LI. FEJEZET • A szabadító szultán
LI. FEJEZET • A szabadító szultán
Roggendorf serege tönkreverve menekült Komáromig. Elvesztett halottakban és foglyokban tizenhatezer embert és valamennyi ágyúját; Pest is odaveszett minden erősségeivel. Maga Roggendorf is meghalt nehány nap múlva, sebeiben, bánatában, szégyenében.
Szolimán szultán a Dunán vonult fölfelé, bíborral bevont, aranyos födélzetű gályában. Magával hozta a két fiát is: a tizennégy éves Szelimet s a két évvel ifjabb Bajazidot – és a háremhölgyeit. Egy másik, kék posztóval bevont, ezüsttel cifrázott gályán jött utána Rusztán basa (Lufti bukása óta nagyvezér), s a szultán veje. Az is magával hozta a nejét, Mirmah szultánát.
Rusztán basa mellékneve volt az „igaz szívű”. Igazi nemesember a nemzete között. Szavát megtartó, hűséget ismerő, nagylelkű török. Ezt is elhalmozta mindenki gazdag ajándékokkal; de ő soha azokból semmit meg nem tartott: aranyedényt, ékszert, pénzeszsákot mind a szultán kincstárának adott át. Ezért a szultán e kincshalmaz fölé e szavakat vésette: „Itt látjátok Rusztán becsületét!”
Mind családostul jöttek. Nem volt ez nekik hadjárat, csak kéjkirándulás. Egy mulatságos ünnepség az asszonyok és gyermekek számára.
Harminchat evezős hajtá folyam ellenében a gályákat. Tizenkét rézágyú volt mindegyiken.
A hadsereg maga előre járt a jobb part mentén; rengeteg lovasságával, társzekereivel, tevéivel.
Mikor Mohács alá megérkezék a szultán flottája, a pilóták egyszerre nagy üvöltést kezdének, s midőn Szolimán kérdezé, hogy micsoda lárma az, a csausz aga odamutatott a Duna tükrére.
– Nézd, minő fekete az egész folyam!
Egyik parttul a másikig.
A Buda alatti csatában megöltek hullái úsztak csendesen lefelé a Dunán. Azok voltak a legelső hírmondói a diadalmas ütközetnek. Csupa hajas fej: egy sem borotvált tarkó! Mind a keresztények halottai.
A szultán felhozatta a födélzetre a zöld imaszőnyegét, s arcra borult, hálálkodással: „Allah nagy és hatalmas!”
Egész nap eltelt, amíg ezeknek a szomorú hírhordozóknak a serege a gályái mellett csendesen elvonult. Az evezőknek nem lehetett dolgozni miattuk.
Hat nap múlva megérkezett Buda alá Szolimán, s Ó-Buda környékén fölütteté a sátorát.
Mohamed basa és Török Bálint eléje sietének, jelentve, hogy a hadjárat be van végezve. A német sereg semmivé lett.
– Kár! – monda a nagyúr. – Hát most már a gyermekek semmit se lássanak belőle?
De hogy mégis az ifjú hercegek meg ne fosztassanak a mulatság javától, sorrendbe állíttatá a foglyul ejtett nyolcszáz német gyalogost. Kezükbe adatta a dárdáikat, pajzsaikat, s aztán rájuk rohantatá a török lovasságot, s ott a fiúcskák szeme láttára kaszaboltatá le őket. Hadd szokjanak hozzá a csemeték!
Török Bálinttal is igen nyájasan beszélt a szultán.
– Erős vitéz voltál. Sok derék katonámat megöldösted. De most hívem vagy. Ne félj tőlem. Palástommal betakarlak. Életedet megtartom. Mind holtig gondom lesz rád. Másnak sem engedlek bántani. Úrrá teszlek, midőn szolgámmá teszlek.
– Arany szavak ezek, fölséges császár! – monda Török Bálint. – Méltók volnának, hogy pergamenre írva, arany betűkkel megörökíttessenek.
A szultán megparancsolá a krónikásának, hogy ezen szavait arany betűkkel foglalva írja le, s az ő nevének jegyével ellátva, adja át Török Bálintnak; ki ezzel a levéllel visszatérve Budára, nagy dicsekedve mutogatá azt fel Verbőczynek és Verancsicsnak. Emelte e levél értékét a szultán által ajándékozott drágaköves aranylánc, melyet maga a szultán akasztott Török Bálint nyakába. Megért ezer aranyat.
A szultán ezután még közelebb jött, s a logodi mezőn ütteté fel pompás sátorát. Onnan küldte fel a csausz agát (azt a bizonyost, aki már a kis király lábait csókolta) Buda várába. Gazdag ajándékokat hozott az aga: drága kínai selyemszöveteket a királyné számára; egy vég fekete bársonyt Fráter Györgynek (azért, hogy János királyt méltó pompával gyászolhassa) , a többi uraknak is pompás kaftányokat.
Azután elmondá a szultán izenetét.
A magyar vitéz urakat magasztalja a nagyúr a vitéz ellenállásért, melyet a német megszálló sereg ellen kifejtettek. Ő maga jönne fel Buda várába, ha az Alkorán nem tiltaná a legszigorúbban egy igazhívő férfinak egy idegen asszony házába való belépést. Izabella királyné Szolimán szultánra nézve idegen asszony. Óhajtja azonban a nagyúr védencét, pártfogoltját, János király gyermekét maga előtt látni. Azért felkéri a magyar urakat, hogy az ifjú királyt vigyék le hozzá, s valamennyien jöjjenek a kíséretében.
Nagy lőn a megzavarodás a magyar urak közt erre az izenetre. De még nagyobb a királyné keserűsége. Kiadni a kezéből szívtől szakadt egyetlen gyermekét! Elküldeni azt a pogányok császárja kezébe!
