelemnél. A királyné és udvara felsietett az emeletre, s onnan kandikált ki a függönyök mögül. Izabella látta megtérni a harcból végzethősét. Nem volt az vénember, egy nibelungi hős volt, füstlepte, izzadt arca olyan volt, mintha vasból volna öntve. Egyik kezében véres kardja, másikban az elfoglalt spanyol zászló, a kettős földtekével, s e büszke felirattal: „Unus non sufficit”. (Egy világ nem elég!)
Azt a diadaljelt meghajtá a királyné előtt: (Izabella kijött az erkélyre), s aztán odatűzte a nagy szökőkút csigamedencéjébe. Ahová hajdan feltűzdelé a diadaljeleket, amikért az a másik királyné kiűzette a palotából.
A nép üdvriadallal köszönté a királynét és a hőst.
Azután eltűnt Fráter György a várpalota kapuján.
S midőn a királyné elé járult, már akkor nem volt az arca füsttől fekete; nem volt rajta a páncél, a zöld hadimez: fehér barátcsuhája volt rajta, kezében egy kosarkát hozott, tele friss piros cseresnyével.
– Most szedettem ezt fölséged számára – szólt szelíden mosolyogva.
(– János király cseresznyéi! – súgá Mineróna a királyné fülébe.)
De Izabella nem ügyelt a suttogásra: a kosárka után nyúlt.
Fráter György visszavonta azt.
– Majd ebédnél. Most a templomba megyünk, hálát adni Istennek a mai diadalért.
A visszavert ostrom után hetek teltek el harc nélkül; úgy látszott, mintha pihenést tartana mind a két ellenséges fél. Roggendorf sem újítá meg az ostromot, Fráter György sem tétetett kirohanásokat. A harc a föld alatt folyt.
Egy napon azt mondta a királyné a látogatására jött Fráter Györgynek:
– Én itt iszonyú rémségek között élek. Egyik nap elkezdenek a játékasztalon a kockák maguktól táncolni, máskor meg éjjel a kristálypoharak csengve verődnek össze, majd ismét megáll minden falióra a várban. Egész éjjel hallom a nagy dobogást valahol a mélységben. A körülem levők azt rebesgetik, hogy az ellenség aknákat fúrat a vár alá, s a királyi palotát levegőbe akarja vettetni.
– Úgy van – mondá Fráter György. – A törekvés megvan nála. Legyen nyugodt felséged. Én viszont az erdélyi hevéreimmel ellentárnákat ásatok az ellenség tűzaknái alá, s én fogom őket a levegőbe röpíteni.
(Szép biztatás egy ideges asszonynak.)
Egy délelőtt aztán földrengető pukkanás riasztá fel a királyi palota lakóit. Azt hitték, a falak omlanak össze. Mind kirohantak az udvarra. Az ég elsötétült a sűrű füst- és porfellegtől, melyet mint a vulkánkitörés, világított meg a felrobbant lőpor égre lövellő lángja. S a pokoltűzben széttépett emberi tagok, egész emberi alakok repültek az ég felé. Gyehennai mulatság!
Fráter György szavának állt. Ő vetteté levegőbe Roggendorf tűzaknáit, munkásaival együtt.
Ekkor aztán Roggendorf azzal állt bosszút, hogy éjjel tüzes golyókkal lövette magát a várost.
A királyné látta az erkélyéről, hogy repülnek föl az égre azok a tűzveres csillagok, s hogy csapnak onnan alá. Több a királyi várba is leesett; de Fráter Györgynek gondja volt rá, hogy a hajdúi a tüzes golyót rögtön lefüleljék nedves marhabőrökkel, mielőtt gyújthatna.
Azonban Verbőczy palotájának a tetejét mégis felgyújták a tűzgolyók. A padláson nagy halom írás volt: ez egyszerre meggyulladt. Oda hordatta fel a kancellár Fráter György hétesztendei összes számadásait: három társzekér szállítmányát. Pompásan elégtek. Mikor a tűzforgatag egy-egy égő fasciculust felkavart a sziporkaözönbe, a jó Verbőczy könnyebbült szívvel monda: „De szép látvány egy ilyen tűz!” Ezzel az egész számadás szuperálva lett örökmindenkorra.