Fráter György megnyugtatá a királynét. A szultán nemes érzésű férfi, aki szavát megtartja.
Nagy nehezen a királyné abbahagyta a zokogást, s beleegyezett gyermeke elvitelébe.
Fráter György azt ajánlá, hogy a királyi díszhintóban történjék az elszállítás, melyhez még megtartottak két hámos lovat. A kis királyt vigye az ölében a dajka, és kísérje a királyné két legidősebb udvarhölgye, akiket már nem fenyeget közvetlen veszély a török táborban megjelenésnél. Az egyik talán Mineróna hercegnő.
Hah! Minő mérgezett nyilat lőtt ezzel a szóval Fráter György Mineróna keblébe! Mindent megbocsáthat neki az amazon, csak azt nem, hogy őt „veszélyben nem forgó életkorú hölgynek” nevezte! Kevésbé volt megnyugtatható jó Török Bálint.
Mikor a lovára felült, azt mondá a fiának, Jánosnak és a hűséges katonáinak:
– Bizony, sohasem láttok ti engem többet. – De kaphatnám csak egyszer Szolimán szultánt a sátorán kívül: bizony mondom, hogy ő nem látná meg többet Sztambul városát!
Legderekasabb volt Szerémi György véleménye, melyet Fráter Györgynek tanácsképpen adott:
– Legjobb volna Szolimánt meghíni vendégségre Buda várába; aztán a logodi kapuval szemben, ahol be kell neki jönni: a Szent János kapujában felállíttatni négy ágyút, megtöltve szeges zsákokkal. Mikor végre belép a kapun, akkor kisüttetni az ágyúkat s elsepertetni szultánt, basákat egyszerre mindenestül.
Fráter György azonban nem találta elfogadhatónak ezt a jó tanácsot.
Annálfogva a magyar főurak, valamennyien, akik csak Buda várában valának, közrefogták az aranyos hintót, mely a kis királyt és dajkáját meg a két „érett korú” udvarhölgyet szállítá, s Török Bálint kivételével, aki lovon ült (a többiek már mind felebédelték a lovaikat), gyalog lekísérék a „kis urukat” Szolimán táborába.
A fogadtatás, török szokás szerint, nagyszerű volt. A szultán, kit Fráter György, Verbőczy, Verancsics és Török Bálint már színről színre ismerének, leereszkedő fenséggel fogadá a főurakat, s aztán elrendelé, hogy azokat a basák megvendégeljék.
Azután maga elé hozatá az egyéves királyt, kivette azt a dajka kezéből, s megcsókolá az orcáját. A két fiát, ki mellette állt kétoldalt, szintén odaszólítá, hogy csókolják meg a kis királyt, és fogadják testvérökül. Azzal visszaadta a csecsemőt a dajkának, megajándékozva e hölgyet százaranyas erszénnyel, s lelkére kötve, hogy csak jól táplálja a felséges urat.
Azzal a dajkát a gyermekkel és a két udvarhölgyet átvezették Ruszlán basa neje, Mirmah szultána sátorába, aki őket fényes vendégséggel fogadta.
A vendégség folyta alatt élénk beszélgetés nyílt meg Mirmah szultána s a királynő hölgyei közt, melynél a szultána egyik olaszul jól értő rabnője szolgált tolmácsul.
Mineróna kisasszony megragadta az alkalmat, hogy kiöntse szívének egész keserűségét a nagyvezér felesége előtt.
(Idős hölgynek neveztetni!)
Elmondta, minő kegyetlen, szívtelen ember az a barát! Mennyi keserűséget okozott a királynénak! Éheztette, zsugorogtatta. Akarata ellen fogva tartotta. Istentagadó ember: ördögökkel cimborál. Soha jobbat nem tehetne szultán őfelsége, mintha ezt a gyűlölt embert rögtön láncra veretné és akár lenyakaztatná.
A másik udvarhölgy még segített tódítani a panaszt, s ahol azok abbanhagyták, kitöltötte a hézagot a dajka. Ez tudott még csak panaszkodni Fráter Györgyre. Még a bérét sem kapta meg tőle pontosan.
Mirmah szultána előtt az udvarhölgyei halálosan elrágalmazták Fráter Györgyöt, s nagyon a szívére kötötték, hogy a férjénél minden befolyását elővegye, hogy a barát egy darabban vissza ne kerüljön. A többi urakért sem kár!
Mikor aztán a nagyvezér, Rusztán basa a szultántól hazakerült a neje sátorába, a bűbájos Mirmah szultána odaült az ölébe, s elkezdte neki mesélni, hogy a királyné udvarhölgyei miket beszéltek előtte. – Hogy az a Fráter György, a fehér barát, egy föld feletti tökéletességű ember. Jóltevője mindenkinek, aki reá bízza a dolgát. Olyan főpap, aki nemcsak a saját Istenét imádja, de még az ellenségeiért is imádkozik. A királyné könyörög érette, hogy semmi bántása ne legyen; de minél előbb visszaküldjék hozzá a többi magyar urakkal együtt, akik az ő hű tanácsadói.
Miért tette azt Mirmah szultána, hogy egészen ellenkezőre fordítva adta át férjének a budai udvarhölgyek ungorkodásait? Csupán a vele született jóságbul eredt-e ez? Hogy soha a férjétől mást, mint kegyelmet, üldözöttek megvédelmezését nem kérte? Vagy pedig a török nőknél kifejlett ravaszság, akik a maguk fajtájának a szenvedélyes beszédéből ki tudják találni, hogy a mondott szavak mögött minő ellenkező értelem keresendő? Annyi bizonyos, hogy Mirmah szultána könyörgése Rusztán basához nagy fordulatot adott Magyarország történetének.
Másnap Szolimán szultán a sátorában dívántanácsot tartott, melyre a török vezéreken kívül a magyar főurak is meghívattak. A tanácskozás, az arab nemzetiségű Rusztán basa kedvéért, arab nyelven folyt, tolmács volt közöttük Memhet bég, Fráter György régi híve.
Fráter György maga jól értett arabul: de ezt titokban tartá. Úgy tett az idegen nyelven folytatott vita alatt, mint aki abból semmit sem ért, s elővéve az olvasóját, végzé az ájtatos imádkozásait.
Arról folyt a vita, hogy mi történjék most már Buda várával, Magyarországgal. A királynéval és gyermekével s a magyar tanácsurakkal?
Mohamet beglerbég és Rusztán fővezér között heves vitatkozás támadt.
A beglerbég azt tanácsolá a szultánnak, hogy a királynét és a fiát el kell vitetni Sztambulba, ott bezáratni holtig a Jedikulába; Magyarországnak a nevét letörülni a mappáról, ezeket a főurakat pedig, akik még a magyar nemzetet vezetik, egyszerűen lefejeztetni. Azzal be lesz fejezve mindenkorra a munka.
Fráter György értette ezt mind, de egy arcvonásával sem árulta el magát.
Szembeszállt azonban a beglerbéggel Rusztán. Délceg, hősi alak volt: lelkesült beszédű. Elterjeszté a szultánnak, hogy a nagyúr szavát adta, fogadását köté le, hogy Magyarország igazait meg fogja védelmezni, a magyar nemzet választott királyát trónjában megerősíti; az ide hívott magyar főuraknak menedéklevelet adott; Szolimán dicső nevét hitszegéssel be nem mocskolhatja!
Ruszlán vezér beszéde nagy hatással volt a szultánra. Erre azonban nagy furfanggal felelt vissza a beglerbég.
– Őfelsége, a nagyúr, igenis fogadását köté le, Jánus Králnak. De csak annak. Mi mindnyájan nem ismerünk más hűséget, mint amit Jánus Králnak fogadtunk. De hát hol van most Jánus Král? A magyaroknak most „Istifán” a királyuk. Márpedig sem Szolimán szultán, sem az ő vezérei Istifán királynak semmiféle hűséget nem fogadának.
Ekkor a szultán Fráter György felé fordult, s arab nyelven egy kérdést intézett hozzá, melyet Memhet bég magyarul tolmácsolt.
– Mi a neve a kis királynak?
– János! – felelt rá Fráter György; a jelenlevők nagy bámulatára. (Mindaddig Istvánnak híták.)
– Dobró! – monda rá a szultán.
S azzal arab nyelven kimondá, hogy amire János királynak megesküdött, azt János királynak meg fogja tartani.
A beglerbég megfenyegeté ököllel a barátot.
– Hej, te barát! Te barát! Bizony kutyahájjal van megkenve a te két tenyered.
A szultán pedig kimondá.
– Tehát János a neve a kis királynak! Az maradjon!*
Bechet így adja elő a dolgot.
„Le sultan fit savoir à la Reine: qu’il se déclaroit protecteur du Roy son fils, pour lequel il vouloit avoir la même amitié, qu’il avoit eu pour le Roy Jean son père, et que pour le mieux marquer, il vouloit, qu’il quittàt le nom d’Etienne; et prit celui de Jean.”
A szultán ezzel a szóval visszabocsátá a várba a gyermekkirályt, dajkájával, az udvarhölgyekkel együtt az aranyos hintóban; férfi kíséretül melléjük adva Markos Pétert és Podmaniczky Jánost. A többi urakat ott marasztá – vacsorára.
Az urak a hintóval és a hölgyekkel késő éjjel érkezének meg a várba, fáklyakíséret mellett.
Ugyan nagy meglepetés várt rájuk. A kapuban a hajdúk helyett janicsárok álltak az őrhelyen; a piac közepén volt felállítva két sátor, mely körül török szarácsik strázsáltak: serpenyőkben égő szurok fényénél.
Turkovics Miklós főbíró a hintó elé jött, s elmondá hirtelen az uraknak, mi történt azalatt a várban, amíg az országnagyok a szultán hódolatára jártak. – Az anatóliai helytartó, Szolimán basa barátságosan felkérte a városbírót, nyittatá fel a kaput, hogy nehányadmagával megtekinthesse híres Budavárnak ékességeit. – A nehány kísérőt mind több-több követte, tízével, húszával jöttek látogatóba a janicsárok; de vissza nem ment csak kettő-három. Mikor aztán már voltak valami háromezren a törökök benn a várban, akkor egyszerre sorakoztak az utcákon, elállták a kapukat, elfoglalták az ágyúkat, s ezennel Szolimán basa trombitaszó mellett kihirdetteté, hogy minden fegyverviselő férfi, aki a várban van, hordja oda a Szent György térre a fegyverét, kardot, puskát halomra rakjanak, maguk pedig a kapukon kitakarodjanak; mert mától fogva Buda török város: a neve „Dzsigerdilen”. A szultán az úr!
A janicsár aga felállt a Szent György-szobor talapzatára, s onnan kiáltá el háromszor: „Allah! Allah! Allah hói!” amit az egész jancsárság utánaüvöltött.
És a szegény magukra hagyott harcosok, akik annyi véres ostromban visszavertek vitéz spanyolokat, kemény németeket, harcias cseheket, most nem lévén senki fölöttük, aki őket vezesse, lerakták a fegyvert egy csoport nyomorult janicsár előtt, s azzal elszéledeztek. A várban nem maradt más, csak fegyvertelen polgár, paraszt és zsidó.