A királyné iszonyút szenvedett a rémnapok alatt. Környezetét hadi élethez nem szokott udvaroncok s kényes asszonycselédek képezték, akiknek jajveszékelése még növelte szenvedéseit.
Az élelmiszerek is fogytán voltak. A várőrség már a lovakat emészté fel. A királyi istállók hintóslovaira is rákerült már a sor. Ami aprómarha volt, azt a királyné számára tarták fenn. Az utolsó tehenet is levágták már, mert a széna is elfogyott. Csupán két kecske maradt: ennek a teje szolgált a királyné asztalára a kávéhoz. Azok a bátor állatok felkeresték maguk az élelmüket az ostromlott vársáncokon. S a németekben volt annyi becsület, hogy nem lőtték le a királyné kecskéit, mikor azok ott ágaskodtak a falakból kinőtt rekettye után.
S a királynénak módjában volt innen elfutni, a titkos ajtón keresztül. Nem tette.
Eközben eljutott Szolimán szultán levele Fráter Györgyhöz, melyben tudatja vele, hogy immár átkelt a Dunán Nándorfehérvárnál: csak még rövid ideig tartsák magukat az ostromlottak, nemsokára ott lesz felszabadításukra.
Fráter György kihirdetteté a szultán levelét a városban dobszó mellett.
A fegyveres hadat ez a hír egybe föllelkesíté; de annál jobban elijeszté a polgárságot, kivált a tanácsbelieket, akik a töröktől még jobban féltek, mint a némettől.
Már a hosszú ostrom alatt akadtak egyes polgárok, kik a bástyafalakon kötélen leereszkedve átjártak a Roggendorf magyar hadaihoz, s azoknak a vezéreivel értekeztek. Emezek közül Révay Ferenc volt Ferdinánd király által megbízva, hogy a budai polgárságot átpártoltassa.
Maguk a bírák, kivált a kisbíró, Palczán Ferenc, s a leggazdagabb polgárok, a két Bornemisza, részesek voltak az összeeesküvésben; de aki azt intézte, az a főjegyző volt: Bácsy Ferenc deák. Ő járt fel a királynéhoz a polgárság izeneteivel, s hozta vissza azokra a választ.
Mivelhogy Fráter György az egész budai polgárságot felesketé ünnepélyesen a királyné hűségére, annálfogva az esküjöket híven megtartó polgároknak a királyné beleegyezése nélkül a várat feladni nem lehetett. Bácsy Ferenc deák ezt a kívánt választ is meghozta:
„Én immár nektek semmit sem tudok segíteni: hanem azon eszeskedjetek, hogy a némettel megegyenesedjetek, valamint lehet, jóban, hogy mind fejetek, marhátok, mind feleségtek, gyermektek, török rabságba ne essenek. Azért titkon a németekhez kiküldjetek.”
A budai tanács a zsidó kapun kibocsátá Bornemisza Gergelyt, utasításokkal és szépen megírt kapituláló levéllel ellátva: melyben Buda városnak, a királynénak, az országnak a jogai meg voltak erősítve. Roggendorf azokat mind elfogadta, aláírta és megpecsételte.
Akkor Bornemisza Gergely még azt kívánta Roggendorftól, hogy az a csapat, melyet éjjel a kis ajtón beeresztettek a várba, csupa magyar vitéz legyen: hétszáz páncélos, kopjás, puskás, háromszáz huszár, s azokat a magyar kapitányok vezessék, Révay, Perényi, Nyáry, Serédy uraimék: mert ha német vagy spanyol katonák jönnének, azok majd a budai polgárokkal kegyetlenül bánnának, a minapi visszavert ostrom miatt. Azért is ez legyen a jelszavuk, melyről az éjjeli sötétségben rájuk ismerendnek: „Uram Szent György! – amire idegen népnek a nyelve rá nem fordul.
Roggendrof azt mondta rá, hogy „jó lesz”. S ezzel visszabocsátá Bornemiszát azon az úton, amelyen eljött.
Már akkor Mineróna hercegnő elküdte a titkos ajtó kulcsát Bácsy deák által Palczán bírónak.
Benn a várban az összeesküvésbe beavatott polgárság egész éjjel strázsán állt a Boldogasszony-templom cimetériomában; a Petrovich Péter katonái pedig, akiken ez éjjel az őrködés sora volt, a pellengér mellett, a tanácsház előtti téren tanyázának.