Ilyen tréfás csellel foglalta el Buda várát Szolimán szultán. S még köszönetet kell neki érte mondani, hogy komédiát játszatott el ott, ahol bizony tragédiát is játszhatott volna: hiszen erőszakkal is elfoglalhatta volna a várat. Nem ágyúztatta ki, csak kimuzsikáltatta belőle a magyarokat. Jószívű, tréfás úr volt!
A királyné kétségbeesés közt várta a visszaérkezőket. A törökök a királyi várat is el akarták foglalni; de Izabellának volt bátorsága szembeszállni a janicsár agával, s kitiltani őt a palotából: „Ez a szultán palotája!” S a vitézek visszavonultak az asszonyi tekintély elől. Midőn aztán gyermekét ismét keblére szoríthatá, visszatért a nyugalom a királyné keblébe. Mineróna meg az udvarhölgy és a dajka annyi érdekes mendemondát tudtak elfecsegni, hogy afelett elfelejtette a nagy veszedelmét. Mirmah szultána dobozokban küldött édes csemegéket, dulcsászát, szultánkenyeret, fügét, mazsolát a királynénak, amiben a török háremhölgyek dúskálkodnak, az udvarhölgyek által, s megtanította őket szorbetet készíteni, ami szintén nagyon ízlett a királynénak. A szultántól ajándékba kapott keleti szövetek is sok gyönyörködésre adának alkalmat. A kis király is igen eleven volt: a kapott aranycsörgettyűvel játszott. Az egész udvarnak nagy mulatsága telt benne, hogy mármost a szultán óhajtására István helyett Jánosnak kell a kis királyt szólítani.
Kevésbé találta tréfásnak ezt az állapotot a derék vitéz Podmaniczky János. Neki nem kell a török bérmálás. Hirtelen levágta az úrias szakállát, darócruhát öltött, puttonyt vett a hátára, úgy osont el reggel a várból, s jól eltette magát várpalotai kastélyába.
Másnap délelőtt hívatá a szultán a magyar urakat a sátorába. Rusztán basa eléjük adá mind a tegnapi napon történteket, mind a dívántanács határozatát.
A nagyúr birtokába vette Buda várát, s annak parancsnokául kinevezte Szolimán basát, vezéri méltóságban, aki egyúttal szandzsákja lesz a Duna és Tisza között eső Magyarországnak.
A főurak elrémültek erre a szóra.
Fráter György férfias szilárdsággal mondott ellent ez önkénynek.
– Fölséges szultán, Magyarország sorsa fölött csak a magyar országgyűlés határozhat, nem a török dívántanács. Minket kormányzói állásunkban az országgyűlés erősített meg, s mi fölségedet mint pártfogónkat hívtuk meg, és nem mint meghódítónkat fogadtuk el.
A szultán kegyesen válaszolt a bátor tiltakozásra.
– Jól mondád, barát! Mint pártfogó jöttem hozzátok, s nem is nézlek mint leigázott rabot, de mint hű szövetségest. Én Buda várát nem magamnak foglalom el, hanem János királynak. Ha felnő, emberré lesz, bizony visszabocsátom a kezére, s efelől kezetekbe adom athnámémat. Addig azonban Buda várát s a dunai tartományt nem lehet egy gyönge asszony s egy gyermek kezére bízni, akitől azokat könnyen elvehetik. Eleget tapasztaltál ebben. Ha az én kezem lesz rajtuk, majd nem olyan könnyen kapkodnak utánuk. Addig is átadom a te királynédnak és fiának az egész Tiszán túl fekvő Magyarországot, és a temesi bánságot, Lippa várával, mint leendő lakóhelyével. S azonfelül Erdélyországot, minden váraival és bányáival együtt. Azokat bírja békével.
Fráter György keserűen felelt vissza.
– Nem hihetem rólad, felséges úr, ki az igazság védelmezője vagy, hogy gúnyt akarnál űzni egy sorsüldözte, magas lelkű királyné gyászával. Pedig valóságos gúnynak látszik, amidőn a dívántanács azt határozta el, hogy a János királyhoz hűséges vármegyék tőle elvétessenek, s azokért cserébe adassék neki Erdélyország, melyet azonnal, amint János király meghalt, s mi Buda oltalmára siettünk, egyszerre eltérített a hűségről Majláth István, aki azóta magát Erdélyország fejedelmének megválasztatta, a várakat elfoglalta, s akitől most minekünk előbb vissza kellene foglalnunk Erdélyt, holott a te basáid utolsó fegyveres dandárunkat is lefegyverezték, szétbocsátották, s még magunktól is elszedték a kardjainkat, s most itt állunk előtted puszta kézzel: gyalogsorban, s kezünkön-lábunkon érezzük már a békó szorítását.
A szultán mosolygott, s szakállát végigsimítva, inte Rusztán basának, ki megértve az intést, kiment a sátorból, s rövid időn visszatért másodmagával.
Az a másik egy magyar úr volt; szintén kard nélkül, mint a többi.
Akárcsak egy kísértő lélek jelent volna meg előttük, mikor ezt az alakot meglátták. – Ez volt Majláth István.
A félelmes Majláth István! Az erdélyi fejedelem, akivel János király, Török Bálint, Fráter György egyesült erővel sem tudtak bírni. De alig lehetett ráismerni.
János király kedves keresztfia, a délceg, deli hős, meggörnyedve állt ott; haja, szakálla féloldalt megőszült; tekintetében félelem, lemondás kifejezése látszott.
– Kié Erdélyország? – kérdezé az eléje állított Majláthtól a szultán.
– A tied, fölséges úr: és akinek te ajándékozod – rebegé vékony fisztulahangon – a hajdan dörgő szavú férfi.
– Tehát tudd meg, hogy én azt ez órában Izabella királynénak és az ő fiának, János királynak ajándékoztam.
A csausz aga odatartá Majláth István elé a kigöngyölített athnámét, mely kék és arany betűkkel volt megírva. A hatalmas vajda meghajtá a térdét az irat előtt, s megcsókolá azon a szultán aláírását.
Szolimán némán inte, s Majláthot ismét kivezették a sátorból.
– Most látod, hogy nem férges dió az, amit a királyodnak ajándékoztam. Vidd fel hozzá ez athnámét, add hírül pártfogásomat és oltalmamat minden ellenségei ellen. Ezentúl én állok a balsorsa előtt. Költözzék el minden udvarával és kincseivel, fegyveres kíséret mellett azonnal Lippára. Te magad és Petrovich mint a király gyámjai mellette maradtok, s az országát kormányozzátok. Verbőczy István itt marad Budán, s mint az ország legfőbb bírája fog igazságot osztania magyarok között, naponkint ötszáz oszpora fizetés mellett.
Fráter György meghajtá a fejét. Egy rövid perc alatt arra is gondolt, ami évek múlva eljövendő, és amellett a legközelebbi órára is.
– A királynénak nincsenek hámos lovai azokon kívül, amelyek a királyt idehozták: a többit az ostrom alatt elfogyasztottuk.
– Hámos lovat nem adhatok – monda a szultán, kegyesen elnevetve magát –, azt a táborban nem hordunk: paripát kaptok, amennyi kell, s a kocsik elé jármos ökröket. A kardjaitokat majd utánatok küldi Szolimán basa, ha jó messzire jártok.
Azzal inte nekik, hogy eltávozhatnak.
Török Bálint is menni készült a társaival; de Rusztán basa megfogá a kezét.
– Te itt maradsz!
– Mit kíván éntőlem a felséges úr? – kérdezé Török Bálint, bátran a szultán elé lépve.
– Beszélgetni akarok még veled. Sok kérdeznivalóm van. Te igen nevezetes ember vagy, aki nekem sok tanulságosat beszélhet. Te velem fogsz jönni Sztambulba.
– Ez annyit tesz, hogy fogoly vagyok? Hát ez a török hűség? Hát illik egy Szolimán szultánnak a szavát megszegni? Te engem mézes-mázos szavakkal csalogattál magadhoz; aranybetűkkel írott menedéklevelet adtál, ebben bízva jöttem vissza hozzád; mert bizony ha a hű szolgáim, feleségem, fiam rimánkodására hallgattam volna, ide a lábamat be nem tettem volna, s most látom, hogy farkasverembe estem! Hát ennyit ér a szultán írása?
Szerencsére a jámbor Memhet bég e goromba kifakadásokat nem tolmácsolta török nyelven, csak annyit magyarázott meg a szultánnak, hogy Török Bálint a menedéklevelére apellál: az aranybetűsre.
– Hát mi van abban a te aranybetűs leveledben? – szólt a nagyúr. – Az, hogy én teneked pártodat fogom. Hát jobban nem foghatom pártodat, mint hogy magammal viszlek. Hogy senki által bántani nem engedlek. Nem is engedlek, olyan jó gondviselés alatt tartalak. Hogy holtod napjáig gondoskodni fogok rólad. Hiszen gondoskodom. Lesz ételed, italod, öltözeted, lakásod, szép kerted, tele olajfákkal. Hát mi kell még egyéb? – Ilyen szójátékot csinált az adott szavából a török szultán: aki hasonló szójátékkal a saját vejét, kedvenc leánya férjét is, esküje dacára, halálnak tudta adni.
Török Bálint erre dühbe jött. Össze akarta tépni a szultán menedéklevelét, de Rusztán és Olimán basák megkapták a kezét, s kituszkolták a sátorból; Olimán a fülébe súgta: „Qui habet tempus, habet vitam!” Míg végre lecsendesedett. Akkor aztán elvezették egy kisebb sátorba, melynek nyílását két beslia őrzé, oda bebocsáták.
Abban a sátorban találta már Török Bálint Majláth Istvánt.
A volt vajda a földre terített bőrszőnyegen ült, és kávét főzött magának.
Mikor Török Bálintot a sátorába bebukni látta, nagyot kacagott rajta. Nem volt már az a bamba képe, amit a szultán sátorában produkált, a hangja sem fisztulázott: a régi bariton volt.
– Hahó! Cimborám! Hát te is ide kerültél? No, legalább ketten majd játszhatunk együtt sakkot a napok végéig; s most már igazán fegyvertestvérek maradunk, egymáshoz láncolva.
– De hát, hogy kerültél te ide? – kérdezé Török Bálint.
– Elmondom rendén. Csak ülj le ide mellém a tevebőrre; szedd magad alá a lábaidat, ahogy én. A töröknél nincs szék. Ehhez hozzá kell szoknod. Aztán tölts kávét a csészédbe; ez a mi borunk, reggeltől estig.
Török Bálint úgy tett, ahogy a cimborája mondá, akkor aztán a sátorkarónak vetve a hátukat, kedélyesen elbeszélgetének.
– Hát amióta utoljára láttuk egymást – kezdé Majláth –, tudod, a nagy ágyúzás után, amit Katalin király indított Fogaras alatt, afölötti örömében, hogy a felesége egy fiúcskával megajándékozá. (Bolond beszéd! Hogy ajándékozhat nekem a feleségem valamit, ami az enyém? Ha pedig nem az enyém, akkor köszönöm az ilyen ajándékot.) S rá azonnal megsimította a guta a nagy paszitánál! Hát akkor én megegyeztem veled, hogy abbahagyom az ellenségeskedést a Zápolya pártjával. Hát én meg is tartottam a szavamat. Tehetek én róla, hogy a Zápolya hívei mind átpártoltak hozzám? Tehetek én róla, hogy magyar, székely, szász és oláh mind egyszerre azt kívánta, hogy én legyek Erdély fejedelme? Én csak azt tettem – amit az ország rendei kívántak. Ha ez a szerencsétlen Roggendorf hagyta volna Budát Budának, s jött volna, ahogy én tervezém, seregestül Erdélybe, most Ferdinánd volna ott a király: én a fejedelem. De hát Szolimánnak gyorsabb esze volt. Hirtelen beküldé ellenem Musztafa basát és Péter moldvai vajdát ötvenezer emberrel Erdélybe. – Én a jó, hűséges ezredeimmel ismét bevettem magamat Fogaras várába, s minden ostromot visszavertem emberül.