Úgy volt az összeesküvés, hogy a polgárőrség, amint Révay magyar muskétásai a kapun bejönnek, egyszerre körülfogja Petrovich csapatját, hogy az lármát ne üthessen, s akkor aztán a betörő magyarok „Uram Szent György!” jelkiáltással megrohanják az álomtól elnyomott hajdúságot: foglyul ejtik Fráter Györgyöt és a vezéreket.
Ezt a jól kifundált tervet azonban egyenesen maga Roggendorf zápítá meg. Az agyafúrt vén generális úgy okoskodott, hogy minek engedje ő Budavár elfoglalásának dicsőségét a magyaroknak, mikor ezt a németekre is áteresztheti. Ahelyett, hogy Révay Ferencet küldte volna ki a belopózás keresztülvitelére a magyar páncélos- és muskétásezreddel, kiválasztott egy stájer ezredet, melynek a saját fia volt a parancsnoka. Annak a kezébe adta Ferdinánd zászlóját. Atyai szívének becsületére válik, hogy nevének dicsőségét át akarta örökíteni a fiára; de hadvezéri bölcsességének nagy kárt okozott vele.
Mert amint a rövid júniusi éjszakán a betörő csapat szerencsésen keresztülhatolt a kis ajtón, s a templomon át Buda város főutcájára, a strázsát álló polgárok kérdezték tőle a jelszót. Azt azonban senki sem tudta: csak mind azt kiabálták, hogy: „Her! Her! Her!” Két érdemes polgár rájuk kiáltott: „Kik vagytok?” Arra egy német katona úgy szúrta hasba az egyik kérdezőt, hogy felbukott. A másik aztán elkezdett torkaszakadtából ordítani: „Németek jöttek a várba! Itt vannak a németek!” Arra ugyanaz a polgárság, mely fegyverben állt, hogy a belopózó magyaroknak segítsen a várat elfoglalni, rémülve szaladt szét, árulást kiabálva ütötték a lármadobot, félreverték a harangokat, lövöldöztek puskával, ágyúval: a helyőrség aztán előrohant a kazamátákból; jött sietve maga Fráter György is a testőreivel: a német alabárdosokat minden oldalról megrohanták, ütni, vágni, kaszabolni kezdték. Azok menekültek volna szívesen: de alig találták meg az utat, melyen jöttek, s a szűk ajtónál megtorlódva, halomra ölettek; maga az ifjú Roggendorf is csak egy merész ugrással a bástyafalról tudta megmenteni az életét, a királyi zászló hátrahagyásával.
Egy része az árulásban részt vett polgároknak a menekülő katonákkal együtt futott ki a várból: akit megkaphattak közülök, azok felett még azon nap virradóra törvényt láttatott Fráter György. Valamennyit lefejezték. Az árulás főcinkosát, Bácsy Ferencet pedig négybe vágták. Annak a derekán volt egy drága öv, melybe Mineróna hercegnő hímezte saját kezűleg aranyfonállal ezen szavakat: „Fides et virtus.” Azt Fráter György visszaküldé a hímzőjének – emlékül.
S e naptól fogva a királynénak és udvarának nem volt szabad a királyi palotát elhagyni.
Most már látták az ostromlók, hogy Buda várát se rohammal, se tűzaknákkal, se árulással nem lehet bevenni. Még egy negyedik eszközhöz folyamodtak: a békés alkudozáshoz. Ferdinánd és a császár békekövetei felmentek a budai várba az elszakadt fonál összekötésére. Fráter György azoknak is azt mondá, hogy ő minden órában kész Budát, a koronát, az országot átadni Ferdinándnak; csak hozzon olyan haderőt magával, amely Magyarországot a török ellen megvédeni képes. Ilyen erőt ígértek a német fejedelmek a regensburgi gyűlésen Ferdinándnak; de nem siettek a megadásával. S ezen elhaladt a békeegyezmény.
A törökök pedig siettek. A meghiúsult árulás után tizednapra Buda alatt volt Mohamed basa, a harmadik vezér, Török Bálint kíséretében. A budai helyőrség már akkor az utolsó lovak húsát fogyasztotta. Török Bálint keresztültört az ostromzáron, s egy falka tulkot hajtott fel a várba. Ezzel megszűnt az éhség a védőseregnél.