– Tapasztalásból tudom, hogy Fogaras vára bevehetetlen.
– Ekkor ezt a ravaszságot gondolta ki a török. Összehívatta az erdélyi rendeket, mind a három nemzetet, s az országgyűlésnek eléterjeszté a szultán akaratát. Engemet meghágy Erdély vajdájának, csupán azt kívánja, hogy Ferdinánd király helyett János Zsigmondnak ismerjem el a fensőbbségét. Azontúl szelíd hatezer forintokat kíván hűbérül a szultán, melyért minden pártfogásával biztosítja Erdélyt, akit azután soha semmi ellenség nem fog háborgatni többé.
– Írásba adta ezt?
– Írásba is adta; de még annál többet is tett a basa. Nekem menedéklevelet küldött Fogaras várába, hogy jöjjek le hozzá a kiegyezésre.
– Aranybetűs menedéklevelet?
– Még annál is többet. Négy túszt küldött fel a várba, akik kezesül szolgáljanak értem, hogy semmi bántódásom nem lesz. – Az a négy túsz a török sereg legelőkelőbb bégjeiből lett kiválogatva. Ilyen biztosítás mellett én a hadnagyaimmal együtt leszálltam Fogaras várból a basa táborába, ahol a legnagyobb tisztességgel lettem fogadva. Musztafa sátorában mindent apróra megrostáltunk, s a szerződést aláírtuk, megpecsételtük kölcsönösen. – Ekkor a moldvai vajda, az a bizonyos Péter! nagy ölelkezések között meghív a saját sátorába barátságos lakomára. Én azt elfogadtam, s a hadnagyaimmal együtt vígan hozzáláttunk a torozáshoz. A poharazás közben előhozakodik vele a vajda, hogy milyen karakán dáridóban vett ő részt egyszer Nagy-Váradon, amidőn a király asztalánál meg akarták mérgezni egy aranypohárral a Ferdinánd-pártiak. – Én az asztalra ütöttem az öklömmel mérgesen: „Az nem igaz! Az én pártom nem volt méregkeverő soha!” Erre Péter vajda még nagyobbat ütött az öklével az asztalra: „De bizony igaz! Ha akkor a jámbor Fráter György meg nem kapja a kezemet, ki nem önti a bort a földre – a bor egybe füstöt vetett a pallón –, hát holt ember vagyok!” – „Akkor ez a barát gonosz praktikája volt!” – kiálték én. – „De pedig a barátot ne sértegesd; mert az igaz lelkű ember!” – „Mit? Igaz lelkű? Pokol szövétneke! Gyehenna fajzatja!” – Eközben úgy összevesztünk a baráton, hogy immár nem az asztalt, hanem egymásnak a fejét ütögettük ököllel, kancsóval. Az én hadnagyaim s a vajda bojárjai mind belekeveredtek a verekedésbe: a sátor oldalát is kidöntöttük, s egymáson hemperegtünk. Ekkor loholt oda nagy sietve a szomszéd táborból Musztafa basa a janicsárokkal. Azok meg hirtelen szétválasztottak bennünket egymás keze közül. Csupa karmolás volt mindegyikünknek a képe. A basa előadatta velünk a versengés okát, ami fölött hajba kaptunk. – Azt megértve, keményen lehordta Péter vajdát, hogy minek sértette meg a vendégjogot. Azután magára vállalta, hogy mint egyedül illető bíró, a szultán elé fogja bocsátani ezt az egész keveredést. A padisah most Belgrád felé jön. Az csak egy bakugrás Fogarashoz: ott igazságot fogunk találni. Én kaptam a színlelt pártfogáson, Musztafára bíztam a lelkemet, s most itt vagyok, ahol te vagy: a szultán örökös oltalma alatt; van holtig való ételem, italom, cifra öltözetem; de amellett rab vagyok.*
Így adja elő az eseményt Bechet
J. M.
– Hát a Fogarasban hagyott túszok?
– Azokról kisült, hogy mind a négyen basaruhába öltöztetett komisz tevehajcsárok voltak.
Ez is a rendes tréfájuk közé tartozott a török hadvezéreknek.
Bizony együtt maradt holtig a szultáni pártfogás cifra rabságában a két magyar főúr. Rövid ideig egy harmadik is került közéjük: Laszkó Jeromos, akit mint Ferdinánd követét tartóztatott le a szultán.
A nagyeszű és sámsoni nagy erejű ember a török rabságban annyira összeroskadt, hogy amidőn Majláthtal, Török Bálinttal összekerült, már csak két mankón tudott járni, s ő, aki tíz nyelven szónokolt folyékonyan, most már csak egyen tudott beszélni: csak lengyelül, azt is akadozva, a többit egy szélhűdéstől elfelejté.
A szultán megtudva foglyának nyomorék voltát, odavitette őt maga elé, s nagylelkűen megadta neki a szabadságát.
Mire a nyomorék ember azt mondá a szultánnak nyavalyás tréfával:
– De, fölséges uram, ha megetted a húsomat, csak edd meg mármost a csontomat is.
Ott is halt meg a szultán kenyerén.
Fráter György Verbőczyvel, Petrovichcsal és a csausz agával visszatért Buda várába.
A csausz aga adta át a királynénak az athnámét, melyet Fráter György titkára, Pesty Gáspár latin fordításban olvasott fel a királyné előtt.
Verbőczy sírt keservesen, Petrovich fújt dühében, Fráter György hidegvért mutatott. Izabella keserűen mondott köszönetet a szultánnak az iránta és fia iránt való gondoskodásért, a főuraknak pedig azt mondá:
– Én ezt tinektek gyarló asszony létemre előre megmondám; mármost ti, férfiak levén, lakjatok abban, amit ti magatok kerestetek.
Ezzel Fráter György ismét visszatért a szultán táborába, ahol még többen voltak visszatartva a főurak közül, azoknak a szabadon bocsátását kikérni.
A szultánnal azonban három napig nem lehetett beszélni. Nagy ájtatosságra készült.
Szolimán basa, a budai helytartó e három nap alatt a budavári „Boldogságos Szűz” német templomát átalakíttatá török mecsetté. A harangokat leszedette a toronyból, az oltárt, szentszobrokat kihordatta a templomból, a szentképeket, a remek freskókat levakartatta a falakról, s aztán az egészet bemeszeltette világoskékre, a párkányzatokra arany betűkkel mázoltatva alkoráni mondatokat.
Mikor ez készen volt, akkor a szultán fellovagolt a várba a két fiával együtt, s leszállva az új mecset előtt, leveté a saruit, s mezítláb ment be az új mecsetbe, s ott végzé az ájtatosságát teljes két óráig. Mikor visszatért, éppen a déli szúrát éneklé a müezzim a mecset tornyában.
A többi templomokban a harangozás meg volt tiltva. Reggel, délben, estve csak az egy szó hangzott a toronyból: „La illah il Allah, Mohamed razul Allah!”
Történt vala ez „Keresztelő János fejvételének” ünnepén, tizenöt évvel a mohácsi néptemető ütközet után, ugyanazon napnak keserves évfordulóján.
Másnap délelőtt megjelent a nisandzsi-basi a királyné előtt. Még egy cifra írással telepingált levelet hozott a számára. Ez volt a király kinevezési athnáméja.
Azt is felolvasák latin fordításban a királyné előtt. A végén ez volt:
„Esküszöm neked, János király, Alláhra, az én hitemre, az én nyeldeklő gégémre, az én kardom pengéjére, az én mindennapi kenyeremre, hogy amint felnősz bajuszos, szakállas embernek, azonnal visszaadom neked Buda várát és a Dunától a Tiszáig terülő tartományt. Addig is légy az én árnyékomban bizodalommal.”
A királyné nem állhatta meg, hogy el ne nevesse magát (ilyen az asszony!), s gúnyosan mondá a magyar uraknak:
– Eszerint most már semmi egyébre ne legyen gondunk, mint hogy a király mentül hamarább felnőjön, s bajuszt, szakállt eresszen; s a Mindenható addig a szultán nyeldeklő gégéjét épségben megtartsa. Most pedig induljunk útnak. Az ökrök itt vannak.
Fráter György a királyné és az ország kincseit társzekerekre rakatá. A szultán ötven ökröt küldött előfogatul: azokat a szekerek és hintók elé fogták, s felülének. Csak a királyné hintóját vontatták lovak.
Izabella, mielőtt királyi várát elhagyná, egy falitükörre felkarcolá gyűrűje gyémántjával ez emlékezetes mondatot: „Sic fata volunt.” (Így akarja a sors.)
Budáról Pestre kikerülve, kompokon szállíták át a királyi udvart a túlsó partra. Ott várt reá egy aga háromszáz lovas szpáhival, akik kíséretül voltak rendelve. A magyaroknak fegyverük sem volt.
Az ökör vontatta hintókkal bizony nagy lassan lehetett előrehatolni. Az éjszakát a mezőn felütött sátorokban tölték el az urak és hölgyek. Távol a sátoroktul tanyáztak őrtüzek mellett a szpáhik. A farkasok üvöltöttek szerte a nádasokban.
S még egy rém jár velük egy úton mindenütt. A keleti pestis. Ezt a kísérő szpáhik hozták magukkal. Ahol ezek éjjel tanyáztak, ott reggel temetőt hagytak maguk után. Mikor Tisza-Varsányba megérkeztek, már csak fele volt meg a szpáhiknak. – S e rettenetes mirigy a királyné kíséretét is meglepte. Varsányon az öltöztető frajját temetteté el és a felolvasó mesterét; s valahány városba megérkezett, mindenütt hagyott hátra egy síremléket, valamelyik kedves cselédje fölött.
Végre utolérték a királyi udvart a bivalyos szekerek, melyek a magyar urak és hajdúk fegyvereit szállíták. Akkor azután, amint kardot érzett az oldalán Fráter György, megköszönte szépen a szpáhi agának az eddigi kíséretet; mármost visszamehet a csapatjával Budára.
De az aga azt felelé, hogy őneki parancsolatja addig kísérni a királyt és az anyját, amíg a várába meg nem érkezik.
Fráter György aztán úgy mesterkedett, hogy amint Tisza-Varsányban az udvari had, a nagy koplalás után, a vendégszerető nép asztalánál jól kiette magát, a hintók elé fogott ökröket kicserélé jó futó alföldi lovakkal; s egy éjjel, amidőn a szpáhik a mezőn elfeküdtek, úgy elvágtatott előlük, hogy reggelre kelve a szpáhik nyomát sem látták a királyi udvarnak: a tengert mutató délibáb nem mondá meg nekik, merre mentek.