Roggendorf a török felmentő hadak megérkeztére az ostromló sereget mind a Gellérthegy vidékén vonta össze, ahonnan Pesttel a hídon át biztos volt a közlekedés. A harc rögtön megkezdődött a két sereg között: egyelőre a Dunán, ahol egész hajós ütközetek vívattak a magyar és török naszádosok között, különösen a Duna közepén levő „Ónos” sziget birtokáért. A sáncokat is megtámadták a törökök; de azoktul a németek által visszaverettek, ámbár egy ízben Török Bálint egész a gellérthegyi templomig felhatolt. Ez a sikertelen harc eltartott három hétig.
Török Bálint izenetet adott aközben régi jó barátjának, Perényi Péternek, hogy veszedelmes dolog ez az ő mostani vitézkedésük. Még most csak Mohamed basa serege s Török Bálint dandára áll velük szemben; de közeledik már maga Szolimán szultán a deréksereggel, s ha azt is bevárják, úgy itt vesznek seregestül, mint a hajtásba került szarvasok. Perényi eleget nógatta a fővezért, hogy hagyjon fel a megszállással, s vonuljon a budai oldalon Visegrád felé, a pesti dandárt is átvonva magához; de a generális mind csak azt hajtotta makacsan hogy neki a bécsi főhaditanácstól az az utasítása van, hogy erősen tartsa magát.
Egyszer aztán a bécsi főhaditanács is megorrontotta a nagy veszedelmet, s kiadta a rendeletet Roggendorfnak, hogy vonuljon vissza az ostromló sereggel. Mindenekfelett az ágyúkat igyekezzék épségben elhozni magával.
Csakhogy már ekkor a visegrádi út el volt zárva előle. Csak Pest felé volt még lehető, nagy harc nélkül, a visszavonulás. Rendes eszű hadvezér ezt úgy intézte volna, hogy miután egy széles folyamon kell átkelni a seregnek, legelőször is a gyalogságát szállítsa át, azután a nehézlovasságot, utoljára az ágyúkat a tüzérséggel, a huszárság védelme alatt. – Roggendorf megfordította a csatarendet: egészen fejtetőre állítva a harcvonalát.
Szent István napjának éjszakáján: éjféli sötétség idején kezdődött meg a visszavonulás. Legelöl bocsátották a hídra a magyar lovasságot. Azok után az ágyúütegeket. De ez annyi lármával, dübörgéssel ment, hogy mind a budai várban, mind a török táborban észrevették a retirádát; s csak azt várták meg, amíg a német és spanyol nehézlovasság is átdörömböl a hídon. Akkor egyszerre minden oldalról megrohanták az ágyúk nélkül, lovasság nélkül hátramaradt német gyalogságot a Lágymányoson, mely sok ideig kétségbeesetten védte magát sáncai mögött. Amint azonban Fráter György is előrohant a fehérvári kapun a hajdúival, a német hadsereg veszedelme meg volt pecsételve. Maga Roggendorf állt a baráttal szemben, hősi módon védve a sáncait; de nemsokára nehéz sebekben hanyatlott le a lováról; csatlósai a sátorába hurcolták: „Az én uram tönkretette becsületemet, testemet, életemet!” panaszkodék a sebesült vezér; kit aztán a hívei a harci zajgásból nagy küzdelem között a naszádokig vittek, s ott egy csónakba téve megszabadíták.
A vezér eleste után minden rend felbomlott a német gyalogságban. Zagyva tömegben rohantak a híd és a naszádok felé. Ekkor Fráter György felgyújtatá az ellenséges tábor felhalmozott széna- és szalmakazlait a Duna-parton a „Mátyás király csűreiben”. Az égre csapó lángok egyszerre pokoli napot gyújtottak az éjszakában. Az egész Duna lángban látszott úszni, s e vésztűz fényében megújult a harc, a partról átszármazva a naszádokra. A hajókon, dereglyéken folytatták az ádáz küzdelmet: görögtűzzel, szurokkoszorúkkal gyújtogatták fel a gályákat; a Gellért oldalán a csűr sziporkáitól lángra kaptak a német tábor sátrai, s azoknak a lobogványa is nevelte az éjszaka alvilági fényét; lángveres volt az egész égboltozat.
A királyné nézte ezt az Apokalipszis jelenetét a vár ablakából. Ez volt a végjelenete Buda második ostromának.