Így azután Gyulán, Kún-Szent-Mártonban temetést, rekviemet tartva, eljutott tizednapra a királyné a számára rezidenciának kirendelt Lippa városába. Az egy hatalmas sáncokkal védett város volt, a közepén egy még erősebb fellegvárral: abban volt a királyi palota; vastag kőfalú boltozatos épület, jégverem hidegségű nagy termekkel; a királyné szobájában szalmából fonott ágyak, festetlen szekrények; az ablakok üveg helyett hólyaggal behúzva.
Ferdinánd király is jelentette, hogy él még.
Megint küldött szép, remekművű órát a szultánnak követei által, s szépen megköszönve neki, hogy a hadseregét Budánál tönkreverte; azon reménykedett, hogy őneki békét fog hagyni. A jó barátságért ajánl a szultánnak negyvenezer arany évenkénti adót.
Erre a szultán azt felelte a német követeknek:
– Köszöntetem a királytokat! Örülök, hogy olyan jó indulattal van irántam. Én sem vagyok őiránta rosszabbal: Nem is akarok az idén nála látogatást tenni Bécsben. Ellenben a cifra órát vigyétek vissza; mert más ajándékot várok tőle, amit megkapván, atyai pártfogásomat fejére borítom. Ezen ajándékok Visegrád, Tata és Esztergom várai. Ezeket kérem szépen a királyotoktól.
A követek hüledezének e kívánság hallatára, s azt mondák, hogy ilyen ajándék megadására nincsen semmi igazság a tarsolyukban.
– No, hát menjetek vissza Bécsbe, és hozzátok el; de siessetek vele; mert ha késlekedtek, addig el találom foglalni mind a három várat.
S ezzel Szolimán szultán visszatért Sztambulba; Budán hagyva druszáját, Szolimán basát helytartónak, Verbőczy Istvánt ország bírájának.
A jó öreg Verbőczy bizony nem sokáig bíráskodott Buda várában. Az is keserves hivatal volt. A Budán és Pest városában őrségül hagyott janicsárok, besliák, delik csúnya, rakoncátlan nemzetségek voltak: akik miatt örökös volt a lakosság panasza.
A derék főbíró serény volt a panaszok megorvoslásában, s ha valakinek a marhájában kárt tevének a török katonák, törvényt látott fölöttük, s az ítéletét Szolimán basa híven végrehajtá. Hanem ha a törökök valamely kereszténynek a feleségével, leányával gonoszul forgolódának, ebben a basa csak nevetnivalót talált: hisz nem tettek neki kárt! A törököknél nincs tízparancsolat. Az asszony nem megy lélekszámba; sőt még marhának sem számít.
Így történt egy ízben, hogy a janicsárok és szpáhik egy Pest vidéki kastélyból elraboltak egy fiatal úriasszonyt; akit, minthogy rendkívüli szépség volt, a szultán háremébe küldeni szándékoztak. Mikor az elrabolt nőt, a nyeregbe vetve, hurcolta magával a város utcáin végig a szpáhi; szembe jött rá Márkus deák, az országos bíró tollforgója. A magyar nő rimánkodva kiáltá neki, hogy szóljon mellette az országos bírónak, szabadítsa meg attul a veszedelemtül, hogy őt elküldözzék a szultán háremébe. Szabadulásáért mind átadja egész birtokát az országos bírónak.
A jó Márkus deák rögtön futott fel Verbőczyhez, elmondani, amit látott és hallott.
Az országos bíró azonnal előhozatta a nyerges lovát, s a deákja kíséretében ellovagolt a janicsárok kaszárnyájáig.
Amint a kaszárnya előtt ácsorgó janicsárok meglátták Verbőczyt a lován ügetve közelíteni, elkezdék a kiabálást:
– Ihol jön az a gyaur, aki minket meg szokott botoztatni, ha valamit lopunk! Nosza, most megfogdossuk, s levágjuk a fejét!
Márkus deák azonban tudott törökül, s nagyon megrettenvén, megrántá a principálisa mentéjét.
– Kegyelmes uram, ne menjünk mi oda, mert ha mi azt a nemesasszonyt ki akarjuk szabadítani, bizony a magunk feje szakad oda!
Erre a kancellár keservesen fohászkodék fel:
– Jobb lett volna nekem az ostrom alatt meghalnom, mint ezt a nyomorúságot megérnem.
Azzal megfordult, otthagyta a janicsárokat és az úrhölgyet, s visszatért a várba Szolimán basához.
A basa ott tartotta magánál ebéden, s könnyű vérrel vette Verbőczy panaszát az elrabolt nemes úrhölgy miatt.
Ebéd után nagyon elbúsultan tért vissza a házába Verbőczy, s elkezdett valami levelet írni a szultánhoz. De aközben elővette valami fájdalmas bágyadtság.
– Fiam, úgy fázom – mondá a körülötte forgolódó Imre fiának.
– Borbélyt hívassak?
– Nem, fiam. Papot inkább. De az nincs Buda várában. Míg Zsámbékról idejő, addig én meghalok.
Az ifjú látta a jelekből, hogy atyját a pestis lepte meg. Erre a hírre szétszaladt a palotából az egész cselédség.
Csak az egy legényfia a kancellárnak maradt az atyja mellett mindhalálig. Az is tevé a koporsóba, s eltemetteté minden harangszó és papi beszentelés nélkül, ami meg volt tiltva a török városban.
– Megállj, hitetlen pogány! – mondá Verbőczy Imre. – Keservesen megfizetek neked az apám haláláért, de még inkább a temetéseért.
Jó Verbőczy Imre nem sokat kapott örökségbe az atyja szörnyű nagy tudományából, de annál többet bírt a jó karjában a fegyverforgatás mesterségéből. Bizony hekatombával rótta le később az apja gyászolását.
